Holdutazást olcsón?!

2013.10.23. 09:00

Sok minden hozzájárul ahhoz, hogy a végén milyen összegnél áll majd a számla a Google által szponzorált Lunar XPRIZE teljesítése után. A cech nagy valószínűséggel az alábbi komponensekből tevődik majd össze. A holdverseny hivatalos blogja nemrég egy posztban tételes bontásban közölte, hogy egyes csapatok mire számíthatnak egy holdutazás során.

Először is ott van a jármű költsége. Ez valószínűleg mindenki számára belátható. Kell keresni egy hordozórakétát, aminek a tetejére holdjárónkat bele lehet tuszakolni. A csapatok többségének ezt valahogy ki kell csengetni. A második tétel maga a holdjáró, azaz a rover költsége. Szinte minden csapat rendelkezik egy valamilyen fejlesztési stádiumban leledző holdjáróval. Ennek költségei közé tartozik a ráfordított munkaidő, a tervezés, az összeszerelés, a különböző rendszerek összelövése majd végül a tesztelés. A harmadik elem - még mindig ugyanezen alkategórián belül - a leszállóegység ára. Nem mindegyik csapat rendelkezik landerrel. Egyesek ugyanazon járművel akarnak a Holdon mozogni, amivel leszállnak a felszínre, mások inkább fizetnek azért, hogy valaki megossza velük leszállóegységét. A társbérlőknek nyilván meg kell fizetniük a fejlesztés felsorolt költségeit a „fuvarozó” számára. Ezzel kapcsolatban várhatóan nekünk is lesznek tapasztalataink.

Landing 3rd Person_0.jpg

A második alkategória a közvetlen üzemeltetési költségeket takarja. Ez a start és a küldetés során keletkező költségeket jelenti. Ide tartozik a küldetés megtervezése, a holdjáróval folytatott Föld-Hold kommunikáció, illetve útjának megfigyelése, de a küldetés után nem árt kiértékelni és elemezni az általa nyújtott teljesítményt. Ebbe a kategóriába tartozhat az üzemanyag ára vagy az indítóállás használatával összefüggő díjak (a repülőtéri illeték mintájára).

Set Aside1.jpg
A közvetett működési költségek alatt azok a pénzek értendőek, amit egy vállalat/csapat fizet a küldetéssel nem közvetlenül összefüggő dolgokért. Ide tartozik például az irodabérlet, a marketing, a jogi költségek, és az utazások (nem, nem a holdutazásé). Azt a már idézett blog is elismeri, hogy ezek messze nem a leglátványosabb tételek, ennek ellenére ezekkel is számolni kell egy küldetés tervezésekor. A hibás költségkalkuláció később komoly hátrányokkal okozhat a projektben.

Biztosítási költségek: Ennek az űrkutatásban jellemzően két vállfaja lehet: egyrészt a hordozórakétára is kötnek biztosítást, másrészt pedig a kereskedelmi műholdak üzemeltetésére. Előbbi elég sztenderd-érték, általában a rakomány értékének 10-30 százalékát teszi ki. A kereskedelmi műhold-üzemeltetési biztosítás főképp telekommunikációs műholdakra vonatkozik, hiszen ezeknek képesnek kell lenniük adatok fogadására és továbbítására, így termelnek pénzt. A kereskedelmi műholdak egy jól ismert technológiát alkalmaznak, így a biztosítás aláírói tudják, hogy milyen teljesítményre számíthatnak. Ez azonban nem feltétlen van így a Lunar XPRIZE csapatai esetében, akik akár új technológiát is használhatnak, pláne, hogy olyan környezetben teszik ezt – optimális esetben a Holdon – ahol 1973 óta senki nem járt.

Amint látjuk – és a GLXP blog is megjegyzi –, egy holdküldetés finanszírozása túlmutat a puszta anyagköltségen, sok más számlát is ki kell fizetni. Ezért gyűjtünk mi is támogatásokat, amelyek sok kis lépéssel segítenek bennünket a Holdrajutásban. Ha ez nem is lesz elég egy hordozórakétára vagy egy Föld-Hold taxira, jelenlegi működésünket komolyan segíti.

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

2013-08-22_Tweets_Hawaii_585.jpg

Szerző: gopuligo

Szólj hozzá!

