Alekszej Leonov szerint elkerülhető lett volna az Apollo-1 katasztrófája, mivel az amerikaiaknak tudniuk kellett Bondarenko 1961-es tragédiájáról, ami hasonló okok miatt következett be. 1967-ben a mai napon halt meg az Apollo-1 legénysége: Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee. David Scott és Alekszej Leonov űrhajósok "Two Sides of the Moon" című könyvéből idézzük fel a tragédiát, meg azt, hogy mit gondoltak a három amerikai asztronauta haláláról a Szovjetunióban.

"1967. január 27-én Rustyval épp a módosított Apollo új szimulátorát teszteltük Downeyben, amikor Jim bedugta a fejét a függönyön. Sürgős hívást kapott a Cape-ről. „Elvesztettük a legénységet” – mondta hamuszürke arccal. ”Elvesztettük Gust és a legénységet.”

Elképzelésünk sem volt arról, mire gondol. Rustyval szinte egyszerre kérdeztük: „Mit beszélsz?” „Tűz volt a Cape-en” – felelte Jim. „Mind meghaltak.” Amikor kikecmeregtünk a szimulátorból, Jim mindent elmondott nekünk, amit csak tudott. Tűz ütött ki az indítóálláson. A fiúk nem tudtak kimenekülni, és mindhárman meghaltak. A hír sokkolt minket. Hogy lehetséges ez? Választ csak akkor kapunk kérdéseinkre, ha visszatérünk Houstonba, ahova azonnal vissza is rendeltek minket.
Egy T-38-as sugárhajtású oktatógép várt ránk, és Rustyval még aznap éjjel Houstonba repültünk. Utunkat egy tankolás erejéig meg kellett szakítanunk El Pasoban. Nagyon hosszú repülés volt. Kavarogtak a fejünkben a kérdések. Mindketten vesztettünk már el barátokat, akik repülőszerencsétlenségben haltak meg, de ez a mostani a földön történt. Mi romolhatott el? Hogyan halhattak meg ezek a srácok az indítóálláson? Hatalmas rejtély volt számunkra, és elképzelhetetlennek tűnt.
Akkorra már az országos híradók is beszámoltak a tragédiáról. Minden légiirányító tudott a tűzről, és a legénység haláláról. Repülés közben általában nagyon szűkszavú és lényegre törő párbeszédekre szorítkoztunk, ezúttal azonban másképp volt. Asztronautaként valahányszor csak repültünk, egy NASA-s hívójelet használtunk. Így a fiúk odalenn a földön tudták, kik vagyunk. Most ki akarták fejezni együttérzésüket. Az út során végig olyan üzeneteket kaptunk a légiirányítóktól, mint „Sajnáljuk a történteket” és „Sok szerencsét srácok.” A reakciók jól tükrözték, amit aznap éjjel az emberek országszerte éreztek.

Már éjfél is elmúlt, mire Houstonba értünk. Egyenesen hazamentünk családunkhoz. Már túl későre járt ahhoz, hogy az elhunytak hozzátartozói közül bárkit is felkeressünk. Roger Chaffee ugyanabban az utcában lakott, mint mi, csak kicsit lejjebb tőlünk, Ed White odaát, El Lagoban élt, Gus pedig Timber Cove-ban. Nagyon jól ismertük a Chaffee és a White családot. A gyerekeim még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Másnap mindannyian meglátogattuk a családjaikat. Aztán fel kellett készülni a temetésekre.
A szertartásra egyenruhában mentünk. Mivel már régóta nem volt rajtunk uniformis, fel kellett frissíteni ruházatunkat: beszerezni a megfelelő öltözéket és jelvényeket, mielőtt a washingtoni Arlingtonba mentünk volna, ahol Roger Chaffee és Gus Grissom temetésére sor került. Ed White-ot West Pointban helyezték végső nyugalomra, valószínűleg ő is ezt akarta volna. Sajnos, időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy a temetésén részt vegyek.

Az asztronauták Washingtonba általában sikeres küldetéseket követően utaztak, könnyed, ünnepélyes, vidám alkalmakra. De azon a hideg, nyirkos január 31-én komor, gyászos hangulatban volt mindenki. Megható szertartás volt. Lyndon Johnson elnök is jelen volt. A magasztaló hangvételű beszédet sortűz zárta. Felcsendült a „Taps” dallama is – az a lassú, melankolikus kürtzene, amit még a Konföderációs Hadsereg részére írtak, és a Polgárháború idején minden este eljátszottak.

Ezután a koporsókat leeresztették a földbe. A rájuk terített zászlókat összehajtották, majd az elnök átnyújtotta azokat az özvegyeknek. A szertartás végén visszatértünk Houstonba. Mindenki fejében ugyanaz a kérdés motoszkált. Most mi lesz? Mihez kezdünk? Hogyan tovább?

Alekszej Leonov

Az Apollo-1 tragédiája nagy nyilvánosságot kapott a Szovjetunióban, kormányunk gyászüzenetet küldött az elhunytak családjai részére. A kozmonauta csoport is kifejezte együttérzését a családok számára írt levelében. Bár egyikünk sem ismerte őket személyesen, rokonságot éreztünk velük.
Az Apollo balesetét követően mi is aprólékosan újraellenőriztük rendszereinket. Misin megparancsolta, hogy űrhajónkat minden szempontból nézzék át, és a tűz kockázatát minimálisra csökkentsék. Így például megerősítették a szem előtt lévő drótok szigetelését, és a túl sok hőt termelő reflektorokat is lecserélték.

