Szabályosan vissza kellett csalogatni a világűrből az első amerikai űrhajóst, aki űrsétára vállalkozott. Ed White-nak hívták. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 4 sokat tett a borúlátók esetleges kétségeinek eloszlatásáért. Ennél a repülésnél úgy tűnt, hogy végre minden a helyére került. Először is a vérszegény, három földkörüli keringés helyett a grandiózus négy naposra tervezték a küldetést. Másodsorban úgy volt, hogy az űrhajó közvetlenül a pályára állás után megfordul a tengelye körül, és fotókat készít, miközben kötelékben repül a Titan II hordozórakéta utolsó fokozatával. Harmadrészt Ed White űrsétára készült, aminek során akár át is ruccanhat a Titanhoz, és talán még a puskát is használja majd! [A puska a kézi manőverező egység beceneve volt, ld. a képen az űrhajós jobb kezében.] Negyedszer a legénység fotogén volt, bőbeszédű és vidám: számítani lehetett arra, hogy érzéseikről is beszámolnak majd a megszokott velős, űrből érkező motyogások helyett. Ed White űrsétáját meglepetésnek szánták, és csak a Gemini 4 felszállása után jelentették be.

Valójában az űrsétát mindössze tíz nappal a repülés előtt határozták el, eszeveszett munka eredményeképpen. Egy specialistákból álló kis csapat az MSC-nél kifejlesztette és tesztelte az Ed által a világűrben használatos köldökzsinórt, a puskát és a miniatűr, mellkasra helyezhető pakkot. Habár az asztronauta hivatalnál én voltam az űrhajón kívüli tevékenységek felelőse, mégsem vettek be a csapatba, ami komoly szívfájdalmam volt. Persze, jobban nem is lehettem elfoglalva az Apollo-szkafanderek problémáival – így például a három rivális cég által gyártott szkafanderek összehasonlító tesztjeivel. Ettől függetlenül kirekesztve éreztem magam, miközben a Gemini 4 űrsétáját előkészítő tervezőcsapat hatalmas intenzitással, rengeteg titkolózás közepette vetette bele magát a munkába.

Végül eljött 1965. június 3-a, ami a West Point-i diplomaosztó tizenharmadik évfordulója volt Ed White számára (és számomra is). Belém hasított az irigység (féltékenység?), miközben a nagy repülés cselekménye egyre jobban kibontakozott előttem. Kis probléma már rögtön a legelején felmerült, mivel Jim McDivitt a Titan-t túl messzire hagyta „elúszni” a világűrben, és problémát okozott utolérése - ami ékesen demonstrálta régi barátunk, a pályaszámítás trükkös voltát. Precíz, számítógép-vezérelt irányítás híján egyértelmű volt, hogy az üres  rakétafokozat utoléréséhez rengeteg üzemanyagot kell Jimnek elpocsékolnia, így végül a kísérletet törölték, és Ed White űrsétája önálló műsorszámmá lépett elő.

Feleségem Susan Borman társaságában Cape-re utazott (Frank volt McDivitt tartaléka), hogy megtekintse élete első startját. Épp csak kiheverte a sokkot, és máris úton volt Houston felé egy riporterekkel telizsúfolt repülőgépen, hogy még idejében eljusson az MSC Küldetésirányításához, és a továbbiakban innen kövesse figyelemmel az eseményeket. Aztán négy órával a start után, még a repülőgépen bejelentették, hogy rövidesen kezdődik az űrséta. Pat teljesen megdöbbenve azt kiáltotta, „Istenem, kiszáll az űrhajóból!”: az események ilyen bizarr fordulata rettegéssel és elragadtatással töltötte el.