Címkék: migrate

Feltámadt űrhajós

2013.10.22. 09:00

The_Last_Man_on_the_Moon_cover.jpg

Saját asztronauta-társai véleményétől rettegett leginkább Gene Cernan a balul sikerült Gemini-9 küldetés végefelé. Mindenesetre az űrsétája után úgy érezte magát, mint aki feltámadt. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Levettem a sisakom, és végre édes oxigént lélegeztem be. Az arcom olyan vörös volt, mint a retek, Tomot pedig sokkolta a látvány. Kiképzésünk egyik kőbe vésett szabálya volt, hogy soha ne spricceljünk vizet az űrhajó belsejében, mivel a lebegő vízbuborékok rövidzárlatot okozhatnak. Tom azonban nem hezitált. Megragadta a vízcsapot, pisztoly módjára rám szegezte, és a hűs folyadékot patakokban locsolta égő bőrömre. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem: megváltva éreztem magam; mint aki feltámadt, és visszatért a halál árnyékából.

Két órát és kilenc percet töltöttem a világűrben, ez idő alatt pedig mintegy 57900 kilométert „sétáltam” odakinn: egyszer teljesen megkerültem a Földet, és belekezdtem a második földkörüli keringésbe is, aminek több mint a harmadát megtettem. A munkát elvégeztem, és túléltem, hogy elmondhassam a történetemet, habár ma is kifáradok, ha pusztán visszagondolok minderre. 

A nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, miután a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, és ennek a magam részéről boldogan eleget is tettem. Olyan fáradt voltam, mint még soha az életben, a kezeim úgy bedagadtak, hogy a kesztyűk fém rögzítőgyűrűi lehorzsolták a bőrömet, amikor lehámoztam azokat magamról. Akkor azonban annyira feldobott a tudat, hogy élek, hogy nem érdekelt pár húscafat elvesztése.

Biztos voltam abban, hogy az űrséta során senki nem teljesített volna nálam jobban, az előre nem látott problémákkal hozzám hasonlóan a többiek is szembesültek volna. De ettől még a tény az tény maradt: kiküldtek, hogy elvégezzek egy feladatot, amit nem sikerült teljesíteni.
Nem is annyira az aggasztott, hogy az egész világ szeme rajtam volt, mivel a legtöbben úgysem értették, hogy valójában mi is történt. Asztronauta-társaim miatt viszont már annál inkább aggódtam. Egyértelműen éreztem, hogy valami miatt elszúrtam a dolgot, és csalódást okoztam számukra. Mindent beleadtam, és évekkel később visszatekintve már tudom, hogy a küldetés az elejétől fogva rohadt ambiciózus volt. De abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, miként értékelik a srácok a történteket. Tisztában voltam azzal, hogy soha nem mondják meg nekem szemtől-szemben mit gondolnak, de biztos voltam benne, hogy egymás közt sunyi megjegyzéseket tesznek rám. Az újonc nem tudott megbirkózni a feladattal. Bezzeg egy igazi berepülő pilóta megtalálta volna a módját, hogy kivágja magát ebből a helyzetből is. Vajon ez számomra a kudarccal egyenértékű? Annyi minden sült el balul a Gemini-9-cel, de vajon ez az első és egyben utolsó űrrepülésem? Lesz, aki majd megért engem?

Hát, legalább hazafelé tartottunk. A küldetés a végefelé járt, és a nyolcórás pihenő után felkészülünk a légkörbe lépésre. Zaklatott álomba szenderültem. Megnyugtatott a tudat, hogy nemsokára jóval tapasztaltabban térek vissza a Földre, mint mikor elindultam onnan, és abban a hiszemben voltam, hogy a küldetésből hátralevő pár órában már nem sok minden romolhat el. Tévedtem.

Texasban éjfél volt és nyugalom. Biztonsági őrjáratok tartották szemmel a házat. Egy lélek sem volt sehol - egyet kivéve. Barbara az izgalmas nap végén képtelen volt elaludni, és az ágyban fekve hallgatta a lehalkított rádió zúgását. Az űrben semmi nem történt. Fellélegzett, amikor megtudta, hogy biztonságosan visszatértem a kabinba, és bezártam az ajtót. Az ezt követő ünneplést mérsékelte, hogy az intercomos doboz közelében maradt, mert hallani akarta a hangomat. Aztán a vendégek többsége hazament, a sajtó felszívódott, Ry és Cook nagymama nyugovóra tért, Tracy pedig elrongyolódott textilpelenkáját átölelve aludt. Barbara végre egyedül volt.

