Az űrrobogó afféle testre szerelhető űrhajó volt. A Légierő finanszírozta a fejlesztését, segítségével ellenséges műholdakat semlegesíthettek volna az asztronauták egy-egy űrséta alkalmával. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Azontúl, hogy figyelemmel kísértem a szkafanderek tervezését, az asztronauta hivatalnál én voltam az a srác, aki egy rakás űrhajón kívüli tevékenységhez fejlesztett felszerelésért felelt. A Geminis űrséták során az űrhajós a mellkasán viselt egy pakkot, az Apollo-programban a hátizsák volt a divat, csak nagyobb kivitelben. Ezek mindegyike egy-egy mérnöki csoda volt, telezsúfolva oxigén utánpótlására szolgáló palackokkal, rádiókkal, hőcserélőkkel, vízforralókkal, pumpákkal, ventilátorokkal, és minden mással, ami az űrruha felfújt állapotban, nyomás alatt tartásához kell, hogy viselője biztonságban és komfortosan érezhesse magát.

Két Gemini-küldetés alkalmával egy-egy nagyívű kísérletre is sor került. Az asztronauta-manőverező egység (AMU) önmagában egy komplett kis űrhajó volt. A szerkezet a Gemini űrhajó végében, az adapteregység alján kapott helyet [ld. a képet]. Emiatt aztán az asztronauta a fülke dekompresszióját követően kilépett a világűrbe, majd egy köldökzsinórt húzva maga után, kapaszkodók segítségével hátraevickélt az adapteregységhez. Ideérve hátat fordított az AMU-nak, és ezzel együtt az űrhajónak, ráerősítette magát a kétoldalt található karok lenyomásával, végül szkafanderére kötötte az elektromos- és oxigénvezetékeket: ezek helyettesítették a továbbiakban a köldökzsinórt. Ezután elvben lehetővé vált, hogy az űrhajóról leváljon, és apró gázhajtóművei segítségével önállóan "repdessen" az asztronauta.
 
Ezt követően az űrsétálóval, vagy űrrobogóval (hívjuk, aminek csak akarjuk) az asztronauta visszarepülhetett a Gemini elejéhez, ahol űrhajóban üldögélő társa végignézhette, ahogy a világűrben piruettezik, bukfencezik, esetleg cikkcakkozik, illetve, végrehajt egy sor egyéb manővert, amivel bebizonyítható, hogy az ember igenis képes az anyahajótól függetlenítve, szabadon mozogni a világűrben.

Az ötlet sikerére készülve a Légierő (a felszerelés szponzora) már a felhasználási lehetőségek egész sorát vizionálta, a baráti műholdak átvizsgálásától és szerelésétől kezdve egészen az ellenséges példányok semlegesítéséig.

Bármennyire is izgalmas elképzelés volt ez, a kibontakozásra sosem kapott igazán esélyt. A Gemini 9 útján Gene Cernan sehogy sem tudta helyére nyomni a két kart, és a nagy erőlködésben úgy kimerült, hogy Tom Stafford kénytelen volt visszarendelni a fülkébe. Gene után a Gemini 11-el repülő Dick Gordonnak is meggyűlt a baja vele, így a Gemini 12-esre tervezett újabb kísérletet Buzz Aldrin nagy bánatára törölték, ő ugyanis arra készült, hogy a Gemini program utolsó repülésén végre apait-anyait kihozzon a szerkezetből.

Az AMU egyébként egy hatalmas, otromba szerkezet volt. Ez nem is lehetett másként, tekintve, hogy mennyi mindent zsúfoltak bele. Giroszkópokkal szerelték fel, így képes volt stabilizálni magát, illetve egy sor segédhajtómű működtetésével lehetett fel, le, előre, hátra, stb. manőverezni vele.
A NASA-nál azonban felmerült egy másik, nagyon súlyos probléma az AMU-val kapcsolatban, nevezetesen az SKH. Azaz „Semmi Közünk Hozzá”.
A NASA-nak ugyanis megvolt a saját különbejáratú verziója, ez a kézi manőverező egység - más néven a puska  - volt. Úgy működött, hogy az asztronauta jobb kezében egy vaskos vezérlőt tartott, amire két kioldógombot szereltek. Ezekből két kar nyúlt hátrafelé, végükön egy-egy segédhajtóművel, egy harmadik kar pedig középre került, és előre nézett.

Elméletben az asztronautának a puskát egyszerűen csak abba az irányba kellett irányítani, amerre menni akart, majd az INDÍTÁS gomb megnyomásával a két hátsó mini-hajtómű bekapcsolt. Amikor elérte kiszemelt célját, mindössze a STOP feliratú kioldógombot kellett megnyomni - ekkor lépett működésbe a harmadik hajtómű. Mivel a rendszer nem rendelkezett stabilizáló giroszkóppal, az asztronautának kellett gondoskodnia arról, nehogy elkezdjen össze-vissza bukdácsolni vagy pörögni a világűrben.
Ezt megelőzendő, a puskával a nem kívánatos mozgással ellentétes irányba kellett célozni, majd megnyomni a megfelelő gombokat. A három kis hajtómű működtetéséhez szükséges gáz a puskába is kerülhetett, természetesen, csak nagyon korlátozott mennyiségben. Opcionálisan felmerült az is, hogy a szerkezet az űrhajó jóval nagyobb tartályából egy köldökzsinóron át kapná az utánpótlást.