Magunk között sokszor megvitattuk az Apollo-1 tűzesetét. Szakmai szempontból a három amerikai asztronauta halálát olyan áldozatnak tekintettem, ami a későbbiekben megelőzheti mások halálát. De egyben nagyon dühös voltam az amerikai mérnökök konokságára, amiért űrhajóikban még mindig tiszta oxigént használtak. Nem értettem, miért ragaszkodnak ehhez, és miért nem állnak át az általunk használt rendszerre, amit Valentyin Bondarenko halálát követően alakítottunk ki: a repülés során az oxigén arányát a légköri levegőnek megfelelő szinten tartottuk.

Az amerikaiaknak tudniuk kellett Bondarenko tiszta oxigénben bekövetkezett tragédiájáról: nagy temetést kapott, és az amerikai titkosszolgálatok nem jártak volna el helyesen, ha nem tájékoztatják a NASA-t a történtekről.
Figyelemmel kísértük az amerikai sajtóban megjelent találgatásokat: vajon az Apollo-1 tűzesete nyomán leállítják az űrprogramjukat? Ezt nem tartottam reális veszélynek. Rengeteg pénzt fektettek már bele, és az amerikaiaknak ez nagyon érzékeny pontjuk volt. Emellett pontosan tudták, hogy mi is minden erőnkkel  a saját űrprogramunkon dolgozunk. Egy orosz, emberes holdraszállás gondolata pedig vörös posztó lehetett az Egyesült Államok számára."

Az Apollo-11 húszpercenként egyszer fordult meg a tengelye körül: így akadályozták meg a túlmelegedését, illetve azt, hogy befagyjanak a radiátorai. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Hogyan hívjuk ezt a Föld és a Hold között elterülő furcsa vidéket? Holdközeli űr a leggyakoribb kifejezés, de ez nem sokat árul el róla. Nappal van vagy éjszaka? Mivel mi emberek általában az éjszaka alatt azt értjük, amikor bolygónkon sötét van, ez alapján ezt állandó nappalnak kell tekinteni, ugyanakkor pár ablakon át fölöttébb éjszakai panorámában van részünk. A testem nem mérlegeli ezeket a tényeket, hanem makacsul ragaszkodik ahhoz a huszonnégy órás ciklushoz, amit az eltelt harmincnyolc évben megszokott. A bioritmusom miatt akkor álmosodom el, amikor a családom is elálmosodik odaát Houstonban késő éjszaka, és akkor leszek hadra fogható, amikor Houstonban feljön a nap. A karórám tudja ezt a legpontosabban megmondani, legalábbis pontosabban, mint a két szemem.

Következő teendőnket a Nap határozza meg, ezúttal a problémát a hő okozza. Műszaki egységünk ugyanis sebezhető: abban az esetben, ha az utazás során végig egy helyzetben maradna, a Nap felőli oldala túlforrósodna, az árnyékban lévő pedig túl hideg lenne; a túl melegben az üzemanyagtartályok nyomása veszélyesen megemelkedik, a túl hideg viszont azt jelenti, hogy befagynak a radiátorok. Ezt megelőzendő, úgy kell helyezkednünk, hogy a Nap oldalról érje az űrhajót, miközben lassan körbe forgunk, mint egy grillcsirke a nyárson. Ezt könnyebb elmondani, mint megcsinálni, mivel ehhez a segédhajtóművek gyújtására van szükség, amiben a számítógép is asszisztál nekünk: közreműködése révén forgunk folyamatosan. [Így utazott az Apollo-11 a Hold felé, csak a holdkompban még nem volt senki:]
Ha a műveletet nem megfelelően hajtjuk végre, az űrhajó bólintó és legyezőirányú (bal-jobb) mozgásba kezd, mint a búgócsiga teteje a pörgetés végén. Ez esetben a nemkívánatos mozgást ki kell iktatnunk, majd kezdhetjük az egészet előlről. Nagyon lassan forgunk, másodpercenként mindössze 0,3 fokot (másképp fogalmazva húsz perc alatt teszünk meg egy teljes fordulatot). Miután ezt beállítottuk, megpihenhetünk, és méltóságteljes utazásunk során ablakainkon felváltva nézegetjük a Földet és a Holdat. A Hold nem tűnik sokkal nagyobbnak, a Föld viszont észrevehetően egyre kisebbre zsugorodik. A lefekvés környékén otthonunk épp csak kitölti egyik kisablakunkat.

A méret csökkenéséért ragyogása kárpótol: ahogy egyre nagyobb feketeség veszi körbe, úgy tűnik, mintha a napfényt intenzívebben verné vissza. Mi, emberek megszoktuk, hogy a Hold nagyon fényes (legalábbis teliholdkor). Tudományos értelemben ugyanakkor ez butaság: a Hold albedója .07, ami azt jelenti, hogy mindössze a felszínét érő napfény 7 százalékát veri vissza. A Föld albedója viszont a Hold négyszerese, amit elsősorban a felhők és a víz által visszavert fény okoz, most épp ezt látom. Fehér felhők, kék víz, apró nyomokban zöld dzsungelek, és egy épp csak észrevehető rozsdafolt: Észak-Afrika lassan láthatóvá válik. Az ablak hideg, és vékony páraréteg borítja, ami valamelyest megtöri a Föld fényét, így az kissé életlennek tűnik.

Nincs mozgásérzetem: mindössze a hő egyenlő elosztásához szükséges forgásunk, és a Föld forgása érzékelhető, utóbbi - akárcsak egy óra percmutatója – elég gyors ahhoz, hogy szemmel is megfigyelhessük. De a végeredmény egyértelmű: itt vagyunk az űr súlytalanságában, és a Földet nézzük, ahogy az lassan forog, miközben esetenként fölöttünk, alattunk vagy éppen az oldalunkon egyre kisebbre megy össze – vagy ahol éppen van. Ez teljesen más érzés, mint amikor a földkörüli pályán száguldozunk. Az otthon messzeségét - nem pedig a sebességünket – érzékelem. Az egyre kisebb glóbusz látványa kijózanító, már-már lehangoló, és életemben első alkalommal megtudom, mit jelent „számkivetettnek” lenni.

Megfogadtam magamnak, és ezt Neillel és Buzz-zal is megosztottam, hogy a repülés első három napjában csínyján kell bánni energiánkkal, hogy csúcsformában legyünk, amikor a holdkörüli pályán kényes és nagy odafigyelést igénylő teendőinkre sor kerül majd. A látványtól, vagy a mai nap során átélt kalandoktól nem pöröghetünk túl. Úgy kell tennünk, mintha a repülés még el sem kezdődött volna, ahogy tényleg nem kezdődik el, amíg el nem érjük a Holdat, és el nem kezdünk előkészülni a leszállásra.
Ezt könnyű mondani, de annál nehezebb megtenni. Szerencsére, nagyban segíti a dolgunkat, hogy korábban mindhárman jártunk már a világűrben, és inkább afféle csöndes belenyugvás uralkodik el a parancsnoki egységben, nem pedig ujjongás, ami mondjuk három kezdő esetében elkerülhetetlen lenne. A lefekvés közeledtével (tizennégy órával felszállás után, houstoni idő szerint este 10:30-kor) rendet teszünk újdonsült otthonunkban, a kapcsolók állását elővigyázatosan ellenőrizzük, majd felszereljük ablakainkra a takarólemezeket, és ezzel kiiktatjuk a köröző Nap fényét, és végül kinyújtózunk a sötétben.

Neil és Buzz lazán szőtt hálózsákjaikba húzódtak vissza a bal és jobboldali ülések alá, én pedig a bal oldali ülés felett vagyok: egy öv akadályozza meg, hogy álmomban arrébb lebegjek. Fülemre egy miniatűr fülhallgatót tapasztok arra az esetre, ha a földi irányítás beszélni akarna velünk.
A térdem már jobban van, én pedig óvatos optimizmussal tekintek vissza az eltelt munkanapra. Összességében elképesztően jól alakultak a dolgok, és úgy tűnik, hogy két egészséges járművel utazunk a Hold felé. Persze, még rengeteg dolog meghibásodhat, de legalább a három legnagyobb és legrizikósabb műveletet (a startot, a holdirányú gyújtást és a dokkolást) már letudtuk. Úton vagyunk, és most  aludnunk kell.

A következő pillanatban már Houston szólongat minket kitartóan, mintha csak a híveket hívná a templomba egy újabb nap erejéig. „Apollo-11, Apollo-11, itt Houston. Vétel.” „Jó reggelt, Houston, itt az Apollo-11.” „Rendben, Apollo-11. Jó reggelt. Ha majd készen álltok rá, 11-es, pár apróságot módosítani kellene a repülési tervben, ennetek is kell, aztán a reggeli hírek következnek. Vétel. ” Jézusmária, se kávé, se kaja, csak elő a tollat meg a papírt, és leírni, amit Houstonból tollba mondanak. A hírek nem tartanak sokáig: az orosz űrszonda, a Luna 15 pár nappal előttünk jár a holdutazásban. Nem nyomaszt a jelenléte, de úgy tűnik, hogy a földieket annál inkább, és szinte égnek a telefonvonalak Washington és Moszkva közt, mivel meg akarnak győződni arról, hogy kettőnk holdkörüli pályája véletlenül sem keresztezi egymást. Ennek egyébként annyi esélye van, mint annak, hogy a középiskolai focicsapatom megverje a Miami Dolphinst, de nem számít: elméletileg lehetséges - ez is csak egy gumicsont, amin a diplomaták rágódhatnak. A többi hír érdekesebb: Agnew szerint még a század vége előtt az embernek le kell szállnia a Marsra. Rendben, Spiro! A mexikói bevándorlási hivatal mindaddig nem hajlandó beengedni az országba az amerikai hippiket, amíg azok meg nem mosakodnak, és le nem vágják a hajukat. Rendben, amigo! Nixon elnök július 21-ét, hétfőt szövetségi ünnepnappá nyilvánította, annak örömére, amit remélhetően huszadikán, vasárnap mi hajtunk majd végre. Rendben, Elnök Úr, de nem gondolja, hogy egy kissé korai ez? A Le Figaro költői babérokra tört: „Az emberiség történetének legnagyobb vállalkozása elkezdődött.” Legalább nekik úgy tűnik, hogy „elkezdődött”. A Lordok Házát arról biztosították, hogy egy mini-tengeralattjáró nem jelent semmilyen veszélyt a Loch Ness-i szörnyre. Milyen jó neki, és ez így megy egészen a reggeliig. Houston, lennél oly kedves, és befognád – csak egy kis időre?

Nekilátok kávét készíteni magunknak. A szárított kávé kis műanyag tasakokban van, némi cukrot és tejport is tartalmaz (meg azt, amit még kértünk bele), a tasakok az alsó raktér bal oldalán, egy tárolórekeszben találhatók. Végigkutatom a tárolót, mire megtalálom a keresett három tasakot, majd ezeket egyesével a forróvízű csapra illesztve megtöltöm vízzel, és addig morzsolgatom a kezeim között, amíg fel nem oldódik a kávé és vele együtt az összes adalék. Egy visszacsapószelep megakadályozza, hogy kifolyjon a forró folyadék. A két tasakot átnyújtom Neilnek és Buzznak, majd nekilátok szürcsölni a sajátomat az visszacsapószeleppel ellentétes oldalon lévő csövön át. Elég pocsék kávé, de legalább langymeleg és ismerős az íze, ami nagyvonalakban felidézi a földi reggeleket.

A mai nap csöndesnek ígérkezik: háztartási teendők és egy pályakorrekció vár ránk. Előbbi jobbára az én dolgom, mivel Neil és Buzz kiképzésünk során más feladatokban mélyedtek el, és nem kell belefolyniuk a parancsnoki egység karbantartásával járó csip-csup ügyekbe. Feladatok hosszú sora vár rám: üzemanyagcellák tisztítása, akkumulátorok feltöltése, használt víz ürítése, a szén-dioxidszűrők kicserélése, az étel megtalálása és elkészítése, ivóvíz-tartalékunk klórozása, stb. Ezek mindegyike apróság, így együtt azonban nem kevés munka van velük. Most 160 900 kilométerre vagyunk a Földtől, ami már nevetségesen kicsinek tűnik – nem nagyobb a csuklómon lévő stoppernél. Közel félúton járunk, és sebességünk a holdirányú gyújtás óta folyamatosan csökken: most már csak 1646 méter per szekundum, ami hetedannyi, mint egy nappal ezelőtti sebességünk."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az első folyékony üzemanyagú orosz rakétát egy Moszkva környéki erdőből indították útnak. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"A következő évben a Leningrádi Állami Egyetem a Holddal és bolygókkal kapcsolatos konferenciát szervezett fizikusok részére, erre végül 1956. februárjában, Leningrádban került sor. A résztvevők többsége tudós, csillagász volt, illetve olyanok, akiket ma bolygókutatóknak hívnánk. Ezen Mihail Tyihonravov is jelen volt, ezúttal azonban nem a Pionyirszkaja Pravda képviseletében, hanem a Tüzérségi Intézet részéről érkezett, ahol az NII-4 is működött. A Leningrádi Állami Egyetemen megtartott konferenciáról ismét alaposan beszámolt a nyugati sajtó.
Ezt követően Koroljov felkereste Tyihonravov Rakétakutató Intézetét, és arra kérte az itt dolgozó tervezőket, mérnököket és szakértőket, hogy meséljenek munkájukról. Szokása szerint keveset beszélt, inkább figyelt, és nagy érdeklődéssel hallgatta a pályaszámítással kapcsolatos beszámolókat. Koroljov a tettek embere volt, és erről az intézet munkatársai is rövidesen meggyőződhettek, amikor kiderült, hogy a látogatás mély nyomot hagyott benne: főkonstruktőri pozíciójánál fogva ugyanis a saját hatáskörébe vonta az intézetet, ami így az OKB-1 kísérleti tervezőirodához került. Ezzel az NII-4 személyzetét közvetlen felügyelte, akik így célnak teljes mértékben alárendelve dolgozhattak: a csoport 1957. március 8-án az OKB 9. számú osztálya lett. Nem tudni, mit gondolt erről Mihail Tyihonravov. Szívesebben dolgozott csöndesen a háttérben, és ritkán kívánkozott rivaldafénybe. Szerény természete azonban hatalmas képzelőerőt, acélos elszántságot és figyelemre méltó bátorságot rejtett, amire az 1950-es évek viszonyai közt szükség is volt.

A lépés jellemző volt Koroljovra. Jóval azelőtt, hogy interkontinentális ballisztikus rakétája felszállhatott volna, és mielőtt még az első szputnyikot jóváhagyták volna, már a holdutazáson járt az esze. Egymással párhuzamosan több projektben is dolgozott, és ez a szívóssága megijesztette azokat, akiket más fából faragták: ebben rejlett az ő igazi ereje is. Koroljov motivációja, képzelete, dramaturgiai érzéke hatalommal párosítva - fejek hullottak, és intézeteket vont össze –, nagymértékben hozzájárult a szovjet űrprogram korai sikereihez. A Tyihonravov és Koroljov közti kapcsolatra kevesen figyeltek fel, de ez kulcsfontosságú szerepet játszott a szovjet holdprogram megalapozásában. Szergej Hruscsov, Nyikita Hruscsov fia megjegyezte, hogy Koroljov nem csak műszaki ötletekkel rukkolt elő, hanem képes volt a legjobb mérnököket és műszaki vénával rendelkező embereket maga köré gyűjteni. Jó szeme volt a tehetségekhez, jó szervezőkészséggel rendelkezett, ötleteit pedig keresztül tudta vinni a politikai erőkön. Bár tervezőirodája számos ötlete a nevéhez fűződött, egyes tervezőket elismert, előléptetett, megdicsért és megjutalmazott. Hruscsov szerint „Tyihonravovnak fényes intellektusa és képzelőereje volt, de a szervezőkészség írmagja is hiányzott belőle.” Koroljov, a szervező és Tyihonravov, a tervező jól kiegészítette egymást, és kettejük kölcsönhatásának eredménye a holdprogram.

Tyihonravov érdeklődése az űrkutatás iránt legalább olyan múltra tekintett vissza, mint Koroljov esetében, annak ellenére, hogy jóval kevesebben ismerték őt. De mit is tudunk Mihail Tyihonravovról?
Ő fektette le a szovjet holdprogram alapjait. A korábbi időszámítás szerint 1900. július 16-án született, karrierjének elején a madarak és rovarok repülési sajátosságait vizsgálta. 1922-ben jelent meg egy tanulmánya a Repülőgép magazinban „Pár statisztikai és aerodinamikai adat a madarakról” címmel. 1925-ben diplomázott a Zsukovszkij Repülőmérnöki Akadémián, majd a repüléssel összefüggő témákkal foglalkozott. 1932-ben csatlakozott Koroljov amatőr rakétaépítő csoportjához, a GIRD-hez (Rakétamozgást Tanulmányozó Csoport), és az 1930-as, 1940-es években rendre vissza-visszatért a rakétákhoz és a sugárhajtás problematikájához. 1924-ben egy katonai magazinban a „Légsűrűség alakulása a magasság változásával” címmel jelent meg írása. 1939-ig hét további, repüléssel kapcsolatos cikkét közölték. Munkája során találkozott Konsztyantin Ciolkovszkijjal, az idős tudóssal, és csatlakozott a moszkvai GIRD programhoz. Az 1933-35 között felbocsátott amatőr rakéták építése során szoros munkakapcsolatba került Koroljovval. A moszkvai csoport az első folyékony üzemanyagú orosz rakétát egy Moszkva környéki erdőből indította útnak. A GIRD-09-es rakéta, egy tűre emlékeztető szerkezet volt, ami épp csak a magas fák fölé emelkedett. 1933. augusztus 17-én már a figyelemreméltó 400 méteres magasságot is elérte 18 másodperces útja során. A GIRD-rakétát Mihail Tyihonravov tervezte.

A csoport fiatal rakétaépítői és elméleti szakemberei hatalmas szerepet játszottak a későbbi holdküldetésekben. A GIRD-et négy csapatból álló műszaki testület felügyelte, az egyes csapatokat Friedrich Sander, Szergej Koroljov, Jurij Pobjedonoszcev és Mihail Tyihonravov vezette – az utóbbi felelt a folyékony üzemanyagokért. A csoportot igazából Szergej Koroljov vezette (1906. december 30-án született, a Moszkvai Műszaki Egyetemen szerzett diplomát, ő tevezte, építette és repülte vitorlázórepülőit, ezek számára saját fejlesztésű rakétákat fejlesztett ki, aminek segítségével a levegőbe emelkedhettek.)

Tyihonravov 1935-ben még könyvet írt az űrutazásról, majd a háborút követő évekből származnak a munkásságára utaló nyomok az archívumokban. Azon kevesek közé tartozott, akik megmenekültek a tisztogatások elől. Tyihonravov tehetséges ember volt, szabadidejében olajfestményeket festett, bogarakat és rovarokat tanulmányozott.
1944-ben bukkanunk ismét a nyomára, ekkor nagy magasságba repülő rakétákat tervezett a Lebegyev Akadémia számára, két év múlva pedig az NII-4 Tudományos Kutatóintézetbe került, ahol főképp tüzérségi tisztek bízták meg rakéták tervezésével és építésével. Az 1940-es évek második felében bukkan fel a neve újból Konsztantyin Ciolkovszkij és Friedrich Sander írásait tartalmazó, szerkesztett könyv borítóján. Tyihonravov készítette az első terveket az ember világűrbe juttatására – ez a VR-190 szuborbitális rakétát jelentette, aminek fedélzetén két asztronauta hajthatott végre űrugrást 200 kilométeres magasságba. Ezzel 1961-ben Alan Shepard és Virgil Grissom repülése vetekedett. 1948-tól kezdve Tyihonravov a Tüzérségi Tudományos Akadémiánál dolgozott, ahol előrukkolt azzal, hogy több különálló rakétát egybeépítésével nagyobb sebességre és felhajtóerőre lehet szert tenni. A témával kapcsolatos előadás alkalmával folytatódott 1948-ban Koroljov és Tyihonravov együttműködése, amit a tisztogató akciók szakítottak félbe."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Mai posztunkban bemutatjuk a Puli újabb testrészét: a láb után most következzen tehát a teste.

Holdjárónk földi tesztelésre szánt prototípusának - Iteráció 2-es, I2-es - vázát - mint ahogy az egész mechanikai konstrukciót - földi terepviszonyokra terveztük. A vázzal kapcsolatban a főbb kritériumok a következők voltak: legyen könnyű és merev. Mivel csekély számú támogató állt a hátunk mögött, kénytelenek voltunk egy harmadik fő szempontot is figyelembe venni: el lehessen készíteni abból, amink van, illetve amit kapunk. A Sapa Profiles Kft. (korábbi cikkünk itt) szerencsére már a kezdetektől fogva ellátott minket a kért alumínium profilokkal, így a tervezés egy alumínium profilokból álló vázra koncentrált. A kezdeti tervekben még zártszelvény szerepelt, de ezt hamar elvetettük, mivel szinte azonnal túlléptük volna a megengedett tömeghatárt (a váznak kevesebb, mint 800 grammnak kellett lennie), így gyorsan áttértünk az L-profilra, ami kompromisszumos megoldás volt a merevség és a tömeg között. Az alumínium profil előnye, hogy könnyű, viszont profil volta miatt rengeteg összeállítási munkával jár mind a rajzprogramban, mind a műhelyben. Minden egyes profil sok-sok rögzítési furatot tartalmazott, amellyel egymáshoz lehetett őket rögzíteni. A teljes L-profil vázhoz közel 100 szegecsre volt szükség, a furatok száma több százra rúgott. Mivel akkoriban a megmunkáláshoz csupán hobbieszközök álltak rendelkezésünkre, teljes hétvégéket töltöttünk el a furatok megmunkálásával és a szegecseléssel.Amikor ez az első konstrukció végre elkészült, már a rover motorjai is a kezünkben voltak. Mivel az elektronika ekkor még csak a tervezőasztalon létezett, mi pedig nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogyan is lépked a roverünk, beszereltük a hajtóműveket a vázunkba, és az egyik akkus csavarozó akkumulátorát használva meghajtottuk őket. Ekkor tette meg az első lépteit a rover. Gyönyörűen mászta meg azt a kb. 40 fokos emelkedőt, amit akkor a környéken találtunk. Amikor viszont kamerát rögzítettünk a váz végébe, és menet közben videóztuk a rover mozgását, furcsa dologra lettünk figyelmesek: a vázunk elég erősen csavarodott a hosszanti tengelye mentén. Az L-profil ugyanis valóban nehezebben hajlik egy ugyanolyan tömegű egyszerű rúdhoz, vagy lemezhez képest, viszont kiválóan csavarodik. Az L-profil váz tömege a kiválónak mondható 540 gramm volt, ami alig fele a korábban meghatározott 1 kilogramos maximális értéknek, csak az az átkozott csavarodás ne lett volna.

Ekkor került elő a lemezből hajtogatott dobozváz ötlete. Az előző verzióval ellentétben itt nem több száz alkatrészről beszélünk, hanem egyetlenegyről, aminek a megmunkálása bonyolultabb, viszont nincs összeállítási munka vele, és sokkal merevebb is az elődjénél. A gyártás során egy alumíniumlemezből indultunk ki, melynek a kiterített "szabásmintáját" hajtottuk be a megfelelő éleknél, ahol még egy kicsit hegesztettünk is, így alakult ki a dobozunk. [A gyártás első lépéseként a 3D testmodellből lemez terítékmodell készült (mintha a papírrepülőnket hirtelen felindultságtól fogva visszahajtogatnánk sima papírlappá, és az összes hajlítási vonalat egy virtuális ceruzával megjelölnénk, a vonalak pontos pozícióját pedig eltennénk későbbre). Íme, a váz evolúciója:
A korábban eltárolt hajlítási élek helyzetét megadó vonalakat később felhasználva, egy ún. élhajlító gépen elkezdtük összehajtogatni a vázlemezt, míg meg nem kaptuk a 3D modellre erősen emlékeztető dobozvázat.] A dobozváz még mindig imbolygott az első próbák után, de ez abbamaradt, mihelyt rászereltük az alumínium tetőrácsot. Örültünk is, mint majom a farkának, bár sok megoldatlan probléma állt még előttünk.
Például az, hogy a tömegcsökkentés érdekében sok helyen kikönnyítettük a vázat, ami miatt a por szabadon ki-be járhatott: olyan anyaggal kellett tehát beburkolni, ami nagyon könnyű, de képes ellenállni a kisebb köveknek, sziklacsúcsoknak - így biztosítva teljes védelmet a roverben rejlő elektronika számára. Ekkor gondoltunk a kerekeknél már használt szénszálra, amiből lapokat lamináltunk, majd elkészítettük a burkolatot, amit ezután kívülről egy fény- és hővisszaverő réteggel vontunk be. A testben rejlő elektronikát ugyanis védeni kell a tűző nap hatásaitól, és erre egy fekete, fényelnyelő szénszállap nemigen alkalmas. [A váz burkolata a szponzoroktól kapott szénszálból készült. Egy-egy réteg szénszál műgyantával átitatva egyfajta szénszál-fóliát kapunk, ami rendkívül könnyű, de kellően erős. Ezt egy antisztatikus, hőtükörként működő fóliával (alumíniummal fémgőzőlt polietilén fólia) takartuk be.] Az I2 roverben lévő technológia sok esetben még nem űrképes, mi leginkább "Földképesre" terveztük, hogy ezzel is sok-sok tapasztalatot szerezzünk.
Az I3 roverünk viszont már teljes egészében űr- és (remélhetőleg) Holdképes lesz. Ez többek között annyit jelent, hogy ellen kell tudni állnia különböző sugárzásoknak, el kell viselnie extrém hőmérsékletkülönbségeket (pl. +120°C-nek vagy -180 °C), meg kell barátkoznia a fölöttébb kellemetlen természetű holdporral, és a felbocsátás okozta kellemetlenségeket is bírnia kell (rázkódás, gyorsulás). Természetesen ezekről a témákról is részletesen beszámolunk!

Persze, a legideálisabb gyártási megoldás az lett volna a vázhoz - merevség és tömeg szempontjából - ha egy monolit titán-alumínum tömbből faragjuk ki az egészet CNC maróval. Ne adj Isten, űbertuti módon kinyomtatjuk Direct Metal Laser Sintering-gel. De ilyen gyártási és anyag - és minőségi lehetőséget még senki nem ajánlott fel, ha mégis lenne ilyen kérjük NE HABOZZON!

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A holdutazás egyik legmozgalmasabb pillanata a dokkolás volt, amikor a parancsnoki egység összeakadt a holdkomppal. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Legalább harminc méterre elsodródtunk a Saturntól, mire sikerült megfordulni a parancsnoki egységgel, és ezzel a visszatéréshez máris több üzemanyagra lesz szükségünk. Emellett az a kütyü, ami a Saturnhoz képest relatív sebességünket hivatott mérni, teljesen képtelen értékeket mutat. Így igazából fogalmam sincs arról, milyen gyorsan haladok, bár az a benyomásom, hogy csigalassúsággal távolodom a Saturntól. Így saccolok egy merészet, és bal kezemmel egy kis üzemanyagfröccsöt adok neki, miközben jobbommal stabilan tartom a járművet. A Saturnhoz közeledve, egyre jobban kibontakozik a holdkomp, ami úgy kuporog a Saturn tetején lévő raktérben, mint egy üregében megbúvó fémtarantula.
Egyetlen fekete szemével gonoszul bámul engem: ez az a tölcsér, ahova be kell találnom a dokkolófejünkkel. Nem okoz gondot, hogy a dokkolófejet az ablakomon kinézve nem láthatom (tőlem lejjebb és jobbra, a látóteremen kívül van). Egy célkereszttel felszerelt optikán át kémlelem magam előtt az eget. A holdkomp megfelelő helyére egy háromdimenziós keresztet szereltek. Amikor a célkereszt vonalkái pontosan eltakarják, akkor került egymáshoz képest tökéletes helyzetbe a tölcsér és a dokkolófej. Ezután már csak meg kell őrizni helyzetünket, majd a megfelelő erővel be kell vezetni a fejet a tölcsérbe. Az eljárás némiképp hasonlít a légi utántöltéshez, leszámítva, hogy idefenn nincs légáramlás, sem turbulencia, és simábban megy. A holdkomp közelébe érve tisztán látok mindent, mivel a napfény a vállam mögül süt. Most már teljesen kitölti ablakomat valószerűtlennek tűnő aranyborítása, síklapokból álló szürke külseje, csővázas lábai és szivárványszínben játszó ablakai.

Emellett az a bizonyos kiálló kereszt is hivogat engem, én pedig egyre feszültebbé válok, ahogy egyre jobban közeledik felém. Már mindkét kezemre szükségem van: a ballal szabályzom, hogy felfelé megyünk vagy lefelé, balra vagy jobbra, közeledünk, vagy távolodunk a holdkomptól, miközben a jobbommal stabilan és megfelelő pozícióban tartom magunkat, és szemmérték alapán korrigálom a parancsnoki egység bólintó, forgó vagy legyezőirányú mozgását.
Buzz és Neil mindeközben két gyámoltalan néző, hiszen csak én vagyok abban a helyzetben, hogy az optika célkeresztjét a holdkomp keresztjével összeigazítsam. Furcsa érzés lehet nekik ilyen közel lenni ehhez a vánszorgó égi óriáshoz, miközben pontosan tudják, hogy nekiütközünk, csak azt nem, hogy mikor, hol, és mennyire.
Már olyan közel vagyunk, hogy a segédhajtóművekből kiáramló gázok megcsapják a holdkompot, ettől pedig vékony bőre ritmikus hullámzásba kezd, akárcsak egy kansasi búzamező a szélben. Most már csak centikre lehetünk tőle, és már csak egy utolsó korrekcióra van lehetőség. Nyugi. Kissé elfordultunk, de nem számít, nincs több időnk. Gázt neki. Ó! Milyen jólesett ez a gyengéd csók!
Az egyik gázpatron berobban, és behúzza a dokkolófejet. Bumm! A reteszek odalenn, a járatban a helyükre kerülnek, és ezzel kész is a dokkolás. „Nem életem legpuhább dokkolása volt, az már igaz” – jegyzem meg, bókokra vadászva. Neil ráharap a csalira.”Hát, innen nézve jónak tűnt.” Igazából nem is volt vele semmi gond, leszámítva azt az üzemanyagmennyiséget, amit a manőver során elpocsékoltam. Az üzemanyag-mérő nem olyan pontos, hogy ezt látni lehessen, de úgy becsülöm, hogy harmichat kilót használtam el az eredetileg tervezett huszonhárom helyett. Tulajdonképpen nem kellene foglalkozni ezzel, mégis… A Gemini-10 útján alapoan megtanultam, milyen könnyen el lehet pazarolni az üzemanyagot, most azonban minden cseppet tartalékolni akarok arra az esetre, ha valamilyen bizarr űrrandevúra kellene sort keríteni a Hold körül.

Kicsuszanok az ülésemből, és feszülten az alsó raktérbe megyek, hogy szemrevételezzem az átjárót. Először el kell távolítani az azt lezáró ajtót, ellenőriznem kell a dokkolófej és a tölcsér állapotát, ami a holdkompot a parancsnoki egységhez rögzíti, majd egy elektromos vezetéket is rá kell csatlakoztatnom; ezen keresztül látja el árammal a parancsnoki egység a holdkompot. Az ajtó könnyen nyílik, de amikor bedugom a fejem az átjáróba, égett szag csapja meg az orromat. Olyasmi, mint amikor egy elektromos vezeték szigetelése megpörkölődik, de a szem előtt lévő drótok kivétel nélkül vadonatújnak tűnnek, és az esetleges túlmelegedés okozta elszíneződés nyomokban sem fedezhető fel rajtuk. Sehogy sem lelem meg a szag forrását, ráadásul egyre kevésbé is érezhető, így lerendezem a dolgot annyival, hogy bámilyen probléma is okozta azt, mostanra már biztosa elmúlt. Talán valami túlhevülhetett a startot követően még a légkör sűrűbb rétegeiben, vagy talán a menekülőrakéta leválásakor annak hajtóműveiből kiáramló füstgáz szorult be ide.

Amennyire lehetséges, igyekszem megfeledkezni a szagról, és továbblépek ellenőrzőlistám következő elemére: kezemmel ellenőrzöm a dokkolóreteszek mindegyikét, egyesével megrángatom őket, hogy meggyőződjek: mindegyik megfelelően a helyére záródott-e. Tizenkét darabot számolok, és mindegyik a helyén van, de lehetséges, hogy talán átsiklottam valamelyik fölött, és egy másikat ellenőriztem kétszer? Újra átnézem mindegyiket, de semmi problémát nem találok: a dokkolófej és a tölcsér sikeresen vette az első akadályt.

Itt az idő, hogy a főműszerfalon átállítsuk a megfelelő kapcsolót, és ezzel a holdkomp méltóságteljesen kiszabadul a Saturnból, mi pedig büszkén hátrálunk az orrunkra aggatott fődíjjal. A Saturn most már szinte teljesen üresen, már a végét járja. Még egy pályakorrekcióra kerül sor az esetében, amit a földi irányítás végez majd el, ennek következtében pedig majd elszáguld a Hold mellett, és napkörüli pályára áll. Most az a feladatunk, hogy biztonságos távolságba kevedjünk tőle, erre pedig a műszaki egység nagy hajtóművével kerítünk sort, amit most kapcsolunk be első alkalommal. Ez az a kis drága, ami épp annyira lefékez majd minket, hogy úticélunkhoz érve elkaphasson minket a Hold gravitácója, és ne száguldjunk el mi is mellette.