Kisétált a kertünkbe, és a közösen épített verandáról felnézett a sötét égboltra. Valahol odafenn, ott volt a férje, akit nem láthatott, nem érinthetett meg, és a férje sem érinthette meg őt. A közösen ültetett rózsák és gladiolák illata körbevette azon a meleg éjjelen. Kezét a téglarakáson nyugtatta, amiből én apránként grillsütőhelyet építettem. Ez a jövő zenéje volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy van jövő. A messzi távolban voltam, de egyúttal közel is, és rövidesen hazatérek. A súlyos teher, ami egy asztronauta feleségére nehezedik, hasonló lehetett a tengerészfeleségek által érzett bizonytalanságához, amikor férjük a Nina, Pinta és a Santa Maria fedélzetén hajózott ismeretlen vizeken, hogy ötszáz éve új világra leljenek."

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

2013-08-22_Tweets_Hawaii_585.jpg

A csillagokba!

2013.10.20. 20:00

Han Solo-val biztosan izgalmas lenne egy kis kiruccanás valamelyik szomszédos csillagrendszerbe - akár a Tatuinra is :-) -, de sajnos a valóságban még nem tartunk itt. Bár sok neves kutató dolgozik a csillagközi utazás problémáinak megoldásán - éppen holnap tartják a Királyi Csillagászati Társaságnál Londonban a második Csillaghajó Szimpoziumot sok neves szakember részvételével, köztük Sir Martin Rees Királyi Csillagásszal, kedden pedig az Icarus projekt mutatja be a nyilvánosságnak ötéves munkájának eredményeit a Brit Bolygóközi Társaságnál -,  az igazi áttörés még nem született meg.

Send Your Name HUNGARIAN_575px.jpg

Ha mi még egyelőre nem is, de a nevünk eljuthat a csillagközi térbe. Jon Lomberg, aki már a Voyager Aranylemez létrehozásában is kulcsszerepet játszott, újabb üzenetet szeretne eljuttatni a csillagokba.  A Plútó felé tartó New Horizons szondát ha űrhajóval nem is, de rádióhullámok segítségével még utolérhetjük - így lehetőség nyílik arra, hogy egy, a világot átfogó program keretében közösen elkészítsük Földünk "névjegyét", és elküldjük a New Horizons fedélzetére, miután a szonda elvégezte munkáját, és helyet tud adni az üzenetnek fedélzeti számítógépének memóriájában.

A New Horizons Message Initiative szervezői remélik. hogy elegendő támogatót tudnak a projekt mögé állítani és meg fogják győzni a NASA-t, hogy legyen partner ebben a nem mindennapi vállalkozásban. Jónéhany magyar név is elindul majd a csillagok felé; akié még nincs ott, a projekt honlapján a petíció aláirásával jó eséllyel részese lehet egy nem mindennapi történetnek.

Jon Lomberget, a kezdeményezés elindítóját és vezetőjét a Puli is meg fogja látogatni, hiszen Jon Hawai'i Nagy Szigetén él. Nem csak a New Horizons üzenetről lesz szó azonban november 25-26-án,

galaxygarden-300x224.jpeg

hanem a Galaxy Garden-ben a Pulit is bemutatjuk helyi iskolásoknak.

A Puli is készül, hogy elvigye minden támogatójának nevét, ha nem is a csillagokig, de a Holdra. Előtte azonban, a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

2013-08-22_Tweets_Hawaii_585.jpg

Bár vannak még elmaradásaink a Google által szponzorált Lunar XPRIZE verseny hivatalos blogján megjelent tartalmakat illetően, jelenlegi posztunkban mindenképp be szeretnénk számolni arról az örvendetes fejleményről, hogy a legutóbbi körkapcsoláson a Puli Space csapata lett a vezető hír. Ebben Főpulinkat, Dr. Pacher Tibor csapatvezetőt idézik, aki elmondja, hogy esetünkben 2015 utolsó hónapjaiban kerülhet sor a holdutazásra. A legvalószínűbb lehetőség, hogy egy vagy több versenytársunkkal szövetkezünk a cél érdekében. Ez lehet más csapatok számára is a járható út, mivel soknak "csak" rovere van, de nincs leszállóegysége, viszont jó páran komoly leszállóegységet építenek. Az idei, versenyben maradt 22 csapat számára megrendezett chilei csúcstalálkozón (Team Summit) készült az alábbi videó, ebből kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje.

