A Hold kialakulása után százmillió évekig ún. magmakása boríthatta a felszínt, mielőtt az megszilárdult volna. Erről az elméletről nemrég egy, a Hold keletkezésével foglalkozó Royal Society konferencián számoltak be – ez azonban gyökeresen eltér a szélesebb körben elterjedt elmélettől, ami azt állítja, hogy 4,5 milliárd évvel ezelőtt a Hold felszíne teljes mértékben olvadt volt, majd a magmatenger lehűlt, és megszilárdult. Ezt az elméletet kérdőjelezte meg Sara Russell a londoni Természettudományi Múzeum minerológiai és bolygókutatási részlegének vezetője.
 
A magmatenger-elmélet főként az Apollo-program holdraszálló küldetései és a szovjet missziók által vett kőzetminták elemzésein alapul. Az Apollo-küldetések számottevő mennyiségű – 382 kg – holdkövet hoztak vissza a Földre, de ezek mindegyikét a Hold Földről látható oldalának relatív szűk kiterjedésű pontjairól gyűjtötték be.
A kövek emiatt nem feltétlenül reprezentálják a Hold egészét, és nehéz általános következtetéseket levonni belőlük. Emiatt – Russell szerint – keveset tudtunk meg a holdfelszín tényleges összetételéről.

A Hold keletkezését magyarázó hagyományos elmélet elég egyszerű: eszerint a szomszéd égitest először olvadt volt, majd később megszilárdult. Russellék szerint ez azonban nem teljesen igaz, és figyelmeztetnek arra, hogy a Hold mindig is „nagyon bonyolult geológiai objektumnak számított”.
A legfejlettebb technológiákkal felvértezve, mint amilyen a lézeres ablázió elvén alapuló berendezés, Russell számos, Holdról származó meteoritot elemzett. Ezek aszterodia-becsapódások alkalmával hagyták el a Hold felszínét – jó eséllyel egyaránt érkezhettek a Hold Földről látható oldaláról, illetve a túloldaláról is.

Vizsgálatuk alapján úgy tűnik, hogy nem mindegyik szikla kristályosodott ki egyszerre, ugyanabból az olvadt kőzetből. A magmatenger-elmélet szerint a Hold létrejötte után teljes egészében olvadt volt, és az első kristályok nehezebb voltak – ilyen például az olivin és a piroxén. Ezek aztán nagyobb fajsúlyuk miatt lesüllyedtek a Hold középpontja felé.
Pár millió év leforgása alatt még több kristály jött létre; ezeket anortozitoknak hívják - ez az a fehér anyag, ami most is megfigyelhető a Hold felszínén. Az anortozit kisebb fajsúlya miatt a nehezebbek feljöttek a felszínre, majd kéreglemezt alkottak a Hold az egész felületén - nem sokkal az égitest születése után. Aztán - legfeljebb másfél milliárd évvel a Hold születése után – vulkánok törtek ki, ezek hozták létre a felszínen ma is látható sötét foltokat.

A vulkánok létrejöttéhez a magmatengernek már meg kellett szilárdulnia – ez a folyamat Russell szerint legfeljebb néhány tízmillió évig tartott. A rendelkezésre álló kőzetminták többsége azonban 4,3 milliárd éves anortozit, ami azt jelenti, hogy a Hold keletkezése után 200 millió évvel jelentek meg. Így aztán nem áll össze a kép, és talány, mi történhetett, ugyanis az csak nagyon nehezen elképzelhető, hogy ilyen hosszú ideig folyékony halmazállapotú maradt a magmatenger.

Holdkása?

A Hold felszínét borító kövek nem egy hatalmas magmatengerből jöttek létre, így azt sem tudni, hogy egyáltalán létezett-e ilyen [magmatenger], mivel egyetlen sziklával sem rendelkezünk, ami abból a korból származik. Ugyanakkor a Holdon intenzív volt a vulkanikus tevékenység, és talán az egymást követő újabb és újabb vulkánkitöréssel magyarázható az említett anortozitok létrejötte.

