Az Apollo-11 utasai számára fenyegető és baljós látvány volt a Holdtól mindössze 100 kilométerre lenni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A negyedik nap határozottan más, mint a korábbiak. Kilenc óra helyett hetet aludtam – viszont ez pihentető hét óra volt. Annak ellenére, hogy Hold felé menet feltett szándékunk volt, hogy takarékoskodunk energiánkkal, kezdenek a stressz jelei mutatkozni rajtunk (legalábbis, rajtam mindenképp), és most azt érzem, hogy valamennyiünket megülte a tudat: a nászutazásnak vége, és ideje kicsiny rózsaszín testünket munkára fogni. Az első megdöbbenés akkor ér minket, amikor leállítjuk forgó mozgásunkat, és olyan helyzetbe kerülünk, ahonnan láthatjuk a Holdat. Közel egy napja néztük utoljára, és megjelenése most egyszerre drámai, látványos, és felpezsdítő. A Holdat örök életemben egy kétdimenziós, apró sárga korongként ismertem az égen, ez azonban mostanra eltűnt, és helyét a legcsodálatosabb gömb vette át, amit valaha láttam. Kezdjük azzal, hogy hatalmas, teljesen kitölti ablakunkat. Másodsorban háromdimenziós. kitolja a hasát felénk olyanformán, hogy már-már azt érzem, karomat kinyújtva megérinthetem, miközben felszíne egyértelműen távolodik a szélei felé. Az űrhajónk és a Nap között van, ami a létező legpazarabb megvilágítást eredményezi. A túloldalát érő napsütés glóriát rajzol köré, és a napfény átzuhog a szélein, ami titokzatos külsőt kölcsönöz neki, egyúttal kihangsúlyozza a méretét és halványan derengő, himlőhelyes felszínét.

A drámai hatást fokozza, hogy ismét látjuk a csillagokat. Most már a Hold árnyékában utazunk: az eltelt három nap alatt ez az első alkalom, hogy sötétben vagyunk, és a tűnékeny csillagok újra megjelennek, mintha csak erre a pillanatra vártak volna. A Hold tányérját 360-fokban szegélyező karima gyönyörű megvilágításban úszik a Nap előlünk rejtett sugarainak köszönhetően, ez pedig alapvetően két, egymástól nagyon eltérő területre osztja a felszínt. Az egyik közel fekete, míg a másik a Föld felszínéről visszavert fehéres fényben fürdik. A földfény, ahogy hívják, igazából az a napfény, ami a Naptól a Földre érkezik, majd onnan a Holdra vetül. A Föld határozottan fényesebb, mint a Hold a Földről nézve. A napkorona halvány, vöröses-sárgás fénye, a Föld fehéres ragyogása, és a környező égbolt csillagokkal teleszórt színtiszta feketesége így együtt kékes fénybe öltözteti a Holdat. Ez a csodálatos gömb pedig ott csüng baljóslatúan, mindenféle hang vagy mozgás nélkül, a maga félelmetes jelenlétével, és semmiképp sem tűnik hivogatónak. Neil így összegzi: „Ezért a látványért megérte idejönni.” És ez valamennyire ijesztő is, bár egyikünk sem mondja ki.

Mielőtt túlzottan a Hold varázsa alá kerülhetnénk, Houston földönkívüli csevejre hív minket, ami ott visszhangzik hallójáratainkban, miközben emlékeztetnek minket ránk váró teendőink egy részére. Ellenőriznünk kell, hogy a másodlagos hűtőrendszerben áramlik-e a folyadék, és ennek egy második radiátor hadrendbe állításával teszünk eleget. Ez az a próba, amit régóta elleneztem („Ha az istenverte elsődleges rendszer működik, miért bajlódjunk a másodlagos rendszer tesztelésével?”), de végül egy sor értekezlet árán meggyőztek engem a szükségességéről. Miután sikeresen letudom ezt a napirendi pontot, kicsit mintha zsémbes hangulatba kerülnék, mivel ezt találom mondani Houstonnak: „Ezügyben legalább már nem lesz szükség több értekezletre.” „A küldetésigazgató feljajdult” – válaszolja a CAPCOM. Vajon megsértettem volna Cliff Charlesworth-t? „Nem, nem akartam semmi jajongást. Az összes értekezletet egytől-egyik élveztem” – hazudom. Houston a nap híreivel jutalmaz meg minket, ami főképp baseballból és más apróságokból áll. Azt azért megemlítik, hogy a Pravda szerint Neil „a hajó cárja”, és ezt az út hátralevő részére kedélyesen elraktározom magamban. Van még egy vicces történetük Michael fiamról, legalábbis, számomra vicces. „Mit gondolsz” - kérdezték Michaelt - „arról, hogy édesapád bekerül a történelembe?” „Az jó” – feleli Michael, majd hosszas csönd után megkérdezi: „És mi az, hogy történelem?”

Houston ezután nagyobb fordulatszámra kapcsol, és valósággal tolja belénk a legfrissebb információkat, amit tudnunk kell, mielőtt a Hold baloldalán eltűnnénk a háta mögött. Tudnunk kell, miként álljunk holdkörüli pályára, probléma esetén, hogyan hagyjuk azt el – és ebben nem számíthatunk a földi irányítás segítségére. A rádiónkkal csak a szemünkkel is látható emberekhez beszélhetünk, a hold mögött pedig senkit nem fogunk látni.
Az elmúlt tizennégy órában már a Hold hatása érvényesül, és 915 m/s-os sebességünkről fokozatosan 2316 m/s-ra gyorsultunk. Ahhoz, hogy a Hold gravitációs tere elkapjon minket, egész pontosan 890 m/s-mal kell csökkentenünk sebességünket, és ezt műszaki egységünk hajtóművének hat perc két másodperces gyújtásával érjük el.
A LOI1 néven ismert művelettel, vagyis a holdkörüli pályára álláshoz szükséges első gyújtással először ellipszis alakú pályára állunk, amit a felszín fölött 96,5 kilométerrel ívelő körpályává alakítunk, ha majd négy órával később megkíséreljük a LOI2-t.