Kétségkívül sokat fejlődött ahhoz képest, hogy a Mercury-program startjait csak rádión volt hajlandó végighallgatni, mivel nem akarta látni azt az izét a szeme láttára felrobbanni. De még volt hova fejlődnie. Ed White mindenesetre nem várta meg feleségem jóváhagyását, hanem kinyitotta a kabinajtót, és kiúszott a világűrbe, ezzel pedig lehetővé vált Jim számára, hogy az űrprogram történetének leglátványosabb képkockáit elkészítse. A puska szemlátomást jól működött a rövid tesztüzem során, de a legjobb hír mégis az volt, hogy az űrséta során a legkisebb nehézség sem merült fel. Sőt, Ed eufórikus állapotba került, és nem nagyon akaródzott neki a megadott időben visszatérni a kabinba – olyannyira nem, hogy Jimnek a földi küldetésirányítással vállvetve kellett őt szinte visszacsalogatni az űrhajóba. Amikor ez végül megtörtént, egy baljós pillanatig a nyitott ajtó beragadt, végül azonban sikerült erőből becsuknia.

Miután ismét odabenn volt, a hátralevő négy nap már csak rutinműveletekből állt. A repülés után a legénység épp elég jó bőrben volt ahhoz, hogy a küldetéstervezők elkezdjék fontolgatni a soron következő Gemini 5 időtartamának megduplázását, amit így nyolc naposra terveztek. Az igazat megvallva, a legénység sokkal jobb állapotban volt, mint én magam. Eléggé lerobbant állapotban voltam, és képtelen voltam kigyógyulni makacs köhögésemből. Utóbbinak valószínűleg nem sokat használt az ötvenórányi nagymagasságú repülés, amikor száraz oxigént lélegeztem be, és amikor egyik mélypontból a másikba tántorogtam a szkafanderek tesztelése során."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az egyik asztronauta még a földön marhahúsos szendvicset csempészett társa szkafanderének zsebébe, ami így megjárta a világűrt. Az eset miatt még a Kongresszus is kiakadt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Nem érdemes körbejárni a Földet, ha meg akarjuk számolni a macskákat Zanzibárban.”
- Henry David Thoreau, Walden

Valóban nem? Akkor mi célból méricskéljük egy ember pulzusát? Hogy dokumentáljuk a halálát, vagy legalábbis totális ostobaságát? Ezerkilencszázhatvanöt ennek jegyében telt.

Ezerkilencszázhatvanöt számomra rosszul kezdődött, hiszen szkafanderekben pácolódtam, de legalább a NASA számára jó év volt: a Gemini és az általa beköszöntő csodák éve. Két év szünet után hirtelen ismét repültünk, legalábbis, az "igazi asztronauták" számára eddig tartott a kényszerpihenő. (Gordo Cooper 1963 május 15-i küldetésével ért véget a Mercury-program, Gordo a Faith 7 fedélzetén huszonkétszer kerülte meg a Földet.) A Gemini viszont ígéretesnek tűnt.

Két sikeres ember nélküli startot követően, a Gemini 3 március 23-ára készen állt a bevetésre: a Molly Brown Gus Grissommal és John Younggal a fedélzetén ekkor emelkedett el az indítóállásról. Az űrhajót Gus nevezte el, a névadással azt a reményét fejezte ki, hogy az űrhajó legalább annyira elsüllyeszthetetlen lesz, amennyire Broadway-beli névrokona az volt (és nem osztja majd a Liberty Bell 7-es Mercury-űrhajója sorsát, ami az Atlanti óceán alján pihen.) Gus és John küldetése szorgosan telt, miközben háromszor megkerülték a Földet. Arra készültek, hogy az űrhajó egyes alkatrészeit keményen megdolgoztatják, már amennyire egy ötórás repülési terv ezt lehetővé teszi. Néhányan – köztük Gusszal és Johnnal – úgy gondolták, hogy az űrhajó tovább is fenn maradhatna a világűrben, mondjuk addig, amíg legalább egy-két probléma elő nem jön. A konzervatív vállalatvezetés azonban másképp döntött, így aztán a Molly Brown mintegy száz kilométerrel a tervezett leszállóhely előtt, három mozgalmas kör után végül az Atlanti óceánba csobbant.

