Egészségügyi problémák

2012.11.30. 09:30

Carrying_the_Fire_1.jpgAz Apollo 11 leendő asztronautája eredetileg a ma Apollo 8 néven ismert legénységhez tartozott: ők voltak az elsők, akik elutaztak a Holdig. Michael Collins azonban egészségügyi problémái miatt nem repülhetett, helyét Jim Lovell vette át. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az 1968-as esztendő előrehaladtával a Hold sokkal elérhetőbbnek tűnt a Borman-Collins-Anders trió számára, mivel Houston környékén felülbírálták az első három, emberes küldetés célkitűzéseit. A csöndes többség véleménye az volt, hogy a harmadik repülés (a mienk) során a pálya Földtől legtávolabbi pontja a tervezett hatezer négyszáz kilométer helyett 370 000 kilométer legyen – ami egyet jelent a Hold megkerülésével. Az egyik változat értelmében holdkörüli pályára állnánk - természetesen, nem szállnánk le rá - és kilencvenhat kilométer magasan elrepülnénk fölötte. Ugyanakkor azt gondoltam, hogy az első emberes küldetés felszállásáig idő előtti ilyenekkel foglalkozni. [Az alábbi képen az Apollo 8 végleges legénysége látható, balról-jobbra: Frank Borman, William Anders és Jim Lovell.]A8Crew-2.jpg
Nagyjából ezidőtájt másféle aggodalom kezdett egyre erőteljesebben foglalkoztatni, olyannyira, hogy rövidesen az egész Apollo-programot szinte teljesen feledtette. Valami nem stimmelt velem, valami odabenn egyre rosszabb lett: valami nyilvánvalóan komoly baj történt. A kézilabda-meccseken lettem rá figyelmes: olyan volt, mintha a lábaim nem akarnának megfelelően működni, de nem törődtem velük. Hallottam már olyan bokszolókról, akik lába egyik pillanatról a másikra bemondta az unalmast, és arra gondoltam, hogy harminchét évesen pont ez történt velem: mindjárt középkorú vagyok, ami a gyorsaság és a fürgeség elvesztésével jár.

Ugyanakkor rövidesen újabb problémák jelentkeztek: lépcsőkön lefelé menet a bal térdem hajlamos volt összecsuklani, én pedig ilyenkor majdnem leestem. Emellett a bal lábam furán viselkedett: egyes helyeken bizsergett, más helyeken viszont érzéketlen volt. A meleg és hideg víz egyaránt különös idegi reakciókat okozott: a hideg fájt, a meleget viszont nem éreztem a bal vádlimban, még akkor sem, ha többi testrészemen a víz hőmérsékletét a kellemesnél jóval melegebbnek éreztem. Még aggasztóbb volt, hogy egyre nagyobb területre terjedt át, felkúszott a combomra, majd még tovább, egészen az oldalamig.

Végül, kénytelen-kelletlen felkerestem a NASA repülőorvosát. A repülőorvosnak kellene a pilóta legjobb barátjának lennie, de minden pilóta pontosan tisztában van azzal, hogy valahányszor „repülésre alkalmas” minősítéssel besétál a rendelőbe, csak kétféleképpen távozhat onnan: alkalmas vagy alkalmatlan minősítéssel. Mivel jelenlegi státuszánál csak rosszabb lehet a dolgok kimenete, minek kockáztatni? Talán magától is megjavul. Ez azonban, ami nekem volt, egy csöppet sem lett jobb.

A NASA orvosa nem tudta, mi lehet ez, és végül ezt meg is mondta. Egyetértett azzal, hogy elmenjek Houstonba, és konzultáljak egy neurológussal. Amint ez megtörtént, nem telt bele egy óra, és elkészült a diagnózis, valamint a röntgenfelvétel, ami igazolta: az ötödik és hatodik nyakcsigolya között egy csontkinövés van, ami nyomja a gerincvelőt. Ez pedig sebészi úton minél hamarabb el kell távolítani.

Ez 1968. július 12-én, pénteken történt, én pedig vidáman lebeszéltem az orvossal, hogy az operációra a következő héten kerüljön sor. Ezzel a lendülettel tértem vissza a NASA-hoz, ahol elszabadult a pokol. Nem, mondták, ez nem ilyen egyszerű, más szakvéleményekkel is meg kell erősíteni ezt a diagnózist, az ország legjobb szakembereit kell felkeresni, a Légierő tisztjeként az egész test a Légierő tulajdona, stb., stb. Így hát gyorsan elhoztam leleteimet a belvárosból, elnézést kértem a helyi neurológustól, és San Antonioba mentem, hogy megtudjam, mit gondol a Légierő minderről. Újabb röntgenfelvételek után ugyanarra az eredményre jutottak, majd a hét második felében a Harvardon is megvizsgált valaki. Megint ugyanaz a diagnózis.