Ahogy közeledünk a Hold bal oldalához, nem győzök ismét csodálkozni pályánk pontosságán. Mindössze nyamvadt ötszáz kilométer választott el minket attól, hogy bele ne csapódjunk a felszínébe, és mindezt több mint negyedmillió kilométer távolságból hoztuk össze. És ne felejtsük, hogy a Hold mozgó célpont, amit az égen száguldozva épp csak egy hajszállal előztünk meg. Amikor a minap felszálltunk, a Hold még távolról sem ért jelenlegi helyére: egy íven 40 fokkal, vagyis közel 325 ezer kilométerrel volt arrébb, és most a houstoni alagsorban a nagy számítógépek mégcsak nem is kínlódtak, amikor csak úgy felbüfögték szuperpontos számításaikat. Remélem.

Amikor végül a Hold mögé érünk, valamivel több mint nyolc percünk van hátra a gyújtásig. Most elképesztően elővigyázatosak vagyunk, minden egyes lépést számtalanszor ellenőrzünk. Nagyon hasonló a helyzet ahhoz, amikor a Gemini-10-zel a földkörüli pályánk elhagyását célzó gyújtásra készültünk – ha John Younggal pozíciónkat harmincszor nem ellenőriztük, akkor egyszer sem. Ha mindössze egyetlen számjegyet rosszul ütünk be a számítógépünkbe, legrosszabb esetben visszafordulunk, és azon kapjuk magukat, hogy a Nap körül készülünk éppen pályára állni: ezzel a Naprendszer új bolygójává válnánk, amit a következő generáció épp úgy felfedezhet majd, mint a legutóbbi tette ezt a Plútóval. Köszönöm, ebből nem kérek.
Amikor végül eljön a nagy pillanat, a nagy hajtómű bekapcsol, és megnyugtatóan belenyom minket üléseinkbe. Mindössze 1 G töredéke a lassulás, de érzésre jónak tűnik. Hat percig csak ülünk, és sólyom módjára feszülten bámuljuk a műszerfalat, szemünkkel újra és újra végigpásztázzuk a kritikus műszereket és mutatókat, hogy megbizonyosodjunk arról, minden rendben van-e, ami most velünk történik. Amikor a hajtómű leáll, megvitatjuk a dolgot számítógépünkkel, és felolvasom az eredményeket: „Mínusz egy, mínusz egy, plusz egy. Jézusom! Minden rosszat visszaszívok, amit valaha az MIT-re mondtam.” Ez alatt azt értem, hogy pontosságunk egészen lenyűgöző: közel 915 méter per szekudumos sebességváltozás mellett, az eltérés mindössze 0,03 méter per szekundum a három tengely mentén. Ez egy akkurátus gyújtás volt, és még Neil is elismerően nyilatkozik róla: „Ez gyönyörű gyújtás volt” – mondja, én pedig visszhangzom a szavait: „A pokolba is, meghiszem azt! … Nem tudom, hogy 95 kilométer magasan vagyunk-e, de legalább nem csapódtunk be Holdanyánkba.” Buzz a pályánkkal kapcsolatban a számítógépet faggatja. „Ezt nézzétek, 272,9 és 98,0”, mire ezt felelem: „Csodálatos, csodálatos, csodálatos, csodálatos!” „Nem akarod esetleg felírni?” – érdeklődik Buzz. Miért is ne? „Vésd csak fel, mint atom: 270-szer 100.” Buzz lételeme a pontosság: „Mindössze egy kilométer pár tizedét tévedtünk csak.” Mámorban úszom. „Helló, Hold, hogysmint a jó öreg hátsó feled?” Megérkeztünk.

A második gyújtást követően átlagosan 95 kilométerrel a felszín fölött állunk közel körpályára, és alkalmunk adódik szemügyre venni a jó öreg túloldalt, majd a Föld felőli oldalt is, illetve a kettő közti területeket. Különösen alaposan akarjuk szemügyre venni a leszállóhelyet, azt a pontot, amit az eltelt hónapokban csak fényképeken láthattunk. Neil összegzi a benyomásait Houstonnak: „Hasonlít a látvány a képekhez, a kettő közti különbség nagyjából olyan, amennyi a foci esetében van aközött, hogy kimegyünk a meccsre vagy tévén nézzük a közvetítést. Ezt nem lehet semmivel sem kiváltani, ehhez itt kell lenni.” Neil és Buzz felidézik a holnapi holdraszállás útvonalába eső ismerős jellegzetességeket: Mount Marilyn (Jim Lovell felesége nyomán), Boot Hill, Duke Island (Charlie Duke-ról kapta nevét), Diamondback és Sidewinder (ez két szinuszgörbe, ami a Nyugalom Tengerében nyújtózik, és szakasztott olyanok, mintha csörgőkígyók lennének), és így tovább, míg meg nem látjuk magát a leszállóhelyet.
A Nyugalom Tengerén még épp csak hajnalodik, és a nap sugarai mindössze egyfokos szögben érik a felszínt. Ilyen megvilágítás mellett a kráterek elképesztően hosszú árnyékot vetnek, és számomra az egész vidék határozottan fenyegetőnek tűnik, és semmi garancia nincs arra, hogy a felszíne elbírjon akár egy babakocsit is, nemhogy egy holdkompot. Önkéntelenül kommentálom a látottakat („olyan durva a felszíne, mint egy kukoricacsőé”), de mindhárman tudjuk (valóban?), hogy holnap jóval simábbnak látjuk majd a felszínét, ahogy a nap egyre jobban a felszín fölé emelkedik, míg végül eléri a holdraszállás idejére kalkulált 10 fokos szöget."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A szovjet űrprogram valójában a cári időkig nyúlik vissza: Konsztantyin Ciolkovszkij álmodta meg, aki egy csillagközi űrhajót is tervezett. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"1950. március 15-én Tyihonravov előállt a szovjet űrprogram egyik alapművével, aminek elég bonyolult címe magáért beszélt: "[Értekezés] az első kozmikus sebesség elérésének lehetőségéről, illetve egy több-fokozatú rakéta alkalmazásával egy műhold földkörüli pályára állítása a rendelkezésre álló technológia felhasználásával".
Ez a tanulmány nagy felzúdulást okozott, és Tyihonravov mellőzéséhez vezetett. Sztálin uralmának vége felé, a korra jellemző paranoiás légkörben azzal gyanúsították meg, hogy indokolatlanul sokat foglalkozik polgári célú fejlesztésekkel, és nem fordít kellő figyelmet hazájának védelmére. Elkerülte a börtönt, vagy a még annál is rosszabbat: mindössze félreállították, de ironikus módon így tett kellő időre szert a hosszútávú célok kimunkálásához.

