Az Apollo-11 kevesebb, mint három órával a felszállás után már 1930 kilométerre volt a Földtől, és rohamosan távolodott. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Saturn már életre kelt, és most épp arra készül, hogy hidrogént és oxigént pumpáljon a hajtóművébe, miközben pontosan a számítógépek által megadott irányban tartja magát. Semmi befolyásunk nincs rá, a műszerfalunkon mindössze pár fény tájékoztat arról, hogy a Saturn megkezdte a vissszaszámlálást a gyújtásig. Amikor végül begyújt, Neil mindössze ennyit mond: „Fú”.
Nem tudom, ő hogy van ezzel, de én egyszerre érzek megkönnyebbülést és feszültséget. Most már úton vagyunk a Hold felé, és még egy akadályt letudtunk, persze csak akkor, ha ez a valami továbbra is működni fog. Ha idő előtt leáll, akkor bizony nyakig benne lennénk a pácban, és egy nagyon fura pályán találnánk magunkat, aminek korrigálása Houston részéről nagyon macerás számításokat igényelne, részünkről pedig gyorsan és pontosan végrehajtott műveletek egész sorát, annak érdekében, hogy a műszaki egység hajtóművével visszakeveredjünk a Földhöz. „A nyomás jónak tűnik” – tájékoztat Neil, a Saturn üzemanyag- (hidrogén) és oxidálókészletére (oxigén) utalva.

Neil baloldalt ül, pont ezekkel a mérőműszerekkel szemben. Buzz van középen, a számítógép társaságában. Nekem a jobb oldali ülésben nincsen sokkal több teendőm, minthogy mérjem a hajtómű gyújtása óta eltelt időt. A parancsnoki egységnek öt, balról-jobbra növekvő számozással ellátott ablaka van. Neil bal könyökénél található az egyes számú, a kettes pedig pont Neillel szemben van. A hármas egy köralakú ablak a Buzz feje feletti ajtóban. Velem szemközt a kicsi és ékalakú négyes (pont olyan, mint a kettes), míg a nagy, téglalapalakú ötös számú (az egyes mintájára) a jobb könyökömnél van.
Ezen kinézve most furcsa fényeket veszek észre. „Villanásokat látok az 5-ös ablakban” – számolok be felfedezésemről. „Nem tudom, mi ez, lehet, hogy villámlás, esetleg a hajtóműhöz van köze… folyamatos villogást látok.” Buzz-t leköti a Saturn kormányzása: „Kábé két fokkal bólintottunk lejjebb”. Neil válaszol: „Igen, én nem aggódnék túlzottan emiatt.” Houston is beszáll a beszélgetésbe. „Apollo-11, itt Houston. Egy perccel a gyújtás után a pálya jónak tűnik … tolóerő rendben.”

Meglep, hogy a hajtómű működésének bizonyítékát az ablakon kinézve látom, mivel az 33 méterrel a hátunk mögött, a Saturn végén található. Amennyire emlékszem, még senki nem látott semmi ehhez fogható folyamatos villogást, sem pedig ennyire állhatatos szentjánosbogarakat (leszámítva persze azokat, akik a Gemini-programban átélték az űrhajó orrára dokkolt Agena hajtóművének gyújtását). Úgy vélem, hogy Neil is élvezné a látványos bemutatót, épp ezért nevetve azt mondom neki: „Ki ne nézz az egyes ablakon.” „Miért?” – kérdezi Buzz. „Nem látok semmit sem” – feleli Neil. Hogyhogy nem látja? „Ilyen villogásokat sem?” „Ó, mintha valami tényleg enyhén villogna, igen.” Neil sosem árulná el meglepődését.

Buzz-zal is teszek egy próbát. „Látod azt? Csak nézz ki az ötös ablakon egy másodpercre. Látod?” „Igen, igen, rohadtul olyan, mintha szikrák röpködnének odakinn.” Épp kezdem magyarázni, mi az, amit én láttam. „Igen, ez olyan…” – majd egy hirtelen döccenés szakít félbe. „Hopszi!” Az egész egy pillanatig tartott, olyan érzés, mintha a Saturn hirtelen sebességet váltott volna. Megtárgyaljuk a dolgot, és abban maradunk, hogy ezt a hajtóműbe áramló üzemanyag-oxidálószer arányának előre betervezett változása okozza. Csodálatos egy gépezet! Érthető: a mínusz 253 Celsius fokon tárolt folyékony hidrogén és a mínusz 180 fokos oxigén másodpercekkel később már 2200 Celsius fok fölötti hőmérsékleten ég. Houston nagyjából ezen a ponton jelentkezik be ismét („Még mindig jónak tűnnek a dolgok”), így egy kissé lazítunk, és élvezzük az utazást.
Nagyjából a földön megszokott erő szorít minket az ülésünkbe (egy G), habár többnek érződik. Még mindig nem sima az út, sőt, „kissé rázós” Buzz szerint, de a hajtómű legalább teszi a dolgát, számítógépünk pedig ontja magából a tökéleteshez közeli számokat. A rázkódás a rakétaüzem végefelé kissé felerősődik, és Buzz aggódni kezd, hogy a fejem fölé rögzített tévékamera kiszabadul a tartójából. „Remélem, hogy az a kamera nem esik majd az arcodba.” Gond egy szál se, mivel „ellenőriztem, és stabilan a helyén van. Ebben a sisakrostélyban úgysem tud kárt tenni…”