A teljes egészében olvadt égitest elméletével szemben a Hold valószínűleg aktív és forrongó volt, és az események sokkal tovább tartottak, mint azt jelenleg feltételezzük. Magmatenger helyett inkább magmakása lehetett a Holdon – ez félig szilárd és folyékony magma keveréke,emellett pedig már a szilárd kéreglemez is kialakult. Mivel a Hold belseje forró volt, így a vulkánok 200 millió évig folyamatosan lövellték ki a magmát a felszínre, az újabb és újabb vulkánkitörés lávája pedig ráfolyt az eggyel korábbi kitörés nyomaira.

2011-ben két kutató egy tanulmányt jelentetett meg, amiben azt állították, hogy „a Hold vagy a véltnél fiatalabb, vagy sosem borította magmatenger a felszínét”.
Ők arra következtetésre jutottak a kőzetminták, illetve a nagy mennyiségű holdi anortozit jelenléte miatt, hogy a Hold cirka 4,3 milliárd éve, jóval később jöhetett létre, mint azt a kutatók eddig gondolták. Ennek az érvnek azonban Russell szerint sok bizonyíték ellentmond. Például az, hogy a Földön a legöregebb sziklák több mint 4,3 milliárd évnél is idősebbek. Ekkoriban tehát biztos nem történt hatalmas becsapódás, hiszen a Földön már megszilárdultak a sziklák (máskülönben ma sem léteznének). Ugyanakkor nem mindenki kész elhajítani a 40 éves múltra visszatekintő magmatenger elméletét.
 
„Annyi bizonyos, hogy a holdkéreg létrejötte mögött jóval bonyolultabb mechanizmusok állnak, mint azt eddig gondoltuk” – ezt már Ian Crawford, a Londoni Egyetem bolygókutatója és asztrobiológusa mondta. „De még túl korai elvetni a magmatenger-hipotézist, mivel sok mindenre választ ad.” További kutatásokra van szükség – mégpedig főképp a Hold túloldalán - tette hozzá Crawford. Habár a kutatók elég sok Holdról származó meteorittal rendelkeznek, tanulmányozásuk egy sor problémát vet fel.

Először is, nem lehet pontosan tudni, hogy a Hold melyik részéről származnak ezek a meteoritok. Másodsorban, a kutatók lehet, hogy nem tudják pontosan megállapítani a Holdról kilövellő meteoritok összetételét, mivel azok más ásványokkal is összeolvadhattak. Végül, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ezeket a meteoritokat kivétel nélkül a Földön találták, így a felfedezésükig eltelt évezredek során a földi ásványok beszennyezhették azokat .
A legjobb módja a rejtély megoldásának egy újabb mintagyűjtő küldetés lenne a Holdra – szögezte le Crawford. Talán ez a kihívás is a Google által szponzorált Lunar XPRIZE versenyben résztvevő csapatokra vár.

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Mai posztunkban a Google által szponzorált Lunar XPRIZE verseny hivatalos blogján megjelent legutóbbi "körkapcsolás" híreiből válogatunk. Elsőként itt van a Penn State Lunar Lions csapata, ahol az egyik csapattaggal készített videóból kiderül, hogy egyetemistaként számára - és valószínűleg mások számára is - a verseny afféle választható tantárgy - a hely neve valószínűleg nem véletlenül "Learning Factory". Itt különböző szakterületeken mindenki kipróbálhatja magát. A nem gyengén felszerelt műhely láttán valószínűleg sok magyar mérnökhallgatónak összefut a nyál a szájában. A srác egyébként elmondja, hogy egyetemi tanulmányai befejeztével mindenképp a magánpénzből finanszírozott űrkutatásból szeretné kivenni a részét.

Mint arról már korábban sokszor írtunk, a jelenleg versenyben lévő 22 csapatot nem úgy kell elképzelni, mint akik fejvesztve építenek hordozórakétákat, leszállóegységeket és holdjárókat. A felsoroltak közül sokan "csak" a felsoroltak egyikével vagy másikával foglalkoznak. És ez egyébként szerencse is, mivel egy leszállóegységet és holdjárót fejlesztő csapat "rakterébe" társbérlőként bekerülhet egy másik csapat megfelelő méretű holdjárója. Valószínűleg ezt a lehetőséget látta meg az izraeli Spaceil csapata, amelyik most a hordozórakétát biztosító kínai China Great Wall Industry Corporation-nél tett látogatást. Elképzelhető, hogy ők is a CGWIC ügyfelei közé tartoznak majd.