Mi a legnagyobb kihívás a csapatok életében? A chilei Angelicum csapata azt emelte ki, hogy találtak pár gyártót, akik űrképes anyagokból képesek alkatrészeket legyártani - ez pedig nélkülözhetetlen egy holdutazás során. A Moon Express számára a cég létrehozása volt az utóbbi időszak egyik legkomolyabb kihívása: versenybe szállásuk óta már nyolcszor költöztek, és pályafutásukat egy konferenciateremben kezdték. Az izreali SpaceIl számára a legkeményebb dolog kétszáz ember beszervezése volt, a Team Stellar viszont épp azon ügyködik, hogy kiválogassák csapatukból azokat, akik valóban elkötelezettek a megfogalmazott csapatcélok iránt.

De mi is történt eddig, min dolgoztak a csapatok? Az Astrobotic sok minden más mellett a landolási technikával is foglalatoskodott, többek között egy szenzort teszteltek, amit egy mini-helikopterre szereltek fel - a NASA ki is választotta őket arra, hogy a Masten Xaero egységével is kísérletezhessenek, és tesztelhessék navigációs szoftverüket. A dán Euroluna egy cubesat [kockaműhold] energiaellátását igyekszik forradalmasítani, amit már megépítettek, teszteltek, majd átépítették, újra tesztelték, és így tovább, amíg végül fel nem adták, és haza nem ment mindenki, azzal a felkiáltással, hogy "a fenébe is, nem működik". Persze nem adták fel, a dánok sem arról hiresek, hogy könnyen bedobják a törölközőt.

101_7873_575px.jpgA santiago-i GLXP csúcstalálkozón Michael Paul-lal, a Penn State Lunar Lions vezetőjével beszélget Pacher Tibor. Melletük az Omega Envoyból Joe Palaia és Ruben Nunez.

A floridai Omega Envoy már az utolsó simításokat végzi saját holdjáróján és leszállóegységén, és meg is van az első üzleti partnerük, aki nem más, mint közös versenytársunk, a chilei Angelicum csapata - ők is közösen akarnak holdraszállni. A brazil Spacemeta nem hagyományos holdjárót készít, már amennyiben létezik holdjáróból hagyományosnak tekinthető példány. Roverüknek nincsenek kerekei, pontosabban, az egész egyetlen nagy kerék: inkább a pióca és a tengeri sün nászából születő utódra hasonlít, mint bármi másra. A német Part-Time Scientists csapata a Holdon tapasztalható sugárzástól félti az elektronikáját, amit épp ezért nagyon komoly teszteknek vetettek alá. A legrosszabb esetben várhatónál eleve háromszor durvább sugárdózis ötszörösét is kibírta a rendszerük. A Frednet ún. cheapsat-okat (olcsó műholdakat) vinne magával százával földkörüli pályára, ezek fuvarozásáért cirka másfél kilométerenként 140-200 dollárt kérnek. A holdi leszállóegységükön 5 kg fölös kapacitás van, tehát egy öt kilós "albérlőt" el tudnának vinni akár a Holdra is. Ez akár még mi is lehetünk: bár a Puli rovere jelenleg ennek pont a duplája, dizájnunk skálázható, és az is biztos, hogy lejjebb fogunk menni a tömegével az I3.x és I4.x szériában.

Az Euroluna képviselője elég könnyen belátható, nem túl meglepő dolgot állít, amikor arról beszél, hogy bizony nem egyszerű dollármilliókat összegyűjteni, aminek ráadásul a nagyobbik fele elmegy a hordozórakétára és a startra. Mint mondja, a startot illetően igazán áttörő fejlesztés nem történt. A műholdak felbocsátását végző cégek nagyok, és nem igazán kis műholdakra szakosodtak. Esetükben négy-öt kilós szondáról lenne szó, de így sem egyszerű a helyzetük, hiába állítják a hordozórakétákkal foglalkozó cégek, hogy egyre könnyebb lesz a jövőben kisméretű műholdakat pályára állítani.

A finanszírozással kapcsolatban a Penn State Lunar Lions vezetője nem panaszkodik: szerinte épp elég forrásuk van arra, hogy mozgásban maradjanak. Az Omega Envoy már az utolsó kört futja a finanszírozással kapcsolatban. A Frednetnél már nem ennyire optimisták, és elismerik, hogy nincs mindenre pénzük, amire kellene, elvégre nem olcsó egy rakétát indítani, ebben a műfajban pedig nincsenek ingyenes potyautak. Az olasz Team Italia csapata előtt álló legnagyobb kihívás az elégséges támogatás összegyűjtése.