Az egyetlen különbség az volt, hogy a Harvard/Légierő páros, valamint Houston a műtétet eltérő módon hajtották volna végre. Az előbbiek szerint elölről kellene behatolni a nyakamba, úgyszólván átvágnák a torkomat, eltávolítanák a kinövést, illetve még valamennyit a szomszédos csontból, majd a két csigolyát a csípőmból kivett csonttiplivel fogatnák össze.
Houston hátulról közelítette volna meg a problémát, mondván, hogy semmit nem fogatunk össze, egyszerűen csak kivesszük a csont egy részét, és ezzel meg is szüntetjük a gerincvelőt ért nyomást. Azontúl, hogy a torok felől végrehajtott műtét 2-1 arányban nyert, volt még egy hatalmas előnye is: a két csigolyacsont egyesítésével volt esélyem arra, hogy visszaszerezzem repülős státuszomat a Légierőnél. Az indoklás szerint a másik esetben túlzottan meggyengülne a gerincem, és nem bírna ki egy esetleges katapultálás okozta rántást.

Így hát nem volt mit tenni, marad a nyak torok felőli oldaláról végrehajtott csigolyacsiptetés, amire San Antonioban, a Légierő Wilford Hall Kórházában kerül majd sor. Július 21-én, vasárnap, Susan Borman beköltözött a házunkba Kate, Ann és Michael társaságában, mi pedig Pattel megtettük a háromszáz kilométeres autóutat San Antonioig, ahol majd megvacsorázunk, és bejelentkezem a kórházba.

Miközben a monoton autópályán nyugat felé haladtunk, volt időm gondolkodni – igazából túl sok is. Ha ezen az úton továbbmennénk, a kaliforniai Downey-ba érnénk, ahol a vasemberek épp a mesés Apollo parancsnoki modulját szerelik éppen. Ha viszont túl hamar megállunk, elvágott torokkal végezzük, és egy nagyon ködös jövő vár ránk.
Egy ilyen apróság, mint ez a csontkinövés, hogy kényszeríthet rá erre az utóbbira – egyáltalán hogy történhetett meg ez velem? Csak úgy nőhetett meg, ha a szomszédos porckorong elkopott, fokozatosan elvékonyodott, de akkor meg az a kérdés, hogy a kopást mi okozta? Egy hirtelen rántás, amikor az F-86-somból több mint tíz éve katapultáltam? Esetleg túl keményen értem földet a Gemini-program ejtőernyős tréningjei során? Vagy mindentől függetlenül amúgy is kialakult volna? És mi lesz velem a műtét után?

A legénységben már lecseréltek Jim Lovellre, de vajon a későbbi küldetések valamelyikén lesz-e még számomra hely? Valahogy ez most nem tűnt annyira fontosnak: egyszeriben az egész Apollo-program nem volt már olyan sürgető, legalábbis a rám váró megpróbáltatáshoz képest: idősődő porhüvelyemet valahogy össze kellett ragasztgatni.
Fékezzük meg a hangyák menetelését az oldalamban, most csak ez számított, és reménykedjünk, hogy a felépülést követően visszakerülök repülős státuszomba, valamint az Apollo-programba.

Pattel könnyű vacsorát ettünk egy vidám mexikói étteremben San Antonio szívében, a gyönyörűen helyreállított csatorna partján, ami a helynek csöndes trópusi bájt kölcsönzött. Egyfajta évforduló is volt ez – pont két év telt el a Gemini 10 vízreszállása óta, de milyen szegényes két év is volt ez. Legfőképp azért, mert korántsem olyan élet várt rám, amire „igazi”, világűrt megjárt asztronautaként számítottam. Természetesen, nem volt okom a kesergésre, de hogy így végezzem öt év munka után? Fizettem, extra borravalót adtam a szerencsés végkifejlet reményében, majd lemondóan a kórház és a kés felé vettem az irányt."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr674938927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ggergo 2012.11.30. 12:27:10

Hahó!

Szerintem ti következetesen rosszul fordítjátok ezt a legalacsonyabb/legmagasabb pont dolgot (vagy Collins rontotta el a könyvében, amit kevésbbé hiszek). Tehát akkor:
apogee/apoapsis az földtávolpontot/legmagasabb pontot, a perigee/periapsis földközelpont/legalacsonyabb pontot jelent. Már a korábbi részeknél gyanakodtam, amikor azt írtátok, hogy olyan küldtetést terveztek eredetileg az Apollo 9-nek (8-nak), aminek a legalacsonyabb pontja 6000km lett volna. Ahhoz ugyanis, hogy teszteljék a Holdról történő nagysebességű visszatérést meg a nagy távolságú navigációt, bőven elég, ha a földtávolpont 6000 km. A pálya "kigömbölyítése" 6000 km-es körpályává felesleges plusz kockázatokat jelentett volna. De hát persze ki tudja, ez a küldetés nem valósult meg. A megvalósult Apollo 8 esetében viszont teljesen egyértelműen olyan pályán akarták elérni a Holdat, aminek a földtávolpontja (apogee-je) volt 370 ezer km, és a földközelpontja (perigee) kb. 180, hiszen ilyen magasságban végezték azt az égetést, ami ehhez a pályához kellett.

gopuligo 2012.12.01. 07:32:17

@ggergo: Sajnos, megalapozott volt a gyanúd. Valami rövidzárlat történhetett bennem. Javítottam, és köszönjük.
süti beállítások módosítása