Trendi űrmérnök - főképp, ha lányról van szó - nem vesz fel szoknyát. Ez alap. Kiderült, hogy Anettet még senki nem látta a csapatból szoknyában, és bizony a február 20-i futás sem számított ez alól kivételnek. A MediaCom szerint elég fázósan adja elő most is a figurát: fekete, hosszú ujjú van a Pulis fehér póló alatt. „Ezen kívül eléggé standby-módban vagyunk” – jegyzi meg a MediaCom. Hát igen, a február 20-i marokkói bevetésünk során ilyen témák is szóba kerühettek, mivel elég későn indult a nap.
Úgy kezdődött, hogy a szokásos reggeli kilenc órai kezdés helyett eleve kábé fél tizenegykor volt csak a nyitóértekezlet. Ráadásul résnyire nyitott bukóablak mellett. Ez most egy ilyen nap, amikor minden részletet alaposan körüljárhatunk, sőt, akár még többször is. A tétlenség oka nem a fásultság, hanem mindössze az, hogy délelőtt (és a délután elején) egyáltalán nincs kapcsolatunk a marokkói sivatagban álldogáló robotunkkal: a wifi-hálózat ugyanis még nem áll készen ránk.
Bár negyed tizenkettő után már mindenki elfoglalta a posztját, továbbra sincs kivetítés, egészen egyszerűen azért, mert nincs mit kivetíteni, és ez egészen délutánig így is marad. „Szóval most ülünk, és a médiával beszélgetünk.” Az index.hu stábja délután érkezik, és nagyon reméljük, hogy addigra már terepen leszünk, mert nincs szomorúbb látvány egy kókadozó küldetésirányító csapatnál. Óvintézkedés gyanánt a Városházán van a Puli ikertestvére (róla holnapi posztunkban  még szó lesz), erre utal a MediaCom megjegyzése: „belőttük az I2.5-öst – ez lenne ő – azt fogjuk megfuttatni.”)

Percekkel fél egy előtt még „igazából nincs mit közvetíteni”. Ezúttal a facebookos chatablakban siránkozik előretolt kémem, bejelentkezését két vészjósló szófordulattal kezdi, ami csak annak félelmetes, persze, akinek majd posztot kell írnia a történtekből: „semmi érdekes, tényleg. Én kezdeményezek általában beszélgetést, különben mindenki csak ülne és verné a gépét.” Megbeszéljük, hogy esetleg egy improvizált házasságkötéssel fel lehetne dobni a hangulatot, ha már egyszer úgyis a Városházán vagyunk, valószínűleg arrafelé egy anyakönyvvezetőt is könnyebb találni. És ez így megy, ilyen laposan nagyjából 13 óráig. Ekkor „na, akcióóóó” felkiáltás zavarja meg az univerzum békés távolodását – ismét a MediaCom részéről: sikerült kapcsolatba lépni az Osztrák Űrfórum munkatársaival. Elvileg van wifi, és már töltőn van a roverünk, erről azonban a telemetriai adatok egyelőre még nem árulkodnak. Pár perc múlva már az is kiderült, hogy egész jó bőrben vannak az akksik, annak ellenére, hogy az utóbbi pár napban egyáltalán nem voltak töltő közelében.

Egyik mérnökünk a Kerbal Space-szel üti el az időt a Küldetésirányításnál (tanácsadóként van jelen), ő a meg nem értett divatdiktátor, aki már első éles bevetésünkön divatot teremtett gyászhuszár megjelenésével – csak senki nem követte, de ezt nem lenne szép a szemére vetni (jelenleg már fehér Pulis pólóban nyomja ő is). MediaCom hirtelen rám kérdez: „A kerbal space-t ismered?” Egyfajta coming-out szituáció ez: nem, nem mertem még kipróbálni, de jól tudom, hogy a csapaton belül afféle beavatási szertartásnak számít. Időközben egyik csapattagunk agyában városi legendát rombolunk le, aztán kiderül, hogy mégsem: minden városi legendának van azért valami alapja. Az anekdóta szerint ugyanis - legalábbis így tudja - egyszer megkérdezték a SpaceX-eseket, hogy játszanak-e a jeles programmal, mire ők azt felelték: hogyne, azzal tervezzük a rakétáinkat. Mint kiderült, ez valóban elhangzott, viszont Elon Musk, a SpaceX vezetője még csak hírből sem ismeri a játékot. Úgyhogy döntetlen az állás.

