A NASA egyik beszállító cégétől valaki két lány fotóját biggyesztette a Gemini 10 napellenzőjére. A legénység a küldetés után attól retteghetett, hogy ők ketten a repülés utáni első hivatalos sajtótájékoztatón is felbukkannak. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"Tizenhetedik amerikaiként az űrbe utazni vajmi kevés hírnévvel jár, ennek ellenére kismértékben mégis megváltozott az életem. A nevem nem lett közismert („Várjunk csak, nem maga Scott Cooper?”), és aláírásom miatt sem tartották meg az emberek a csekkjeimet – ahogy ez állítólag John Glenn esetében történt – hanem inkább beváltották készpénzre.
Mindenesetre most már „igazi” asztronauta lettem, és ettől kezdve életem hátralevő részében újra és újra elmesélhetem, hogy „milyen volt odafenn”. Erre hivatalosan először a repülést követő sajtótájékoztatón nyílt lehetőségünk, amikor John azt a lehetetlen feladatot kapta, hogy közérthetően elmagyarázza „bukófordulóval” kapcsolatos űrbéli kaladunkat: eltévelyedésünk és túlzott üzemanyag-felhasználásunk okait.

Az én szerepem jóval egyszerűbb volt: azt kellett felidéznem, milyen, ha az ember az űrben lebeg, és ott mindenféle kapaszkodó vagy küszöb nélkül próbálja magát hasznossá tenni. Az emberek kedvesek voltak velünk. Gilruth egészen odáig ment, hogy elmesélte, mennyiben tekinthető ez a valaha volt legkomplikáltabb küldetésnek, míg Bob Seamans, Webb helyettese, elmondta, hogy ezzel a holdprogram előtt szabaddá vált az út. A sajtó finoman megpróbált kipréselni belőlünk némi bűnbánatot az űrrandevú során kárba veszett üzemanyag miatt, emellett pedig beérték azzal, hogy egy berendezés elvesztése a köldökzsinór-rengetegben csak némi ügyetlenségre vall. [Az alábbi képen John Young épp a szerző, Michael Collins űrsétáját szemlélteti a sajtó számára.]

De legalább senki sem vádolt meg minket azzal, hogy a küldetés szűkszavúságunk miatt komplett PR-katasztrófa lett volna. Persze, talán jobb lett volna, ha így történik, mivel ekkor megvilágíthattuk volna előttük a mi szempontunkat is: anélkül is átkozottul sok teendőnk volt, hogy nem számoltunk be idézhető idézetek formájában minden egyes lépésünkről – miközben minden feladatunkat rendben el akartuk végezni.

Ugyanakkor az igazán fontos dolgokat precízen rögzítettük, és a küldetés után eljuttattuk ezeket az eredményeket a megfelelő szakemberek részére. Berepülő pilótaként erre készítettek fel minket, nem pedig arra, hogy a rádión keresztül ömlengjünk magunkról. A berepülő pilóták világában az unalom jónak számít, mivel azt jelenti, hogy nem ért minket meglepetés, pontosan megterveztünk mindent, és bejött a számításunk. Ezzel szemben az izgalom meglepetést – és így általában rosszat – jelent.

A sajtótájékoztatón volt egy meleg helyzetünk is. A repülés után megtudtuk, hogy a két fiatal hölgy, akik fotója a napellenzőnket ékesítette, egy McDonnellnél dolgozó mérnök barátnői, és nyuszilányként dolgoznak a St. Louis-i Playboy Klubban. Elújságolta a lányoknak, hogy a róluk készült képek velünk repültek, majd a két hölgy úgy döntött, hogy a houstoni sajtótájékoztatóra is velünk akarnak tartani.

Ejha! Johnnal beleborzongtunk ebbe a lehetőségbe, elképzeltük, ahogy ők ketten egyszer csak felállnak a túlzsúfolt előadó kellős közepén, és csöndet parancsoló megjelenésükkel azonnal új megvilágításba helyezik az egész küldetést: „Milyen volt velünk az a negyvenöt kanyar a föld körül?”
Deke Slayton szerencsére egy gyors telefonhívással megmentett minket ettől; a McDonnell egyik fejesének vázolta, hogy egy ilyen incidens milyen beláthatatatlan és tragikus következményekkel járhat. A lányok mindenesetre nem érkeztek meg.

A sajtótájékoztató és a szakmai megbeszélések után Johnnal már nem tartoztunk többé egy csapatba, újra egymástól független individuumok lettünk a jövőbeli küldetésekre várakozó egyre népesebb asztronauta-társadalomban. Benyújtottam a Gemini 10 küldetésért járó napidíj iránti igényemet (három napért napi 8 dollár = 24 dollár), majd két hétre családom társaságában elvonultam egy tengerpartra, hogy aztán íróasztalomhoz visszatérve levélhegyek fogadjanak.

(Kilométerenként hét centet kellett volna igényelnem, ez esetben a végösszeg közel 80 000 dollárra rúgott volna. Ezt azonban a Mercury-programban valaki (talán Schirra?) már eljátszotta, válaszképpen pedig egy pár millió dollárról kiállított számlát kapott – ennyibe került ugyanis az Atlas gyorsítórakéta.)"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.