Gemini 4-es küldetésén Ed White a Légierő által kifejlesztett rendszert próbálta ki, míg az utóbbival én kísérleteztem a Gemini 10 alkalmával. Eltekintve egyszerűségétől, a puskának megvolt az a határozott előnye, hogy a fülkében lehetett tárolni, így az űrsétára készülő asztronautának nem szkafanderben kellett bénáznia a csatlakozókkal, miközben az űrhajó adapter-egységénél lebegett. Ez finoman szólva is elég macerás manőver volt. Ehelyett az űrhajós már a fülkében magára csatolhatta a köldökzsinórt, és számos más előkészületre is sort keríthetett a kabin dekompressziója előtt.

Másrészt viszont azután, hogy az AMU végre felkerült az asztronauta hátára, beépített stabilizáló rendszerei miatt egyértelműen maga mögé utasította az egyszerűbb, puskás megoldást. Sajnos, a kettőt nem hasonlították össze közvetlenül egymással, így egy Rolls-Royce kontra Hot Rod repülőversenyre sosem kerülhetett sor."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az Apollo 11 űrhajósa soha, senkinek nem beszélt klausztrofóbiájáról. Ő volt az emberiség történetének első legmagányosabb embere, hiszen egyedül keringett a Hold körül, miközben két társa, Neil Armstrong és Buzz Aldrin a Holdon sétált. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A zéró-G repülő a Légierő egyik átalakított KC-135-öse volt (alapvetően egy Boeing 707), aminek utasteréből az összes ülést kiszedték, és a belsejét kibélelték. Engem erőteljesen egy bélelt zárkára emlékeztetett. A gép általában a Wright-Patterson Légibázisról szállt fel az Ohio-beli Daytonból, habár különleges alkalmakkor Houstonba vagy Cape-re is lehetett kérni. Egyhuzamban valamivel több mint 20 másodpercig lehetett imitálni vele a súlytalanságot, ezalatt a gép parabolapályán mozgott. A pilóták meredeken alábuktak, majd meglehetősen élesen felhúzták a repülő orrát (2 vagy 3 G), a parabola csúcsára érve pedig megküldték a gépet pontosan úgy, ami ahhoz kellett, hogy testünk a mennyezet és a padló között lebeghessen a hátsó utastérben. Legalábbis, elvben így működött. A gyakorlatban még a legkifinomultabb pilótának sem ment ez könnyen, mi pedig rendre a hátsó falnak csapódtunk. A géppel 1963-ban Edwardson repültem elsőként, igaz, akkor tulajdonképpen bálteremnek használták. Ez egy sima ismerkedő repülés volt, a mi ARPS osztályunk pedig nagy lelkesedéssel zsúfolodott a fedélzetre. Akkor még vékony pamut repülőruhát hordtunk, nem pedig otromba szkafandereket. Hülyére nevettük magunkat, amikor papírpoharakból próbáltunk vizet inni (zéró G esetén igazából ez nem jön össze, a víz nagy gömbalakú buborékként lebeg a pohárból kifelé, mielőtt még a szádba tudnád venni). Még vagy száz hasonló marhaságot próbáltunk ki, olyanokat, ami a földön nem kivitelezhető.

Az út fénypontja az a gondosan előkészített mutatvány volt, amit Ernie Volgenau, az egyik instruktorunk mutatott be. Házi versenyek birkózóbajnokaként Ernie pont úgy nézett ki, mint Clark Kent. A felesége külön erre az alkalomra egy Superman ruhát varrt neki. Ez tulajdonképpen egy égkék színű jégernadrág volt, amire piros gatyákat húzott. Egy csodálatos Supermanes „S”-logó díszelgett a mellkasán, a ruhát egy hosszú köpeny tette teljessé. A két legdagadtabb diák (súlytalanságban ez tulajdonképpen nem sokat számít) alakította a bűnözőket. Amikor a pilóták súlytalanságba taszítottak minket a következő parabola-pálya alkalmával, Ernie győzelmi kiáltást hallatott, majd mindkét kezében egy-egy palival, utálattal mérte őket végig, mintegy karnyújtásnyira tartva őket magától. Ezután rettegő fejüket összekoccintotta, és elhajította őket az utastéren át. Az egész mutatvány iszonyatosan groteszk volt, az eseményt kamerák örökítették meg az utókor számára.

Ennyit a poénról és a játékról. Az általam a későbbiekben megutált zéró-G repülő egyáltalán nem volt poénos dolog. Először is munkára használtuk, nem játékra. Másodsorban szinte mindig szkafanderben voltunk a fedélzetén,  az űrruhák szellőzése azonban ritkán volt kielégítő. Ez azt jelentette, hogy kezdetben melegünk volt, és ez csak fokozódott a későbbiekben. Harmadrészt mindig több dolgunk volt, mint amennyi idő a rendelkezésünkre állt, így minden egyes parabolát őrülten dolgoztuk végig. Negyedrészt, rengeteg parabolát repültünk. Némelyik jópofa volt, de aztán egyre inkább mókuskerék-jelleget öltött az egész. A vége pedig az lett, hogy az "utasok" közül többen rosszul lettek és hánytak, általában a repülések elején. Van valami felkavaró abban, ha negyven vagy ötven parabolát ismételgetünk, a testre ható erők pedig folyamatosan zéró és 2 G között váltakoznak. Ez még a tapasztalt repülősöket is megviseli.