Kezdünk kikecmeregni a sötétség birodalmából, hajnalodik, és mivel kelet felé repülünk, a Nap egyenesen az ablakainkon süt be, különösen igaz ez a kettesre és a négyesre. Neil előrelátó módon egy darab kartonlapot szerelt a saját ablaka fölé, hogy a Saturn működésével kapcsolatos számokat továbbra is le tudja olvasni. Kuncogva mondja: „Örülök, hogy odakészítettem azt a lapot.” Bárcsak én is ezt tettem volna. „Örülök neki. Pokoli nagy ötlet volt. Nem sok mindent látok.” Igazából teljesen mindegy, mivel rövidesen úgyis leáll a hajtómű. Öt perc és negyvenhét másodperc: csuklómon a stoppert a gyújtás pillanatában indítottam el. Már csak pár másodperc … és ott is van! „A hajtómű leállt” – tájékoztat minket Neil, majd gratulál a földi irányításnak. „Hé, Houston, itt az Apollo-11. Az a Saturn csodálatos pillanatokat szerzett nekünk.” A Saturn rakéta mindhárom fokozatáról beszél, nem csak erről az utolsó egyről, de mindaddig esze ágában sem volt az első kettőt dicsérni, amíg a harmadik fokozaton túl nem voltunk. Most már bűntetlenül lehet áradozni róla, hiszen már úton vagyunk!
A gyújtás idején 160 kilométeres magasságban voltunk, leálláskor pedig még csak 290 kilométernél járunk, de őrületes tempóban emelkedünk. Kevesebb, mint kilenc óra múlva, amikor sort kell keríteni az első pályakorrekcióra, 91 700 kilométerre leszünk. A hajtóműleállás pillanatában Buzz lejegyezte sebességünket: 10 844 méter per szekundum – több, mint elég ahhoz, hogy kiszakadjunk a Föld gravitációs teréből. Ahogy távolodunk, ez az érték fokozatosan csökken, egészen addig, amíg a Hold gravitációs vonzása erősebb nem lesz a Földénél. Akkor újra gyorsulni kezdünk. Szinte hihetetlen, hogy úton vagyunk a Hold felé, és kevesebb, mint három órával a felszállás után már ezerkilencszázharminc kilométerre vagyunk a Földtől. Lefogadom, hogy a startra érkező tömeg odalenn, a Cape-en még mindig dugóban áll, miközben a látogatók a motelekbe és a bárokba próbálják visszaküzdeni magukat.

A parancsnoki egységben eközben itt a táncrend változás ideje: a parancsnoki egység 180 fokos fordulatára és a dokkolási manőverre készülve először helyet cserélünk. Én ülök át a baloldali ülésbe, Neil a középsőben, Buzz pedig a jobb oldalon foglal helyet. Ez az első alkalom, hogy kezeim közé kaparinthatom a kezelőszerveket, és már alig várom – annak ellenére, hogy semmiben sem hasonlít egy lendületes kis vadászgép, vagy éppen az apró Gemini vezetéséhez. A parancsnoki és műszaki egység együttes tömege 29500 kilogram, feltéve, hogy a műszaki egység még csurig van üzemanyaggal, és most bizony ez a helyzet. [A dokkolás után így fest majd a parancsnoki és műszaki egység (balra) valamint a holdkomp.]
Első teendőm a parancsnoki és műszaki egység leválasztása lesz a Saturnról, ezután biztonságos távolságba kell húzódnom tőle, majd megfordulok, hogy a monstrum velünk szemben legyen. Minél lassabban hajtom végre, annál kevesebb üzemanyagot emészt fel ez a művelet. Ugyanakkor túl lassan sem szeretnék megfordulni, mivel nem akarom azt a szörnyeteget a szükségesnél hosszabb ideig szem elől téveszteni.
A szimulátorban kidolgoztam az arany középutat: 2,4 km/h-s relatív sebességgel eltávolodom a Saturntól, majd tizenöt másodperc elteltével megkezdem a 180 fokos fordulatot, másodpercenként két fokos ütemben. Ez hosszas  pepecselést jelent, aminek során a Saturnt kábé egy perc múlva pillantjuk meg, amikor huszonhárom méterre leszünk tőle.

Az egész műveletet kézi vezérléssel irányítom majd, leszámítva, hogy a fordulás ütemének megőrzéséhez a számítógépet is segítségül hívom. Amikor eljön az idő, megnyomok egy gombot, amivel leszakadunk a Saturnról, majd bal kezemmel egy apró kezelőkart előrebillentek. A műszaki egység oldalán elhelyezett segédhajtóművek ekkor begyújtanak, és alig észrevehető mértékben megindulunk előre. Amikor a műszerfal tanúsága szerint megfelelő sebességgel haladok, elengedem a kart, a segédhajtóművek pedig leállnak. Még pár másodpercig így utazunk, majd jobb csuklómat felfelé mozgatom, ennek nyomán pedig az űrhajó kezd felfelé bólintani. Amikor a kívánt ütemben és irányban fordulunk, jobb kezem leveszem a karról, és megnyomok egy „PRO”-feliratú gombot a számítógép billentyűzetén: ez folytatja a megkezdett műveletet. Valamiért azonban most nem akar működni, és párszor rá kell csapnom a gombra, mire folytatja a megkezdett manővert. Ennek során elég szaggatott ütemben haladunk: néha megszakad a manőver, majd a folytatás érdekében indokolatlanul begyújtanak a segédhajtóművek, ami elég zavarba ejtő, és nincs is nagyon az ínyemre."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyben megmaradt mindössze 23 csapat közül a chileiek egy aprócska holdrobottal, a Dandelionnal kerültek nemrég a figyelem középpontjába: a fejlesztés ugyanis a finisbe ért. Ezzel ők lehetnek az első csapat, amelyik elkészül űrképes holdjárójával. Az AngelicvM egyetemekkel működik együtt: a Puerto Monnt-ban található Austral de Chile egyetemen készül a holdjáró, míg a Concepción egyetem fejleszti a hajtóművet, amit a holdkörüli pályán használnak majd. Így néz ki egy majdnem-kész holdjáró:
„A fejlesztések befejező fázisában vagyunk a robottal, ami teljes mértékben megfelel a világűr követelményeinek” – mondta Mauricio Henriquez az Austral de Chile egyetemen a roverfelelős szakember, aki hozzátette, hogy a robot 2014 közepén indulhat is Holdra. A Dandelion gyakorlatilag önmaga tükörképe: az alja – legalábbis szemre és kívülről nézve – teljesen megegyezik a tetejével, a hátát és a hasát is napelem borítja. Így ha a robot netán egy hátast dobna a Holdon, elméletileg akkor sem ütne be a krach, mivel gyakorlatilag teljesen mindegy, melyik oldala van felül.

