Szabályosan vissza kellett csalogatni a világűrből az első amerikai űrhajóst, aki űrsétára vállalkozott. Ed White-nak hívták. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 4 sokat tett a borúlátók esetleges kétségeinek eloszlatásáért. Ennél a repülésnél úgy tűnt, hogy végre minden a helyére került. Először is a vérszegény, három földkörüli keringés helyett a grandiózus négy naposra tervezték a küldetést. Másodsorban úgy volt, hogy az űrhajó közvetlenül a pályára állás után megfordul a tengelye körül, és fotókat készít, miközben kötelékben repül a Titan II hordozórakéta utolsó fokozatával. Harmadrészt Ed White űrsétára készült, aminek során akár át is ruccanhat a Titanhoz, és talán még a puskát is használja majd! [A puska a kézi manőverező egység beceneve volt, ld. a képen az űrhajós jobb kezében.] Negyedszer a legénység fotogén volt, bőbeszédű és vidám: számítani lehetett arra, hogy érzéseikről is beszámolnak majd a megszokott velős, űrből érkező motyogások helyett. Ed White űrsétáját meglepetésnek szánták, és csak a Gemini 4 felszállása után jelentették be.

Valójában az űrsétát mindössze tíz nappal a repülés előtt határozták el, eszeveszett munka eredményeképpen. Egy specialistákból álló kis csapat az MSC-nél kifejlesztette és tesztelte az Ed által a világűrben használatos köldökzsinórt, a puskát és a miniatűr, mellkasra helyezhető pakkot. Habár az asztronauta hivatalnál én voltam az űrhajón kívüli tevékenységek felelőse, mégsem vettek be a csapatba, ami komoly szívfájdalmam volt. Persze, jobban nem is lehettem elfoglalva az Apollo-szkafanderek problémáival – így például a három rivális cég által gyártott szkafanderek összehasonlító tesztjeivel. Ettől függetlenül kirekesztve éreztem magam, miközben a Gemini 4 űrsétáját előkészítő tervezőcsapat hatalmas intenzitással, rengeteg titkolózás közepette vetette bele magát a munkába.

Végül eljött 1965. június 3-a, ami a West Point-i diplomaosztó tizenharmadik évfordulója volt Ed White számára (és számomra is). Belém hasított az irigység (féltékenység?), miközben a nagy repülés cselekménye egyre jobban kibontakozott előttem. Kis probléma már rögtön a legelején felmerült, mivel Jim McDivitt a Titan-t túl messzire hagyta „elúszni” a világűrben, és problémát okozott utolérése - ami ékesen demonstrálta régi barátunk, a pályaszámítás trükkös voltát. Precíz, számítógép-vezérelt irányítás híján egyértelmű volt, hogy az üres  rakétafokozat utoléréséhez rengeteg üzemanyagot kell Jimnek elpocsékolnia, így végül a kísérletet törölték, és Ed White űrsétája önálló műsorszámmá lépett elő.

Feleségem Susan Borman társaságában Cape-re utazott (Frank volt McDivitt tartaléka), hogy megtekintse élete első startját. Épp csak kiheverte a sokkot, és máris úton volt Houston felé egy riporterekkel telizsúfolt repülőgépen, hogy még idejében eljusson az MSC Küldetésirányításához, és a továbbiakban innen kövesse figyelemmel az eseményeket. Aztán négy órával a start után, még a repülőgépen bejelentették, hogy rövidesen kezdődik az űrséta. Pat teljesen megdöbbenve azt kiáltotta, „Istenem, kiszáll az űrhajóból!”: az események ilyen bizarr fordulata rettegéssel és elragadtatással töltötte el.

Kétségkívül sokat fejlődött ahhoz képest, hogy a Mercury-program startjait csak rádión volt hajlandó végighallgatni, mivel nem akarta látni azt az izét a szeme láttára felrobbanni. De még volt hova fejlődnie. Ed White mindenesetre nem várta meg feleségem jóváhagyását, hanem kinyitotta a kabinajtót, és kiúszott a világűrbe, ezzel pedig lehetővé vált Jim számára, hogy az űrprogram történetének leglátványosabb képkockáit elkészítse. A puska szemlátomást jól működött a rövid tesztüzem során, de a legjobb hír mégis az volt, hogy az űrséta során a legkisebb nehézség sem merült fel. Sőt, Ed eufórikus állapotba került, és nem nagyon akaródzott neki a megadott időben visszatérni a kabinba – olyannyira nem, hogy Jimnek a földi küldetésirányítással vállvetve kellett őt szinte visszacsalogatni az űrhajóba. Amikor ez végül megtörtént, egy baljós pillanatig a nyitott ajtó beragadt, végül azonban sikerült erőből becsuknia.

Miután ismét odabenn volt, a hátralevő négy nap már csak rutinműveletekből állt. A repülés után a legénység épp elég jó bőrben volt ahhoz, hogy a küldetéstervezők elkezdjék fontolgatni a soron következő Gemini 5 időtartamának megduplázását, amit így nyolc naposra terveztek. Az igazat megvallva, a legénység sokkal jobb állapotban volt, mint én magam. Eléggé lerobbant állapotban voltam, és képtelen voltam kigyógyulni makacs köhögésemből. Utóbbinak valószínűleg nem sokat használt az ötvenórányi nagymagasságú repülés, amikor száraz oxigént lélegeztem be, és amikor egyik mélypontból a másikba tántorogtam a szkafanderek tesztelése során."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.