Gusnak ez idő alatt háromszor is sikerült pályát módosítani a segédhajtóművek használatával (ez nélkülözhetetlen egy űrrandevú során), míg John egy rakás tesztet futtatott végig a különböző alrendszereken. Ezen kívül egy marhahúsos szendvicset is megevett, amit Wally Schirra juttatott szkafandere zsebébe – minderről azonban mit sem sejtett a NASA, ami aztán elég hisztérikusan reagált. Az orvosok azt állították, hogy az ominózus szendvics miatt lőttek orvosbiológiai vizsgálataiknak, a mérnökök viszont azért emelték fel szavukat, mert szerintük a morzsák könnyen berepülhettek volna a gépezet szívébe, ami katasztrofális következményekkel járhatott volna.
A Kongresszus egy-két tagját a gutaütés környékezte, és azzal vádolták a NASA-t, hogy az asztronauták kicsúsztak az irányítása alól.

Szerintem bármelyikünk képes lett volna egy kanál vízben megfojtani Wally-t [ld. a fenti képen], amiért a nagykutyák figyelmét ránk irányította, ráadásul egy olyan hülyeség miatt, mint amilyen egy marhahúsos szendvics. Odáig fajult a dolog, hogy Deke-nek még egy emlékeztetőt is kellett írnia a részünkre: „...minden próbálkozás, ami arra irányul, hogy valaki a fedélzetre csempésszen a jóváhagyásom nélkül bármit, fegyelmit von maga után. A személyes karrier befejezésén kívül fel kell ismerni, hogy a még oly jelentéktelen dolgok is hatással lehetnek – ahogy hatással is voltak – a jövőbeni küldetéseken résztvevő legénységek előjogaira. Kérem, a fentiek tudomásul vételét.” Ekkor szakadt meg az a tradíció, hogy a legénység nevezze el az űrhajót, ami nagy csalódás volt Jim McDivitt és Ed White részére: soron következő Gemini 4-esüket ugyanis American Eagle-re akarták keresztelni. 

(A Mercury-program űrhajói egytől-egyik kaptak nevet, ezt minden esetben kiegészítette a 7-es számjegy, jelezve, hogy az asztronauták az Eredeti Hetek tagjai voltak: Freedom (Shepard), Liberty Bell (Grissom), Friendship (Glenn), Aurora (Carpenter), Sigma (Schirra), és Faith (Cooper). Az oroszok az egyes programokon belül űrhajóikat számokkal látták el. Durván a Vosztok (Kelet) volt náluk az, ami nálunk a Mercury, a Voszhod (Emelkedés) felelt meg nagyjából a mi Gemininknek, és a Szojuz (Szövetség) pedig az Apollonkkal mutatott hasonlóságot.
Az oroszok azonkívül, hogy az egy sorozatba tartozó küldetéseiket számozták, egyedi hívójeleket is rendeltek hozzájuk, úgy mint: Sirály, Sólyom, Gyémánt és Argon.
Mivel a Molly Brownt túlzottan renitens küldetésként könyvelték el, az Apollo 9-esig mi is csak számokat használhattunk. Ekkor azonban Houston-nak két emberes járművet kellett egyidőben instruálnia a világűrben. Mivel nem lehetett mindkettőt Apollo 9-nek hívni, újra engedélyezték a névadást. A parancsnoki modul így a Gumdrop [kúpalakú zselécukor], a holdkomp pedig a Spider [pók] nevet kapta, ami tréfás, és egyben nagyon találó választás volt.)

A névadástól eltekintve a Gemini 4 előkészületei jól haladtak. A Gemini 3 elindított minket az úton, ráadásul biztosak lehettünk abban is, hogy az űrhajóban már semmit nem kell komolyan áttervezni - igaz, üzemanyagcellák és az űrrandevúhoz szükséges radar nem volt még rajta: ezeket a későbbiekben még tesztelni kellett.