Egyelőre csak egy csapat, a Barcelona Moon szerződött le a kínai vállalattal, ők a terv szerint 2015 júniusában indulnak majd meg a Hold felé. (Egy másik csapat, az Astrobotic a jól csengő SpaceX-szel egy 2015. októberi startban állapodott meg.) Utóbbi egyékbént elég önkritikus módon valóságos bakiparádét tett közé legutóbbi videójában a Hold bányászatának előkészítésére tervezett robotokkal. A narancssárga egység afféle daru, ami leengedi a holdjárót a felszín alatti kürtökbe, amit utóbbi aztán alaposan feltérképez. A videóhoz csak annyit fűznénk hozzá, hogy a robotoknak is lehetnek rossz napjaik. Íme:

Az utolsó videóban a Mighty Eagle látható szokatlan szögből. A Moon Express csapata a NASA-val megkötött együttműködési megállapodás keretében a Marshall Space Center leszállóegységén - ez a Mighty Eagle - tesztelte saját fejlesztésű irányító- és navigációs szoftverüket, a teszt prímán sikerült. Ez a program "mondja meg" a holdraszálló egységnek, hogy merre menjen, hogyan jusson el oda, és kritikus a Holdon való önálló landoláshoz. A teszt során egyelőre a NASA leszállóegységét irányító szoftver is éberen figyelt, a két rendszer egyelőre párhuzamosan működött. Érthető, hisz nyilván nem örülne a NASA, ha egy esetleges programhiba miatt a modell földhöz vágná magát. A következő fázisban viszont a Moon Express szoftvere egymaga irányítja a leszállóegységet, ami azért nagy szó. De addigis, itt a videó:

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Az Atlantis 2011 nyarán szállt le utoljára, ezzel hivatalosan véget is ért az amerikai űrsikló-program. Volt nagy sírás-rívás, aztán azóta az Atlantist a Kennedy Space Centerben már ki is állították. No de. A NASA jelenleg gyakorlatilag különböző cégeket támogat, akik cserében különböző járgányokat készítenek számára. Kicsit hasonló ez ahhoz, amit a rivális tervezőirodák – főképp Koroljové és Cselomejé - műveltek a Szovjetunióban a hatvanas években: kevés pénzt hogyan lehet még kisebb részekre szétaprózni.

A NASA-nak erre külön programja van, Commercial Crew Program a neve. A lényege az, hogy legénységet kellene eljuttatni a Nemzetközi Űrállomásra, ezt a feladatot ugyanis jelenleg az oroszok végzik (a legénységet most gyakorlatilag Koroljov Szojuz-rakétája juttatja az ISS-re, az árut, ellátmányt  pedig Cselomej Proton rakétájának leszármazottja szállítja, tehát idővel beért a két rivális koncepció.)

A NASA említett programjában jelenleg három versenyző van: a Boeing CST-100-asa (ez tulajdonképpen az Apollo-program parancsnoki és műszaki egységére nagyon emlékeztető Orion-űrhajó), a SpaceX Dragonja és a Sierra Nevada Corp. A Boeing és a SpaceX koncepciója gyakorlatilag ugyanaz: a legénységet tartalmazó csonkakúp-alakú kabint egy rakéta tetejére biggyesztik, ami aztán a hatvanas évek amerikai űrhajóihoz hasonlóan térne vissza a Földre.

A három versenyző közül a Sierra Nevada Corp. a kakukktojás. Ők ugyanis egy Atlas-V rakéta (ez se mai gyerek) tetejére egy mini űrsiklót raknának, ami később az űrsiklóhoz hasonló módon térne vissza a Földre. Ez a Dream Chaser. Az alábbi videón meg lehet nézni, hogyan is festene ez a küldetés:

Szinte biztosra vehető, hogy a három cég legkorábban is csak évek múlva szállíthat legénységet az ISS-re. A Dream Chasert hurcolták már repülőgépre rögzítve, lógatták helikopterről, illetve az Edwards Légibázis betonján is gurigázták előre-hátra. Legutóbb újabb tesztre került sor. Ennek során a mini űrsiklót egy helikopterről engedték szabadjára, amit aztán önállóan közelítette meg a leszállópályát, és kísérelte meg a landolást. Ekkor történt a galiba, ugyanis a baloldali futómű nem nyílt ki. Az előzetes információk szerint az űrsiklót meg lehet menteni, és a javítás után folytatni lehet a teszteket.