A magáncégek szerepét firtató összeállításban a Spaceil képviselője például arról is beszél, hogy a magánpénzből finanszírozott űrkutatás még nagyon gyerekcipőben jár, ami érthető, viszont a kormányok nem képesek olyan hatékonyan működni, mint egy magántársaság. A malajziai Independence-X képviselője szerint előbb el kell nyerni a kormányok bizalmát ahhoz, hogy a magánszektor kivehesse a részét az űrkutatásból. Az Astrobotic szerint az űrkutatás legdrágább része épp az űrbe való kijutás. A Moon Expressnél van recept is: ha célorientáltak vagyunk, jó mérnökeink vannak, hatékonyan dolgozunk, és mindehhez még jó szoftvereink is vannak, akkor lényegesen olcsóbban megvalósíthatóak a dolgok. A Penn State Lions a SpaceX-et hozta fel példaként, hiszen ők épp a startok költségét igyekeznek visszaszorítani.

A közeljövőben várható, hogy valóságos roham indul a Holdért, de persze, nem csak oda. Az első magánpénzből finanszírozott holdutazás 2015 januárjában startolhat el, és ugyanabban az évben még legalább egy hordozórakéta elindul a Hold felé - és a sort valószínűleg még hosszan lehetne folytatni. Magyarország számára a lehetőség az, hogy bebizonyítsuk: kevés forrásból, kis ország is tud nagyot alkotni - utóbbit már Dr. Pacher Tibor, a Puli Space csapatvezetője mondta, amire csak ráerősít a román ARCA csapat képviselője. De hiába cél kevés forrásból eljutni a Holdra, azért támogatásra mindenképp szükségünk van.

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

A Pulit a Facebook-on és a Google+-on is követheted!

2013-08-22_Tweets_Hawaii_585.jpg

Szerző: gopuligo

Szólj hozzá!

Címkék: migrate

Űrbeli kínzókamra

2013.10.18. 09:00

The_Last_Man_on_the_Moon_cover.jpg

Az űrsétáról visszatérő Gene Cernan pokoli fájdalmat érzett, amikor megpróbált visszatérni a Gemini-9 űrhajóba. A mai napig nem érti, hogy nem tört el egyetlen csontja sem. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Atlanti-óceán fölött jártunk, amikor elkezdtem visszaszuszakolni magam az űrhajóba. Tom a lábamnál fogva tartott engem, a rugalmatlan szkafander pedig egy élőlényt megszégyenítő módon küzdött. Olyan volt behajlítani, mintha egy felfújt gumicsónakot akarnánk összehajtogatni. Tom nem tudott ennél többet segíteni, és mivel senki más nem volt a környéken, csak magamra számíthattam a szkafander és az űrhajó ellenében. Kapkodtam a levegőt, de még mindig ügyeltem arra, mit mondok, mivel az orvosok minden szavam hallották.

Centinként ereszkedtem egyre lejjebb, lábaimat guggoló helyzetbe erőltettem, miközben Tom a lábaimat az L-alakú ülésben tartotta. Ha elengedett volna, hogy megpróbáljam bedugni lábaimat az ülés fölötti vájatba, ismét ellibegtem volna, így megpróbáltam összekucorodott helyzetben maradni. Elképesztő fájdalom hasított a combjaimba, ahogy egyre mélyebbre húzódzkodtam a kabin belsejébe: mintha csak limbót táncolnék a világűrben. Előbb a lábujjaimat, majd mindkét sarkamat sikerült az ülés fölé csúsztatni, és közben próbáltam a térdeimet a műszerfal alá préselni. A csizmáim most stabilan az ülés elején található acéllemeznek feszültek, miközben a lábfejemet spiccben tartottam, lábaim pedig iszonyú V-alakban voltak összehajtogatva, így passzíroztam magam egyre mélyebbre. Nem volt más választásom, ügyet sem vetettem a hasogató görcsre. [Ekkora helyre kellett visszaerőltetni magát Gene Cernannek:]Gemini.jpgA fenekemet az ülésre akartam tenni, a gerincemet pedig a háttámlának, de ez kivitelezhetetlen volt a merev, felfújt ruha miatt. Először csak küzdöttem, aztán már vért is izzadtam, ahogy milliméterről-milliméterre több területet vettem birtokba. Pulzusom, ami korábban valamelyest lelassult, a kúszás-mászás hatására most ismét felgyorsult, és közben percenként negyvenszer vettem levegőt. De a Küldetésirányítás ebből csak ennyit hallott: „Gond nélkül jön befelé” – mondta Tom. "Semmi probléma" – értettem vele egyet. Nincs értelme többet mondani az orvosoknak, mint amennyit feltétlenül tudniuk kell. Amúgy sem tudtak volna segíteni.