A Gemini 3 a pontatlan landoláson kívül gyakorlatilag minden célkitűzését teljesítette. A küldetésre elég mozgalmas időkben került sor: mindössze öt nappal azután indult, hogy Alekszej Leonov a Voszhod II fedélzetéről kilépett a kozmoszba egy 10 perces űrséta erejéig – ezzel ő lett az első. A startra ráadásul egy nappal azelőtt került sor, hogy a Ranger IX becsapódott volna a Holdba. A Ranger IX sok ezer fényképet küldött vissza a földre, a többi közt felszínközeli képeket is, amiket másodpercekkel a becsapódás előtt készített. Az ezeket elemző tudósok „azt állapították meg, hogy a kráterek pereme keményebb az alföldek talajánál, a kráterek alja ugyanis megszilárdult vulkanikus habnak látszott, ami nem bírta volna el egy leszállóegységet súlyát.” Az a tudat, hogy az oroszok előttünk járnak, illetve a holdfelszín állagával kapcsolatos problémák némiképp kikezdték a Gemini 3 sikeres küldetése miatt érzett önfeledt optimizmusunkat."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo-program egyik szépsége éppen abban rejlett, hogy soha senki nem szólt azért, mert valami túl sokba került. Erről is beszámol Michael Collins, valamint a centrifugával való újabb találkozásáról is megemlékezik, ezt a szerkezetet becézték keréknek. Collins 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A légzési problémákon felül a magas g-terhelés esetén a látás is romlani kezd, a látómező széle felől a középpont felé haladva fokozatosan egyre nagyobb terület sötétedik el.  A köztes állapotot csőlátásnak hívják, és ezért kellett a fülke tervezőinek nagyon odafigyelniük arra, hogy a megfelelő berendezéseket középre csoportosítsák, ne pedig oldalra, ahol a repülésnek ebben a szakaszában már teljesen megvakultál.

Természetesen, mindannyian hallottunk már olyan vadászpilótákról, akik teljesen megvakultak, miután hirtelen kivették a gépet a zuhanórepülésből, ilyesmit azonban az asztronauták nem nagyon csinálnak. Ugyanolyan emberből van a pilóta és az asztronauta is, a különbséget a g-terhelés iránya jelenti. Legegyszerűbben ez úgy határozható meg, hogy a szemeket milyen irányból éri a nyomás. A vadászpilóta azt mondja, hogy "pozitív g-k" érik – így hívják, amikor zuhanásból kiemeli a repülőt; ugyanez asztronauta nyelven ezt jelenti: "szemgolyók lenn". A pilóták "negatív g" fogalmának űrhajós megfelelője a "szemgolyók fenn". Túl nagy pozitív terhelés esetén a vér nem jut el az agyba, ezért minden elsötétül. Túl sok negatív g esetén pont az ellenkezője történik: túl sok vér kerül az agyba, ez pedig a jóval veszélyesebb „bevörösödés” kiváltója. Az asztronautát azonban pont 90 fokos eltéréssel - a fej-láb tengely helyett a hát-mellkas vonalában - éri a terhelés. Ellentétben a pilóta ülésével, az asztronautáét úgy állították be, hogy az összes terhelés harántirányú legyen, azaz a „szemgolyók befelé” préselődjenek. Eközben persze fájhat a mellkas, és a légzés is nehézkessé válhat, de így sokkal nagyobb terhelést képes elviselni az ember látás- vagy eszméletvesztés nélkül.

Mindezek első alkalommal elég baljósak. Különösen, amikor az orvos a "kerekezést" követően ellenőrzi, hogy bevérzett-e a szemünk, majd a nap végén felfedezzük, hogy egész hátunk egy az egyben elszíneződött: tűhegynyi vörös pontok csilliói vannak rajtunk, ez az ún. petechia. A hajszálerek fala ugyanis a gyorsulás közben megreped, és tömegével alakulnak ki apró véraláfutások.