Ezidőtájt jelent meg a cikke a Pionyirszkaja Pravda hasábjain. Sztálin halálát követően visszatérhetett korábbi munkahelyére, a Tüzérségi Helyettes Parancsnokság Igazgatóságára. Itt hozta létre a „szatellit-csapatot”, ami kikövezte az utat a Szovjetunió első szputnyikja számára. Az „Értekezés egy mesterséges földi műholdról” c. jegyzetének (1954. május 25.) végén külön fejezetet szentelt a „Holdutazás problémáinak”, ebben egy 1500 kg-os űrhajó holdraszállását, illetve a földi légkörbe lépését vázolta. Egy gyerekújságban közölt ötleteiből három év alatt hivatalos szovjet dokumentumok lettek.

A Szovjet Tudományos Akadémia 1956 áprilisában országos konferenciát szervezett „Az atmoszféra felső rétegeinek rakétával történő kutatása” címmel. Ebből az alkalomból Szergej Koroljov egy hosszas előadást tartott. Elmondta:

"Egy Holdra induló, majd onnan a Földre visszatérő rakéta repülésének előkészítése is komoly feladat. A legegyszerűbb megoldás az, ha földkörüli pályáról szondát indítunk útnak. Ugyanakkor közvetlenül a Földről is végrehajtható a küldetés. Minderre a nem túl távoli jövőben sor kerülhet. "

A 9. számú részleget később átszervezték, és az Űreszköz-fejlesztő Tervezőiroda nevet kapta. Utóbbi 1957 áprilisában egy részletes műszaki tanulmányt készített „Kutatási terv a Hold felfedezését szolgáló távvezérelt műholdak és automatikus űrhajók létrehozására” címmel. Tyihonravov szerint a kulcsproblémát a tervezett interkontinentális ballisztikus rakéta felső rakétafokozatának megépítése jelentette.
Eközben a Tudományos Akadémia a Bolygóközi Kommunikációs Bizottságot bízta meg a tervezőmunkáltatok felügyeletével, illetve „a kozmikus tér meghódításának” feladatával: alelnöke Mihail Tyihonravov lett. Egy időre megakadt a munka, mivel az ősz folyamán az OKB-1 figyelmét egy mesterséges földi műhold startjának várható kihívásai kötötték le.

A Szputnyikot megelőzően a szovjet űrprogram számos intézetből, az élet legkülönfélébb területén dolgozó emberekből és sokféle hagyományból tevődött össze, de a holdutazás, a Föld legközelebbi égi szomszédjának meglátogatása mindig is szerves részét képezte.
A szovjet űrprogram valójában a cári időkig nyúlik vissza: Konsztantyin Ciolkovszkij (1857-1935) álmodta meg, aki siketnéma tanító volt. Figyelemre méltó képességekkel rendelkezett, és űrkutatással kapcsolatos kísérleteket hajtott végre otthonában, egy csillagközi űrhajót is tervezett, kiszámolta a rakéta pályáját (a Ciolkovszkij-féle matematikai egyenletet máig tanítják), és tudományos-fantasztikus műveket írt a naprendszer felfedezésével kapcsolatban. A rakétakutatás a cári időkben nem örvendett nagy népszerűségnek – egy másik, tervezőt, Nyikolaj Kibalcsicsot 1881-ben végezték ki, mivel robbanószerek terén megszerzett tudását egy merénylet során akarta kamatoztatni.
Az 1920-as években beköszöntött az elméleti szovjet kozmosz-kutatók aranykora. Felvirágoztak a tudományos társaságok, kiállításokat tartottak, tudományos-fantasztikus művek jelentek meg, nem is beszélve egy űrutazással foglalkozó enciklopédiáról.

