Mr. Bean holdraszáll
2012.04.02. 09:30
Április elsejei tréfa is lehetne, pedig nem az: Mr. Bean az Apollo 12 fedélzetén már járt a Holdon. Persze, minden rosszul sült el, de happyend lett az igazi katasztrófafilm vége - elvégre túlélték az Apollo-program egyik legneccesebb küldetését. Mr. Bean és két társának úticélja a Viharok óceánja volt, azonban ennyire keretes szerkezetű küldetésre senki nem számított: a vihart már indulás után, még itt a Földön megkapták. A starttól számított egy percen belül kétszer csapott beléjük a villám, és ez még csak a kezdet volt. Most bemutatjuk az igazi Mr. Beant, aki önmaga dublőre.
Alan Bean volt ugyanis az Apollo 12 holdkomp-pilótája, aki híres angol névrokona több évtizedes munkásságát felölelő megpróbáltatás-sorozaton ment keresztül röpke pár nap leforgása alatt. Mi is két posztot szentelünk az egyik legrázósabb Apollo-küldetésnek.
Mr. Bean és az Apollo 12 közös kalandjában a cselekmény drámai gyorsasággal bontakozott ki: már az indítást követő 36. másodpercben beléjük csapott egy villám, ami az űrhajósokat nem, az űrhajót viszont annál érzékenyebben érintette.
Egy űrhajóba zárva azonban lehetetlen a kettőt egymástól függetlenül kezelni, pláne, ha a szóban forgó űrhajóban mi is benne ülünk. A Saturn V rakétából gyakorlatilag egy villámhárító lett: a ménkű átfutott rajta, majd a hajtómű által kibocsátott ionizált füstgázoszlop egészen a földig levezette a feszültséget. Ettől a mutatványtól mindhárom üzemanyagcella túlterhelésről kezdett el panaszkodni, majd "elszálltak": velük együtt sötétbe borult a parancsnoki modul műszereinek jó része is. Ami érthető. A villám ugyanis az asztronautákat szállító kabin tetejébe csapott bele, és egy pillanat alatt ropogósra grillezte a közvetlenül az űrhajósok alatt utazó műszaki egység üzemanyagcelláit, ami egyfajta áramfejlesztőként funkcionált: a beletöltött üzemanyagból vegyi reakció során elektromos energiát állított elő. A három üzemanyagcellát tehát a villám egy csapásra kivonta a forgalomból, így teljes egészében akksiról működött az űrhajósokat szállító parancsnoki modul - ez a rakéta legtetején található, ha a menekülőrakétát nem számítjuk. Az akksik azonban képtelenek voltak felnőni a feladathoz, az akadozó áramellátás következtében rövidesen gyakorlatilag az összes hibára figyelmeztető jelzőfény felvillant a műszerfalon. 
Ha mindez még nem lett volna elég, a repülés 52. másodpercében ismét beütött a ménkű: ezzel a villámmal az űrhajó navigációs rendszerétől vettek búcsút az űrhajósok. Csőstűl jöttek az újabb hibajelzések: a telemetriai adatok, amelyek a rakéta helyzetéről adtak jelentést, finoman szólva összekuszálódtak.
Szerencsére, a Saturn V rakéta önálló navigációval is rendelkezett, amit az elektromos kisülés megkímélt: nem felejtette el úticélját, és továbbra is a Hold felé repült. A történet újabb pikáns, jellegzetesen Mr. Beanes eleme volt, hogy az elektromos rendszer elvesztését a gyakorlatok során egyszer sem szimulálták.
A földi irányítás a „Reset” gomb megnyomását javasolta a legénységnek – ettől talán többen ódzkodnánk egy űrhajóba zárva, de az ötlet bevált: az üzemanyagcellák újraindításától szinte minden helyreállt, amikorra az Apollo 12 földkörüli pályára állt.
Az űrhajósok tehát már jobban érezhették magukat, de csak azért, mert nem tudták azt, amit a földi irányítás tudott: Houstonban ugyanis attól tartottak, hogy a villámcsapásoktól a parancsnoki modulban szunnyadó, ejtőernyőket tároló kamra ajtónyitó szerkezete idejekorán kipukkanhatott, ezáltal a Holdról való visszatérést követően már nem lett volna semmi, ami a Föld légkörébe visszaérve kiengedhette volna az ejtőernyőket. Ha ez megtörtént volna, akkor a parancsnoki modul fékezés nélkül csapódott volna bele a Csendes óceánba - és a legénység azonnal szörnyethalt volna. Mivel nem tudták, hogy pontosan hányadán is állnak az ejtőernyőkkel, a földi irányítás végül úgy döntött, hogy ezzel a lehetőséggel nem stresszelik az űrhajósokat. Már tudjuk: szerencsére, az ejtőernyők hibátlanul működtek. De előbb még el kellett jutni a Holdra.
Három nap múlva szintén viharos körülmények között érkeztek meg a Holdra, ez azonban már homokvihar volt, és önmaguknak okozták: a leszállóegység fékezőrakétái ugyanis oly mértékben felkavarták a holdport, hogy az Apollo missziók közül egyedül ők nem láttak semmit a felszínből a holdraszállást megelőző utolsó másodpercekben. Olyannyira nem, hogy sokáig az is kétséges volt, hogy a leszállóegység négy lába közül az egyik kráterbe vagy sziklára érkezik-e – ha igen, attól az egész leszállóegység felborulhat. És akkor annyi. Nem így történt, hiszen a sors úgy tervezte, hogy Mr. Bean kalandjai még távolról sem értek véget. (Folyt.köv.)
Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Patreides · patreides.blog.hu 2012.04.02. 12:57:45
Idejekorán? Jaj ne, ne tedd ezt velem!
Ne, ne, ne...! Kérlek!
:)
Patreides · patreides.blog.hu 2012.04.02. 13:13:00
Ez a bizonyos "Pete" Conrad volt az az űrhajós, akit Oriana Fallaci a legrokonszenvesebb embernek talált arrafelé, és elég jó barátok is lettek, amint arról a Ha meghal a nap című - az amerikai űrhajósokról szóló - dokumentum-regényében megemlékezik.
("Are you a turtle...?", ha valaki még emlékszik erre.)
A másik, akit Oriana kedvelt, Theodor Freeman volt, aki azonban még azelőtt életét veszítette egy gyakorlórepülés közben, mielőtt még elindulhatott volna a világűrbe. "Megölte egy vadliba, miközben repült, hogy a Holdra jusson."