A várakozás során az Osztrák Űrfórum kulisszái mögé is módunk van belesni: az ÖWF folyamatosan kommunikál, ebben az a figyelemreméltó, hogy mindezt nem angolul teszik, ahogy a protokoll szerint kellene, de még csak nem is németül: ékes tiroli németet hallanak döbbent mérnökeink - olyat amitől még a teremben jelenlévő németesek is lányos zavarba jönnek. Ehhez egyébként a derék szomszédok csak az egymás közötti beszélgetés során folyamodnak.
Negyed három után még mindig töltőn hever a rover, közben megérkezett az index.hu stábja, a MediaComra pedig most szóltak rá, hogy ne facebookozzon már, mert árt az imázsnak. Úgy tűnik, lekapcsolják beépített emberemet.  
Háromnegyed három előtt megérkeztek a wifi koordinátái: ezt azt jelenti, hogy meg tudjuk becsülni, büntetlenül meddig mehetünk le a térképről anélkül, hogy wifi-lyukra futnánk, mint legutóbb.
MediaCom valószínűleg a küldetésirányítás legelfoglaltabb tagja, most éppen a Chuck Yeagerről szóló cikket küldte át, aki állítólag a világ legmenőbb kilencvenéves nyugdíjasa. Az tuti, hogy az eredeti Hetek közül – így hívták az Egyesült Államok első hét asztronautáját – Wally Schirrának nem volt a szíve csücske. Chuckról ezt írta Schirra: "Ki merem jelenteni, hogy az űrprogram leglátványosabb eredményei csapatmunka révén jöttek létre. Egy olyan pali, mint Chuck Yeager, szakmailag alkalmatlan. Sokat vacilláltam azon, hogy leírjam-e ezt, de ő tehet róla. Folyton azzal dicsekedett, mennyire nem tud csapatban játszani."

Három óra után aztán kicipelik a rovert a terepre, ahol a hetven fokozatú skálán példátlan 45-ös jelerősséget mér. "Most kisebb kísérletbe kezdtünk..." – tájékoztat a MediaCom.
Okulva az előző futási napon történtekből, ezúttal kipróbálunk egy új wifiantennát (két garnitúra antennával láttuk el a Marokkóba száműzött Pulit). Az osztrákok a rover egyik hosszú antennáját most egy rövidre cserélik. A jelenlegi állás egy hosszú és egy rövid, de így is pulikutyákat megszégyenítő farokméretet produkáltak az űrebnek. Értetlenkedésemet tapasztalva a MediaCom megkönyörül rajtam: „A probléma eddig az volt, hogy közel voltunk a talajszinthez, és más csillapítású antennával lehet jobban fogni a rádiójelet. A két antenna között a különbség a csillapítási tényezőben van. A hosszabb antennával távolabbra tudunk elmenni, de a talaj közelében viszont a rövidebb antenna mégis jobban működik. A mostani "vegyespáros" úgy tűnik, ötvözi a kétféle antenna kedvező tulajdonságait. Szemlátomást bevált a kísérlet, mivel egyelőre nagyon jó a jelerősségünk.... „Bár még nem távolodtunk el nagyon a tábortól...” – teszi hozzá akkurátusan a MediaCom. „Most fotóztunk egy kombájnt a sivatagban. Lehet, hogy itt férgek is vannak???” A fenyegető kombájn:
Fél négykor egyelőre csak óvatosan haladunk, „de fogunk porozni, legalább is ez a szándék!”
Most azonban egyelőre még csak tájékozódunk, és próbálgatjuk az új antennát. "Épp most lendültünk be 1 percig megy a rover ezerrel! Csak úgy porzunk! Kábé 13,5 métert teszünk meg egy slunggal!" - lelkendezik virtuális informátorom. A motorok fordulatszámának kiszámítását hanyagolom, de úgy tűnik, ez virtuális csevegőpartneremnek sincs igazából ellenére. Végül igazi SI-mértékegységben maradunk: „Úgy saccolom, hogy olyan öregbácsis sétáló tempó lehet ez...”
Azért nem állja meg, hogy hozzá ne tegye: „Az elv az, hogy a motor rohadt gyorsan forog, de ezt a forgási sebességet egy fogaskerék rendszerrel (kis fogaskerék a motoron, nagy fogaskerék a hajtáson) lecsökkentjük. Cserébe jelentősen megnő a nyomaték (erősebb lesz a forgás ereje). Tehát ugyan a motort pl. kézzel le tudnánk fogni magában, de az áttátel miatt mégsem tudnánk lefogni a motor forgását.” Hát, ez már űrtechnika a javából.
Negyed öt körül olyan 50-60 méterre távolodtunk el a tábortól, ott azonban mélyrepülésbe kezdett a wifi-jelerőssége, így nem mertünk tovább kockáztatni: ismét a tábor felé poroszkálunk vissza. A viccet félretéve, örülünk, hogy végre futhatunk, csak azt sajnáljuk, hogy ilyen rövid a wifi hatótávolsága. Fél ötkor egyébként jó a hangulat, ki-be járkálunk a roverrel a táborból.

A késő délelőtt folyamán vendégségbe érkező egyik tévéstáb most megy el: kemény hat órát videózták a rover ikertestvérét, amire legutóbb egyik aggódó mérnökünk épp egy fiókdzsungel közepén talált rá: ezen mászott a derék jószág - hiába, kell a vágókép. Főmérnökünk szerint ha nem tudná, hogy tévések, akkor joggal hihetné, hogy valamelyik konkurens csapat kémei jöttek hozzánk látogatóba. A hat óra alatt gyakorlatilag „szénné fotózták/videózták a rovert”, és mindenáron vezetékeket akartak látni.
Fél hat táján a tábor körül rodeózunk, az ÖWF-nél pedig épp rólunk mesélnek (nekik is feltűnt, mozgunk a tábor körül).
Hangulatjelentést kérek, a válasz pozitív: „A hangulat jó, semmi extra. Ez lassan már rutinból megy, a MediaCom-nak "személy szerint hiányzik a terepezés, egy kis izgalom".: "vidáman mentünk sokat". Háromnegyed hat előtt találtunk egy sávot, ahol elég jó a wifi jelerőssége, ezt egy ideig ki is használjuk, egészen addig, amíg le nem merül az akksink. De ekkor már amúgyis erősen alkonyodik. Így néz ki Pulink szemszögéből egy giccses naplemente:

Eddig összesen az ötből három éles bevetésen vagyunk túl (itt és itt található az előző két összefoglaló). A hétvége nagyon sűrű lesz, mivel szombaton és vasárnap is terepezünk - a MediaCom reményeire valóra válhatnak, ugyanis a MARS2013 végéhez közeledve egyre durvább tájakon akarják mérnökeink nyúzni robotunkat. Természetesen, a hétvégi eseményekről is beszámolunk majd.

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

A Telenor Magyarország Zrt. pedig telekommunikációs eszközökkel sietett a csapat segítségére. Ezek közül különösen a két laptop és az 5 db LTE szélessávú mobil internet kulcsfontosságú, mivel a két laptopot a küldetésigazgató és a rover irányítója használja. A vezetékes Internet vagy áramkimaradás esetén (esetleg vészhelyzetben pl. tűz) az LTE kapcsolat segítségével sem szakad meg a kapcsolat az irányítás és a robot között.

A holdkörüli pályán magányosan keringő asztronauta rettegett attól, hogy Neil Armstrong és Buzz Aldrin a Holdon rekednek, de nem lett volna öngyilkos. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Columbia, Columbia, jó reggelt Houstonból.” „Szia Ron.” Ron Evans vitte az éjszakai műszakot a küldetés során, és mindeddig nem sokat beszéltem vele. Most övé a kora reggeli szolgálat, és próbál megbizonyosodni arról, hogy kellően felébredtem-e. „Hé, Mike, hogy ityeg a fityeg ma reggel?” „Hogy ityegne? … Még nem tudom, nálatok mi a helyzet?” Még mindig álmos vagyok. „Itt minden rendben, Columbia … nemsokára kissé megdolgoztatunk téged…” – szabadkozik. Mintha bizony nem tudnám! Úgy tűnik, hogy az űrben minden áldott nap egy pofonnal kezdődik: még vizelésre sincs idő, máris el kell kezdeni a kapcsolókat állítgatni. Ma van az űrrandevú napja, és ez egy csomó elfoglaltságot jelent számomra, a nap folyamán nagyjából 850-szer kell megérintenem a számítógép billentyűit, ez 850 lehetőség arra, hogy valamit eltoljak. Természetesen ennek akkor nincs olyan nagy jelentősége, ha minden rendben megy majd az Eagle-lel, ezesetben a szerepem mindössze annyi, hogy egy szigorú alaptábor-felügyelőt alakítsak: hagyom, hogy folyamatos körözésem közepette egyszer csak rám találjanak. De ha… ha... ha az ezernyi hibalehetőség közül akár egy is beüt az Eagle-ön, akkor én üldözöttből egycsapásra üldözővé válok. Emellett a szerepek minden különösebb figyelmeztetés nélkül bármikor felcserélődhetnek a 850 lépés során, úgyhogy egész álló nap résen kell lennem. Neil és Buzz valamivel több, mint három óra múlva száll fel a Holdról, Ron még nem ébresztette őket. Időt akar hagyni nekem, hogy még utoljára megpróbáljak beazonosítani egy jellegzetes pontot a Holdon, így frissítve számítógépemet a felszállásuk előtt.