Más kérdés, hogy a nagyon ragaszkodó természetű, elektrosztatikusan iszonyatosan töltött holdport ezek a lábak mennyire kavarják majd fel. Ez azért lehet veszélyes, mert a holdi homok előszeretettel tapad például a rover napelemeire (amit onnan már csak smirglivel lehetne leszedni, ez ugyebár sem a napelemek károsodása, sem a smirglit tartó kéz hiánya miatt nem elképzelhető). A rover berendezéseit károsító felverődő holdpor lehetősége egyébként valószínűleg minden csapat mérnökeinek visszatérő rémálma. Épp ezért valószínűleg a chileiek is óvatosan közlekednek majd a robottal a szomszéd égitesten, talán még az alábbi videóban látható sebességnél is lassabban (igaz, a Holdon talán nem kell ennyire aggódni a robot mellett elhúzó autó gonosz árnyéka miatt, ami a nézőkben egy pillanatra szorongást okozhat: kétségkívül nem veszélytelen, ha egy parkolóban próbáljuk ki fejlesztésünk gyümölcsét.)

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a rover turmixkerekei nitinolból készültek, ami egy nikkel és titánium fémötvözet. Ez a szuperelasztikus anyag „emlékszik” eredeti alakjára: egy adott hőmérsékleten deformálódik, majd visszanyeri régi formáját, ha az átalakuláshoz szükséges hőmérséklet fölé melegedik.

Az ország előretörését jelzi, hogy a Google Lunar X PRIZE verseny megmaradt résztvevőinek következő éves találkozójára is náluk kerül sor idén áprilisban. A chilei főváros a szervezőnek jelentkezett görögöket és japánokat ütötte ki, amit Jennifer Sisemore, az X PRIZE Alapítvány munkatársa a Chilét a csillagászathoz fűző erős szálakkal magyarázott. A cikkből az is kiderül, hogy Santiago de Chile felkeresésén kívül az Atacama sivatag is célpont lehet a versenytársak számára: ez ugyanis elsősorban a roverek teszteléséhez nyújt kiváló terepet.

Az utóbbi idők térségünket felkavaró hírét a románok szolgáltatták. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen román csapata egy 1,1 millió dolláros szerződést hozott tető alá az Európai Űrügynökséggel. Az ExoMars-programban való együttműködés során az ARCA egy ballon segítségével felviszi az ESA Marsra szánt tesztjárművét, amit 30 kilométeres magasságból leejtenek a Fekete-tenger fölött. A több mint féltonnás cucc szabadon esik, míg el nem éri a 0,8 MACH sebességet. Ekkor kinyitja az ejtőernyőit, amit így repülés közben lehet tanulmányozni a szimulált marsi légköri viszonyok között. A repülési adatokat a DTV az ARCA Repülésirányítási Központjának továbbítja. A román csapat az együttműködés során két ballont és tesztjárművet épít, bár a feladatuk az ejtőernyő tesztelése lesz.

Az ESA ExoMars programja nem meglepő módon a Mars bolygó felfedezését tűzte ki célul. A küldetés a terv szerint 2016 januárjában indul útnak egy Proton-rakéta közreműködésével. Az űrhajó egy keringő- és egy leszállóegységből áll majd. Az előbbi neve a Trace Gas Orbiter, utóbbié pedig az EDM lesz (Entry, Descent and Landing Demonstrator Module). Az utazás körülbelül kilenc hónapig tart majd, ahogy a NASA Curiosity marsjárója esetében is történt.
Három nappal az érkezés előtt az EDM leválik az Orbiterről, és belép a Mars atmoszférájában. Egy ejtőernyő segítségével lassítja magát, hogy aztán fékezőrakéták segítségével puhán leszálljon a marsi talajra. Ezzel gyakorlatilag kiderülhet, hogy az európaiak meg tudják-e meg tudják-e tenni azt a csodát, ami a NASA-n kívül még soha, senkinek sem sikerült: épségben leszállni a Marsra.

Az Orbiter először elliptikus pályára áll a Mars körül, majd bele-bele kóstolva a Mars légkörébe végül a felszíntől 400 kilométer magasan körpályára vált, ahol méréseket végez. Mint kiváló házi csillagászunk írja a blogján: "A keringőegység fő tudományos feladata a nevének megfelelően a légkörben nyomokban jelen lévő gázok, elsősorban a metán meg egy csomó más (formaldehid, metanol, vízgőz, stb.) gyakoriságának, eloszlásának és változásainak feltérképezése lesz. A metánt ugyanis valaminek folyamatosan pótolnia kell, és egyelőre nem tudni, hogy geokémiai (vulkanikus, hidrotermális) vagy pedig biológiai folyamatok biztosítják-e. A légkör vizsgálata mellett persze folytatja a korábbi orbiterek, mint a Mars Reconnaissance Orbiter munkáját a felszín térképezésével. A tudományos munka mellett a másik fontos feladata az adatkapcsolat biztosítása lesz a felszínen dolgozó landerek, roverek és a Föld között, a tervek szerint 2022-ig."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A kínaiak a nyugati világ számára Perszeuszt jelentő csillagkép egyik részét Holttesthalomnak hívták a tömegsírba gyilkolt bűnözők emlékére. Sorozatunk legutóbbi posztjában elkezdtük a Perszeusz csillagkép bemutatását, amit ma folytatunk. Rovatunkban az Apollo-asztronauták által a világűrben való navigáció során használt harminchét csillaghoz tartozó csillagképeket mutatjuk be; a Perszeusz csillagképből az Alpha Perseit (Mirfak) használták az Apollo-programban a tájékozódáshoz. A következőkben Julius D. Staal "Patterns in the sky" című könyvéből fordítunk részleteket magyarra (az illusztrációt is innen vettük kölcsön):

