Az űrsétáról visszatérő Gene Cernan pokoli fájdalmat érzett, amikor megpróbált visszatérni a Gemini-9 űrhajóba. A mai napig nem érti, hogy nem tört el egyetlen csontja sem. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Atlanti-óceán fölött jártunk, amikor elkezdtem visszaszuszakolni magam az űrhajóba. Tom a lábamnál fogva tartott engem, a rugalmatlan szkafander pedig egy élőlényt megszégyenítő módon küzdött. Olyan volt behajlítani, mintha egy felfújt gumicsónakot akarnánk összehajtogatni. Tom nem tudott ennél többet segíteni, és mivel senki más nem volt a környéken, csak magamra számíthattam a szkafander és az űrhajó ellenében. Kapkodtam a levegőt, de még mindig ügyeltem arra, mit mondok, mivel az orvosok minden szavam hallották.

Centinként ereszkedtem egyre lejjebb, lábaimat guggoló helyzetbe erőltettem, miközben Tom a lábaimat az L-alakú ülésben tartotta. Ha elengedett volna, hogy megpróbáljam bedugni lábaimat az ülés fölötti vájatba, ismét ellibegtem volna, így megpróbáltam összekucorodott helyzetben maradni. Elképesztő fájdalom hasított a combjaimba, ahogy egyre mélyebbre húzódzkodtam a kabin belsejébe: mintha csak limbót táncolnék a világűrben. Előbb a lábujjaimat, majd mindkét sarkamat sikerült az ülés fölé csúsztatni, és közben próbáltam a térdeimet a műszerfal alá préselni. A csizmáim most stabilan az ülés elején található acéllemeznek feszültek, miközben a lábfejemet spiccben tartottam, lábaim pedig iszonyú V-alakban voltak összehajtogatva, így passzíroztam magam egyre mélyebbre. Nem volt más választásom, ügyet sem vetettem a hasogató görcsre. [Ekkora helyre kellett visszaerőltetni magát Gene Cernannek:]A fenekemet az ülésre akartam tenni, a gerincemet pedig a háttámlának, de ez kivitelezhetetlen volt a merev, felfújt ruha miatt. Először csak küzdöttem, aztán már vért is izzadtam, ahogy milliméterről-milliméterre több területet vettem birtokba. Pulzusom, ami korábban valamelyest lelassult, a kúszás-mászás hatására most ismét felgyorsult, és közben percenként negyvenszer vettem levegőt. De a Küldetésirányítás ebből csak ennyit hallott: „Gond nélkül jön befelé” – mondta Tom. "Semmi probléma" – értettem vele egyet. Nincs értelme többet mondani az orvosoknak, mint amennyit feltétlenül tudniuk kell. Amúgy sem tudtak volna segíteni.

Az ujjaimmal megragadtam a műszerfal alját, és ismét húztam egyet magamon. Még egy apró mozdulat, és beékeltem alá a térdeimet, így még jobban megtámaszthattam magam. Ez a mutatvány akkor is necces, amikor a szkafander még puha, de felfújt állapotban szinte lehetetlen feladat volt. Még egy kicsit így, úúú. Még egy picit úgy, óóó. Tolunk, helyezkedünk, ismét tolunk, próbáljuk – óóó – valahogy mindenáron behajlítani a szkafandert. Rosszabb volt, mint egy dugót visszaerőltetni a pezsgősüvegbe.
Igazából félig már benn voltam az űrhajóban, félig pedig kinn. És minden erőmre szükség volt, hogy visszagyömöszöljem magam a kabinba. Vállaimat az ajtó szintje alá erőltettem, és akkorára kuporodtam össze, amekkorára csak bírtam: behajlítottam a nyakam, lehetetlen szögben húztam be a fejem, majd lehúztam az ajtót. A sisakom tetejének ütközött, nem lehetett bezárni. A kurva életbe! Még mindig nem voltam eléggé odabenn.

Tom átnyúlt a jobb kezével, és a láncánál fogva megragadta a seprűnyélszerű kart. Ezzel a módszerrel egyre lejjebb húzta az ajtót, és egy utolsó rántással még pár centit húzott rajta. Ezzel az ajtózáró racsni első foga a helyére került, ami ugyan jó hír volt, én viszont minden eddiginél rosszabb testhelyzetbe kerültem. Olyannyira össze volt már nyomva a testem, hogy semmimet nem tudtam behajlítani, és az átkozott ajtó még mindig nem volt bezárva. Újabb összekuporodás, amit iszonyú fájdalmak kísértek. Az emberi testet nem arra tervezték, hogy úgy lehessen hajtogatni mint egy darab papírlapot.

Végül a reteszek a helyükre kerültek, én pedig bekurbliztam a kart annyira, hogy az ajtó már ne tudjon kipattanni. A fájdalom ködként ereszkedett a szememre, mozdulatlanná merevedtem a szkafander fogságában, képtelen voltam kinyújtani a lábaim, amik még mindig szorosan be voltak alám gyűrve. A törzsemet képtelenség volt lejjebb húzni, a térdeimet mozdítani sem lehetett, keményen nekifeszültek a műszerfal aljának. Újabb kattanás. Újabb küzdelem, majd újabb kattanás: záródott a racsni, miközben én a fogaimat szorítottam össze. Mai napig nem értem, hogy nem tört el egyetlen csontom sem. Ehhez fogható fájdalmat még sosem éreztem. A kart még egyszer utoljára megtekertem, és az ajtó ezzel végre hermetikusan bezáródott.

Talán még sírtam is, de ennek csak Tom a megmondhatója. „Tom” – suttogtam belső, privát intercom-kapcsolatunkon, miközben úgy éreztem magam, mintha halálosan megsebesültem volna. „Ha nem sikerül nagyon gyorsan túlnyomás alá helyezni az űrhajót, és így kell maradnom a küldetés hátralevő részében, abba bele fogok pusztulni!” Nem bírtam volna abban a szörnyű helyzetben maradni. Képtelen voltam levegőt venni, karikák táncoltak a szemeim előtt, és hihetetlen fájdalom hasított belém; az eszméletvesztés határát súroltam.

Tom egy másodpercet sem vesztegetett: az űrhajót túlnyomás alá helyező, beömlő oxigén sziszegése volt életem legszebb hangja. Ahogy nőtt a nyomás, a szkafander úgy gyakorolt könyörületet, és lett egyre puhább. Amikor már meg tudtam mozdítani a lábaimat, kihajtogattam fájó lábszáramat, és kihúztam magam - végre megtaláltam a helyem a kisméretű ülésben."

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.