A kor bővelkedett az elméleti, gyakorlati és az ismeretterjesztő munkában. Fridrih Cander és Alexander Sargej (alias Jurij Kondratyuk) körvonalazta, miként lehet egy űrhajóval elrepülni a Holdig és a Marsig. Űrutazást népszerűsítő társaságok alakultak, és kiállításokat szerveztek. Szentpéterváron a Szent Péter-Pál Erődben megalakult a Gázdinamikai Laboratórium. Ez vonzotta ide a század legtehetségesebb orosz vegyészmérnökét, Valentyin Gluskót, és itt fejlesztették ki az első statikus orosz rakétahajtóműveket is.
Az 1908. augusztus 20-án született Glusko már gyerekkorában is tehetséges mérnök volt, aki 13 évesen már játékrakétát épített, 1923-ban Ciolkovszkijjal levelezett, majd 1924-ben megírta első dolgozatát az űrrepüléssel kapcsolatban. 1925-ben Oroszország első rakétahajtómű tervezőirodájában, a Gázdinamikai Laboratóriumban kezdett dolgozni, és 1929-ben – alig több mint húszévesen – már saját részlege volt. A következő évben Glusko megkezdte a salétromsavval, mint lehetséges üzemanyaggal végzett kísérleteit, és új módokat talált ki a rakétahajtóművek burkolására olyan egzotikus anyagok felhasználásával, mint amilyen például a cirkónium. 1931-ben öngyulladó üzemanyagokon dolgozott, hajtóműállító motorokon, illetve nagy teljesítményű turbinák üzemanyagpumpáin.

Alexander Sargej egy 1929-ben „A bolygóközi tér meghódítása” címmel publikált tanulmányában a holdutazás problematikájával foglalkozott. Ő állt elő azzal a gondolattal, hogy a Holdra, vagy bármilyen más égitestre történő landolás esetén a leszállóegységet a felszínen kellene hagyni, ami indítóasztalként szolgálhatna a Földre visszatérő űrhajó számára. Felvetette, hogy a közvetlen megközelítésnél jóval gazdaságosabb holdkörüli (vagy bolygókörüli) pályáról megkezdeni a landolást. Leírta, hogy a Holdról vagy más égitestekről visszatérő felfedezők, miként használhatnák sebességük csökkentésére a Föld atmoszféráját a légkörbelépés során.
1930-ban az idős Konsztantyin Ciolkovszkij "Űrutazás" című lenyűgöző film tanácsadója lett. A filmet a Mosfilm készítette: szkafanderes szovjet kozmonauták súlytalanul utaztak a Holdig (a színészek drótokon függeszkedtek, így utánozva a zéró gravitációt), majd sétáltak a felszínén is.

Ez az aranykor aztán egy csapásra groteszk véget ért 1936-ban, a nagy tisztogató-akciók kezdetével. Tuhacsevszkij marsallt, a hadsereg rakétaprogramjának vezetőjét elfogták, megvádolták hazaárulással, majd agyonlőtték – mindez pár óra leforgása alatt történt. Szergej Koroljovot a gulágra küldték, Glusko pedig hat évre őrizetbe került. A Gázdinamikai Laboratórium két vezetőjét, Langemaakot és Klejmenovot agyonlőtték. A mérnökök többsége házi őrizetbe került, és közülük csak nagyon kevesen menekültek meg Sztálin haragja elől (Tyihonravov a szerencsések közé tartozott). Bezárták az amatőr klubokat is. Szerencsére Ciolkovszkij [ld. a bélyegképen] ezt már nem érte meg 1935-ben bekövetkezett halála miatt.
A gulágok túlélőit később kiengedték – vagy legalábbis enyhébb őrizetbe kerültek: tudásukat a háború szolgálatába kellett állítaniuk. A rakétamérnökök repülőgépeket terveztek, hogy azokkal nyerje meg a Szovjetunió a Németország elleni háborút.
Az igazi sokk azonban 1944-ben érte őket: ekkor szembesültek a németek rakétatervezésben elért sikereivel. Mihail Tyihonravov 1944 augusztusában egy orosz tudósokból álló csoport tagjaként Lengyelországba utazott, az akkor már gyors ütemben visszavonuló német csapatok állásai mögé. A titkosszolgálatok által Nagy-Britanniába küldött jelentés miatt érkeztek ide, abban ugyanis azt állt, hogy Németország rakétafejlesztésekbe kezdett. A Királyi Légierő csapást mért a peenemündei német indítóbázisra, ezt követően Németország egy kísérleti állomásra költöztette telephelyét: a Krakkó melletti Dębicába. A lengyel ügynökök itt meg is találták az indításra és a becsapódásra utaló nyomokat, és sikerült megmenteniük a rakéta maradványát, beleértve annak legkritikusabb alkatrészét, a hajtóművet is. Winston Churchill brit miniszterelnök arra kérte Sztálint, hogy a brit szakértők megvizsgálhassák a helyszínt, ami természetesen egyúttal azt jelentette, hogy Sztálin szakemberei számára is ugyanolyan hasznos volt a látogatás.

Világossá vált, hogy Németország mindannyiukat lekörözte Wernher von Braun tervezőmérnök irányítása alatt. 1942. október 3-án startolt a világ első, igazi ballisztikus rakétája, az A-4-es. Egy hónappal Tyihonravov lengyelországi látogatása után az első A-4-eseket már hadrendbe is állították. 1944-5-ben a V-2-esre átkeresztelt A-4-esekkel lőtték Londont és Antwerpent. Az irányítható, kifinomult rakéták (mint például a Schmetterling), és a légelhárító rakéták (például a Wasserfall) fejlesztésében, és egy sor rakétákkal összefüggő technológiában jóval előrébb jártak a németek. 1945 elején aztán a Vörös Hadsereg megszállta a balti Peenemündében található indítókomplexumot, ahol a németek az A-4-est fejlesztették."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Napok választanak el az osztrákok által szervezett MARS2013 küldetés kezdetétől, és ez épp elég arra, hogy gyakorlatilag módosult tudatállapotba kerüljön a Puli egész csapata – valami olyasmibe, amiről Michael Collins, az Apollo-11 egyik asztronautája is beszámolt. A nagyobb méretű, felfelé szélesedő, csonkakúp formájú csészékről már az első kávé előtt azonnal az Apollo parancsnoki egységre asszociálunk (a hasonlóságot zavaró fül pedig úgyis letörik, ha még nem tört le), a nagyméretű hengeres alakú teásbögréről pedig elkerülhetetlenül a Vosztok jut eszünkbe.
Az utcán sem jobb a helyzet: meleg szeretettel nézegetjük a LEM-feliratú rendszámokat, és az autók vezetőivel azonnal rokonságot vélünk felfedezni. A LEM ugyanis a holdkomp lánykori neve volt (Lunar Excursion Module, később LM). Az LRV kezdetű rendszámok esetében pedig egyenesen garantált a cinkos összekacsintás egy-egy piros lámpánál: ez ugyanis csakis egyértelmű utalás a Lunar Roving Vehicle-re, azaz a holdjáróra, senki ne tagadja. Ösztönösen Pavlics Ferencet keressük a volán mögött, és ha egy pillanatra elkapjuk a sofőr pillantását – és mégsem ő az – két kézzel jelezzük, hogy igen, értjük a célzást. A Hold láttán pedig kutyákat megszégyenítő eksztatikus állapotba kerülünk. Pedig februárban a Marsra megyünk…

A cél nem változott legutóbbi összefoglalónk óta: elsőként akarunk Holdra szállni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében, és ha már ott vagyunk legalább fél kilométert meg kell tenni a Hold felszínén holdjárónkkal, és HD-minőségű képek, videók egész cunamiját kell a földlakókra zúdítanunk. Nem vagyunk egyedül. Akinek ez a versenyben álló 23 csapat közül elsőként sikerül, az megnyeri a 20 millió dolláros fődíjat.
Versenytársaink között jó pár csapat amerikai, de például van román csapat is; egy másik csapat pedig a többi között a horvát, szerb, szlovák, szlovén és ukrán kutatókat tömöríti. A verseny nagyon nehéz: 2013-ig számos csapat kiesett már a mezőnyből, köztük jó pár amerikaival. De, hogy jön ide a Mars?

Elkészült holdjárónk földi prototípusa, amit mi bensőségesen csak Iteráció-2-nek becézünk, és ez most éppen hatalmas megmérettetés előtt áll: mint a poszt elején jeleztük az Osztrák Űrfórum szervezésében februárban részt vesz a MARS2013 szimulációs terepgyakorlaton. A Szaharában a tervek szerint ötször veszünk részt éles bevetésen: február 11-én, 13-án, 20-án, 23-án, és 24-én. Ezeken az alkalmakon a budapesti Mission Control Centerből irányítjuk robotunkat, majdnem olyan körülmények között, mintha csak a Marson lenne.A földi tesztek végeztével azonban a Pulit nem lehet egyszerűen csak becsomagolni egy dobozba, átkötni zsineggel, és feladni a Holdra: nem jutna ugyanis messzire, többek között a kozmikus sugárzás és a szélsőséges hőmérséklet-ingadozások miatt. Azaz, egyelőre nem űrképes. Az Iteráció 3-ban – az Iteráció 2 teszteredményei alapján – építjük meg azt a robotot, ami már a Holdon is megállná a helyét.

A csapat összetétele nem változott legutóbbi „állapotfrissítésünk” óta, csak többen lettünk. Az egyenleg pár tucat gépészmérnök, szoftveres és villamosmérnök az ország minden pontjából. Ők alakítják Pulinkat – így hívják holdjáró robotunkat – hold-kompatibilissé. Geográfusaink határozták meg holdi leszállóhelyeinket, és persze, ne feledkezzünk meg házi csillagászunkról sem. Valamennyiük életét a kommunikációs csapat teszi időnként elviselhetetlenné. Közös bennük, hogy lényegében mindenki önkéntes, a csapattagok főállású munkahelyük mellett, szabadidejükben dolgoznak azon, hogy Pulink karrierje felívelhessen a Holdra: a kezdetek óta sok-sok ezer munkaóra van már a magyar holdprojektben.

Szerencsére, az utóbbi időben örvendetesen alakult szponzoraink száma is: támogatóink között tudhatjuk már a Telenor Magyarország Zrt-t és a HungaroControl Zrt. is.
De minden segítségre szükség is van: egy kiló Puli Holdra juttatása versenytársunkkal szövetkezve 1,35 és 1,8 millió dollár között lehet - űrképes holdjárónkat max. 10 kg-ra tervezzük. (Illetve van már egy újabb lehetőség a Barcelona Moon jóvoltából.) Ez nem kevés pénz, de ha küldetésünk sikerrel jár, és a holdjárónk a többi csapat előtt megérkezik a Holdra, az elképesztő távlatokat nyit meg!
Indulásunkban nagyon fontos szerepe lehet a kisebb cégeknek is, akik ekkora egyösszegű támogatást nem engedhetnek meg maguknak. Ők téglajegyeket vásárolhatnak, ezeket mi pulipaneleknek hívjuk: minden egyes panel 10 ezer forintba kerül. Ezek darabját Indítóállásunkon mérik.
Hatalmasat lendíthetnek rajtunk a magánszemélyek is - részükre találtuk ki Kis Lépés Klubunkat. Ez a virtuális klub 15 ezer férőhelyes, jelenleg közel nyolcszázötvenen támogatnak minket legalább egyszeri 1000 forinttal. Tehát van még benne hely bőven a  klubtagoknak. Most toborozzuk a maradék több mint 14 ezer embert, akik névsorát egy chipkártyán eljuttatjuk majd a Holdra. Kattints bátran, a Pulinak szüksége van a Te segítségedre is.

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

Az űrhajókat igazából Sir Isaac Newton vezeti, a Hold felé utazó asztronauták pedig csak másodpercekre vehetik át tőle az irányítást. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Emlékszem, hogy tavaly decemberben, az Apollo-8 repülésekor ötéves fiamnak egyetlen egy konkrét kérdése volt a küldetéssel kapcsolatban: ki vezeti az űrhajót? Vajon az ő barátja, Mr. Borman az? Egy este aztán, amikor minden elcsöndesült a Küldetésirányításnál, megosztottam ezt az aggályát az űrhajó legénységével, és Bill Anders azonnal válaszolt is: nem, nem Borman vezeti, hanem Isaac Newton. A Föld és Hold közötti repülést lehetetlen ennél pontosabban és tömörebben megfogalmazni. A Nap, a Föld és a Hold gravitációja is vonz minket, pont úgy, ahogy ezt Newton megjósolta. A holdirányú gyújtás után ez a három mágnes befolyásolja a pályánkat és a sebességünket. Egészen mostanáig a Föld hatása volt a meghatározó, de holnap estére már a Hold veszi át az irányítást, és ismét gyorsulni kezdünk. [Az alábbi képen Collins fiának nagy barátja, Frank Borman látható kissé mérgesen:]
Addig azonban még enyhén korrigálni kell útvonalunkat, mivel a holdirányú gyújtás óta enyhén letértünk pályánkról. A műszaki egység hajtóművének röpke három másodperces gyújtása idejére Mike Collins vezeti az űrhajót Sir Isaac Newton helyett. Három másodperc! Lenyűgöz ennek az utazásnak a precizitása, amit az embereket folyton Kolumbuszéhoz hasonlítanak. Eszembe jut, hogy a legénysége egyre türelmetlenebb lett, miután csak nem akart a szárazföld látótávolságon belülre kerülni, és mivel egyre hangosabban követelték a visszafordulást, Kolumbusz a mende-monda szerint végül meghamisította a hajónaplót, hogy meggyőzze őket: a Nina korántsem jutott még olyan messzire, és ezzel magyarázható, amiért még mindig nem látják a szárazföldet. Elképzelhetik, ahogy megpróbálom meghamisítani repülési tervünket, ha esetleg kiderülne, hogy a holdutazásból több mint háromnapos utazás kerekedik. Vajon mit mondanék a houstoni számítógépeknek?

Étvágyam kezd megjönni, és már alig várom az ebédidőt. A menünkön szereplő ételek között akad pár tényleg ízletes, ilyen például a csirkekrémleves és a lazac-saláta. De még a kevésbé ízes tételek is határozottan ehetőek, mint mondjuk a földimogyoró-kockák. Egy hétig meg nem teljesen mindegy? Emlékszem, hogy kamaszkoromban egy távoli nyugat-virginiai farmon vesztegeltem három vagy négy napot, és az egyedüli táplálékforrásom a kukoricacső volt, amit vízzel bőségesen leöblítettem. Még mindig szeretem a kukoricát, de ez a lazac-saláta: bármikor képes lennék bőségesen belakni belőle.

Miután kedélyállapotom az ebéd után helyrezökkent, útvonalunk pedig a pályakorrekciónak köszönhetően ismét tökéletes, rengeteg időnk marad, hogy ebben parancsnoki egységnek nevezett, fura formájú lakrészben csavarogjunk. A földön mindig a hőpajzzsal felszerelt alapjain nyugodott: háromszög formája a tetején lévő átjáró felé keskenyedett. Most nem létezik fent vagy lent, és gravitáció híján a kabin teljesen átalakult. Lehetetlen, hogy ez még mindig ugyanaz a parancsnoki egység, amiben annyi órát eltöltöttem Downey-ban és a Cape-en.
Jóval tágasabbnak tűnik, egyes részei pedig mintha egyenesen más szögben is illeszkednének egymáshoz. Ahogy átlebegek a középső ülés fölött az alsó raktérbe, lábaim váratlanul besodródnak a [holdkomphoz vezető] átjáróba (a földön ez lenne a „fent”), így most ahelyett, hogy a navigátori műszarfallal néznék farkasszemet, meglepetésemre pont az ellenkező irányba, hátrafelé az oldalajtó és annak köralakú ablaka felé tekintgetek. Kis időbe beletellik, amíg megszokom. Az átjáró a földön nem több egy fejünk fölötti holttérnél, most viszont kellemes kis kuckó, ahol ülni (?), guggolni (?) lehet – bárhogy is hívjuk: a lényeg, hogy két társamtól különvonultan itt időzhetek. Rájövök, hogy a szögletes sarkok és átjárók nagy segítségünkre vannak: a helyben maradáshoz csak be kell ékelni magunkat ezek közé, máskülönben folyton arrébb lebegünk, és nekiütközünk valamilyen berendezésbe vagy a társainkba. A másik lehetőség, hogy övvel rögzítjük magunkat.

Neil és Buzz eltölt valamennyi időt a holdkompban rájuk váró feladataik felfrissítésével, én pedig helyben futással vezetek le némi fölösleges energiát. Az alsó raktérben rálelek egy helyre, ami céljaimnak megfelel: karjaimmal átölelek fejem fölött egy válaszfalat, így testemet egy helyben rögzítem, miközben lábaimmal egy másik sima felületet (a „padlót”) püfölöm. Mivel még mindig a mellkasomon vannak az életműködésemet figyelő szenzorok, úgy döntök, kipróbálom, mennyire terheli meg szívemet a rúgkapálásom. „Hé, van odalenn valamilyen orvos, aki figyel ránk? Megpróbálok helyben futni … és kíváncsi vagyok … hogy gyorsabb lesz-e a pulzusom.” Neil csatlakozik hozzám, és mi ketten most őrültmód kocogunk, Buzz pedig ezalatt kiveszi a tévékamerát, és ránk szögezi. Houston pedig jelenti, hogy „Mike, most olyan kilencvenhat körül van a pulzusod.” „OK, köszönöm … nem akarok kimelegedni, vagy leizzadni.” Ennyi elég is az eszetlenkedésből. Mivel a következő hat napban esélyem nincs a zuhanyozásra, nem érdemes megvárni, amíg szakad rólam a víz, bár a kis mozgástól jobban érzem magam. Derekam ugyanis kissé lemerevedett, és a súlytalanságban enyhén fáj is, de most már kellemesebb a közérzetem.