Amikor felkelnek, én már áthúztam a fejük fölött, és már félig meg is reggeliztem, immár teljesen éberen. Az események most valószínűleg felpörögnek Houstonban is: lelki szemeim előtt látom, ahogy most valóságos tömeg görnyed a Küldetésirányításnál fellelhető valamennyi konzol fölé. Jim Lovell, Neil tartaléka, szokatlanul hivatalos hangvételben jelentkezik be. „Eagle és Columbia, itt a tartalék-legénység. Gratulálunk a tegnapi teljesíményetekhez, és gondolatban veletek leszünk az űrrandevú során. Vétel.” „Köszönöm, Jim.” „Köszönjük, Jim.” – válaszolja Neil és Buzz gyorsan, én pedig hozzáteszem: „Örülök, hogy egy nagy terem tele van olyanokkal, akik törődnek velünk.”

Amikor eljön a felszállás pillanata, olyan ideges vagyok, mint egy menyasszony az esküvő napján. Tizenhét éve repülök, részben egyedül, részben másokkal, decemberben átrepültem Grönland jégsapkája fölött, augusztusban pedig a mexikói határt érintettem. A földet negyvennégyszer kerültem meg a Gemini-10 fedélzetén. De még soha nem gyötrődtem annyit egyetlen repülés során sem, mint most a holdkomppal. Az elmúlt hat hónapban titokban végig attól rettegtem, hogy ott kell hagynom őket a Holdon, és nélkülük kell visszatérnem a Földre. Most percekre vagyok attól, hogy megtudjam, mi vár rám. Nem leszek öngyilkos, ha esetleg nem sikerül felszállniuk, vagy visszazuhanva becsapódnak a felszínbe: azonnal hazaindulok, de ezt a bélyeget magamon viselem majd egész hátralevő életemben, és ezt jól tudom. … Figyelem! Buzz megkezdi a visszaszámlálást: „9 – 8 – 7- 6 - 5 – …” fokozat elhagyása … hajtómű élesítve, emelkedés … haladunk … gyönyörű …   tizenegy m/s-mal emelkedünk felfelé…”

Elindultak: egyetlen hajtóművük – amiről a földlakók az eltelt több mint fél évtizedben váltig állították, hogy képes lesz erre – szemlátomást jól teszi a dolgát, de attól még ijesztő belegondolni: elég egy aprócska gikszer, és mindannyian halottak. Hét percig még lélegzetet is csak alig merek venni, amíg pályára nem állnak. Pályájuk a felszíntől legtávolabbra levő pontján 75,6 kilométerre ível, legalacsonyabb pontja 16 kilométerre van a felszíntől. Minél messzebb a talajtól, annál jobb. Utóbbi érték szépen gyarapszik, és ha minden rendben megy, kevesebb mint három óra múlva találkozunk is egymással.
A hátralevő időben ég a kezem alatt a munka, különbejáratú „magánykönyvem” már-már feketemágia-szerű beavatkozásokat ír elő számomra. A könyvet egy irodai csipesszel sisakom áll alatti szíjához rögzítem, és útmutatásait sorról-sorra vallásos fanatizmussal követem. Eközben minden tételt kipipálok – legyen szó akár a legapróbb csekélységről is. A holdkompot az elektronikus távolságmérő készülékkel behatároltam, ez a szerkezet az ultrarövidhullámon működő rádió részét képezi. Eszerint négyszáz kilométerrel járnak mögöttem, a készülék azonban ebben a pillanatban szem elől téveszti őket. Kicsit babrálok vele, majd rövid időre ismét megtalálja a holdkompot, aztán újra elveszti. Ez így megy minden alkalommal, így tudatnom kell Colossus IIA-val, hogy ne vegye figyelembe az URH-s távolságmérés eredményeit („88-as ige, enter”), illetve azt is, amikor igen („87-es ige, enter”). A billentyűk nyomogatása közepette szemem odatapasztom a szextánsra, amit Colossus IIA arra irányít, amerre szerinte a holdkompnak kellene lennie. Szinte bizonyos, hogy nem téved: ott van egy apró villogó fénypont a sötétben – én pedig pontosan beállítom a szextánsomon a helyét, majd megjelölöm azt pár egymást követő gombnyomással. Az URH-s távolságmérés és a szextáns révén kapott szögértékek alapján egész jól haladok. Colossus IIA most már pontosan tudja, merre jár a holdkomp, és ha valamiért annak segédhajtóművei bedobnák a törülközőt, a feladatom annyi lenne, hogy a holdkompra váró manőverek tükörképét hajtsam végre: ez esetben én kapom el a holdkompot, és nem ő engem.

