Az Apollo-program egyik szépsége éppen abban rejlett, hogy soha senki nem szólt azért, mert valami túl sokba került. Erről is beszámol Michael Collins, valamint a centrifugával való újabb találkozásáról is megemlékezik, ezt a szerkezetet becézték keréknek. Collins 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A légzési problémákon felül a magas g-terhelés esetén a látás is romlani kezd, a látómező széle felől a középpont felé haladva fokozatosan egyre nagyobb terület sötétedik el.  A köztes állapotot csőlátásnak hívják, és ezért kellett a fülke tervezőinek nagyon odafigyelniük arra, hogy a megfelelő berendezéseket középre csoportosítsák, ne pedig oldalra, ahol a repülésnek ebben a szakaszában már teljesen megvakultál.

Természetesen, mindannyian hallottunk már olyan vadászpilótákról, akik teljesen megvakultak, miután hirtelen kivették a gépet a zuhanórepülésből, ilyesmit azonban az asztronauták nem nagyon csinálnak. Ugyanolyan emberből van a pilóta és az asztronauta is, a különbséget a g-terhelés iránya jelenti. Legegyszerűbben ez úgy határozható meg, hogy a szemeket milyen irányból éri a nyomás. A vadászpilóta azt mondja, hogy "pozitív g-k" érik – így hívják, amikor zuhanásból kiemeli a repülőt; ugyanez asztronauta nyelven ezt jelenti: "szemgolyók lenn". A pilóták "negatív g" fogalmának űrhajós megfelelője a "szemgolyók fenn". Túl nagy pozitív terhelés esetén a vér nem jut el az agyba, ezért minden elsötétül. Túl sok negatív g esetén pont az ellenkezője történik: túl sok vér kerül az agyba, ez pedig a jóval veszélyesebb „bevörösödés” kiváltója. Az asztronautát azonban pont 90 fokos eltéréssel - a fej-láb tengely helyett a hát-mellkas vonalában - éri a terhelés. Ellentétben a pilóta ülésével, az asztronautáét úgy állították be, hogy az összes terhelés harántirányú legyen, azaz a „szemgolyók befelé” préselődjenek. Eközben persze fájhat a mellkas, és a légzés is nehézkessé válhat, de így sokkal nagyobb terhelést képes elviselni az ember látás- vagy eszméletvesztés nélkül.

Mindezek első alkalommal elég baljósak. Különösen, amikor az orvos a "kerekezést" követően ellenőrzi, hogy bevérzett-e a szemünk, majd a nap végén felfedezzük, hogy egész hátunk egy az egyben elszíneződött: tűhegynyi vörös pontok csilliói vannak rajtunk, ez az ún. petechia. A hajszálerek fala ugyanis a gyorsulás közben megreped, és tömegével alakulnak ki apró véraláfutások.

(Sose felejtem el, ami még az Edwardson történt. Úgy adódott, hogy egyik társam – Bob Looney – „önként jelentkezett” egy Johnsville-ben zajló, kerékkel kapcsolatos kísérletre. Ennek célja egy jópofa rendszer kifejlesztése volt, ami lehetővé tette, hogy a pilóta nagyon magas g-terhelés mellett is dolgozhasson, igaz, kidülledő szemgolyókkal. Amikor Looney visszajött az Edwardsra, olyan rossz bőrben volt, amihez foghatót még soha sem láttam. Mindkét szeme bevérzett, a szemfehérje merő vérvörös volt. Körülbelül egy hónapig tartott, amíg felszívódott onnan a csapdába esett vér, és ismét visszanyerte emberi külsejét. Ez idő alatt elborzasztóan festett, így kifejezetten meg kellett neki tiltani, hogy levegye a napszemüvegét.
Looney egyéni pechje jóval nagyobb problémára mutatott rá. Az Edwardson tevékenykedő jópár kutató ragaszkodott ahhoz, hogy tapasztalt berepülő pilóták legyenek kísérleti tengerimalacaik. Szerencsére, főnökeink ezeknek az őrülteknek legtöbb támadását visszaverték, akik – ahogy mindig is gyanítottam – kísérleteikkel mindössze komolyabb színben akarták feltüntetni jelentéseiket. Az egyik kísérlet célkeresztjében – tisztán emlékszem rá – a keréken való vérnyomásmérés állt. A hagyományos, karra erősített vérnyomásmérő nem teszi meg: a gyökerénél kellett mérni. Természetesen, az eljárás maga volt a megtestesült egyszerűség. Egy kis bemetszés a vénába a könyökhajlatnál, és máris lehetett egy nyomásérzékelővel felszerelt műanyag csövet bevezetni a testbe, amíg a vége a szívet el nem érte. Ezután már csak fel kellett pattanni a kerékre, és kezdődhetett a móka. Természetesen, a kísérleti alany nem lehetett más, csakis gyakorlott berepülő pilóta.)

Ezután kezdődik csak igazán a küzdelem: az egy vagy két napig tartó tünetek nagyon hasonlóak a másnaposságéhoz, ráadásul, hirtelen fejmozdulatok esetén néha szédülünk is. Így aztán nem voltam túlzottan oda a boldogságtól, hogy harmadjára is vissza kell mennem Johnsville-be, pláne, mert tudtam, hogy a három rivális űrruha tesztjét három alkalommal meg kell ismételni, hogy komfortfokozatukat, tartósságukat, az általuk nyújtott kilátást különböző szempontok alapján ellenőrizhessük.

Kellemetlenségeimet leszámítva a szkafanderek megversenyeztetése jó ötletnek bizonyult, mivel ez az ILC-t sokkal jobb teljesítményre sarkallta, különösen ami a váll mozgatását és komfortérzetét illeti. Az ILC ruhája egyértelműen jobb volt a másik kettőnél, és egyre jobb lett az 1965-ös versenyeztetés és az első holdséta közt eltelt négy év során. Az Apollo program végére az asztronauták hosszú órákat töltöttek el a Holdon különösebb kellemetlenségek nélkül. Erre a legvadabb álmainkban sem számítottunk, amikor 1965-ben az első pillantást vetettük a holdsétához tervezett felszerelésekre. Az Apollo 17 küldetésen Gene Cernan például hét és fél órát töltött el a Hold felszínén, és ez idő alatt közel 20 kilométert tett meg. Ha valaki 1965-ben ezt mondja nekünk, nem hittük volna el.

Akkoriban ugyanis még az asztronauták közül is többen azt javasolták, hogy tekintsünk el a hátizsák kifejlesztésétől, és inkább egy köldökzsinór kössön össze minket a holdkomppal, amivel így cirka 15 méterre korlátozódott volna a mozgásterünk. Azzal érveltek, hogy a hátizsákok egyre nagyobbá, nehezebbé és bonyolultabbá válnak, így még kevesebb hely marad az amúgy is szűk fülkében. Szerintük a hátizsák sosem lesz annyira megbízható, mint a köldökzsinór, plusz a hátizsákok súlya miatt kevesebb üzemanyagot vihetünk magunkkal (és az üzemanyag büdzséje nagyon szigorú volt), ráadásul - mint mondták - úgyis csak pár követ kell elhozni a Holdról. Az volt az álláspontom, hogy a fejlesztést folytatni kellene, és a hátizsák használatával kapcsolatos döntéseket halasszuk el akkora, amikor már látjuk, hogy milyenek is lettek. Az a tény, hogy ez egyben a költségesebb megoldást jelentette, cseppet sem aggasztott. Az Apollo-program egyik szépsége éppen abban rejlett, hogy soha senki nem szólt azért, mert valami túl sokba került."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.