A tipikus „rakomány” két operatőrből, mérnökökből és különféle segítőkből állt – legtöbbjüknek teljesen szokatlan volt a dolog, és jó eséllyel az első féltucat parabolán kidobták a taccsot. Ez sem volt nagy segítség. Ettől ugyanis pár asztronautára jött rá a hányhatnék. Én igazából sosem voltam köztük, de voltak pillanatok, amikor nagyon nyomorultul éreztem magam. Rájöttem, hogy a fej minimális mozgatása segít valamennyit, de ezt szinte lehetetlen kivitelezni, miközben összevissza potyogunk, és próbáljuk megkaparintani a képzeletbeli mikrometeorit gyűjtőcsomagokat a szintén fiktív Agenákból, illetve épp aznapra rendelt feladatunkat teljesítjük.

Azért volt fura a zéró-G repülő fedélzetén lenni, mert ahelyett, hogy elkezdtem volna megszokni, toleranciaküszöböm egyre lejjebb került. A Geminis pályafutásom végefelé már elég volt csak annyit mondani nekem, hogy „KC-135”, és máris hányingerem támadt. Hál’ Istennek, a repülőt nem sokat használtuk az Apollos tréningek során.

Sokkal nyomasztóbb, és komolyabb problémára lettem figyelmes a szkafanderrel kapcsolatban: bizonyos körülmények között ugyanis klausztrofóbiás lettem. Az ember nem úgy veszi fel a szkafandert, mint egy átlagos ruhadarabot, sokkal inkább belemászik abba. Mikor a kesztyűk és a sisak is a helyére kerül, majd az egészet nyomás alá helyezik, szinte kívülállóként bámulsz a körülötted lévő világra. Ettől kezdve egy keményfalú báb foglya vagy, csapdába estél, és legalább annyira függsz tőle, mint bármelyik lárva a bábjától: kiszolgáltatott helyzetben vagy, mivel rajta keresztül áramlik a levegő, csak a zárt rendszerben keringő oxigént lehet  belélegezni, ami egyben a test hűtését is szolgálta. [Az alábbi képen az Apollo 11 startja előtt, szkafanderbe zárva a szerző, Mike Collins látható.]

Ezen a ponton még a rosszullét legkisebb jelét sem észleltem magamon, ahogy a kis pilótafülkékbe szíjazva sem éreztem soha kellemetlenül magam. De amint olyan kimerítő feladatot kaptam, mint amilyen egy sötét alagútra szerelt méretes zsilipajtó eltávolítása, kezdtem mélyeket lélegezni, ráadásul egyre szaporábban: a pánik mindeddig ismeretlen érzése fészkelte be magát tudatomba. Istenem, nem kapok elég levegőt, ki kell jutnom innen! Természetesen, ezekről az érzésekről nem mertem senkinek sem beszélni, és fortélyosan valahogy mindig sikerült leplezni a többiek előtt: „Valaki odakinn, erősebb fokozatra tudná kapcsolni a befúvást, és ellenőrizné a vezetékeket, hogy nem tört-e meg valamelyik valahol? Addig pihenek egy percet.” Ugyanakkor valahogy  mindig sikerült leküzdenem a pánikot, de nem egyszer előfordult, hogy fel kellett nyitnom a sisak rostélyát, hogy mélyet szippantsak a külső levegőből, ami természetesen a világűr vákuumában (vagy akár egy magassági szimuláció esetén) elképzelhetetlen lenne.

Komolyan utánajártam a dolognak. Kétségtelen, hogy a gyakorlatok közül sok nagyon megerőltető volt, ahogy az is tagadhatatlan, hogy a konzoltól a szimulátorig egy abnormálisan hosszú vezetéken át érkezett hozzám a levegő. Emiatt nem volt olyan hideg, illetve nem lehetett annyira érezni az általa keltett légáramlatot, mint mondjuk egy valódi űrhajó esetében. Közismert tény, hogy a korlátozott légáramlás miatt a kilélegzett levegő megülhet a sisakban, és szén-dioxiddal telítődik. Ez valóban okozhat fizikai rosszullétet.

Másfelől, úgy tűnt, mintha csak nekem lennének ilyen problémáim. Egész biztosan nem arról volt szó, hogy mindenki másnál több oxigénre lett volna szükségem. Mások tökéletesen elvoltak ugyanazzal a meleg, állott levegővel, ami engem megijesztett, ezért biztosan nem minden stimmelt nálam. Nagyon óvatosan előhozakodtam a témával szkafander-tervező mérnökök társaságában. „Mondjuk, történt már olyan, hogy valaki klausztrofóbiás lett, amikor első alkalommal belebújt a ruhába?” „Ó, hogyne, emlékszem, egyszer egy srác teljesen bekattant, amikor a sisak rostélyát lehajtottuk. Azonnal ki kellett szedni a szkafanderből. Egyszerűen nem bírta elviselni.” „A mindenit!”

Megpróbáltam kielemezni magamat, hogy megtudjam, mikor kezdek először bezártságot érezni. Minden simán ment addig, amíg hűvös volt odabenn, és jól láttam mindent, illetve szabadon mozoghattam. Aztán, amikor komolyan nekiálltam a munkának, és kapkodtam a levegőt, sebezhetőnek kezdtem éreztem magam. Körülbelül egy percre szinte teljesen felmondtam a szolgálatot, az instrukciókat sem tudtam követni. Úgy tűnt, mintha ez az érzés akkor kerekedne rajtam úrrá, amikor egy sötét sarokban dolgozom, vagy valamibe belegabalyodok, esetleg bepárásodik az üvegrostély. Néha sikerült rávenni magam arra, hogy csöndben üljek, amíg legyőzöm a pánikot, és azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy minden áron kiszabaduljak a ruhából. Ennek ellenére legalább egyszer valamilyen ürüggyel meg kellett szakítani a tesztet is.