"A kínaiak számára az égbolton semmiféle Perszeuszhoz hasonló hős nem volt. Helyette a Perszeusz csillagaiban négy csoportot különböztetnek meg, mégpedig a Tien-tchouent, az Égi Hajót, a Tsi-choui-t, a Duzzadó Vízeket, Ta-lingot, a Nagy Árkot, és a Tsi-chit, a Holttesthalmot.
A T’ien-tchouen a Fehér Tigris harmadik házának harmadik paranatellontája, augusztus végefelé és szeptember elején ez figyelmeztetett az áradás közeledtére. A hajóknak készen kellett állniuk gátszakadás esetére, amikor egyes közösségek elszigetelődtek egymáshoz.
A Tsi-choui a Fehér Tigris harmadik házának negyedik paranatellonja, ami arra figyelmeztette a kínaiakat, hogy az évente ismétlődő árvíz rekordmagasságon tetőzhet.
A Ta-ling, a Fehér Tigris harmadik házának ötödik paranatellonjaként a nagy ároknak állított emléket, amibe a bűnözőket temették. Az ősz folyamán ugyanis tömegesen végezték ki a bűnözőket. A holttestek ezután  közös sírba kerültek, mivel a kínaiak úgy gondolták, hogy részükre nem jár tisztességes temetés. A Tsi-Tsi-t, a Fehér Tigris harmadik házának hatodik paranatellonját az Algol csillag jelképezi. Ez jelzi a helyet, ahol a kivégzett bűnözők holttesteit felhalmozták.
Az ősi Kínában úgy hitték, hogy a Nap, a Hold és a bolygók befolyásolják az emberek életét. Épp ezért a kínai csillagászok szorgosan tanulmányozták az égitestek mozgását, és minden mást, ami az égitestekkel időről-időre történt. Például, színük megváltozását rossz ómennek tartották: azt jelentette, hogy háború, vagy valamilyen más csapás áll a küszöbön. A Nap megjelenésében bekövetkező változásokat a balszerencse biztos előjelének tekintették, ami arra utalt, hogy valami szerencsétlenség éri az uralkodót. Rosszat jelentett az is, ha a Hold vörösre vagy halálsápadtra váltott.

Ha már ennyi minden múlt a csillagokon, a császár érthető módon azt akarta, hogy előzetesen figyelmeztessék őt a mennyekből érkező sorscsapásokra. Ennélfogva, az udvar szolgálatába álló kínai csillagászoknak sosem volt igazán jó. Az udvari csillagászokat tejben-vajban fürösztötték, luxuskörülmények között élhettek, a legjobb ételek és italok jártak nekik, és kedvükre válogathattak a leggyönyörűbb lányok közül. Két csillagász, Hsi és Ho, akik az időszámításunk előtti harmadik évezredben Tsung-k’ang császár udvarában szolgáltak, láthatóan nem mindig vették túl komolyan a dolgukat. Alkalomadtán kirúgtak a hámból, ettek, ittak és úgy elmerültek a földi örömökben, hogy elhanyagolták csillagász teendőiket: nem ellenőrizték a csillagok mozgásait.

Aztán jött a váratlan csapás: egy napfogyatkozás, amire a császárt és országát senki nem figyelmeztette előre.
Az emberek megrémültek, felkelések robbantak ki birodalomszerte, mivel azt hitték, hogy eljött a vég, és a Napot egy hatalmas sárkány felfalja. Korábbi napfogyatkozások alkalmával az embereket mindig előre figyelmeztették a napevő sárkány közeledtére, így felkészülhettek arra, hogy elijesszék a szörnyet: trombitákat fújták, dobokat vertek, kiáltoztak, sírtak és fütyültek.. Amikor a Nap teljesen takarásba került, a kínaiak úgy hitték, hogy a lenyelt napkorong átvilágít a sárkány gyomorfalán. Csodálatos módon azonban kivétel nélkül sikerült elűzniük a démont: egy idő múlva a sárkány mindig visszaöklendezte a Napot.

Ez alkalommal azonban Hsi és Ho feleltek azért, hogy a Nap kis híján meghalt, és el lehet képzelni azt a szilaj dühöt, amit a kínaiak és Tsung-k’ang császár egyaránt érzett. Amikor végül újra felragyogott, a Császár azonnal a palotájába rendelte Hsi-t és Ho-t, majd kínai szokás szerint lefejeztette őket. Fejük az égre került, ahol a mai napig láthatóak: két homályos folt a Tejúton T’ien-tchouen, az ősi kínai égbolt Égi Hajója közelében. A két életlen folt a Perszeusz kettős csillagcsoportja. Habár Hsi és Ho feje azóta is figyelmezteti a többi csillagászt feladataik legaprólékosabb elvégzésére, örömteli, hogy a modernkori társaiknak nem kell többé ilyen sorstól rettegniük.
A Perszeusz könnyen megtalálható csillagkép. Egyik lába, a ζ-Persei, a Pleiádok fölött áll, Perszeusz pedig  hatalmas ívben magasodik két gyönyörű csillagcsoport fölé, amit a Perszeusz kettős csillagcsoportja néven ismerünk. Az α-Persei, más néven Mirfak, azaz „Könyök”, a Perszeusz mellkasa közelében látható, olyan mintha a hős a könyökét itt nyugtatná. A β-Persei, vagyis Algol egy időről-időre takarásba kerülő kettőscsillag, ez jelképezi Medusza fejének hunyorgó szemét. Az Algolnak van egy kísérőcsillaga; a kettő egymás körül kering, és ez megfigyelhető a Földről is.
Néha a társcsillag az Algoltól balra, néha jobbra, néha pedig mögötte, esetenként pedig előtte áll. Utóbbi esetben a társcsillag eltakarja az Algolt, és ez az oka annak, hogy az egy időre halványabbnak tűnik. Az ókori emberek számára ez azt jelentette, hogy a démon szeme időnként kacsint egyet, hiszen azután is képes pislogni, hogy levágták a fejét.
John Goodricke 1782-ben fejtette meg az elhalványodás igazi okát. Az Algol egy 2,2 magnitúdójú csillag, társa azonban csak 3,4 magnitúdójú. Így amikor az Algol 69 óránként takarásba kerül, úgy tűnik, mintha fénye 1,2 magnitúdóval csökkenne. Az elhalványodás mindössze 10 órát tart, és az egész folyamat egyetlen éjszaka leforgása alatt könnyűszerrel megfigyelhető. Ha például az Algolnak este 10-kor lesz legkisebb a magnitúdója, este 5:30 körül az Algol még mindig teljes pompájában ragyog. Röviddel később a társcsillag miatt az Algol fénye csökkenni kezd, és ez egészen este 10-ig eltart – az Algol ekkor tűnik leghalványabbnak. Ettől kezdve viszont egyre fényesebb, és hajnali 3-ra minden olyan lesz, mint előtte. A folyamat nagyjából 60 óra múlva megismétlődik.
 
Egy ilyen kettőscsillag esetében a két csillag nagyon közel van egymáshoz – olyannyira, hogy a teleszkópokon egynek látszanak. Akkor viszont honnan tudjuk, hogy valóban két csillagról van-e szó? A spektroszkóp sietett a csillagászok segítségére.
Mindannyian láttuk már azokat a gyönyörű színeket, amik akkor jönnek létre, ha a nap fénye a tükörben vagy az ablakon megtörik. A spektroszkópban egy prizma található, ami hasonló elven működik, mint a tükör, és a fényt spektrumnak nevezett színsávokra bontja. A spektrum egyik végén a vörös és annak árnyalatai láthatók, a sötétvöröstől kezdve a világosig, amit a másik vége felé haladva fokozatosan a narancsszín, sárga, zöld, kék és ibolyaszín vált. Köztük itt-ott sötét vonalak is vannak, amit Joseph von Fraunhofer fedezett fel, ezért tiszteletére Fraunhofer-vonalaknak hívjuk ezeket.

Attól függően, hogy ezek a vonalak a spektrum melyik részén találhatók, bizonyos elemek jelenlétére következtethetünk a távoli csillagokban. A csillagászok így megállapíthatják, hogy tartalmaz-e kálciumot, hidrogént, héliumot, szenet, vasat, vagy valamilyen más elemet. De a Fraunhofer-vonalak még egy titkot felfedtek. Ezek a vonalak ugyanis néha elmozdulnak a spektrum kék, más esetben viszont a vörös vége felé.

Rájöttek, hogy amikor a vonalak a vörös színek felé tolódnak el, akkor a csillag távolodik a Földtől, és közeledik, ha a vonalak a spektrum kék tartománya felé mozdulnak. A színkép változásai leplezik le a kettőscsillagat. Ahogy a társcsillag közeledik a Földhöz, úgy tolódnak el a vonalak a spektrum kék vége irányába. Ha viszont a csillag távolodik tőlünk, akkor a spektrum vörös vége felé láthatóak a vonalak. Bár két, egymáshoz nagyon közeli csillag együttállása teleszkópokkal nem vehető észre, a spektroszkóp előtt nem marad rejtve, épp ezért az ilyen eseteket spektroszkópiai kettősöknek hívják. Az egymást eltakaró kettőscsillagok, és színképük alapos tanulmányozásával a csillagok tömege is meghatározható, akárcsak méretük, hőmérsékletük, de légköri viszonyaikra, és egymástól való távolságukra is következtethetünk.
Évről-évre augusztus 10-12. között számíthatunk a Perszeida meteorzáporra, ami éjfél után figyelhető meg a legjobban. A másik meteorzápor, amit ε Perszeidáknak hívunk, szeptember 7-15. között érkezik hozzánk. Ezek a  ε-Persei közelében tűnnek a legfényesebbnek.

Végezetül pedig ott van a Perseusz kettős csillagcsoportja, amit néha hχ Perseinek hívnak, ez pontosabban kettő: az NGC 869 h és az NGC 884 χ, és szerényebb képességű távcsövek számára is kiváló célpont lehet. Ez a csillagcsoport már Tsung-k’ang kora óta, az ókori Kína Hszia Dinasztiájának negyedik királysága óta  (kb. i. e. 2585- i.e. 2146) ismert."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Pakolással, méricskéléssel telt az a rövid idő, amit az Apollo-11 asztronautái földkörüli pályán töltöttek, de ennyi is elég volt arra, hogy Buzz Aldrin Michael Collins agyára menjen. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Úgy tűnik, Buzz ma reggel bal lábbal kelt ki az ágyból, mindenesetre az a benyomásom, hogy feltett szándéka engem hátráltatni a munkámban, ahelyett, hogy segítene mielőbb letudni a teendőimet. Épp egy glikol-nyomásértéket kérdőjelez meg: „OK, most, az normális, hogy a nyomás ilyen gyorsan leessen? Mit gondolsz, Mike?” Biztosítom róla, hogy az, és az orra elé dugok egy fényképezőgépet. „Buzz?” „Igen, egy pillanat.” Nem várhatok rá. „O.K., elengedem, Buzz, itt lebeg majd a levegőben.” Muszáj haladnom, mivel már nincs túl sok időnk a holdirányú gyújtásig, és még rengeteg dolgom van.

Lássuk csak: a Kanári-szigetek mögöttünk vannak, nagyjából a madagaszkári Tananarive állomás fölött kell lennünk, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az ausztráliai Carnarvon következik, utána pedig az USA még egyszer, és egyben utoljára, aztán körberepüljük ismét a Földet, de ezúttal már csak a Csendes óceán közepéig, ahol a holdirányú gyújtásra sor kerül majd. Addig viszont muszáj csipkednem magam. „OK, Buzz, készen állsz a 16-milliméteresre?” Ez az a filmkamera, amivel a holdkomp felé fordulásunkat, majd az azt követő dokkolási manővert fel kell majd vennünk. „Igen, nincs ennek egy tartója?” „Neil majd ad neked egyet.” „Lássuk csak, nálad egy 18 milliméteres lencse van, igaz?” „Igen.” „Szóval – ezt az izét egész végig fel kell nyomni? Ugye?” „Igen.” „Nagyjából azzal, amin ez a fehér jel van?” Úristen, nincs időm holmi kameratartozékokról és lencsékről cseverészni, mivel itt az idő, hogy pár csillagot megkeressek az égen, és ez alapján behangoljam navigációs platformunkat. [Az alábbi képen Buzz Aldrin látható:]
Pillanatnyilag nem foglalkozom Buzz-zal. Megpördülök, és az alsó raktér közepén elfoglalom a helyem a navigátori konzolomnál. Kicsomagolom, majd felszerelem a két nézőkét, egyiket a szextánsra, a másikat a távcsőre, és egy-egy fogantyút is illesztek mindkét oldalukra. A fogantyúkra szükség van, és ezt a tényt Neillel és Buzz-zal is megosztom. „Pokoli sok időm elmegy azzal, hogy megfelelő helyzetben tartsam a testem, folyamatosan felfelé lebegek.” Ez nem jelent komoly problémát, de idegesítő akkor, amikor leszedem a védősapkát az optikákról, és belebámulok a távcsőbe.
Lesújtó látványban van részem, mivel csak a legfényesebb csillagokat látom, és halványabb társaik nélkül nehéz felismerni őket, mivel ezek adják meg minden csillagkép jellegezetes alakját. Az sem segít, hogy a Menkentet és a Nunkit kell megtalálnom, az Apollo navigációra használt csillagai közül a legjellegtelenebbeket. Egyes csillagok nagyszerűek: a valamivel a skorpió feje mögött lévő Antaresre például nem egyszerű rátalálni, de legalább jellegzetes vöröses színe van. A Menkentre viszont iszonyú kihívás rálelni akkor, ha a Kentaur csillagkép egésze nem látható tisztán, és a Nunki (a Nyilas csillagképben) esetében sem jobb a helyzet.
A Geminitől eltérően az Apollo-n azonban az optikára rá van kötve egy tipp-topp számítógép, és most ezt hívom segítségül: ez a szextánst addig forgatja körbe-körbe, amíg abba az irányba nem mutat, amerre a gép szerint a Menkentnek lennie kellene. Aha! Ott is van, jól látszik. Ettől kezdve gyerekjáték pontosan a célkereszt közepébe hozni, ezután már csak egy gombot kell megnyomni.
A műveletet most megismétlem a Nunkival is, és a számítógép elismerően megveregeti a hátamat, mikor felvillantja az eredményt: mérésem a betáplált szögértéktől mindössze .01 fokkal tér el. Ezt így tünteti fel: 00001. MIT-s nyelven a tökéletes érték 00000, amit „öt golyónak” hívunk. Az én eredményem „négy golyó egy” . Korábban Glenn Parkerrel, a Cape szimulátor-oktatóinak egyikével egy csésze kávéban fogadtam. Glenn szerint az első mérés alkalmával négy golyó kettőnél nem leszek pontosabb, én viszont öt golyós eredményre tippeltem. A fogadás döntetlen, és miután az eredményről tájékoztatom a földi irányítást, hozzáteszem. „Üzenem Glenn Parkernek odalenn a Cape-en, hogy megúszta a dolgot. Nem kell meghívnia egy csésze kávéra.” Houstonnak fogalma sincs róla, miről hablatolyok, de kötelességtudóan beleegyeznek, hogy továbbítják ezt az információt.

Most már Ausztrália fölött járunk, egy órával vagyunk a start után, a csillagellenőrzéssel a hátam mögött, és végre egy kicsit fellélegezhetek. A dolgok nagyon jól alakulnak, pontosan a terv szerint haladunk, és most már beszélhetek kameratartókról és más, csip-csup dologról.
Amikor Baja California partjai közelébe érünk, megpróbálkozunk majd egy tévéadással is, ezért most előveszem a tévékamerát, a hozzátartozó kábelt, és azt a kis monitort, amin keresztül láthatjuk az általunk közvetített képeket. Még sötét van, amikor elhagyjuk Hawaii déli részét, de közel a mai nap második hajnala: ez három éve az első, amit földkörüli pályáról nézhetek. Szokás szerint a Nap hirtelen jön fel, és szokás szerint képtelen vagyok tűrtőztetni a számat - nem állom meg, hogy ne kommentáljam az eseményt. „Úristen, nézzétek azt a horizontot. Az Isten verje meg, milyen gyönyörű, teljesen valószerűtlen.” Neil egyetért. „Ez nem semmi. Fotózd le.” „Ó, hát persze. Elvesztettem egy Hasselbladot. Nem látott valaki egy Hasselbladot lebegni valamerre? Nem juthatott messzire, ráadásul akkora, mint egy pisztoly … viszont itt úszik egy toll. Nem hiányzik valakinek a  golyóstolla?”

Hosszas keresgélés után végül  megtalálom a kamerát a sarokban, de már túl későn ahhoz, hogy megörökítsem a napkelte csodálatos színorgiáját. Ugyanakkor örölük, hogy végre a kezeim közé kaparinthattam. Egy szabadon kóválygó, méretes, 70-milliméteres Hasselblad veszélyes fegyverré válhat, amikor beindítjuk rakétahajtóművünket a holdirányú gyújtás során. Attól még hogy valami az űrben „súlytalan”, nem lesz kisebb a tömege. Továbbra is ugyanannyi molekulából áll, és ha jól megküldve eltalál valamit, idefenn is pontosan annyi kárt okozhat, mint a Földön.

Mexikó fölött száguldozva megkísérelünk egy tévéadást sugározni Houstonnak a kaliforniai Goldstone-ban lévő hatalmas antenna közreműködésével, de egyelőre túl lapos szögben vagyunk, ezért mindössze egypercesre sikeredik a közvetítés. De legalább úgy tűnik, hogy minden berendezés működőképes. A kábele végén himbálózó monitor nagyon nem esik kézre, ezért úgy döntünk, hogy legközelebb ragasztószalaggal a TV kamera tetejére rögzítjük.

Miután a tévét biztonságos helyre elpakoltuk, figyelmünket – és houstoni honfitársainkét is – a soron következő holdirányú gyújtásra összpontosítjuk. Földkörüli pályánkon elfoglalt helyzetünket mostanra már nagyon pontosan meghatároztuk, és ez alapján újabb parancsokat rádióztak a Saturnnak, amivel a tényleges és a repülés előtt becsült helyzetünk közti eltérést kompenzálja majd.
Tudnunk kell a gyújtás pontos kezdetét (2:44:16), és hosszát (5:47). Emellett hosszú számsorokat kell leírnunk: hogyan jutunk haza, ha valami katasztrófa érne minket a holdirányú gyújtás után, aminek következtében nem tudnánk a földi irányítással kapcsolatba lépni? Korábban szó volt arról, hogy a parancsnoki egységet egy távírógéppel is ellátják, ami ideális megoldás a számsorok rögzítéséhez, ezt azonban végül szükségtelen flancoskodásnak ítélték. Így aztán Bruce McCandless a houstoni Küldetésirányításnál minden számjegyet kénytelen egyesével bediktálni, ezeket aztán nekem le kell jegyeznem az ellenőrzőlistámra, majd vissza kell olvasnom Brucenak. Mire ezzel végzünk, már átszeltük az Egyesült Államokat, és épp az Atlanti-óceán déli része fölött repülünk.

Kevesebb, mint egy óránk maradt a holdirányú gyújtásig. Ideje, hogy a jobboldali ülésbe szíjazzam magam, felvegyem a sisakomat és a kesztyűimet, ami csekély védelmet nyújtana abban az esetben, ha a Saturn felrobban, és úgy megsérülne a parancsnoki egység, hogy a kabinnyomás is megszűnne. Igazából az egésznek nem sok értelme van, hiszen a parancsnoki egység ilyen mértékű sérülése egyúttal azt is jelenti, hogy a műszaki egységünk is odalenne (amivel visszatérhetnénk a Földre), nem is beszélve a mi sebesüléseinkről. De bárhogy legyen is, az ellenőrzőlista szerint fel kell venni a sisakot és a kesztyűket, úgyhogy ezt is tesszük. Amikor Ausztrália nyugati része fölött repülünk át, Houston – Carnarvonon keresztül – hivatalosan engedélyezi, hogy eliinduljunk a Holdhoz. Ez a ceremónia épp annyira drámai, mintha csak egy kockacukrot kérnénk: „Apollo-11, itt Houston. Mehet a holdirányú gyújtás.” „Itt az Apollo-11. Köszönjük.” Lehetne ünnepélyesebb is.

Amikor elhagyjuk Ausztráliát, és a Csendes-óceán fölé érünk, rádióösszeköttetés híján utunkat általában hosszas csönd kíséri, most azonban nem ez a helyzet. Speciálisan felszerelt sugárhajtású teherszállítógépek köröznek alattunk a sötétben, ezek révén maradunk Houstonnal kapcsolatban: a holdirányú gyújtás minden egyes momentumát továbbítják a houstoni számítógépek részére, amik azonnal elkezdik pályánkat megrajzolni, hogy tájékoztathassanak, ha esetleg korrekcióra lenne szükség. A NASA mindenre gondol. Remélem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Kis Lépés Klub egyik tagja tette fel a kérdést, hogy mi fán terem a julián dátum, ami a klubtagságot igazoló oklevelen található. A kérdés teljesen jogos, így a válasz sem várat magára.

Ha egészen röviden akarom összefoglalni, akkor a julián dátum az időszámításunk előtt 4714. november 24-e óta eltelt idő, napokban kifejezve. Olyan, folyamatosan növekvő számláló, mint a számítógépeknél a Unix-idő, csak az másodperceket számol 1970 óta, ez meg napokat.

A julián dátum ötlete egy francia történész, Joseph Scaliger fejéből pattant ki, még 1583-ban – ekkortájt zajlott az áttérés is a julián naptárról a Gergely-naptárra. Scaliger egészen pontosan a julián periódust találta ki a történelmi események időpontjainak pontosabb kezeléséhez, aminek kezdőpontját a julián naptár szerinti i.e. 4713. január 1-re tette, és onnan lehetett az éveket egyesével számlálni. A közbenső időpontok maradtak a julián naptár szerint, de legalább nem voltak az időszámításunk előtti időpontok, fordított sorrendű évszámok és más bonyodalmak, amik a történészek életét megkeseríthették volna.