A NASA által 2010-ben indított program háromfordulós, az incidens a második fordulóban történt. Összességében a NASA 362 millió dollárral járulhat hozzá a Dream Chaser fejlesztéséhez. Maga az űrsikló egyébként hétfős legénységet szállítana, közel 9 méter hosszú, szárnyfesztávolsága szinte pont ugyanennyi. A cég azzal védekezik, hogy a teszt korábbi szakasza tökéletesen ment, ami kevés vigasz, ha történetesen mi is a fedélzeten vagyunk.

Miután a cégek elkészülnek a végleges tervekkel, a NASA jövő nyáron a három rivális cég közül egyet vagy esetleg kettőt bíz meg a gyártással és a tesztek folytatásával, a cél az, hogy 2017-re Amerika is képes legyen asztronautákat röpíteni a Nemzetközi Űrállomásra.

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

A légkörbelépés olyan volt Gene Cernan, a Gemini-9 egyik asztronautája számára, mintha egy óriás ugrálna a mellkasán. Az eközben látható fényjáték azonban valószínűleg mindenért kárpótolta. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Még mielőtt nyugovóra tértünk volna, leválasztottuk az AMU hátizsákot, hogy megszabaduljunk robbanékony üzemanyagától, ami felért egy rakomány éles lőszerrel. Aztán, hétfőn reggel, levágtuk magunkról az adapteregységet, ami eddig garázsként és raktérként is funkcionált, majd átfordítottuk az űrhajót, és így csonkakúp testének kiszélesedő alja nézett előre a fedetlen fékezőrakétákkal. Eljött az idő, hogy megkezdjük rázós utunkat a Föld nevű bolygóra.

Valahol Hawaii után és Kalifornia partjai előtt még mindig teljes sötétségben repültünk 257 kilométerrel a Csendes-óceán fölött, amikor a földi irányítók visszaszámolták nekünk a fékezőrakéták gyújtásáig hátralevő időt, és 8:26-kor beindítottuk azokat. Bumm. Egy rúgás ehhez képest semmi! Három nap súlytalanság után olyan érzésünk támadt, mintha egészen Honoluluig visszalökne bennünket. Tom - az én ékesszólásra hajlamos parancsnokom - előre figyelmeztetett, hogy a fékezőrakéták gyújtása felér majd egy „seggbe rúgással”, és nem hazudott. Az intenzív erők akkora pofont adtak nekünk, hogy egy pillanatig még beszélni sem tudtam. Mindössze pár másodpercig tartott az egész, ez idő alatt az űrhajó sebessége 483 km/h-val csökkent, és ez elég volt arra, hogy a Föld gravitációja beszippantson minket. Leválasztottuk a fölöslegessé vált fékezőrakétákat, és ezzel felfedtük a mindeddig takarásban lévő hőpajzsot. Mivel a pajzsnak háttal ültünk, az űrhajó elkeskenyedő orrára néző kis ablakaink a Földdel átellenes irányba, a világűr sötétje felé mutattak. A műszerfalon lévő kis gyorsulásmérő mutatója megmoccant, jelezve, hogy egytized G fele hat ránk, ami olyan csekély, hogy még csak nem is éreztük, de azért elég bizonyíték volt arra, hogy tudjuk: valóban lassulunk.

A G-erők rohamosan növekedni kezdtek, amint becsapódtunk a levegőmolekulák közé. Ekkor az ablakaink előtt lejátszódó páratlan látványosságra lettem figyelmes. Egy narancsszínű csík húzott el mellettünk, nem több, mint egy apró villanás, ami azzal a lendülettel tova is tűnt az űrben. A másik oldalon egy zöld csík húzott el, majd körülöttünk egyre sűrűbben mindenfelé csodálatos kék, piros és lila csíkok követték egymást, ahogy a Gemini-9 csonkakúp testének alja a vastag atmoszférának ütközött. A sok ezer kilométeres óránkénti sebességgel a levegőbe csapódó űrhajó légellenállása tűzgolyót formált, és ennek következtében egyre melegebb lett a kabinban. Ezek voltak az utolsó szavak, amit a rádió elnémulása előtt hallottunk: „Jó hazautat.”