Az efféle közjátékok után, komolyan elgondolkoztam azon, hogy felkeresem Deke-t, mindent bevallok neki, majd kiszállok az űrprogramból. Természetesen, ezt nem tettem meg, mivel foggal-körömmal akartam maradni. És mert úgy éreztem, képes vagyok kidumálni magamat ebből a nevetséges helyzetből. Végül is, szkafander már vagy tucatszor volt rajtam az Edwards Légibázison is, beleértve az F-104-essel történt nagy magasságú repüléseket is. Akkor csöppet sem éreztem fogolynak magam. Ezen kívül a klausztrofóbia, vagy micsoda, elég rendszertelenül tört rám, és a tesztek többségén különösebb problémák nélkül átevickéltem.

Persze azzal tisztában voltam, hogy ha mindez csak egyszer is előfordulna velem a világűrben, azzal súlyos életveszélybe sodornám magamat, és a társaimat is. Másfelől viszont a tervezett űrrepülések során az idő felében egyáltalán nem kellene használni a szkafandert, hacsak nem szűnne meg a kabinnyomás, ami elég valószínűtlennek tűnt. Valahogy úgy éreztem, meg tudok – és meg is fogok – birkózni ezzel az abszurd nehézséggel.

Az idő múlásával javult a helyzet. Rájöttem, hogy könnyebben elviselem a dolgot, ha az egyes tesztek elején maximumra állíttatom a hideg légbefúvást, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy félig megfagyok. Megtanultam szabályozni a légzésemet, és meggyőzni magam arról, hogy minden rendben van, és, hogy elegendő levegőt kapok. Végül, ahogy jobban kiismertem a berendezést, és a feladatokat is egyszerűbbre tervezték, egyre ritkábban fordult elő, hogy levegő után kapkodtam. Soha senkinek nem beszéltem erről, így fogalmam sincs, hogy csak én küzdöttem-e ezzel a problémával. Tény, hogy sose láttam vagy hallottam rajtam kívül másik klausztrofóbiás asztronautáról. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a fentiek miatt az asztronautákat a szkafanderükhöz fűző szeret-nem szeret kapcsolat sokkal mélyebb volt esetemben.

Aztán a Gemini 10 küldetés alkalmával nagyon sikeres űrsétát hajtottam végre, ekkor a G-4C-36 számú szkafander viseltem. Csodálatos ruha volt, ráadásul olyan módosításokat eszközöltek rajta, amik révén jobban kiláttam belőle, és könnyebben is mozoghattam benne. Tökéletesen passzolt rám, és teljesen otthonosan éreztem magam benne. A papírvékonyságú gumibelsőt a Worcesterben dolgozó kedves hölgyek tökéletesen ragasztották össze: egyedül ezen a rétegen múlt, hogy a ruha képes lesz-e megőrizni a 0,25 Bar oxigénnyomást. A gumibelső feladata volt, hogy ez a nyomás ne szivároghasson el az engem körülvevő 0 Bar végtelenjébe, miközben épp a tizenöt méter hosszú rögzítőkötél végén fityegek a világűrben. A G-4C-36 számú ruha iránt annyi szeretetet éreztem, amennyit csak ember érezhet egy fémből, szövetből és gumiból készült szerkezet iránt. Amikor azonban általánosságban a szkafanderekre gondolok, ez ugrik be: fú, nyamvadt kis koporsók. Nagyon örülnék, ha soha többé nem kellene egyetlen egybe sem belemásznom."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Az űrséta közben elájuló asztronautát társa nem tudta volna visszatuszkolni az űrhajóba, nélküle kellett volna visszatérni a földre. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Számomra 1964 vége és 1965 eleje a fentiekben vázolt tervezési problémákkal való birkózás jegyében telt. Segítettem a legénységet támogató rendszereket fejlesztő részleg (CSD) mérnökeinek munkáját az új tervek kiértékelésével, konzultáltam a többi asztronautával, akiknek - Pete Conradhoz hasonlóan - egyaránt voltak panaszaik és javaslataik. Úgy általában elmondható, hogy az egész asztronauta csoportot tájékoztatnom kellett a fejleményekről.

A tájékoztatás bevett módja az emlékeztető volt. Ahogy mi, tizennégyen egyre mélyebbre ástuk magunkat a ránk bízott legkülönfélébb szakterületekben, úgy kezdtek az emlékeztetők is sokasodni az olvasatlan mappában. Egyes emlékeztetőkben az asztronauta csoport véleményét kérték, másokban információt szolgáltattak részünkre, döntésekről tájékoztattak minket, de voltak olyanok is, amikben egyszerűen csak epés megjegyzéseket lehetett olvasni. „Nézzétek, hogy a rohadékok most mire készülnek!” és „Nézzétek, mitől mentettem meg magunkat!” Ez volt a két nagy kedvenc, ami arra utalt, hogy semmi nem működött megfelelően az asztronauta hivatal és az űrprogram többi része között.

Ez azonban nem volt jellemző. Az egyes asztronauták, illetve az egész csoport véleményére nagyon odafigyelt a NASA többi csoportja, beleértve a beszállítókat is: ötleteinket aprólékosan mérlegelték, és a cégvezetés ajtaja is mindig nyitva állt előttünk. Tulajdonképpen annyian annyiféle szakterületről kérték ki véleményünket, hogy nagyon keményen kellett dolgoznunk, ha tartani akartuk a tempót. Saját munkám megbeszélésekből, tervek elbírálásából, szimulációs gyakorlatokból, és sok minden másból állt. Ezekre minimum két különböző helyszínen, egyidőben került sor, így általában több időt töltöttem utazással, mint emlékeztetők írásával. Alkalmanként azonban szükségét éreztem annak, hogy felhívjam csoportunk figyelmét a „szakosodás helytelen gyakorlata” közben történt fejleményekre.