(Sose felejtem el, ami még az Edwardson történt. Úgy adódott, hogy egyik társam – Bob Looney – „önként jelentkezett” egy Johnsville-ben zajló, kerékkel kapcsolatos kísérletre. Ennek célja egy jópofa rendszer kifejlesztése volt, ami lehetővé tette, hogy a pilóta nagyon magas g-terhelés mellett is dolgozhasson, igaz, kidülledő szemgolyókkal. Amikor Looney visszajött az Edwardsra, olyan rossz bőrben volt, amihez foghatót még soha sem láttam. Mindkét szeme bevérzett, a szemfehérje merő vérvörös volt. Körülbelül egy hónapig tartott, amíg felszívódott onnan a csapdába esett vér, és ismét visszanyerte emberi külsejét. Ez idő alatt elborzasztóan festett, így kifejezetten meg kellett neki tiltani, hogy levegye a napszemüvegét.
Looney egyéni pechje jóval nagyobb problémára mutatott rá. Az Edwardson tevékenykedő jópár kutató ragaszkodott ahhoz, hogy tapasztalt berepülő pilóták legyenek kísérleti tengerimalacaik. Szerencsére, főnökeink ezeknek az őrülteknek legtöbb támadását visszaverték, akik – ahogy mindig is gyanítottam – kísérleteikkel mindössze komolyabb színben akarták feltüntetni jelentéseiket. Az egyik kísérlet célkeresztjében – tisztán emlékszem rá – a keréken való vérnyomásmérés állt. A hagyományos, karra erősített vérnyomásmérő nem teszi meg: a gyökerénél kellett mérni. Természetesen, az eljárás maga volt a megtestesült egyszerűség. Egy kis bemetszés a vénába a könyökhajlatnál, és máris lehetett egy nyomásérzékelővel felszerelt műanyag csövet bevezetni a testbe, amíg a vége a szívet el nem érte. Ezután már csak fel kellett pattanni a kerékre, és kezdődhetett a móka. Természetesen, a kísérleti alany nem lehetett más, csakis gyakorlott berepülő pilóta.)

Ezután kezdődik csak igazán a küzdelem: az egy vagy két napig tartó tünetek nagyon hasonlóak a másnaposságéhoz, ráadásul, hirtelen fejmozdulatok esetén néha szédülünk is. Így aztán nem voltam túlzottan oda a boldogságtól, hogy harmadjára is vissza kell mennem Johnsville-be, pláne, mert tudtam, hogy a három rivális űrruha tesztjét három alkalommal meg kell ismételni, hogy komfortfokozatukat, tartósságukat, az általuk nyújtott kilátást különböző szempontok alapján ellenőrizhessük.

Kellemetlenségeimet leszámítva a szkafanderek megversenyeztetése jó ötletnek bizonyult, mivel ez az ILC-t sokkal jobb teljesítményre sarkallta, különösen ami a váll mozgatását és komfortérzetét illeti. Az ILC ruhája egyértelműen jobb volt a másik kettőnél, és egyre jobb lett az 1965-ös versenyeztetés és az első holdséta közt eltelt négy év során. Az Apollo program végére az asztronauták hosszú órákat töltöttek el a Holdon különösebb kellemetlenségek nélkül. Erre a legvadabb álmainkban sem számítottunk, amikor 1965-ben az első pillantást vetettük a holdsétához tervezett felszerelésekre. Az Apollo 17 küldetésen Gene Cernan például hét és fél órát töltött el a Hold felszínén, és ez idő alatt közel 20 kilométert tett meg. Ha valaki 1965-ben ezt mondja nekünk, nem hittük volna el.

Akkoriban ugyanis még az asztronauták közül is többen azt javasolták, hogy tekintsünk el a hátizsák kifejlesztésétől, és inkább egy köldökzsinór kössön össze minket a holdkomppal, amivel így cirka 15 méterre korlátozódott volna a mozgásterünk. Azzal érveltek, hogy a hátizsákok egyre nagyobbá, nehezebbé és bonyolultabbá válnak, így még kevesebb hely marad az amúgy is szűk fülkében. Szerintük a hátizsák sosem lesz annyira megbízható, mint a köldökzsinór, plusz a hátizsákok súlya miatt kevesebb üzemanyagot vihetünk magunkkal (és az üzemanyag büdzséje nagyon szigorú volt), ráadásul - mint mondták - úgyis csak pár követ kell elhozni a Holdról. Az volt az álláspontom, hogy a fejlesztést folytatni kellene, és a hátizsák használatával kapcsolatos döntéseket halasszuk el akkora, amikor már látjuk, hogy milyenek is lettek. Az a tény, hogy ez egyben a költségesebb megoldást jelentette, cseppet sem aggasztott. Az Apollo-program egyik szépsége éppen abban rejlett, hogy soha senki nem szólt azért, mert valami túl sokba került."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A Holdról visszafelé jövet általában 7 g terhelés érte az asztronautákat, ha azonban a szokásosnál egy kicsit meredekebb szögben sikerült érkezni, ez az érték könnyen 10-15 g is lehetett. Ami távolról sem szórakoztató. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amíg az űrhajón kívüli tevékenység megtervezése a rám bízott szakterület legösztönzőbb és leginnovatívabb része volt, addig a szkafander tesztelése számított a legsivárabb és egyben legfárasztóbb feladatnak. Ahogy Pete Conrad is célzott rá, az Apollo-s szkafander messze volt a tökéletestől, és nagyon kellett csipkedni magam, ha a ruha összes hiányosságát orvosolni akartam. Az Apollo-szkafander gyártója (az ILC) elsősorban azzal vonta magára a NASA figyelmét, hogy eleinte nagy mozgásszabadságot lehetővé tévő ruhákat készített.