A kamerát most arra az ablakra irányítjuk, amelyikben a 209 000 kilométerre lévő Föld látszik. Neil a sarki jégsapkáktól kezdve az egyenlítői felhőcsíkokig mindenről részletesen beszámol. Olyan stabilan próbálom tartani a kamerát, amennyire csak bírom, hogy az ablakkeretben tartsam a bolygónkat. Fogalmam sincs, hogy mi látható most a milliónyi tévékészülékben. Arra tippelek, hogy az Északi Sark a képernyők tetejére került. Most eljött a nagy lehetőség, hogy milliókat megszédítsek! A kezemben lassan megfordítom a kamerát 180 fokkal, a következő szavak kíséretében: „OK, világ, fogják meg a kalapjukat. Most fejjel-lefelé fordítom Önöket.” „Rendben” – nyugtázza Charlie Duke a Küldetésirányításnál, én pedig kuncogva folytatom: „Ilyemiben nem mindennap lehet részük.”

Amikorra elpakoljuk tévés felszerelésünket, már el is jött a lefekvés ideje, és mindhárman ellazulunk, és készen állunk a hosszú durmolásra. Ezúttal én alszom a baloldali ülés alatt, és ideje becippzárazni magam a testemet lazán körülvevő, lebegő függőágyba, ahol jóval kellemesebben érzem magam, mint az előző éjszaka során, vagy a három Geminin eltöltött éjszakám bármelyikén.
Fura érzés egy háló finom ölelésében a teljes sötétségben lebegni, miközben testem egyik pontjára sem nehezedik nyomás. Ösztönösen úgy érzem, hogy a hátamon fekszem, és nem hason, persze, egyik állítás sem helytálló – a megszokott, földi viszonyrendszer itt semmivé elenyészett, és jelenlegi helyzetem pont annyira tekinthető fekvésnek, mint álldogálásnak vagy zuhanásnak. Mindössze csak annyit lehet kijelenteni, hogy testem egyenes vonal mentén ki van nyújtva.
Azért van az a benyomásom, mintha a hátamon feküdnék, mert az ülés és a központi műszerfal előttem van, nem pedig mögöttem, és ebben a helyzetben a gravitáció miatt a hátammal a mögöttem lévő válaszfalra nehezednék, ha az űrhajó még mindig Downey fehér szobájában lenne. Így aztán háton „fekszem”. Eszembe jut az az őrült pszichológus, aki a parancsnoki egység egyik nagyon korai modelljének belsejét egy önkényesen kijelölt vonal alatt barnára, fölötte pedig kékre festette. Ez jelképezte a földet és az eget. De mi történik, ha az űrhajót fejjel lefelé forgatjuk, vagy mi magunk kerülünk odabenn ilyen helyzetbe? Nem fog ez visszafelé elsülni? Mindenesetre, most a jó öreg Columbia belseje egységesen csatahajó-szürke – nem mintha számítana ez valamit a teljes sötétségben.

Legközelebbi emlékem már Buzz hangja, aki épp a rádióba beszél: leesik, hogy „reggel” van – vagy legalábbis mintegy nyolc óra eltelt. Houston úgy döntött, hogy ma nincs szükség pályakorrekcióra, mivel a legutóbbi beavatkozás óta közel tökéletesen tartjuk az irányt. Határozottan jó kedélyállapotban kezdem meg harmadik, űrben töltött „napunkat”. OK, ha a Föld és a Hold között folyamatosan nappal van, minek hívjunk egy huszonnégy-órás időtartamot? És mi mást mondhatnék az eltelt kilenc órára, ha nem azt, hogy „átaludtam az éjszakát”? A pályakorrekció elmaradásával rengeteg időnk marad a piszmogásra, és az előttem álló szinte egyetlen komoly teendő a dokkolófej és a tölcsér eltávolítása az átjáróból. Így szabaddá válik az út Neil és Buzz előtt a holdkomp felé, és átmehetnek ellenőrizni működését.
A Houstonból érkező megjegyzések alapján úgy tűnik, hogy a Földön nagyon élvezik a tévé-közvetítést. Szerintem az átlagembernek különös lehet látni, ahogy minden irányba lebegünk a kapcsolótáblák végeláthatatlan sora előtt. Végül rájövök, miért tűnik Neil és Buzz olyan furcsának. A szemük! Mivel gravitáció híján nincs, ami lehúzza a szemük alatti laza zsírszövetet, olyan mintha bandzsítanának és határozottan távolkeleti vonásokkal gazdagodnak. Buzz úgy néz ki, mintha felduzzadt szemű, allergiás távolkeleti lenne, Neil arca pedig ravasz, sunyi külsőt kap.
A TV-műsor után zenével szórakoztatjuk magunkat, amit a magunkkal hozott miniatűr diktafonnal játszunk le, ezután eszünk, és házkörüli teendőkkel foglalatoskodunk. Ma július 18-a van: a Gemini-10 harmadik évfordulója nagyon nyugisra sikeredett."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

"Semmi sem lehetetlen" - ez a mottója Christoph Ragonig küldetésigazgatónak, ami örömteli: több munkatársával egyetemben ugyanis ő utasítja majd holdjárónk földi prototípusát a pár nap múlva kezdődő MARS2013 terepgyakorlaton. Mai posztunkban a küldetés során egyszerűen csak TELJHATALMÚ FŐNÖKNEK becézhető Christophfal készített interjút közöljük magyarul:

AZ ŰR ÉS A MARS2013

Hogyan került először kapcsolatba az űrkutatással, a csillagászattal?
A mentőszolgálatnál dolgoztam, és láttam, amint épp az Aouda.X szkafander egyik első tesztjére került sor a Sillufer 3a épület tetején (itt van a Vöröskereszt innsbrucki központja).

