Saját asztronauta-társai véleményétől rettegett leginkább Gene Cernan a balul sikerült Gemini-9 küldetés végefelé. Mindenesetre az űrsétája után úgy érezte magát, mint aki feltámadt. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Levettem a sisakom, és végre édes oxigént lélegeztem be. Az arcom olyan vörös volt, mint a retek, Tomot pedig sokkolta a látvány. Kiképzésünk egyik kőbe vésett szabálya volt, hogy soha ne spricceljünk vizet az űrhajó belsejében, mivel a lebegő vízbuborékok rövidzárlatot okozhatnak. Tom azonban nem hezitált. Megragadta a vízcsapot, pisztoly módjára rám szegezte, és a hűs folyadékot patakokban locsolta égő bőrömre. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem: megváltva éreztem magam; mint aki feltámadt, és visszatért a halál árnyékából.

Két órát és kilenc percet töltöttem a világűrben, ez idő alatt pedig mintegy 57900 kilométert „sétáltam” odakinn: egyszer teljesen megkerültem a Földet, és belekezdtem a második földkörüli keringésbe is, aminek több mint a harmadát megtettem. A munkát elvégeztem, és túléltem, hogy elmondhassam a történetemet, habár ma is kifáradok, ha pusztán visszagondolok minderre. 

A nap hátralevő részét pihenéssel töltöttük, miután a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, és ennek a magam részéről boldogan eleget is tettem. Olyan fáradt voltam, mint még soha az életben, a kezeim úgy bedagadtak, hogy a kesztyűk fém rögzítőgyűrűi lehorzsolták a bőrömet, amikor lehámoztam azokat magamról. Akkor azonban annyira feldobott a tudat, hogy élek, hogy nem érdekelt pár húscafat elvesztése.

Biztos voltam abban, hogy az űrséta során senki nem teljesített volna nálam jobban, az előre nem látott problémákkal hozzám hasonlóan a többiek is szembesültek volna. De ettől még a tény az tény maradt: kiküldtek, hogy elvégezzek egy feladatot, amit nem sikerült teljesíteni.
Nem is annyira az aggasztott, hogy az egész világ szeme rajtam volt, mivel a legtöbben úgysem értették, hogy valójában mi is történt. Asztronauta-társaim miatt viszont már annál inkább aggódtam. Egyértelműen éreztem, hogy valami miatt elszúrtam a dolgot, és csalódást okoztam számukra. Mindent beleadtam, és évekkel később visszatekintve már tudom, hogy a küldetés az elejétől fogva rohadt ambiciózus volt. De abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, miként értékelik a srácok a történteket. Tisztában voltam azzal, hogy soha nem mondják meg nekem szemtől-szemben mit gondolnak, de biztos voltam benne, hogy egymás közt sunyi megjegyzéseket tesznek rám. Az újonc nem tudott megbirkózni a feladattal. Bezzeg egy igazi berepülő pilóta megtalálta volna a módját, hogy kivágja magát ebből a helyzetből is. Vajon ez számomra a kudarccal egyenértékű? Annyi minden sült el balul a Gemini-9-cel, de vajon ez az első és egyben utolsó űrrepülésem? Lesz, aki majd megért engem?

Hát, legalább hazafelé tartottunk. A küldetés a végefelé járt, és a nyolcórás pihenő után felkészülünk a légkörbe lépésre. Zaklatott álomba szenderültem. Megnyugtatott a tudat, hogy nemsokára jóval tapasztaltabban térek vissza a Földre, mint mikor elindultam onnan, és abban a hiszemben voltam, hogy a küldetésből hátralevő pár órában már nem sok minden romolhat el. Tévedtem.

Texasban éjfél volt és nyugalom. Biztonsági őrjáratok tartották szemmel a házat. Egy lélek sem volt sehol - egyet kivéve. Barbara az izgalmas nap végén képtelen volt elaludni, és az ágyban fekve hallgatta a lehalkított rádió zúgását. Az űrben semmi nem történt. Fellélegzett, amikor megtudta, hogy biztonságosan visszatértem a kabinba, és bezártam az ajtót. Az ezt követő ünneplést mérsékelte, hogy az intercomos doboz közelében maradt, mert hallani akarta a hangomat. Aztán a vendégek többsége hazament, a sajtó felszívódott, Ry és Cook nagymama nyugovóra tért, Tracy pedig elrongyolódott textilpelenkáját átölelve aludt. Barbara végre egyedül volt.

Kisétált a kertünkbe, és a közösen épített verandáról felnézett a sötét égboltra. Valahol odafenn, ott volt a férje, akit nem láthatott, nem érinthetett meg, és a férje sem érinthette meg őt. A közösen ültetett rózsák és gladiolák illata körbevette azon a meleg éjjelen. Kezét a téglarakáson nyugtatta, amiből én apránként grillsütőhelyet építettem. Ez a jövő zenéje volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy van jövő. A messzi távolban voltam, de egyúttal közel is, és rövidesen hazatérek. A súlyos teher, ami egy asztronauta feleségére nehezedik, hasonló lehetett a tengerészfeleségek által érzett bizonytalanságához, amikor férjük a Nina, Pinta és a Santa Maria fedélzetén hajózott ismeretlen vizeken, hogy ötszáz éve új világra leljenek."

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.