A Saturn V első rakétafokozatának öt hajtóműve volt, ezek mindegyike másodpercenként három tonna üzemanyagot fogyasztott. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A szörny ott gubbaszt a maga 111 méteres magasságával, és kecsesen gőzölög az erőtlen novemberi napsütésben. Az első rakétafokozat folyékony oxigént és kerozint éget, emiatt aztán nagyon fényes a lángja, szemben a Titan szinte láthatatlan égéstermékével. Látványos lesz ahogy az első rakétafokozat öt hajtóműve begyújt, miközben mindegyikük több mint három tonna üzemanyagot kortyol másodpercenként. Az persze még látványosabb lenne, ha az átkozott dög felrobbanna - ez esetben a hét kilométerre lévő megfigyelőhelyemen is túl közel lennék hozzá.

Nyomásértékekről, szelepekről harsog a hangosbeszélő azon keveseknek, akik odafigyelnek rá. Érdeklődve kellene hallgatnom a részleteket, mégsem teszem. Mindössze arra vagyok kíváncsi, hogy minden rendben van-e, felfelé mutat-e az a bizonyos hüvelykujj, vagy lefelé. Ettől a szörnyetegtől függ a közelebbi jövőm, és az 503-ast olyannyira érinti az 501-es minden szeszélye, hogy minden érzékszervemmel a lagúna túloldalán álló nagy fehér ceruzára tapadok.

Von Braun és huntsville-i kollégái kiváló munkát végeztek: nem csak megépítették a gépezetet, hanem megtanították arra is, hogy beszéljen önmagáról: minden egyes zeg-zugából hőmérséklet- és nyomás-értékeket közvetít egy rakás szkeptikus mérnök számára – köztük olyanok is vannak, akik Peenemünde óta röptetnek hasonló madárkákat. Még a hajtómű begyújtása után is – és legfőképp akkor – az 501-es eszeveszetten tájékoztat hogylétéről, és a csapat parancsnoka csak akkor ad engedély a rakétát a földhöz szögező acélsatu kinyitására, ha már meggyőződött arról, hogy minden rendben. Ez biztató.

A hangosbeszélőből áradó zaj felveszi a végső visszaszámlálás ütemét (milyen szörnyű fogalom), a maroknyi tömeg pedig elcsendesedik, és mindenki észak felé fordul. Közvetlenül a rakéta alatt lusta, vékonyka lángnyelv jelenik meg, olyan mintha egyet-kettőt böffentene, majd hirtelen kirobban mindkét oldalra, és az ég felé száguldva visszagyűrűzik az indítóállás felé. Ez így is van rendben, a lángterelő csatorna teszi a dolgát: ez egy hatalmas acélból és betonból készült duplajáratú üreg a rakéta alatt, ami oldalra kivezeti a füstgázokat – ezek ugyanis bármit elégetnek, ami az útjukba kerül. A láng egy hatalmas kézpárra hasonlít, egy-egy van a rakéta mindkét oldalán, és kétfelől finoman átölelik. Kezdetben a tűz a szokott vöröses-narancsos színű, de a hajtóműveknél egyszeriben vakítófehérre vált, külső szélein pedig piszkosbarnára. Vajon ott marad egy helyben, és elég a tűzben, vagy meg is indul? Épp amikor kétségeim lennének, megmozdul: eleinte észrevehetetlenül, majd nyugodtan, méltóságteljesen emelkedik felfelé, az indítóállvány mellett.

„Felszállás” üvölti a hangosbemondó, de a „felkúszik” szó talán jobban illene rá. A látvány bizonyosan nem olyan drámai erejű, amiért a tévés közvetítők annyira rajonganak. Mozgásával kis híján igazolja Zénónnak azt a paradoxonját, hogy a mozgás önmagában lehetetlen. Kétezer évvel az 501-es útja előtt a görög filozófus erre a következtetésre jutott: a mozgás képtelenség, mivel ahhoz, hogy eljussunk egy adott helyre, előbb meg kell tennünk a táv felét. De ahhoz, hogy eljussunk az út feléig, előbb meg kell tennünk az út negyedét, a negyedhez viszont a nyolcadát, és így tovább. A felszállás első métere nehéz ügy. [A Saturn V-nek a későbbiekben a kép felső részén látható 45 tonnás egységet kellett megemelnie, kellett az erő. Ugyanakkor az ábrán jól látható legalul a Mercury- és (középen) a Gemini-program során cipelt "hasznos teher": nem egy súlycsoportba tartoztak.]
Eddig minden rendben megy, de valahogy az egészből hiányzik egy Titan II-es startjának az intimitása. Tekintve, hogy ekkora a Saturn V, a biztonságiak olyannyira távol parancsoltak minket, ahonnan az arányok már nem pontosan észlelhetők, és a rakéta szinte hangtalanul emelkedik a magasba. Persze, van neki hangja, csak olyan távol vagyunk tőle, hogy még nem ért el hozzánk.
Amikor viszont odaér, az maga a sokk – még annak is, aki szerint késve érkezett. Istenem, ez nem is zaj, hanem a megtestesült jelenlét. A gépezet kinyúl értünk, megragad minket, és lábujjunk hegyétől a fejtetőnkig megráz: a ropogás és dübörgés közepette hirtelen felfogjuk mit is jelent a 38 millió Newton tolóerő – hat és fél kilométerre tőle Cape Kennedyn még a homok is rezeg a lábunk alatt. Valószínűleg a hang energiája elpusztítja a túl közel merészkedő madarakat; de vajon milyen lehet a tetején ülni?

Houstonba menet rengeteg időm volt erről elmélkedni, ahogy az 501-es eredményei egyre-másra beérkeztek a központba. Közel tökéletes repülés volt, ami nem csak, hogy a Saturn V első útja volt, hanem a parancsnoki és műszaki egység tesztje is egyben, utóbbi pályájának legalacsonyabb pontja is 15 600 kilométer magasan volt, csúcssebessége pedig 11 100 méter per szekundum környékén alakult, ami durván azonos azzal a sebességgel, amivel egy Holdról visszatérő űrhajó megkezdi majd a légkörbelépést. A parancsnoki és műszaki egység hőpajzsának felszíne a várakozásoknak megfelelően 2800 Celsius fokos volt, a fülkében pedig a gigászi sebesség és a hőmérséklet ellenére szemlátomást minden rendben volt. 1967. november 9. jó nap volt az Apollo-program számára, az 503-as szempontjából pedig különösen annak tekinthető.

Amíg a Saturn V intézményes probléma volt, addig nekem a fedélzeti számítógép és a hozzá kapcsolódó berendezés miatt főtt a fejem. Egy távcsővel, egy szextánssal és a háromtengelyű egyensúly- és pozíció-meghatározó rendszerrel megspékelve az Apollo parancsnoki egységének irányító és szabályzó rendszere egy szövevényes útvesztő volt, amiben nem különösebben jól igazodtam el.
Számos alkalommal felkerestem Boston közelében a Massachusetts Insitute of Technology-t, és megpróbáltam a magam szintjére lefordítani a hetek során az itteni szakértők által a rendszer működésével kapcsolatos „egyszerű” magyarázatait, de egyre csak a fejemet ingatva távoztam tőlük. Nem egy nyelvet beszéltünk: én nem értettem őket, ők nem értettek engem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.