Aztán egyre inkább úgy tűnt, hogy minél keményebben dolgoznak a ruha finomításán és javítgatásán, a végeredmény annál rosszabb lesz. Legidegesítőbb tulajdonsága az volt, hogy a vállrész mélyen bevágott a deltáinkba. A sisakja kényelmetlen volt, és lefelé nagyon rosszul lehetett belőle kilátni.
Másfelől a Geminis ruha (a David Clark-féle) jól haladt, és bár hálószerű szövete természeténél fogva korlátozta az ízületek mozgását, legalább komfortos volt. A NASA azzal presszionálta az ILC-t, hogy a Hamilton Standard-et szorongatta meg - ez utóbbi szerződött ugyanis a komplett, űrhajón kívüli tevékenységhez való felszerelések beszállítására, beleértve a hátizsákot, a hő és a mikrometeoritok elleni védelmet, stb.

Az ILC a Ham Standard alvállalkozója volt. A Ham Standard a fokozott nyomásra saját szkafander fejlesztésébe kezdett, mérnököket vett fel, majd nekilátott egy kísérleti példány elkészítésének, amivel ki lehetett váltani az ILC ruhaterveit. A David Clark – nehogy felülmúlják – azonnal elkészítette saját Apollo-s ruháját, amire kísérleti jelleggel egy állítható, műanyag vállgyűrű került, ami megkönnyítette a kapcsolódást. A NASA bátorította ezeket az erőfeszítéseket, de hamarosan egyszer s mindenkorra hivatalosan el kellett dönteni, hogy a három cég közül melyik gyártsa az oly nélkülözhetetlen holdi szkafandereket.

Mindegyik vállalat egy-egy űrruhát nevezett be a tesztre, valamennyi Mike Collins méretére készült.
Annak érdekében, hogy nagyon igazságosak legyünk, és a lehető legtöbb használható információhoz jussunk, részletes és nagyon alapos tervet állítottunk össze a teszteléshez. Minden, amit csak egy ruhával meg lehetett csinálni, azt meg is csináltuk, nem egyszer, hanem háromszor; ügyelve az azonos körülményekre, majd a mérési eredményeket aprólékosan dokumentáltuk.

Számos teszthez, mint például a szivárgás méréséhez, nem volt szükség személyes jelenlétemre, de a teszteket felügyelő fiatal, energikus pszichológusdoktor, Bob Jones, hosszú listát állított össze azokról a feladatokról, amik során szerinte nélkülözhetetlen a legénység részvétele. Így aztán elutaztunk a kaliforniai Downeyben található North Americanhez, ahol a parancsnoki modul makettjében az egyes ruhák tartósságát ellenőriztük. Ugyanígy teszteltük azt is, hogy mennyire lehet jól kilátni belőlük, és úgy általában milyen mozogni bennük. Ezután a Grumman Bethpage-i gyárába is ellátogattunk, Long Islandre, ahol ugyanezt megismételtük a holdkomppal is.
 