Az ujjaimmal megragadtam a műszerfal alját, és ismét húztam egyet magamon. Még egy apró mozdulat, és beékeltem alá a térdeimet, így még jobban megtámaszthattam magam. Ez a mutatvány akkor is necces, amikor a szkafander még puha, de felfújt állapotban szinte lehetetlen feladat volt. Még egy kicsit így, úúú. Még egy picit úgy, óóó. Tolunk, helyezkedünk, ismét tolunk, próbáljuk – óóó – valahogy mindenáron behajlítani a szkafandert. Rosszabb volt, mint egy dugót visszaerőltetni a pezsgősüvegbe.
Igazából félig már benn voltam az űrhajóban, félig pedig kinn. És minden erőmre szükség volt, hogy visszagyömöszöljem magam a kabinba. Vállaimat az ajtó szintje alá erőltettem, és akkorára kuporodtam össze, amekkorára csak bírtam: behajlítottam a nyakam, lehetetlen szögben húztam be a fejem, majd lehúztam az ajtót. A sisakom tetejének ütközött, nem lehetett bezárni. A kurva életbe! Még mindig nem voltam eléggé odabenn.

Tom átnyúlt a jobb kezével, és a láncánál fogva megragadta a seprűnyélszerű kart. Ezzel a módszerrel egyre lejjebb húzta az ajtót, és egy utolsó rántással még pár centit húzott rajta. Ezzel az ajtózáró racsni első foga a helyére került, ami ugyan jó hír volt, én viszont minden eddiginél rosszabb testhelyzetbe kerültem. Olyannyira össze volt már nyomva a testem, hogy semmimet nem tudtam behajlítani, és az átkozott ajtó még mindig nem volt bezárva. Újabb összekuporodás, amit iszonyú fájdalmak kísértek. Az emberi testet nem arra tervezték, hogy úgy lehessen hajtogatni mint egy darab papírlapot.

Végül a reteszek a helyükre kerültek, én pedig bekurbliztam a kart annyira, hogy az ajtó már ne tudjon kipattanni. A fájdalom ködként ereszkedett a szememre, mozdulatlanná merevedtem a szkafander fogságában, képtelen voltam kinyújtani a lábaim, amik még mindig szorosan be voltak alám gyűrve. A törzsemet képtelenség volt lejjebb húzni, a térdeimet mozdítani sem lehetett, keményen nekifeszültek a műszerfal aljának. Újabb kattanás. Újabb küzdelem, majd újabb kattanás: záródott a racsni, miközben én a fogaimat szorítottam össze. Mai napig nem értem, hogy nem tört el egyetlen csontom sem. Ehhez fogható fájdalmat még sosem éreztem. A kart még egyszer utoljára megtekertem, és az ajtó ezzel végre hermetikusan bezáródott.

Talán még sírtam is, de ennek csak Tom a megmondhatója. „Tom” – suttogtam belső, privát intercom-kapcsolatunkon, miközben úgy éreztem magam, mintha halálosan megsebesültem volna. „Ha nem sikerül nagyon gyorsan túlnyomás alá helyezni az űrhajót, és így kell maradnom a küldetés hátralevő részében, abba bele fogok pusztulni!” Nem bírtam volna abban a szörnyű helyzetben maradni. Képtelen voltam levegőt venni, karikák táncoltak a szemeim előtt, és hihetetlen fájdalom hasított belém; az eszméletvesztés határát súroltam.

Tom egy másodpercet sem vesztegetett: az űrhajót túlnyomás alá helyező, beömlő oxigén sziszegése volt életem legszebb hangja. Ahogy nőtt a nyomás, a szkafander úgy gyakorolt könyörületet, és lett egyre puhább. Amikor már meg tudtam mozdítani a lábaimat, kihajtogattam fájó lábszáramat, és kihúztam magam - végre megtaláltam a helyem a kisméretű ülésben."

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

2013-08-22_Tweets_Hawaii_585.jpg

süti beállítások módosítása