A kezdő időpont onnan ered, hogy a julián naptár három hosszabb periódust is ismert, ezeket visszaszámolva a kapjuk meg a kezdőidőpontot. A név pedig, Scaliger saját szavai alapján, valóban a julián naptárra utal, és nem az édesapjára, ahogy azt a magyar wikipédia állítja: "Iulianum vocavimus: quia ad annum Iulianum dumtaxat accomodata est", vagyis nagyjából: juliánnak nevezték el, mert ahhoz volt illesztve.

A julián periódust aztán John Herschel 1849-es javaslatára kezdték el évek helyett napokban is számolni. A csillagászok hamar megkedvelték ezt a szisztémát, hisz nem kellett többet bajlódni a hetek-hónapok átváltásával. Sőt, mivel a julián periódus évei, és így napjai is déli 12 órakor kezdődnek, az egy éjszaka alatt zajló észlelések egy naphoz tartoztak (legalábbis Európában), ellentétben a hagyományos naptárral, így a gyakorló észlelők által közismert, "ez a mérés most 12-én hajnalban, vagy 12-én este volt?" problémakörnek is véget vetett.

A csillagászati napok déli kezdete Ptolemaioszig visszavezethető, aki felismerte, hogy a helyi dél időpontja a Napnak a délkörön való áthaladásából pontosan megállapítható, míg reggel és este minden nap máskor van. Az éjfél pedig a modern korig nem is nagyon volt meghatározható.

A tört napokat, vagyis órák, percek átszámítását, és a julián napokhoz adását először Edward Pickering, a Harvard College Observatory csillagásza használta 1890-ben: ezzel megszületett a modern julián dátum. Az egyetlen változtatás, hogy nem az alexandriai, hanem a greenwich-i meridiánhoz, vagyis a világidőhöz lett igazítva a kezdőpontja: vagyis minden julián nap 12:00 UT-kor kezdődik. A csillagászati mérésekhez, eseményekhez így pontos és egyértelmű időpontot lehet rendelni, amik jóval később is, bárki által azonnal értelmezhetőek maradnak. Ügy lezárva, minden szép és jó, gondolhatnánk- de sajnos az élet nem ilyen egyszerű.

Pickering és az ő "háreme", 1913-ban a Harvard College Observatory előtt. Pickering nőket alkalmazott a megfigyelési adatok igen munkaigényes feldolgozására, de közülük többen (Williamina Fleming, Annie Jump Cannon, Antonia Maury és legfőképp Henrietta Swan Leavitt) önállóan is komoly tudományos eredményeket értek el.

A XX. századra a julián dátum túllépte a 2 400 000 napot, míg egy másodperc 0,0000115 nap hosszú. Vagyis egy másodpercre pontos időpont leírásához 12-14 számjegyre van szükség. Ez az embereknek, de még inkább az ötvenes-hatvanas évek számítógépeinek komoly kellemetlenségeket okozott. Az egyszerű megoldás a csökkentett julián dátum (RJD) használata, amiből egyszerűen levonunk 2 400 000-et, vagyis az első két számjegyet. Az amerikaiak azonban máshogy gondolták: a Smithsonian Astrophysical Observatory 1957-ben bevezette a módosított julián dátumot (MJD), ami annyiban különbözik az RJD-től, hogy éjfélkor kezdődik, vagyis pontosan fél nappal tér el az RJD-től.

A SAO-nál a Szputnyik megfigyeléseinek feldolgozására találták ki az MJD-t, hogy az aktuális, és az egy-két évszázaddal a jövőbe nyúló dátumok is elférjenek 18 bitben, és az IBM 704-es számítógép is megeméssze őket.

1979-ben a NASA is bevezette a sajátját, a csonkított julián dátumot (TJD) már 2 440 000,5-öt levonva a JD-ből. Utólag már nem tűnik ez olyan jó ötletnek: míg pár tíz- vagy százezer nap levágása könnyen gyanús lesz, főleg ha nagyjából az időponthoz tartozó évtizedet ismerjük, fél napos eltérést tutira nem szúr ki az ember elsőre, ha több forrásból dolgozik, aztán lehet az asztalt csapkodni, meg a hajat tépni, mikor elölről kell kezdeni az adatfeldolgozást. És hogy mennyire kurrens a probléma? A Kepler adatok menet közben váltottak MJD-ről normálra, így aki elfelejtette a korai adatsorait frissíteni, csúnya meglepetésekben lehetett része...

Ám ezzel, bármily hihetetlen, még mindig nincs vége a sztorinak. A Föld a Nap körül kering: a hozzánk érkező fénynek eltérő időre van szüksége az út megtételéhez, ha az egyik, vagy a másik oldalán vagyunk. A különbség nullától ±8,3 percig terjedhet, ami már számottevő eltérés. A különbségek kiegyenlítésére vezették be a Nap központjára átszámított időpontot, a heliocentrikus julián dátumot (HJD). Ha pedig az évet átívelő másodperces pontosságra van szükségünk (mint pl. a Kepler esetében), a Naprendszer tömegközéppontjába, a baricentrikus julián dátumra (BJD) kell átszámolnunk, mivel ahhoz a ponthoz képest a Nap maga is ±4 fénymásodpercet vándorol ide-oda.

A julián dátum tehát első ránézésre egy nagyszerű eszköz arra, hogy adott események időpontját egyértelműen definiálja. Csak nehogy valaki visszakérdezzen, hogy JD, MJD, RJD, HJD vagy BJD az az időpont, egész pontosan!

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...