Mindezek mellett újra találkozhattam a centrifuga néven ismert, ördögtől való kiképző és kutatóeszközzel. Ekkoriban (1965 június) az MSC centrifugája még nem volt hadra fogható állapotban, így a Haditengerészetét kértük kölcsön: felpakoltuk három szkafanderünket, és a pennsylvaniai Johnsville-be utaztunk. Ez volt a harmadik utam a „kerékhez” – így hívták ugyanis. Első látogatásomra még az Edwards-i ARPS-kurzus keretében került sor, másodszor a „Seggelős Alaptréningen” láthattam viszont.

Ha korábban azt állítottuk, hogy a zéró-g repülő rövid ideig és meglehetősen pontatlanul dolgozik, akkor a magas g-terhelés mérésére szolgáló kerék épp az ellentéte volt: utóbbi halálos pontossággal teszi a dolgát, amíg csak utasai be nem dobják a törülközőt. Feladata, hogy azt a gyorsulást imitálja, ami egy űrbe induló rakéta hátán vár az emberre. Ugyanígy a Föld légkörébe való visszalépés során tapasztalható lassulást is modellezni lehet vele. Mindezt egy tizenöt méter hosszú kar végén ülő kis gondola, vagy fülke-makett körbeforgatásával éri el a szerkezet.
Ahogy a kar egyre gyorsabban és gyorsabban pörög, úgy préseli utasát a centrifugális erő egyre mélyebben az ülésbe. Az erőt g-ben mérjük, egy g az a gyorsulási állandó, amihez leginkább hozzászoktunk: ez a föld gravitációs mezőjének 9,81 m/s^2 gyorsulása.

A Geminiken a Titán rakéta második fokozatának leállítása előtti pillanatban érte az űrhajóst a legnagyobb g-terhelés: 7,5 g; ekkor a test normális súlyának 7,5-szeresét nyomta. A terhelés a légkörbelépés során általában 4 g körül alakult.
Az Apollo esetében más volt a helyzet. A Saturn V repülése "lazább" volt a Titannál, és az első rakétafokozat végén csak 4,5 g volt a terhelés. Viszont a Holdról visszafelé jövet kemény kiképzés várt ránk, amikor 40000 km/h sebességgel csapódtunk a légkörbe. Ekkor általában 7 g terhelés ért minket, ha azonban a szokásosnál egy kicsit meredekebb szögben sikerült érkezni, ez az érték könnyen 10-15 g is lehetett. Emiatt aztán a keréken is 15 g volt a felső határ, ami csöppet sem szórakoztató.

Valamivel 8 g fölött nagyon kellemetlenül éreztem magam, nehezemre esett a légzés, és fájdalom hasított a szegycsontom alatti területbe. 10 g-nél a fájdalom fokozódott, ekkor szinte lehetetlen levegőt venni; igazából a magas g-értékeknél teljesen más légzési technikára van szükség. Ha ugyanis a szokott módon vennénk a levegőt, a kilégzéssel nem is lenne baj, viszont belégzéskor lehetetlenség újra teleszívni a tüdőnket: olyan ez, mintha a mellkasunkat acélszalagokkal szorítanák. Épp ezért egy gyökeresen új légzési módot kell kifejleszteni magunkban: ennek során tüdőnk végig szinte teljesen „felfújt” állapotban marad, és tartalmából gyorsan, egyszerre csak nagyon keveset lélegzünk ki."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Mi történne, ha valaki fogná magát, és hirtelen lekapcsolná a gravitációt, miközben kedvenc karosszékünkben üldögélünk? Nem lenne könnyű dolgunk. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A szkafanderek és más, űrhajón kívüli tevékenységekhez szükséges eszközök istápolgatása mellett sok időt töltöttem azzal, hogy meghatározzam: milyen feladatokat lehet reálisan elvárni az odakinn, emberi műholdként keringő asztronautáktól. Tényleg képes lesz az ember komoly javításokra, be tud fogni lasszóval egy másik űrhajót, netán csomagokat is tud majd szállítani? Ha a válasz igen, akkor vajon ez nem árt-e neki, vagy esetleg kínálkozik jobb megoldás is a feladat elvégzésére?