"Emlékeztető - ’64 okt. 7.

Kinek: Asztronauták részére
Kitől: Michael Collins
Tárgy: Az űrhajón kívüli tevékenység alapelve

A legutóbbi zéró-G repülőgépen (KC-135) végzett Geminis teszteredmények azt jelzik, hogy az űrsétán résztvevő asztronautának minden erejére és mozgékonyságára szüksége van ahhoz, hogy az űrséta után visszamásszon az űrhajóba, bepréselje magát az ülésbe, és az ajtót is becsukja. Amennyiben magatehetetlenné válik (meghalt, eszméletlen, hypoxiás állapotba került, vagy kimerült), a másik asztronauta nem képes visszahúzni társát az űrhajóba. Az eddigi tervezőmunka során arra összpontosítottunk, hogy az asztronauta „magatehetetlenné válását” megelőzzük. Ugyanakkor nincs tervbe véve olyan szerkezet, ami például becsörlőzné az asztronautát a világűrből a fülkébe. Álláspontom szerint ez józan döntés, ami abból a tényből indul ki, hogy egy emberméretű magatehetetlen testet szkafanderben képtelenség olyan kis helyre begyömöszölni, mint amekkora a Gemini fülkéje. [A Gemini fülkéje nem volt tánctér, ketten utaztak benne, bal oldalon a parancsnok, jobb oldalon az űrsétát végző asztronauta. Ld. az alábbi képet.]

Ez kemény dolog, hiszen azt jelenti, hogy a sikeres légkörbe lépés érdekében a bal oldalon ülő asztronautának le kell csatolnia a társát az űrhajóval összekötő vezetékeket, be kell csuknia az ajtót, és sorsára kell hagyni a magatehetetlen asztronautát a világűrben. Nyilvánvalóan sok mindent át kell beszélni a fentiekkel kapcsolatban, és ebben szeretném kikérni véleményeteket.

Hasonló a helyzet az Apollo esetében is, ha az űrhajós a Hold felszínén válna mozgásképtelenné. A CSD nemrég elvetette az ún. társmentő csatlakozó beépítését a felszerelésbe, amivel a leszállóegységben lévő asztronauta a Hold felszínén rekedt társát a saját hátizsákjára köthetné [és tarthatná életben]. Mindez összhangban van az egyre népszerűbb filozófiával: eszerint az embert is egy olyan összetevőnek tekintendő az űrhajón kívül végzett tevékenység során, ami egész egyszerűen nem mehet tönkre”. Ismétlem, ez az irányvonal szerintem rendben van így, de nagyra értékelném a leírtakkal kapcsolatos hozzászólásokat, megjegyzéseket, mivel eljött az ideje, hogy állást foglaljunk az ügyben.
Michael Collins"

Általában az ilyen és ehhez hasonló emlékeztetőkre adott reakció a fülsüketítő csönd volt, mégpedig leginkább azért, mert a többi asztronautát a saját szakterületének problémái foglalkoztatták. A fenti emlékeztető esetében egyetlen megjegyzésre emlékszem. Ed White ugyanis erélyesen kikérte magának, hogy a Gemini kabinjába való visszatéréshez „minden erejére és mozgékonyságára szüksége” lenne. Biztos vagyok benne, hogy Ednek nem is volt szüksége minden erejére, tekintve, hogy bivalyerős atléta volt. Engem viszont megdöbbentett, mennyire nehezen tudtam abban az átkozott, nyomás alá helyezett gázzsákban visszakecmeregni a jobb oldali ülésbe, méghozzá úgy, hogy elegendő hely maradjon a fejem fölött, és magamra csukhassam az ajtót. A földön a gravitáció besegített, így ott elég könnyen ment a dolog, de a zéró-G repülőgépen folyton kipattantam a kabinból, ahogy a dugó szokott a palackból.

Ed aggodalmaskodása szerintem inkább annak tudható be, hogy attól tartott, emlékeztetőm következtében törlik Gemini 4-es küldetéséből az űrsétát. Mint kiderült, egyikünknek sem volt oka az aggodalomra. Ed első amerikaiként sétálhatott a világűrben, és nem okozott számára nehézséget a kabinba való visszaszállás, habár valóban akadtak gondjai az ajtó lecsukásával.
Az Ed útját követő többi űrséta alkalmával, beleértve a sajátomat is, már könnyebben ment a beszállás, mivel a jobb oldali ülést enyhén kimélyítették, az ajtó pedig könnyebben mozgott. Így aztán mindannyiunk számára jól ment a dolog. Kiderült, hogy az űrben jóval könnyebb a repülés, mint egy zéró-G repülőgépen. És sokkal kellemesebb is."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

Egy háromszögletű műanyag zacskót kellett a péniszre húzni – így lehetett vizelni a repülés azon szakaszain, amikor nem lehetett levenni a szkafandert. Volt, amikor ez két hétig tartott. Nem véletlen, hogy a hatvanas években csak férfi asztronauták repültek. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A légmentesen záródó gumibelsőben - függetlenül attól, hogy Geminis, vagy Apollos ruháról van-e szó - hűtés nélkül az asztronauták izzadtságban fürdenének, így ventilációs csövek egész garmadáját kellett beépíteni a szkafander törzsébe, sisakjába, kar- és lábrészeibe. A hűtőcsövek egy közös elosztóba torkollottak, ezen keresztül áramlott az oxigén a ruhába a mellkason lévő nagy köralakú fémcsatlakozón át, illetve egy másik ugyanilyen csatlakozón át távozott a ruhából.
 