A számítógép légkörbelépéssel kapcsolatos adatokat közölt, Tom pedig a megdőlt űrhajót előbb ötven fokos szögben balra forgatta, majd harmincnyolc fokkal vissza jobbra. A jelzett számok segítségével célba vette a Cape Kennedytől mintegy 560 kilométerrel keletre lévő leszállóhelyet, amitől még mindig egy fél világ választott el minket.
A finom csavarmozgás miatt az utánunk kígyózó lángnyelvek fényes szárnyaknak tűntek, és egymás hegyén-hátán örvénylettek. kanyarogtak, ezzel csodálatos fényjelenséget idézve elő a sötétben. A narancs, a sárga és a vibráló piros árnyalatai, a fényes kékek és zöldek egyetlen színes spirállá egyesülve keveredtek össze egymással. Fedélzeti kameránk felvette a hőpajzsról kígyózó tűzcsíkokat, ahogy azok egyetlen lángcsóvává álltak össze. Egy-egy pillanatra szikrák landoltak az űrhajó orrán, megtapadtak rajta, világítottak, mintha játékos manók lennének, majd elsodorta őket a szédítő légáramlás. Többé már nem volt sötét: olyan fényjáték kezdődött, amilyet bármilyen rockkoncert megirigyelhetett volna. Később a lángoló hőpajzstól kiinduló, és az orron túlnyúló tűz teljesen körbevett minket, hogy aztán jóval mögöttünk, egy meghatározhatatlan pontban váljon eggyé. [Az alábbi videón 04:00-tól látható a Gemini-2 légkörbelépése; ez a Gemini-9 esetében is hasonló lehetett:]

A gravitáció határozottan nőtt. Már több mint 4 G volt, aztán több, mint öt, és egyre csak nőtt, ahogy a minket körülvevő csendfüggönyben kiégettük a hazafelé vezető ösvényünket. Olyan érzés volt, mintha egy óriás ugrálna a mellkasunkon. A rádióhullámok nem tudtak áthatolni ezen a vakító turbulencián. Bármerre is néztem, csak tüzet láttam, és a rádiókapcsolat még legalább négy percig nem működött - egészen addig, amíg ez a 1650 Celsius fokos pokol véget nem ér. Azt mondják, hogy a lövészárkokban nincsenek ateisták. Azt tudom, hogy a tűzgömb formájában a Földre visszaszáguldó űrhajóban nincsenek, és elmondtam egy gyors imát. Kesztyűnk és sisakunk is rajtunk volt, az enyém még mindig úszott az űrséta izzadtságában, hátunkon feküdtünk tehetetlenül, és nem volt más választásunk, mint kivárni a tűzvihar végét. Kalifornia partjai fölött 148 kilométer magasan voltunk, aztán Új-Mexikó fölött 96 kilométerre. Texas fölött sebességünk vacak 1126 km/h-ra lassult.
A tűzszekerünk által előidézett színek megigéztek engem, és ma már tökéletesen megértem, hogy Alan Bean, egyik asztronauta-társam, miért lett művész űrutazását követően. Az ugyanis, amit láttunk, szavakkal leírhatatlan, legfeljebb megfesteni lehet."

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Emlékszünk még a Fobosz-Gruntra? Igen, ez volt az az űrszonda, ami Oroszország tervei szerint a Mars egyik holdjára, a Foboszra ment volna, de még a földkörüli pályát sem sikerült elhagynia. Röviddel később (2012 elején) a földlakók jó része rémülten kémlelte az eget, várva, mikor szakad a nyakába az orosz szonda. Végül ez is megtörtént, szerencsére, senki nem sérült meg, akta lezárva.
Azt viszont már talán kevesebben tudják, hogy az orosz űrhajó mellett egy kínai szonda is a rakomány része volt. Ez pedig a Jinghuo-1 volt. A terv szerint az alacsony földkörüli pályán végrehajtott gyújtást követően a két űrhajó megkezdte volna 11 hónapos közös utazását a Vörös Bolygó felé, ahova aztán 2012 októberében érkeztek volna meg. A kudarc legalább annyira fájt Kínának, mint Oroszországnak. A Jinghuo-1 egy teljes földi évet töltött volna marskörüli pályán, ahol többek közt a bolygó mágneses mezejét mérte volna fel, illetve a légkörből kiszökő ionokat, a Mars ionoszféráját vette volna közelebbről szemügyre, emellett pedig a homokviharokkal kapcsolatban is vizsgálódott volna. Ennek a tervnek lőttek, de úgy tűnik, hogy Kína nem adta fel: egy keringőegységet (és talán egy leszállóegységet is) is eljuttatnának a Marshoz. Ha erre sor kerül, akkor a Földről egy Hosszú Menetelés-3B rakéta repíti majd a Vörös Bolygó felé az orbitert. Kína következő ötéves tervéből nem sok mindent derül ki a küldetésről, de a cikkben idézett, 2011 augusztusi értekezés azért már többet elárul.

Annyi mindenesetre kiderül a tanulmányból, hogy az anyahajót sokoldalú járgánynak szánják. Ez egy jól elnyújtott, ellipszis alakú, magas inklinációjú pályán (85-95 fok) üzemel majd, és a bolygó felszínének, valamint atmoszférájának kémiai és ásványi összetevőit vizsgálja meg. A leszállóegység jó pár napig elemzi a talajt, különös tekintettel a felszín alatti vízjégre, emellett pedig megfigyeléseket végez a marsi klímával kapcsolatban is.

Kína egyébként nyitott a nemzetközi együttműködésre. Van olyan javaslat is, miszerint az Európai Űrügynökséggel kellene összeállniuk a kínaiaknak, ennek keretében figyelnék meg az űrhajó útját, de az együttműködés a szondával folytatott kommunikáció terén is előnyöket hordozna Kína számára.
A terv szerint két tonnás keringőegység valamivel kevesebb, mint egy év alatt állna pályára, majd fokozatosan csökkentené magasságát, amíg megfelelő helyzetbe nem kerül a cirka 18-45 kg-os leszállóegység szabadon engedésére. Utóbbi aztán 16900 km/h sebességgel, egy hőpajzs védelmében lép be a marsi légkörbe, hogy valahol az északi félgömbön érkezzen le a felszínre. A leszállóegység az ún. „fél-puha” landolást ejtőernyővel fejezné be. Valószínűleg a leszállóegység egy tapodtat sem megy majd arrébb – tehát nem roverről van szó – és a tervek szerint mindössze 3-5 napot kellene kibírnia a felszínen.

Később a keringőegység „tudományos adatgyűjtő” pályára áll, ami esetünkben azt jelenti, hogy 300 kilométeres magasságban, két földi évig köröz majd a Mars körül. A dokumentum nem tesz említést arról, hogy kínai űrhajósok utaznának-e a Vörös Bolygóhoz, de a keringőegység feladatai között az alkalmas leszállóhelyek felkutatása, és a vízjég készletek felfedezése is szerepel – ezek az információk pedig határozottan jól jönnek egy emberes küldetés előkészítése során.
 
Egy kínai három orosz és két uniós polgár társaságában már részt vett a Mars-500 nevű izolációs kísérletben. A Moszkva melletti kísérleti létesítményben a hatfős legénység közel 18 hónapot töltött el bezárva, és a különböző a rendszerek, eljárásrendek tesztelésén túl olyan akadályokkal is szembesült, amik egy napon a Mars felé robogó legénységre is várnak.

Kína elég komolyan gondolja jelenlétét az űrkutatásban: 2003. októberében járt az első kínai a világűrben, 2008-ban sor került az első űrsétára, és 2011-2012-ben beüzemelte saját, külön bejáratú kísérleti űrállomását. Egy bővíthető, elemekből összerakható űrállomás is szerepel a tervek között, ezt 2020-ig állítanák földkörüli pályára, ezután kerülhetne sor a holdbázisok létrehozására. A „Mars One”, a valóságshow-elemekkel tarkított kezdeményezés folytán a kínaiak körében egyre népszerűbb a Mars, a Mars One célja egyébként az, hogy 2023-ra kolónia létesüljön a szomszéd bolygón.

A marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba szeretnénk eljuttatni, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Ahhoz azonban, hogy odáig eljuthasson a rover, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is.