Az URH-s távolságmérés folyamatos szaggatása kétségkívül idegesítő, de nem veszélyes. Most már mindketten a Hold mögött vagyunk, és ideje, hogy a holdkomp belekezdjen első előzési manőverébe, amivel mintegy huszonnégy kilométerrel a pályám alatt ívelő körpályára emelkedik. Készen állok a gyújtásra, arra az esetre, ha nekik ez valamiért nem jönne össze, és idegesen elkezdem számukra a visszaszámolást. „Negyvenöt másodperc a gyújtásig.” „OK” – feleli Buzz, majd később: „megy a gyújtás… gyújtás vége, Mike.” Beütöm számítógépembe az adatokat, a gép kicsit számolgat, majd kihirdeti pályáinkat: saját pályám legmagasabb pontján 117 kilométerre, legalacsonyabb pontján pedig 105,1 kilométerre vagyok a felszíntől. Esetükben ez 91,6 és 85,3 kilométer. Elméletileg a pályámnak egységesen 111,1 kilométer magasan kellene lennie, az övéknek pedig 83,3 kilométerre, de a tényleges értékek bőven az elfogadható határon belül vannak: mindezidáig minden jónak tűnik.

A fülhallgatómban most furcsa zajt hallok, különös vu-vu hangokat. Ha nem figyelmeztettek volna rá előre, most valószínűleg nagyon betojnék. Stafford Apollo-10-es legénysége hallott ilyet először, amikor az űrrandevút gyakorolták a Hold körül. A Hold mögött nem kicsit lepődtek meg, pláne miután a parancsnoki egységben John Young, a holdkompban pedig Stafford is tagadta, hogy közük lenne a hangokhoz. Virágnyelven körülírták a jelenséget, de szerencsére a rádiósok (az UFO-hívők helyett) már készen álltak a magyarázattal: a holdkomp és a parancsnoki egység URH-rádiói zavarják egymást. Ezt már tegnap is tapasztaltuk, amikor bekapcsoltuk az URH-nkat miután a két jármű különvált; Neil szerint „olyan mintha a szél fújna a fák között.” Ez azonnal abbamaradt, mihelyt a holdkomp leért a talajra, de nem sokkal ezelőtt ismét elkezdődött. Különös hang egy különös helyen.

Buzz-zal most új feladatunk van: megmérjük, hogy kettőnk pályasíkjában van-e eltérés. Bíztató, hogy mindketten ugyanarra az eredményre jutunk – pályáink hajlásszöge pont megfelelő, és épp eléggé közelít a tökéleteshez, hogy ezen a ponton ne kelljen még semmilyen oldalirányú gyújtásra sort keríteni, aminek során jobban egymáshoz igazítanánk magunkat. A holdkomp pár apró, a pályasíkot nem érintő korrekciót hajt végre annak érdekében, hogy ne legyenek akkora magasságkülönbségek, amikor majd leelőz engem. Röviddel ezután indulásuk óta az első alkalommal repülök át a leszállóhely fölött. Micsoda megkönnyebbülés! „Eagle, itt a Columbia, épp most repülök át a leszállóhely fölött. Nagyszerű dolog, hogy innen lenézve nem látlak titeket odalenn!” Nem mintha egyszer is láttam volna őket a felszínen, de egészen más érzés abban a biztos tudatban átrepülni fölötte, hogy ők nem rekedtek a Holdon, ez számomra felér az egész Apollo-programmal.