Az Apollos holdsétákra tervezett szkafanderen négy ilyen csatlakozó volt, az egyik pár az űrhajóra volt kötve, a másik a hátizsákra. Ezen kívül volt még egy elektromos csatlakozó is, ami a fülhallgatóba vezette a rádiójeleket. Ebbe a csatlakozóba futottak be a négy, mellkasra ragasztott szenzor által közvetített orvosbiológiai adatok is egy övre szerelt jelátalakító közbeiktatásával. [Csatlakozókból nem volt hiány, az alábbi, dedikált képen Dave Scott, az Apollo 15 egyik űrhajósa látható - a szerk.]

A Gemini-programban csak egy szimpla jégeralsót viseltek az asztronauták, de az Apollo esetében ennél jóval hatékonyabb hűtőrendszert alkalmaztak: a vízhűtéses fehérneműt, aminek anyagába apró műanyagcsöveket szőttek. Ezek egy újabb, mellkason elhelyezett csatlakozóhoz vezettek, ezáltal a melegvíz a hátizsákba áramolhatott, ahol a rendszer lehűtötte azt, majd ismét visszapumpálta az alsóneműbe. Volt még egy háromszögletű műanyag tasak is, amit a péniszre kellett húzni – így lehetett vizelni a repülés azon szakaszain, amikor nem lehetett levenni a szkafandert. Az összegyűlt vizeletet aztán az űrhajó „vizesblokkjába” lehetett kiüríteni – ezúttal egy combon lévő csatlakozó segítségével.

A kesztyűket, csizmákat és a sisakot szintén össze kellett kötni a törzzsel – ez csak a csizmák esetében nem jelentett problémát, mivel a lábbeliket egyszerűen csak rá kellett húzni a gumibelsőre. A kesztyűk és a sisak azonban újabb tervezési dilemmát jelentettek. A kesztyűknek vékonynak és rugalmasnak kellett lenniük, hogy a kapcsolókat és más érzékeny műszereket – például a rotációs kézi vezérlőt – használni lehessen bennük, akár nyomás alatt is.

Arra is oda kellett figyelni, hogy a kesztyűket le lehessen venni. Nem akadályozhatták a csukló hajlítását és forgatását, a tenyér kinyitását és ökölbe szorítását, biztosítaniuk kellett a hüvelykujj és az ujjak szabad mozgását, illetve azt, hogy erősen lehessen markolni, de a finom érintést is lehetővé tegyék, satöbbi. A sisaknak erősnek, könnyűnek, kényelmesnek kellett lennie, amiben a fülhallgatók és a mikrofonok is elférnek. Szempont volt az is, hogy kiválóan lehessen kilátni belőle, hangszigetelt legyen, és rengeteg oxigén cirkuláljon benne, nehogy a kilélegzés miatt felhalmozódjon a szén-dioxid.
Ha ez az egész kezd túl komplikált lenni, ne feledje az Olvasó, hogy az eddigiekben mindössze azokról a körülményekről volt szó, amik ahhoz kellenek, hogy egy emberi lény egyáltalán képes legyen vákuumban dolgozni. A vákuumhoz még hozzá kell adni a többi veszélyforrást: a Nap vakító erejét, a fagypont alatti hőmérsékletet, ami a naptól védett helyeken alakul ki. A ruhának ellenállónak kellett lennie a mikrometeorit-lövedékekkel szemben is. Szerencsére a hőség, a hideg és a mikrometeoritok okozta problémát egy csapásra meg lehetett oldani egy vastag burkolóréteggel, ami egyben kiváló hőszigetelő is volt, ráadásul megfelelő pajzsként szolgált a nagysebességű becsapódások ellen.

Ami a hőmérsékletet illeti, a megoldás adta magát. A tervezéshez ugyanis meghatározott határértékekkel rendelkeztünk: sötétségben a hőmérséklet várhatóan –156 Celsius fok, közvetlen napsütésben 121 Celsius fok, egy holdkráter alján pedig 154 Celsius fok körül alakul majd. Ez jól körülhatárolta a Gemini-ruha és az Apollo ruha védőrétegének paramétereit: első esetben -156 Celsius és 121 Celsius fokot, utóbbinál -156 Celsiutól 154 Celsius fokot kellett kibírnia. Ezek után már csak meg kellett találni a leghatékonyabb anyagokat – választásunk végül egy többrétegű, vékony Mylar-rétegre esett.

A mikrometeoritok problematikája már korántsem volt ilyen egyszerű. A mikrometeoritok a világűr cápáinak tekinthetők: alapesetben nincsenek jelen, de ha mégis, akkor általában ártalmatlanok, viszont nagy ritkán rendkívül rombolóak lehetnek. A kérdés ugyanaz: hogyan készülnek fel az óceánban úszkálók a cápákra, avagy az űrsétán résztvevők a mikrometeoritokra? Matematikai megközelítéssel próbálkoztunk. Megszámoltuk, hogy a világűrből visszatért járművekbe hány mikrometeorit csapódott be, majd elméleti számításokat végeztünk. Az általunk használt matematikai modell szerint a hosszas űrbéli tartózkodás során jó eséllyel eltalál minket egy-egy kisebb mikrometeorit, viszont kicsi az esélye annak, hogy egy nagy darab belénk csapódjon. Ebben a helyzetben lehetetlen 100 százalékos biztonságot garantáló felszerelést tervezni, a paraszti ész győzedelmeskedik.
Mivel a Mylar nem jó energiaelnyelő, egy hasonló anyagból készült réteg után néztünk, ami kemény nejlon külsejével jó védelmet nyújtott a porszem-méretű részecskékkel szemben, amik a mikrometeorit-eső zömét alkotják.

Az elején nem tudtuk, hogyan építsük be a hő és mikrometeorit elleni védőrétegeket. Próbáltuk köpenyként, pelerinként magunkra venni, de végül úgy döntöttünk, hogy közvetlenül a szkafander külső rétege alá építjük be. Ez az elrendezés jóval egyszerűbbé tette az űrhajón kívüli tartózkodást, űrsétákat, viszont az űrhajón belüli életet megnehezítette, hiszen viselőjét gyakorlatilag kipányvázta az extraméret, ami így még esetlenebbé tette mozgásunkat.
Az Apollo-küldetéseken mindez nem sokat számított, hiszen úgy terveztük, hogy a szkafandert levesszük, amikor épp nincs rá szükség. Ez azonban a Gemini-repülések során kivitelezhetetlen volt, mivel a helyszűke miatt képtelenek voltunk kibújni a ruhából. Így aztán az űrsétával járó küldetéseken (Gemini 4, 8, 9, 10, 11, 12) a bal oldalt ülő parancsnok vékony védőréteget viselt, míg az űrsétával megbízott asztronauta a jobb oldali ülésben a méretesebb kivitelt hordta. Alvás előtt általában kompromisszumot kötöttek a kabin belső hőmérsékletét illetően, ami eredendően túl hideg volt a parancsnoknak, és túl meleg az űrsétával megbízott űrhajósnak.

Persze, akadtak más különbségek is. Az űrsétán résztvevő asztronauta szemét is meg kellett védeni a nap sugarai ellen, különösen a napfény ultraibolya sugaraitól kellett óvni, ezek ugyanis nagyon károsak. Egy speciális védőbevonat került a sisak rostélyára, amire egy második, a napszemüveg színére hasonlító rostélyt is erősítettek úgy, hogy igény szerint fel és le lehessen hajtani. Az Apollo esetében tizenöt vagy húsz különböző elképzelést kellett kipróbálni mielőtt végül az aranybevonatú, két-rostélyos sisak mellett letettük volna a voksunkat, amit aztán a holdséták alkalmával viseltek az asztronauták."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A világűrben nem csak az oxigénhiány jelent problémát: egy oxigénmaszkban is csúnya halálban lenne részünk. Hogy miért? Elmagyarázza Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ha igaz, hogy az asztronauták hajlamosak beleszeretni szkafanderükbe, legalább ennyire igaz az is, hogy a méretre szabott gázzsákokkal való első találkozás sokkot – ha nem egyenesen gyűlöletet – vált ki belőlük. Hallanánk csak Pete Conradot, aki a fejlesztés korai stádiumában leledző Apollo-szkafanderrel kapcsolatban 1965. január 28-án így nyilvánult meg: „A múlt heti, illetve az eheti súlytalanságban végzett munkálatok után arra a következtetésre jutottam, hogy az ILC szkafandere használhatatlan, és az egészet úgy, ahogy van el kellene felejteni. Bob Smyth-nek van egy méretre gyártott űrruhája (65 000 dollár), amiben úgy néz ki, mint egy profi amerikai futball-játékos cementtel leöntve. Az enyém sem volt jobb. Szeretnék magammal felvinni egy Gemini-szkafandert, hogy egy az egyben összehasonlíthassam a kettőt egymással.”

(A „fent” a Grumman Bethpage-i gyárát jelentette Long Islanden. Bob Smyth a Grumman egyik berepülő pilótája, akinek mindenki másnál nagyobb szerepe volt a holdkomp belsejének kialakításában, és akinek munkájáról a holdkomp-pilóták szuperlatívuszokban beszéltek. Bob még jóval a holdkomp repülése előtt kiszállt az Apollo-programból: a Gulfstream II kísérleti tesztrepülését akarta végezni, ez a Grumman sugárhajtású szállítógépe volt.)

Hogy mindezt megértsük, fontos elmagyarázni, hogy egy szkafander tervezésekor milyen szempontokat kell figyelembe venni, és miért is olyan bonyolult a dolog.
Először is - és ez a legfontosabb -, a szkafandernek légmentesen kell záródnia, hogy fel lehessen fújni, „nyomás alá lehessen helyezni” – ezzel védve az asztronautát a világűr vákuumától. Gáznyomás nélkül ugyanis levegőt sem tudna venni, és még egy oxigénmaszkban is gyorsan meghalna, mivel testfolyadékai elpárolognának – vére szó szerint buborékossá válna.
Az első lépés, hogy fogunk egy gázzsákot, amit tartósan körülbelül 0,25 Bar nyomás alá lehet helyezni. Ez körülbelül annyi, amennyire szükség van akkor, ha 100 százalékos oxigént használunk a légzéshez, ahogy ezt tettük is.

(Elsőre úgy tűnik, hogy itt valami nem stimmel, hiszen az ember az 1 Bar légköri nyomáshoz szokott. De ne feledjük, hogy a földön levegőt lélegzünk be, ami 80 százalék nitrogénből és 20 százalék oxigénből áll, így ennek megfelelően a tüdőnkre az oxigén arányosan az 1 Bar 20 százalékát fejti ki, azaz 0,2 Bart. Ez a nyomás elegendő arra, hogy rengeteg oxigénmolekula átléphessen a tüdőhólyagocskák membránján a véráramba. Ennélfogva 0,25 Bar nyomáson 100 százalékos oxigént lélegezni szintén elegendő. Azon kívül, hogy ezzel a nyomással elég oxigént passzírozunk a véráramba, a 0,25 Bar ahhoz is megfelelő nyomást biztosít, hogy a testfolyadékok és a testben lévő gázok szokásos állapotukban maradjanak, így megelőzhető a fájdalmas, és akár halálos kimenetelű elgázosodás. A 0,25 Bar szinte mindenre jó, egyet leszámítva. A nitrogén, ami a testszövetben felszívódva található, 0,25 Baron kioldódik, és keszonbetegséget okoz; a tünetek általában sajgó ízületi fájdalmak formájában jelentkeznek, ez különösen a térdben és a könyökben érezhető. A Gemini és Apollo-programban ezt a problémát elő-légzéssel oldottuk meg: 100 százalékos oxigént lélegeztünk be órákkal a repülés előtt, hogy az összes nitrogént kiűzzük a szervezetünkből. Ez az elő-légzés az oka annak, hogy az asztronautákat úton az indítóállás felé mindig lezárt sisakban lehet látni egy 100 százalék oxigént tartalmazó bőrönd társaságában. A repülés előtt egy vagy két óra hosszat tiszta oxigént lélegeznek, és ha véletlenül nitrogén tartalmú „hagyományos” levegő jutna be űrruhájukba, akkor az indítást elhalasztanák, mindaddig, amíg az elő-légzési rituálét meg nem ismétlik.)

A gázzsák - vagy gumibelső, ahogy általában hívtuk - vékony neoprén gumiból készült, ami teljesen körülölelte a testet. Anyaga puha és rugalmas volt, könnyedén mozoghatott benne az asztronauta, feltéve, hogy a szkafander nem volt túlnyomás alatt. Amikor 0,25 Bar lett a belső nyomás, minden egy csapásra megváltozott.
Legközelebb, ha beugrik a szomszédos benzinkútra, figyelje meg, ahogy felfújnak egy gumibelsőt. A dobozból előhúzva még puha és hajlékony, de ahogy növekszik benne a légnyomás, úgy kezd egyre merevebb fánkformát ölteni. Ugyanez történik a szkafander-belsővel is, még akkor is, ha csak 0,25 Barra pumpáljuk a gumibelső jóval magasabb nyomása helyett. Az autógumi belsejét a dudorok elkerülése érdekében viszonylag merev külső köpeny veszi körbe. Ugyanígy a szkafander belsőt is egy merev „köpenyréteg” fogta körül.

Ezen a ponton lép be a fekete mágia a tervezőmunka racionalitásába. A merev külsőnek ugyanis lehetővé kell tennie, hogy az asztronauta lehajolhasson és elfordulhasson, és általánosságban úgy kell viselkednie, mintha egy kemény külső bőrréteg lenne.
Egy mozgatható csukló betervezése még nem is olyan bonyolult vállalkozás a térd esetében, hiszen csak előre és hátra kell mozognia, de mi a helyzet a vállal? Ez ugyanis borzasztóan összetett mozgásokra képes, és a ruhának mindezt követnie kell, anélkül, hogy az túl nagy erőfeszítésébe kerülne a benne lévő űrhajósnak, ráadásul mindezt úgy, hogy közben nem ereszthet, nem változtathatja meg az alakját, és nem vehet fel semmilyen kifacsart formát azokban a pillanatokban, amikor az asztronauta megpihen.

A Geminis ruha esetében ez a külső réteg egy rafináltan szőtt háló volt, ami egy irányban képes volt tágulni, de csakis egy irányban. Azzal, hogy a háló részeit az emberi test alapvető mozdulatainak figyelembevételével szőtték össze, a szkafander nyomás alatt is elég nagyfokú mobilitásra tett szert. A Geminis ruha 0,25 Baron minduntalan fel akarta venni alaphelyzetét - ahogy az autó gumibelsője is fel akarná venni a fánk formát - azonban a szőtt külső meghatározott alakban tartotta. A külső köpeny lehetővé tette az asztronauta számára, hogy lehajoljon, és bizonyos határok között mozogjon. Ehhez azért kellett némi erőfeszítés, és amikor nem mozogtunk, a ruha visszaugrott alaphelyzetébe. [Az alábbi képen Geminis-ruhában John Young és a szerző, Mike Collins látható - a szerk.]

Az Apollos ruhának már jóval kifinomultabb volt a felépítése. Ahelyett, hogy egy egyszerű háló került volna a gumibelsőre, a külső képes volt szabályozni a felfújt gázzsák alakját, amit egy sor harmonikaszerű megoldással, merev szövetek, rugalmatlan csövek és csúszó kábelek révén értünk el. Elméletben ezek sokkal nagyobb mobilitást tettek lehetővé, mint a Geminis ruha, ráadásul, sokkal kisebb erőfeszítéssel. Ez azonban a korai modelleknél nem minden esetben volt így, ahogy erre Pete Conrad rá is mutatott. A Gemini szkafander sokkal kényelmesebb volt leeresztett állapotban, mivel a háló puha volt és simulékony, szemben az Apollo-ruhába épített kemény csuklókkal és kábelekkel, amik akkor is akadályozták a mozgást, ha a ruha nem volt nyomás alatt."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu