A holdutazás egyik legmozgalmasabb pillanata a dokkolás volt, amikor a parancsnoki egység összeakadt a holdkomppal. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Legalább harminc méterre elsodródtunk a Saturntól, mire sikerült megfordulni a parancsnoki egységgel, és ezzel a visszatéréshez máris több üzemanyagra lesz szükségünk. Emellett az a kütyü, ami a Saturnhoz képest relatív sebességünket hivatott mérni, teljesen képtelen értékeket mutat. Így igazából fogalmam sincs arról, milyen gyorsan haladok, bár az a benyomásom, hogy csigalassúsággal távolodom a Saturntól. Így saccolok egy merészet, és bal kezemmel egy kis üzemanyagfröccsöt adok neki, miközben jobbommal stabilan tartom a járművet. A Saturnhoz közeledve, egyre jobban kibontakozik a holdkomp, ami úgy kuporog a Saturn tetején lévő raktérben, mint egy üregében megbúvó fémtarantula.
Egyetlen fekete szemével gonoszul bámul engem: ez az a tölcsér, ahova be kell találnom a dokkolófejünkkel. Nem okoz gondot, hogy a dokkolófejet az ablakomon kinézve nem láthatom (tőlem lejjebb és jobbra, a látóteremen kívül van). Egy célkereszttel felszerelt optikán át kémlelem magam előtt az eget. A holdkomp megfelelő helyére egy háromdimenziós keresztet szereltek. Amikor a célkereszt vonalkái pontosan eltakarják, akkor került egymáshoz képest tökéletes helyzetbe a tölcsér és a dokkolófej. Ezután már csak meg kell őrizni helyzetünket, majd a megfelelő erővel be kell vezetni a fejet a tölcsérbe. Az eljárás némiképp hasonlít a légi utántöltéshez, leszámítva, hogy idefenn nincs légáramlás, sem turbulencia, és simábban megy. A holdkomp közelébe érve tisztán látok mindent, mivel a napfény a vállam mögül süt. Most már teljesen kitölti ablakomat valószerűtlennek tűnő aranyborítása, síklapokból álló szürke külseje, csővázas lábai és szivárványszínben játszó ablakai.

Emellett az a bizonyos kiálló kereszt is hivogat engem, én pedig egyre feszültebbé válok, ahogy egyre jobban közeledik felém. Már mindkét kezemre szükségem van: a ballal szabályzom, hogy felfelé megyünk vagy lefelé, balra vagy jobbra, közeledünk, vagy távolodunk a holdkomptól, miközben a jobbommal stabilan és megfelelő pozícióban tartom magunkat, és szemmérték alapán korrigálom a parancsnoki egység bólintó, forgó vagy legyezőirányú mozgását.
Buzz és Neil mindeközben két gyámoltalan néző, hiszen csak én vagyok abban a helyzetben, hogy az optika célkeresztjét a holdkomp keresztjével összeigazítsam. Furcsa érzés lehet nekik ilyen közel lenni ehhez a vánszorgó égi óriáshoz, miközben pontosan tudják, hogy nekiütközünk, csak azt nem, hogy mikor, hol, és mennyire.
Már olyan közel vagyunk, hogy a segédhajtóművekből kiáramló gázok megcsapják a holdkompot, ettől pedig vékony bőre ritmikus hullámzásba kezd, akárcsak egy kansasi búzamező a szélben. Most már csak centikre lehetünk tőle, és már csak egy utolsó korrekcióra van lehetőség. Nyugi. Kissé elfordultunk, de nem számít, nincs több időnk. Gázt neki. Ó! Milyen jólesett ez a gyengéd csók!
Az egyik gázpatron berobban, és behúzza a dokkolófejet. Bumm! A reteszek odalenn, a járatban a helyükre kerülnek, és ezzel kész is a dokkolás. „Nem életem legpuhább dokkolása volt, az már igaz” – jegyzem meg, bókokra vadászva. Neil ráharap a csalira.”Hát, innen nézve jónak tűnt.” Igazából nem is volt vele semmi gond, leszámítva azt az üzemanyagmennyiséget, amit a manőver során elpocsékoltam. Az üzemanyag-mérő nem olyan pontos, hogy ezt látni lehessen, de úgy becsülöm, hogy harmichat kilót használtam el az eredetileg tervezett huszonhárom helyett. Tulajdonképpen nem kellene foglalkozni ezzel, mégis… A Gemini-10 útján alapoan megtanultam, milyen könnyen el lehet pazarolni az üzemanyagot, most azonban minden cseppet tartalékolni akarok arra az esetre, ha valamilyen bizarr űrrandevúra kellene sort keríteni a Hold körül.

Kicsuszanok az ülésemből, és feszülten az alsó raktérbe megyek, hogy szemrevételezzem az átjárót. Először el kell távolítani az azt lezáró ajtót, ellenőriznem kell a dokkolófej és a tölcsér állapotát, ami a holdkompot a parancsnoki egységhez rögzíti, majd egy elektromos vezetéket is rá kell csatlakoztatnom; ezen keresztül látja el árammal a parancsnoki egység a holdkompot. Az ajtó könnyen nyílik, de amikor bedugom a fejem az átjáróba, égett szag csapja meg az orromat. Olyasmi, mint amikor egy elektromos vezeték szigetelése megpörkölődik, de a szem előtt lévő drótok kivétel nélkül vadonatújnak tűnnek, és az esetleges túlmelegedés okozta elszíneződés nyomokban sem fedezhető fel rajtuk. Sehogy sem lelem meg a szag forrását, ráadásul egyre kevésbé is érezhető, így lerendezem a dolgot annyival, hogy bámilyen probléma is okozta azt, mostanra már biztosa elmúlt. Talán valami túlhevülhetett a startot követően még a légkör sűrűbb rétegeiben, vagy talán a menekülőrakéta leválásakor annak hajtóműveiből kiáramló füstgáz szorult be ide.

Amennyire lehetséges, igyekszem megfeledkezni a szagról, és továbblépek ellenőrzőlistám következő elemére: kezemmel ellenőrzöm a dokkolóreteszek mindegyikét, egyesével megrángatom őket, hogy meggyőződjek: mindegyik megfelelően a helyére záródott-e. Tizenkét darabot számolok, és mindegyik a helyén van, de lehetséges, hogy talán átsiklottam valamelyik fölött, és egy másikat ellenőriztem kétszer? Újra átnézem mindegyiket, de semmi problémát nem találok: a dokkolófej és a tölcsér sikeresen vette az első akadályt.

Itt az idő, hogy a főműszerfalon átállítsuk a megfelelő kapcsolót, és ezzel a holdkomp méltóságteljesen kiszabadul a Saturnból, mi pedig büszkén hátrálunk az orrunkra aggatott fődíjjal. A Saturn most már szinte teljesen üresen, már a végét járja. Még egy pályakorrekcióra kerül sor az esetében, amit a földi irányítás végez majd el, ennek következtében pedig majd elszáguld a Hold mellett, és napkörüli pályára áll. Most az a feladatunk, hogy biztonságos távolságba kevedjünk tőle, erre pedig a műszaki egység nagy hajtóművével kerítünk sort, amit most kapcsolunk be első alkalommal. Ez az a kis drága, ami épp annyira lefékez majd minket, hogy úticélunkhoz érve elkaphasson minket a Hold gravitácója, és ne száguldjunk el mi is mellette.

Ha egyszer már elcsípett minket, ott is maradunk, mindaddig, amíg a hajtómű bele nem megy abba, hogy megadja azt a sebességtöbbletet, ami a hazatéréshez szükséges. Minden berendezésünk fontos, de ez a hajtómű életbevágóan az, mégpedig nyilvánvaló okból: alig várjuk, hogy megnézzük, mit tud. Ez a gyújtás mindössze három másodpercig tart, de arra elég, hogy jó képet kapjunk az égéstér, az üzemanyagellátó rendszer, és a hajtóműállító mechanizmus működéséről, és így tovább. Mivel kilencvenezer hétszáz Newton tolóerőt fejt ki, együttes tömegünk pedig 45 350 kilogram, a bekapcsoláskor mindössze egyötöd G-vel billent minket finoman fenéken, de azért ez sem megvetendő.

A három röpke másodpercben minden jónak tűnik, majd a földi irányítás is megerősíti, hogy a telemetriai adatok alapján ők sem bukkantak meghibásodásra. Most már tényleg úton vagyunk a Hold felé, pontosan a kijelölt pályánkon, 32 200 kilométerre a Földtől. Jó ég, hogy megéheztem! Nem csoda, mivel a Cape-i idő szerint már délután kettő is elmúlt.

Ebédig azonban még maradt pár tennivalónk. Az első kellemes elfoglaltság: ki kell bújnunk szkafanderünkből. Segítünk egymásnak kicipzárazni ruhánkat, és lehámozni az otromba viseletet, miközben három fehér bálna módjára össze-vissza ütődünk, ahogy közelharcot vívunk a túlméretes ruhaneművel. Apránként azért csak lekerül rólunk, majd szépen összehajtogatva a középső ülés alatti tárolótasakokban landolnak. Összezsugorodott testtérfogatunkkal már jóval nagyobbnak és összehasonlíthatlanul komfortosabbnak tűnik a hely, ahol a továbbiakban kétrészes, fehér mackóban vagyunk.

A következő teendőm, hogy másodjára is újrahangoljam navigációs platformunkat, és ismételten segítségül hívom a számítógépet a szextáns beállításához. Minden simán megy. Öt golyós eredmény! Na, ehhez mit szólnak vajon a sportőrültek? De nem éri meg elbízni magamat, és Magellán bizony csúnyán felsül, mihelyt a következő feladatra áttér – meg kell határozni öt csillag és a Föld horizontja által bezárt szöget. Pár csillagot tisztán látok, mint például az Altairt, de rögtön akadályba ütközöm, amikor a horizonton a közvetlenül alattuk található ún. szubstelláris pontot meg akarom találni. Máskor, például az Enif esetében a csillag nem elég fényes ahhoz, könnyedén észrevegyem. Végül átverekedem magam a méréseken, de a kapott eredményeim nem túl pontosak, és odalett az önbizalmam is. Ez a feladat csupán gyakorlás volt, mivel hasonló mérésekre csak akkor kell sort kerítenünk, ha megszakadna a rádióösszeköttetés a földi irányítással. Ugyanakkor szíven üt a felismerés, hogy még mindig botcsinálta navigátor vagyok, aki nem sokat fejlődött a Geminis idők óta.

Most már legalább nyugodtan ehetek, de közel sem vagyok olyan éhes, mint azt korábban éreztem. Nem mintha rosszul lennék, de valahogy ezek a zéró G-ben végzett akrobatikus mutatványok megzavarták az agyam és emésztőrendszerem közti törékeny viszonyt, holott általában még többet ennék annál is, amit Lew elő tud állítani. A bal térdem is fáj, akárcsak a Gemini-10 esetében, igaz, ezúttal kevésbé: valószínűleg jobban sikerült testemet megszabadítani a benne lévő nitrogéntől. Hatalmas előny, hogy volt már ilyesmivel dolgom, mivel most joggal arra számítok, hogy pár órán belül a fájdalom a múlté. Az egész eddigi utunk a Gemini-10 küldetés arányos részével összehasonlítva összességében kevésbé nyomasztó, bár kétségkívül vannak különbségek a két küldetés jelentőségét illetően – akár a történelem, akár a kockázat oldaláról értékeljük őket.

Időközben előbukkanunk a Föld árnyékából, és az állandó napsütésben utazunk. Ez persze valamennyire állandó sötétség is, attól függően, hogy merre nézünk. A Nap felőli oldalon semmi mást nem látni, csak vakító korongját, a másik oldalon viszont a fekete üresség tátong.
A csillagok ott vannak, de nem látszódnak az űrhajót elárasztó fényárban, amikor a pupilla önkéntelenül összeszűkül: fényük túl halvány ahhoz, hogy versenyre keljen a visszaverődő napfénnyel: a csillagok és a Nap fényének egyaránt az összeszűkült pupilla apró nyílásán át kell bejutnia a szembe. Nem, a csillagok észleléséhez a pupillának épp eléggé ki kell tágulnia ahhoz, hogy beengedje a csillagok fényét a retinára, ez azonban csak a napfény teljes kiiktatásával lehetséges.
Gyakorlati értelemben ez azt jelenti, hogy mind az öt ablakot letakarjuk fémlapokkal, majd a távcsövet pontosan a megfelelő szögbe állítjuk: a teleszkópnak a Naptól minél messzebbre kell az eget pásztáznia, és ráadásul arra is oda kell figyelni, nehogy a holdkompról vagy a parancsnoki egységről fény verődjön a látómezőjébe. Ilyen körülmények között a szem lassan alkalmazkodik a sötétséghez, és a fényesebb csillagok fokozatosan előtűnnek a semmiből. Pár perc múlva már a csilagképek ismerős mintái is felismerhetővé válnak (feltéve, hogy elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy ismerős csillagképeket fedezzünk fel az égboltnak azon a részén, ami a napfény elől való menekülés során még megmaradt számunkra). Ezután a navigátor már folytathatja is a munkáját."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.