Mikor hallott először az Osztrák Űrfórumról?
Amikor odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, mi történik ezzel az ezüstszínű ruhával a szomszédos épület tetején. Mivel ekkor már nagyon jól ismertem Gernot Grömert (az ÖWF elnökét) a Vöröskeresztből, egyenes út vezetett a kíváncsi kérdésektől az aktív részvételhez.

Hogyan szerzett tudomást a MARS2013 küldetésről?
Gernot mesélt róla, még a tervezési fázisban.

Miért döntött úgy, hogy részt akar venni?
Ha nem mi, és nem most válaszolunk egy emberes Mars Küldetés kapcsán felmerülő kérdésekre, akkor ki fog? 2012-ben részt vettem a „RioTinto Küldetésen” Spanyolországban, attól kezdve a MARS2013-ban való részvételi szándékom sem volt kérdéses.

Mi volt az első benyomása, amikor csatlakozott az ÖWF csapatához?
Lelkes és színes egyéniségek érkeznek a világ minden pontjáról, eltérő tapasztalatokkal a hátuk mögött (az egyetemi oktatótól a diákig), de közös céljuk egy megbízható kutatási platform létrehozása, aminek révén egy lépéssel közelebb kerülünk a marsutazáshoz.

Mi a célja a küldetés során?
Vezetői pozíciómat elsősorban arra szeretném használni, hogy élvezetes, de szakmai tapasztalatokban is gazdag élményekkel lássam el a résztvevőket.

MUNKA, MAGÁNÉLET ÉS CSALÁD

Mivel foglalkozom:
Egészségügyi mérnökként a lineáris részecskegyorsítókkal (sugárterápia) foglalkozom, informatikát tanulok (részidőben), rohammentős vagyok, az Innsbrucki Vöröskereszt ügyvezetője.

Egy átlagos napom így néz ki:
Kávéval indul a nap. Megnézem az emaileimet, átfutom a világ híreit, majd először az irodába vagy a kórházba megyek, hogy ellenőrizzem, simán mennek-e a dolgok, illetve, hogy lépést tartsak az elkerülhetetlen papírmunkával. Abban az esetben, ha a gyorsítókkal minden rendben van, szakdolgozati témámon dolgozok. A munkahelyemen gyorsan kell reagálnom a vészhelyzetekre, ami azzal jár, hogy a mobilom nélkülözhetetlen társam. Összességében egy átlagos napon lehet, hogy semmi nem történik, más napokon viszont elszabadulhat a pokol. Az utóbbi években fejlesztettem ki azt a képességemet, hogy a nyugalmas időközökben feltöltsem magam energiával, amire sürgős helyzetben nagy szükségem lesz. Minden nap más. Esténként barátokra, az ÖWF-re és a Vöröskeresztre marad időm.

Így töltöm a szabadidőmet:
Jelenlegi életemet tanulmányaim befejezése és a lakásfelújítás határozza meg, ahova barátnőmmel költözöm be. Eltekintve ezektől az időszakos elfoglaltságoktól, rengeteg időt eltöltök az ÖWF-fel és a Vöröskereszttel, Utóbbi időben rákaptam a síelésre is.

Családi állapot:
Kapcsolatban.

Barátaim így jellemeznének:
Jó alaptermészetű ember, akinek mindig van egy jó kis történet a tarsolyában, de néha mogorva is tud lenni (mégha csak rövid ideig is) – különösen a kávé hiányában. Nyugodt a stresszes helyzetben, műszaki – és nem művészi – értelemben kreatív.

MAGAMRÓL

Számomra fontos dolgok:
Család, barátok, őszinteség

Ami kiborít:
Az intrikák, az áskálódás, és kikészít, ha tudta nélkül döntenek valaki sorsáról.

Amit soha nem tennék:
Kizárt, hogy egy hónapra a marokkói sivatagba utazzak… ;)

A pihenéshez feltétlenül szükségem van:
Egy heverőre.

Ami megváltoztatta az életem:
A mentőszolgálatnál eltöltött több mint 15 év tapasztalom. Emiatt az életre más nézőpontból tekintek, és megtanított arra, hogy értékeljem azt, amim van.

Mi a legszokatlanabb / legnagyobb kihívást jelentő / legizgalmasabb / legijesztőbb/ legviccesebb dolog, amivel valaha találkozott?
Szokatlan és egyben nagyon érdekes volt, ahogy a „RioTinto Küldetés” során egy rakás idegen között mindössze egy hét alatt barátság szövődött.

CÉL(OK) ÉS MOTTÓ

Amit meg szeretnék tanulni, vagy el szeretnék érni:
Eljátszani a „Sultans of Swing” c. számot gitáron…

A mottóm, amivel azonosulni tudok:
Semmi sem lehetetlen."

Eközben természetesen a Puli küldetésirányító részlege gőzerővel pallérozza magát elméleti és gyakorlati, rovervezetői képzések során. Jó hír, hogy mérnökeink már a Marokkóban vendégszereplő Puli ikertestvérével gyakorolhattak, amit az utóbbi pár hét során építettek meg. Az is örvendetes, hogy a hétvégi gyakorlati oktatáson a rover merítette le jobban a stábot, nem pedig fordítva. A budapesti Mission Control Center-ben másfél órás műszakokban dolgoznak majd mérnökeink, ez is épp elég lesz, ugyanis a rover vezetése nagy koncentrációt és körültekintést igényel.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...