Természetesen, berepülő pilóta múltam vajmi keveset segített a fenti kérdések megválaszolásában. Akkoriban ez egy nagyon elvont szakterületnek számított, hiszen még semmilyen gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztünk, amire esetleg építhettem volna. Remélhetően racionális emberek remélhetően racionális tippjeiről volt szó, és ezt csak repülés közben végzett kísérletekkel lehetett igazolni. Visszagondolva mindössze egy alapvető hibát vétettünk: mivel nincs gravitáció, ami egy helyben tartana („lent”) minket, minden figyelemre és energiára szükség van ahhoz, hogy megtartsuk pillanatnyi helyzetünket.

Ez a Holdon nem jelent problémát, mivel ott van gravitációs mező. Ugyancsak nem okoz gondot akkor, ha az űrhajó ülésébe szíjazva üldögélünk. De a súlytalanság állapotában végrehajtott űrséta során a test állandóan elúszik, és olyan helyzetbe kerül, amibe nem akarjuk, hogy kerüljön. (Ha már egyszer nem gondoltunk helyből lábtartók vagy rövid pórázok, kapaszkodók, stb. beszerelésére.) Folyton küzdeni kell azért, hogy visszajussunk arra a pontra, ahol lenni akarunk.

Tegyük fel, hogy kedvenc karosszékünkben üldögélünk, és valaki hirtelen lekapcsolja a gravitációt. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a szék a padlóhoz van rögzítve. Először semmi nem történik, mivel még egy jottányit sem mozdultunk arrébb. De ennek a legkisebb mozdulattal vége: ha csak egy kicsit is kihúzzuk magunkat, a combok nekifeszülnek az ülésnek, ami visszalöki azt („Két test kölcsönhatása során mindkét testre azonos nagyságú, egymással ellentétes irányú erő hat.”), majd lassan emelkedni kezdünk.

Hogy ezt megakadályozzuk, egyik kezünkkel lenyúlunk a lábaink között, és megragadjuk az ülést. Ezzel azonban forgatónyomaték keletkezik, ami miatt fejünkkel a padló felé kezdünk fordulni. Ahhoz, hogy ennek elejét vegyük, megragadjuk a szék karfáját a másik kezünkkel, és egy árnyalattal nagyobb nyomatékot fejtünk ki az ellenkező irányban. Ezzel azt érjük el, hogy alfelünk az ülésnek ütközik, igaz, picit erősebben, mint ahogy terveztük, ami természetesen azt jelenti, hogy jóval gyorsabban pattanunk vissza, mint előzőleg. Rövidesen azon kapjuk magunkat, hogy  két kézzel birkózunk a székkel, és mindezt csak azért tesszük, hogy egyáltalán ülni tudjunk benne.   
Némi gyakorlással persze megtanulunk mozdulatlanná válni, és rájövünk, hogyan eresszük le óvatosan a kezünket. Ha azonban bármihez hozzáérünk (ami elkerülhetetlen még a legegyszerűbb feladat esetén is) az egész folyamat újrakezdődik.

Mindebből a zéró-G repülőn kaptunk némi ízelítőt, de huszonvalahány másodperc nem elég arra, hogy akárcsak felületesen is megértsük a súlytalanság okozta kihívásokat. Persze, a történethez hozzátartozik az is, hogy testhelyzetünkkel kapcsolatos nehézségeink javát tévesen a pilóta számlájára írtuk. Azt gondoltuk, azért hánykolódunk össze-vissza a gép belsejében, mert nem sikerült tökéletes parabolát csinálnia a géppel. Gemini 4-es küldetésén Ed White [ld. a képet] nem sok időt töltött a világűrben, és nem is volt különösebb feladata odakinn, így ekkor még mindig nem láttuk át a súlytalanság okozta problémát.

Ehhez Gene Cernan Gemini 9-es, jómagam Gemini 10-es és Dick Gordon Gemini 11-es űrsétájának tapasztalataira volt szükség, ezek révén tártuk fel a ránk váró nehézségeket, és a lehetséges megoldásokat. Végül Buzz Aldrin feladata lett a Gemini 12-esen, hogy egy sor lábbéklyót, derékrögzítőt, és egyéb hasznos dolgokat kipróbáljon, ahelyett, hogy az égen az AMU-hoz rögzítve száguldozunk, ahogy azt korábban terveztük."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu