Az Apollo-11 kevesebb, mint három órával a felszállás után már 1930 kilométerre volt a Földtől, és rohamosan távolodott. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Saturn már életre kelt, és most épp arra készül, hogy hidrogént és oxigént pumpáljon a hajtóművébe, miközben pontosan a számítógépek által megadott irányban tartja magát. Semmi befolyásunk nincs rá, a műszerfalunkon mindössze pár fény tájékoztat arról, hogy a Saturn megkezdte a vissszaszámlálást a gyújtásig. Amikor végül begyújt, Neil mindössze ennyit mond: „Fú”.
Nem tudom, ő hogy van ezzel, de én egyszerre érzek megkönnyebbülést és feszültséget. Most már úton vagyunk a Hold felé, és még egy akadályt letudtunk, persze csak akkor, ha ez a valami továbbra is működni fog. Ha idő előtt leáll, akkor bizony nyakig benne lennénk a pácban, és egy nagyon fura pályán találnánk magunkat, aminek korrigálása Houston részéről nagyon macerás számításokat igényelne, részünkről pedig gyorsan és pontosan végrehajtott műveletek egész sorát, annak érdekében, hogy a műszaki egység hajtóművével visszakeveredjünk a Földhöz. „A nyomás jónak tűnik” – tájékoztat Neil, a Saturn üzemanyag- (hidrogén) és oxidálókészletére (oxigén) utalva.

Neil baloldalt ül, pont ezekkel a mérőműszerekkel szemben. Buzz van középen, a számítógép társaságában. Nekem a jobb oldali ülésben nincsen sokkal több teendőm, minthogy mérjem a hajtómű gyújtása óta eltelt időt. A parancsnoki egységnek öt, balról-jobbra növekvő számozással ellátott ablaka van. Neil bal könyökénél található az egyes számú, a kettes pedig pont Neillel szemben van. A hármas egy köralakú ablak a Buzz feje feletti ajtóban. Velem szemközt a kicsi és ékalakú négyes (pont olyan, mint a kettes), míg a nagy, téglalapalakú ötös számú (az egyes mintájára) a jobb könyökömnél van.
Ezen kinézve most furcsa fényeket veszek észre. „Villanásokat látok az 5-ös ablakban” – számolok be felfedezésemről. „Nem tudom, mi ez, lehet, hogy villámlás, esetleg a hajtóműhöz van köze… folyamatos villogást látok.” Buzz-t leköti a Saturn kormányzása: „Kábé két fokkal bólintottunk lejjebb”. Neil válaszol: „Igen, én nem aggódnék túlzottan emiatt.” Houston is beszáll a beszélgetésbe. „Apollo-11, itt Houston. Egy perccel a gyújtás után a pálya jónak tűnik … tolóerő rendben.”

Meglep, hogy a hajtómű működésének bizonyítékát az ablakon kinézve látom, mivel az 33 méterrel a hátunk mögött, a Saturn végén található. Amennyire emlékszem, még senki nem látott semmi ehhez fogható folyamatos villogást, sem pedig ennyire állhatatos szentjánosbogarakat (leszámítva persze azokat, akik a Gemini-programban átélték az űrhajó orrára dokkolt Agena hajtóművének gyújtását). Úgy vélem, hogy Neil is élvezné a látványos bemutatót, épp ezért nevetve azt mondom neki: „Ki ne nézz az egyes ablakon.” „Miért?” – kérdezi Buzz. „Nem látok semmit sem” – feleli Neil. Hogyhogy nem látja? „Ilyen villogásokat sem?” „Ó, mintha valami tényleg enyhén villogna, igen.” Neil sosem árulná el meglepődését.

Buzz-zal is teszek egy próbát. „Látod azt? Csak nézz ki az ötös ablakon egy másodpercre. Látod?” „Igen, igen, rohadtul olyan, mintha szikrák röpködnének odakinn.” Épp kezdem magyarázni, mi az, amit én láttam. „Igen, ez olyan…” – majd egy hirtelen döccenés szakít félbe. „Hopszi!” Az egész egy pillanatig tartott, olyan érzés, mintha a Saturn hirtelen sebességet váltott volna. Megtárgyaljuk a dolgot, és abban maradunk, hogy ezt a hajtóműbe áramló üzemanyag-oxidálószer arányának előre betervezett változása okozza. Csodálatos egy gépezet! Érthető: a mínusz 253 Celsius fokon tárolt folyékony hidrogén és a mínusz 180 fokos oxigén másodpercekkel később már 2200 Celsius fok fölötti hőmérsékleten ég. Houston nagyjából ezen a ponton jelentkezik be ismét („Még mindig jónak tűnnek a dolgok”), így egy kissé lazítunk, és élvezzük az utazást.
Nagyjából a földön megszokott erő szorít minket az ülésünkbe (egy G), habár többnek érződik. Még mindig nem sima az út, sőt, „kissé rázós” Buzz szerint, de a hajtómű legalább teszi a dolgát, számítógépünk pedig ontja magából a tökéleteshez közeli számokat. A rázkódás a rakétaüzem végefelé kissé felerősődik, és Buzz aggódni kezd, hogy a fejem fölé rögzített tévékamera kiszabadul a tartójából. „Remélem, hogy az a kamera nem esik majd az arcodba.” Gond egy szál se, mivel „ellenőriztem, és stabilan a helyén van. Ebben a sisakrostélyban úgysem tud kárt tenni…”

Kezdünk kikecmeregni a sötétség birodalmából, hajnalodik, és mivel kelet felé repülünk, a Nap egyenesen az ablakainkon süt be, különösen igaz ez a kettesre és a négyesre. Neil előrelátó módon egy darab kartonlapot szerelt a saját ablaka fölé, hogy a Saturn működésével kapcsolatos számokat továbbra is le tudja olvasni. Kuncogva mondja: „Örülök, hogy odakészítettem azt a lapot.” Bárcsak én is ezt tettem volna. „Örülök neki. Pokoli nagy ötlet volt. Nem sok mindent látok.” Igazából teljesen mindegy, mivel rövidesen úgyis leáll a hajtómű. Öt perc és negyvenhét másodperc: csuklómon a stoppert a gyújtás pillanatában indítottam el. Már csak pár másodperc … és ott is van! „A hajtómű leállt” – tájékoztat minket Neil, majd gratulál a földi irányításnak. „Hé, Houston, itt az Apollo-11. Az a Saturn csodálatos pillanatokat szerzett nekünk.” A Saturn rakéta mindhárom fokozatáról beszél, nem csak erről az utolsó egyről, de mindaddig esze ágában sem volt az első kettőt dicsérni, amíg a harmadik fokozaton túl nem voltunk. Most már bűntetlenül lehet áradozni róla, hiszen már úton vagyunk!
A gyújtás idején 160 kilométeres magasságban voltunk, leálláskor pedig még csak 290 kilométernél járunk, de őrületes tempóban emelkedünk. Kevesebb, mint kilenc óra múlva, amikor sort kell keríteni az első pályakorrekcióra, 91 700 kilométerre leszünk. A hajtóműleállás pillanatában Buzz lejegyezte sebességünket: 10 844 méter per szekundum – több, mint elég ahhoz, hogy kiszakadjunk a Föld gravitációs teréből. Ahogy távolodunk, ez az érték fokozatosan csökken, egészen addig, amíg a Hold gravitációs vonzása erősebb nem lesz a Földénél. Akkor újra gyorsulni kezdünk. Szinte hihetetlen, hogy úton vagyunk a Hold felé, és kevesebb, mint három órával a felszállás után már ezerkilencszázharminc kilométerre vagyunk a Földtől. Lefogadom, hogy a startra érkező tömeg odalenn, a Cape-en még mindig dugóban áll, miközben a látogatók a motelekbe és a bárokba próbálják visszaküzdeni magukat.

A parancsnoki egységben eközben itt a táncrend változás ideje: a parancsnoki egység 180 fokos fordulatára és a dokkolási manőverre készülve először helyet cserélünk. Én ülök át a baloldali ülésbe, Neil a középsőben, Buzz pedig a jobb oldalon foglal helyet. Ez az első alkalom, hogy kezeim közé kaparinthatom a kezelőszerveket, és már alig várom – annak ellenére, hogy semmiben sem hasonlít egy lendületes kis vadászgép, vagy éppen az apró Gemini vezetéséhez. A parancsnoki és műszaki egység együttes tömege 29500 kilogram, feltéve, hogy a műszaki egység még csurig van üzemanyaggal, és most bizony ez a helyzet. [A dokkolás után így fest majd a parancsnoki és műszaki egység (balra) valamint a holdkomp.]
Első teendőm a parancsnoki és műszaki egység leválasztása lesz a Saturnról, ezután biztonságos távolságba kell húzódnom tőle, majd megfordulok, hogy a monstrum velünk szemben legyen. Minél lassabban hajtom végre, annál kevesebb üzemanyagot emészt fel ez a művelet. Ugyanakkor túl lassan sem szeretnék megfordulni, mivel nem akarom azt a szörnyeteget a szükségesnél hosszabb ideig szem elől téveszteni.
A szimulátorban kidolgoztam az arany középutat: 2,4 km/h-s relatív sebességgel eltávolodom a Saturntól, majd tizenöt másodperc elteltével megkezdem a 180 fokos fordulatot, másodpercenként két fokos ütemben. Ez hosszas  pepecselést jelent, aminek során a Saturnt kábé egy perc múlva pillantjuk meg, amikor huszonhárom méterre leszünk tőle.

Az egész műveletet kézi vezérléssel irányítom majd, leszámítva, hogy a fordulás ütemének megőrzéséhez a számítógépet is segítségül hívom. Amikor eljön az idő, megnyomok egy gombot, amivel leszakadunk a Saturnról, majd bal kezemmel egy apró kezelőkart előrebillentek. A műszaki egység oldalán elhelyezett segédhajtóművek ekkor begyújtanak, és alig észrevehető mértékben megindulunk előre. Amikor a műszerfal tanúsága szerint megfelelő sebességgel haladok, elengedem a kart, a segédhajtóművek pedig leállnak. Még pár másodpercig így utazunk, majd jobb csuklómat felfelé mozgatom, ennek nyomán pedig az űrhajó kezd felfelé bólintani. Amikor a kívánt ütemben és irányban fordulunk, jobb kezem leveszem a karról, és megnyomok egy „PRO”-feliratú gombot a számítógép billentyűzetén: ez folytatja a megkezdett műveletet. Valamiért azonban most nem akar működni, és párszor rá kell csapnom a gombra, mire folytatja a megkezdett manővert. Ennek során elég szaggatott ütemben haladunk: néha megszakad a manőver, majd a folytatás érdekében indokolatlanul begyújtanak a segédhajtóművek, ami elég zavarba ejtő, és nincs is nagyon az ínyemre."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.