A szemétűrítés a világűrben abból áll, hogy kinyitjuk az ajtót, majd egyszerűen kihajítjuk a kukát a világűrbe. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Egyikünk sem lát túl sok mindent a köldökzsinór kábelrengetegén kívül, miközben próbáljuk kitapogatni azt a szelepet, amivel oxigénnel tölthetjük fel a kabint. Ezután keríthetünk sort szkafandereink dekompressziójára, amit monumentális feladat követ: legalább a rendre nyomokban emlékeztető állapotot kellene teremtenünk aprócska otthonunkban. A tapogatózás közben véletlenül lekapcsolom a rádiót, aminek annyi haszna mindenesetre van, hogy legalább pár másodperc erejéig áldott csönd vesz körül minket.

Mikor végül sikerül újra kapcsolatot létesíteni a földiekkel, John próbál vicces lenni. „Mike most kábé kilencméternyi vezetékbe csavarva üldögél. Problémás lehet majd kiszedni innen.” Én is próbálok poénkodni. „Az állatkert kígyóháza ehhez képest hétvégi piknik.” Meglehetősen gyenge vicc, de arra azért jó, hogy a földiek számára kiderüljön, mennyire örülünk annak, hogy ismét idebenn lehetünk, miközben az űrhajó kabinnyomása is szépen visszakúszott a kellemes 0,3 Barra.

Még egy űrséta áll előttünk, az utolsó, ami mindössze egy gyors ajtónyitásból áll: kidobjuk az immár feleslegessé vált berendezéseket. Egy hatalmas poggyászt rakunk össze, ebbe sikerül belezsúfolni az immár megszelídített köldökzsinórt, a mellkasra erősített zsákot, az üres ételtasakokat, és minden mást, amire a továbbiakban semmi szükségünk nem lesz.
Mielőtt még leengednénk a kabinnyomást, teljesen bepréselem magam ülésem aljára, így az ajtót bő tizenöt centivel a sisakom fölött nyithatom, illetve csukom majd vissza. Minden a terv szerint halad; kidobom a batyut az űrbe, a kabinnyomás újra a régi, és (remélhetően) utoljára kellett rábízni magunkat a worcesteri öreg nénikékre, és dunsztolási technikáikra, amivel szkafanderünket ragasztották össze kisebb darabokból. A legközelebbi ajtónyitáskor már semmi mással nem akarok törődni, csak azzal, hogy az Atlanti-óceán kék vize ki ne öntsön minket.
 
A fülke most sokkal tágasabbnak tűnik, különösen odaát, John térfelén. Most először nyújthatja ki teljes hosszúságban lábait úgy, hogy nem ütközik bele a padlólemezre rögzített cuccokba. Valamikor menetközben elvesztettünk egy kísérleti csomagot, és a repülési tervünket tartalmazó könyvet sem találjuk. Végül az utóbbit megleljük John lábai alatt kilapítva (ahol a berendezés kidobása előtt nem láthatta), de az egyik kísérlethez szükséges eszközök szemlátomást tényleg kámforrá váltak: valószínűleg a jobb oldali ajtón át egyszerűen kilibbentek a kabinból.

Van még pár teendőnk mielőtt a nap véget érne számunkra, de nem túl sok, mivel az műszerek tanúsága szerint mindössze 7 százalék üzemanyagunk maradt, nem több. Első és legfontosabb feladatunk, hogy a jelenlegi 400 kilométeres magasságunkról lejjebb ereszkedjünk, és ehhez bizony be kell gyújtani hajtóműveinket. Ezzel a 7 százalék üzemanyag javarészét el is használjuk, viszont pályánk legalacsonyabb pontján 290 kilométerre leszünk a földtől. A 290 kilométeres mélypont (perigeum) sem a legjobb - viszont mindenképpen jobb annál, mintha 400 kilométer magasan lennénk.

Miután biztonságosan megérkezünk új pályánkra, futólépésben megpróbálunk még egy kísérletet tető alá hozni. Ebben arra kell választ kapnunk, hogy az űrhajónk mellett elszáguldó pozitív töltésű ionokból meg lehet-e határozni haladási irányunkat. Ez egy nagyon egyszerű eljárás az általunk jelenleg is használt, bonyolult és nehéz giroszkópokhoz képest. Jól sül el a dolog, és az ion-szenzorainkra kötött mutatók a giroszkópok adataival közel azonos értéket mutatnak.

Miután ezt letudjuk, a Cape Kennedyről való indulásunk óta eltelt ötvenhárom óra alatt első ízben fordul elő velünk, hogy saját időnk felett rendelkezünk, ráadásul úgy, hogy még egy tízórás alvás is előttünk áll. Többé nem nyomaszt minket az Agena, nincs már egyetlenegy navigációval, űrrandevúval (vagy bármi mással) kapcsolatos teendőnk, ami minden percünket felemésztené. Csupán egyetlen korlátozás vonatkozik ránk: tilos megmaradt üzemanyagunkból egy cseppet is elhasználni, mivel a műszer nullához közeli értéket mutat. Ez azonban nem okoz problémát, mivel jelenleg gondtalanul lebegünk a világ fölött."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,562 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,650 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.