Ha egyszer már elcsípett minket, ott is maradunk, mindaddig, amíg a hajtómű bele nem megy abba, hogy megadja azt a sebességtöbbletet, ami a hazatéréshez szükséges. Minden berendezésünk fontos, de ez a hajtómű életbevágóan az, mégpedig nyilvánvaló okból: alig várjuk, hogy megnézzük, mit tud. Ez a gyújtás mindössze három másodpercig tart, de arra elég, hogy jó képet kapjunk az égéstér, az üzemanyagellátó rendszer, és a hajtóműállító mechanizmus működéséről, és így tovább. Mivel kilencvenezer hétszáz Newton tolóerőt fejt ki, együttes tömegünk pedig 45 350 kilogram, a bekapcsoláskor mindössze egyötöd G-vel billent minket finoman fenéken, de azért ez sem megvetendő.

A három röpke másodpercben minden jónak tűnik, majd a földi irányítás is megerősíti, hogy a telemetriai adatok alapján ők sem bukkantak meghibásodásra. Most már tényleg úton vagyunk a Hold felé, pontosan a kijelölt pályánkon, 32 200 kilométerre a Földtől. Jó ég, hogy megéheztem! Nem csoda, mivel a Cape-i idő szerint már délután kettő is elmúlt.

Ebédig azonban még maradt pár tennivalónk. Az első kellemes elfoglaltság: ki kell bújnunk szkafanderünkből. Segítünk egymásnak kicipzárazni ruhánkat, és lehámozni az otromba viseletet, miközben három fehér bálna módjára össze-vissza ütődünk, ahogy közelharcot vívunk a túlméretes ruhaneművel. Apránként azért csak lekerül rólunk, majd szépen összehajtogatva a középső ülés alatti tárolótasakokban landolnak. Összezsugorodott testtérfogatunkkal már jóval nagyobbnak és összehasonlíthatlanul komfortosabbnak tűnik a hely, ahol a továbbiakban kétrészes, fehér mackóban vagyunk.

A következő teendőm, hogy másodjára is újrahangoljam navigációs platformunkat, és ismételten segítségül hívom a számítógépet a szextáns beállításához. Minden simán megy. Öt golyós eredmény! Na, ehhez mit szólnak vajon a sportőrültek? De nem éri meg elbízni magamat, és Magellán bizony csúnyán felsül, mihelyt a következő feladatra áttér – meg kell határozni öt csillag és a Föld horizontja által bezárt szöget. Pár csillagot tisztán látok, mint például az Altairt, de rögtön akadályba ütközöm, amikor a horizonton a közvetlenül alattuk található ún. szubstelláris pontot meg akarom találni. Máskor, például az Enif esetében a csillag nem elég fényes ahhoz, könnyedén észrevegyem. Végül átverekedem magam a méréseken, de a kapott eredményeim nem túl pontosak, és odalett az önbizalmam is. Ez a feladat csupán gyakorlás volt, mivel hasonló mérésekre csak akkor kell sort kerítenünk, ha megszakadna a rádióösszeköttetés a földi irányítással. Ugyanakkor szíven üt a felismerés, hogy még mindig botcsinálta navigátor vagyok, aki nem sokat fejlődött a Geminis idők óta.

Most már legalább nyugodtan ehetek, de közel sem vagyok olyan éhes, mint azt korábban éreztem. Nem mintha rosszul lennék, de valahogy ezek a zéró G-ben végzett akrobatikus mutatványok megzavarták az agyam és emésztőrendszerem közti törékeny viszonyt, holott általában még többet ennék annál is, amit Lew elő tud állítani. A bal térdem is fáj, akárcsak a Gemini-10 esetében, igaz, ezúttal kevésbé: valószínűleg jobban sikerült testemet megszabadítani a benne lévő nitrogéntől. Hatalmas előny, hogy volt már ilyesmivel dolgom, mivel most joggal arra számítok, hogy pár órán belül a fájdalom a múlté. Az egész eddigi utunk a Gemini-10 küldetés arányos részével összehasonlítva összességében kevésbé nyomasztó, bár kétségkívül vannak különbségek a két küldetés jelentőségét illetően – akár a történelem, akár a kockázat oldaláról értékeljük őket.

Időközben előbukkanunk a Föld árnyékából, és az állandó napsütésben utazunk. Ez persze valamennyire állandó sötétség is, attól függően, hogy merre nézünk. A Nap felőli oldalon semmi mást nem látni, csak vakító korongját, a másik oldalon viszont a fekete üresség tátong.
A csillagok ott vannak, de nem látszódnak az űrhajót elárasztó fényárban, amikor a pupilla önkéntelenül összeszűkül: fényük túl halvány ahhoz, hogy versenyre keljen a visszaverődő napfénnyel: a csillagok és a Nap fényének egyaránt az összeszűkült pupilla apró nyílásán át kell bejutnia a szembe. Nem, a csillagok észleléséhez a pupillának épp eléggé ki kell tágulnia ahhoz, hogy beengedje a csillagok fényét a retinára, ez azonban csak a napfény teljes kiiktatásával lehetséges.
Gyakorlati értelemben ez azt jelenti, hogy mind az öt ablakot letakarjuk fémlapokkal, majd a távcsövet pontosan a megfelelő szögbe állítjuk: a teleszkópnak a Naptól minél messzebbre kell az eget pásztáznia, és ráadásul arra is oda kell figyelni, nehogy a holdkompról vagy a parancsnoki egységről fény verődjön a látómezőjébe. Ilyen körülmények között a szem lassan alkalmazkodik a sötétséghez, és a fényesebb csillagok fokozatosan előtűnnek a semmiből. Pár perc múlva már a csilagképek ismerős mintái is felismerhetővé válnak (feltéve, hogy elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy ismerős csillagképeket fedezzünk fel az égboltnak azon a részén, ami a napfény elől való menekülés során még megmaradt számunkra). Ezután a navigátor már folytathatja is a munkáját."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...