"San Diegótól Miami kilenc perc, ha pedig valamiért elmulasztottuk megnézni, aggodalomra semmi ok: kilencven perc múlva újra láthatjuk." Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Gratulálunk egymásnak, és földi barátainktól is sorra érkeznek a dicséretek. „Szeretnénk elmondani nektek, hogy veszettül örülünk idelenn… nagy meló volt ez a mai. Mesés volt.” John egyetért. „Hatalmas izgalom volt. Tényleg hihetetlen. Egy részét még én magam sem hittem el.” Szerintem arra gondolhat, amikor az Agenán mászkáltam, ami Isten tudja, de tényleg olyan valószerűtlen. Ki hinné el? „Remélem, a képekből azért kiderül” – mindössze ennyit tudok kinyögni.

Eközben az üzemanyag-spórolás jegyében lekapcsoltuk helyzet-befolyásoló rendszerünket, és a repülőgépeken megszokottól nagyon eltérően kezd űrhajónk viselkedni. Egy vadászgéppel lehet bukfenceket, orsókat, még dugóhúzókat is csinálni, de olyan nem fordulhat elő, hogy oldalirányba vagy hátrafelé menjünk – legalábbis, katasztrofális következmények nélkül biztosan nem. Most azonban bukdácsolunk – lassan, egyenletesen, céltalanul; ahogy haladunk, űrhajónk szögletes ormánya méltóságteljes ívet ír az égre: egyszer haladási irányunkba mutat, máskor egyik vagy másik oldalra, megint máskor hátrafelé. Ez egy lassú, három-dimenziós hullámvasút, mindenféle hang és dübörgés nélkül, ami nem párosul gyomorszorító érzéssel. Ha az Edwardson a régi vágású berepülő pilóták ezt értették azon, hogy az asztronauta passzív utas, amolyan konzervdobozba zárt ember, akkor egyetértek velük.

Vacsoraidő van, és az űrséta előtti sürgés-forgásban bizony kihagytam az ebédet, úgyhogy most farkaséhes vagyok. Most végre eljött az én időm, hogy hideg vízzel (azzal az egyfélével, amink van) felöntsem a műanyag tubusban tálalt szárított csirkehúsleves-krémet. A tubus pár perces gyömöszölése után, sebészi ollómmal lecsippentem az étkezőtubus végét (ez az olló elég erős volt ahhoz, hogy vészhelyzetben át lehessen vágni vele a 15 méteres köldökzsinórt, ha például nem sikerült volna lecsatlakoztatni a nitrogénszelepről. Tudom, mert kipróbáltam.) Ideje egy nagyot kortyolnom a levesből, és ez a legjobb dolog, amit valaha kóstoltam, jobban esik a Sardi’s-nál felszolgált martininál, vagy a Tour d’Argent kuktában főtt kacsájánál is. És a kilátás pedig egyenesen lélegzetelállító!

Megpróbálom elmagyarázni. Először is, ott a számtan. Egy 6400 kilométer sugarú gömb fölött 320 kilométerrel szinte a felszínt súroljuk: épp csak a sugara huszadrészével vagyunk magasabban. Maga a légkör nevetségesen vékony, vékonyabb, mint a narancs héja, és mi épp csak valamivel feljebb vagyunk. Az igaz, hogy látszik a Föld görbülete, de nem ez a meghatározó benyomás. Olyan ez, mint amikor futó pillantást vetünk egy köralakú tányérra: nem a mélyedés ragad meg minket, hanem a díszítése. A sebesség sem észrevehető. Semmiképp sem hasonlítható az Indianapolis 500 szédítő száguldásához. Nem sokkal gyorsabban halad el ablakunk előtt a táj, mint mondjuk egy repülőgép esetében.

Ez azért van, mert a repülőnél lényegesen gyorsabb földkörüli sebességünket ellensúlyozza az a tény, hogy magasabban is vagyunk, így nagyjából ugyanabból a szögből látunk mindent (ez pedig a legfontosabb vizuális segédeszköz a sebesség megítélésekor).
A hasonlóságok sorát folytathatjuk a színekkel. Bár az ég teljesen egyhangú fekete, nem pedig kék, odalent minden pontosan olyan színű, mintha csak egy repülőgépről néznénk le. Ha egy hatéves gyerek rápillantana, rövid idő alatt elvesztené érdeklődését, hogy figyelme újra visszakalandozzon a kifestőkönyvéhez. Akkor mégis mitől olyan mély ez a benyomás, mitől más?

A válasz a felnőtt szemében rejlik. Az űrbéli látványt a földfelszínen töltött életünkben tapasztalt színekkel vetjük össze. A szuperturista odafenn van, és hatalmat érez! Odalent nem megyék tűnnek tova, hanem országok és kontinensek, tavak helyett egész óceánok! Blanche, ma még akár eljuthatunk Yellowstone-ba, ha még hat órát vezetünk.
Felejtsd el, babám! Hat óra leforgása alatt mi már négyszer megkerültük ezt a bolygót! Lássuk csak: most hagytuk el Hawaii-t, de ez itt már a kaliforniai partvidék, ami Alaszkától egészen Mexikóig nyújtózkodik, én pedig még a csirkehúsleveses pépemmel sem végeztem. San Diegótól Miami kilenc perc; ha pedig valamiért elmulasztottuk megnézni, aggodalomra semmi ok: kilencven perc múlva újra láthatjuk.

További különbség, hogy magasan fent vagyunk, ahol minden állandó fényárban úszik. Nincsenek borús napok, vagy fenyegetően fölénk tornyosuló viharfelhők, ez mind csak odalenn igaz, és ez a hatalmas fényár az egész látványnak vidámságot kölcsönöz. Nincs ború, depi, csak optimizmus. Idefenn szebb a világ, mint az, amelyik odalenn van. Fantasztikus érzés!"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.