A holdkomp most huszonnégy kilométerrel jár alattam, és olyan nyolcvan kilométerrel van mögöttem, kellemes ütemben, 36,5 m/s sebességgel előz engem. Radarjukkal méricskélnek engem, én pedig a szextánsommal teszem ugyanezt. Pontosan a kellő pillanatban, amikor épp fölöttük vagyok, 27 fokkal a horizont fölött, megindulnak felém. „Üzemel a hajtómű” – értesít Neil, amit én gratulációval viszonzok. „Ez már döfi!” Most ütközőpályára álltunk, vagy legalábbis, azon kellene lennünk; kettőnk pályájának a holdkörüli keringés során 130 fokkal arrébb kellene kereszteznie egymást (másképp fogalmazva, valamivel távolabb a következő holdkörüli keringés harmadánál.) Épp most „buktam át” a Hold mögé, és mire legközelebb felbukkan a Föld, már a holdkomp közelében kell lennem. Ahogy a Hold hátsó oldalát egyre markánsabban éri a napfény, úgy változik a holdkomp is a szextánsomban villogó fénypontból határozottan látható bogárrá, amint arany és fekete borításával a krátermezők fölött siklik. „Úgy látom, nincs rajtatok futómű.” Természetesen csak az Eagle visszatérő egységnek hívott felső része érkezik vissza hozzám, a leszállóegység örök időkre a Nyugalom Bázisán marad. Utolsó (és egyben legjobb) feladata az volt, hogy indítóállásként szolgált a visszatérő egység számára. „Az jó hír” – kuncogja Neil. „Ugye, nem kevered össze, melyik végéhez kell dokkolnod?” Majd hozzáteszi: „Úgy tűnik, magasan áthúzol fölöttünk, Michael” – teszi hozzá, a vadászpilóta zsargont használva. Buzz is megpillant engem. „OK, már látom a masinád alakját, Mike.”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Gyakorlatilag csak egyetlenegy ember nem hallotta Neil Armstrong első mondatát, amit a Holdra lépve mondott. Michael Collins ekkor ugyanis épp a Hold háta mögött bóklászott a parancsnoki egységgel. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Időközben fel kell készülni második húsvéti tojásvadászatomra: ismét a szextánsomon át bandzsítok a Hold felé, hátha ezúttal rálelek a holdkompra. Megint nincs szerencsém, újabb, egymástól megkülönböztethetetlen kráterek sokaságát látom, sehol nem csillan meg a napfény valamilyen fémborításon. „Van valami geológiai képződmény, ami esetleg segítségemre lehetne?” Houston erre kráterek újabb, elnagyolt leírásával válaszol, de nem sok hasznát veszem. Emellett még a holdkompot sem hallom, ami viszont fölöttébb furcsa. A repülés előtt megállapodtunk abban, hogy a holdkomppal folytatott minden közvetítést automatikusan átjátszanak a részemre is, most viszont szemlátomást nem ez a helyzet. „Houston, itt a Columbia. Legalább annyit lehetővé tennétek, hogy a Columbián az S-sávon át halljam az Eagle rádióforgalmazását, és tudjam, mi folyik odalenn?” „Rendben, jelenleg nem sok minden történik, Columbia. Megnézem, mit tehetek az ügy érdekében.” Az Isten verje meg. Hallani akarom, mi történik. „OK, eddig egy szó sem jutott el hozzám a srácoktól, szerintem az S-sávon át hallhatnám őket.” Most nem annyira törődök ezzel, mivel még mindig nagyjából két óra van hátra a holdkomp dekompressziójáig, de amikor majd kilépnek a felszínre, mindenképp hallani akarom őket. Mit mond majd például Neil? Korábban nem osztotta meg, milyen varázsszavakat tartogat a Holdra lépésre, de lefogadom, hogy van a tarsolyában ilyesmi. Neil nem sokat beszél, de ez nem jelenti azt, hogy ne is tudna bánni a szavakkal; szinte mindig az alkalomhoz illően cselekszik, és mikor kínálkozna erre jobb lehetőség, mint éppen most. Hallani akarom!

Houston megerősíti, hogy a hűtőfolyadékkal kapcsolatos probléma valószínűleg magától megoldódott, én pedig eltűnök szem elől abban a biztos tudatban, hogy a Columbia rendben van. Ugyanakkor egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi történik odalenn az Eagle-lel.
A Hold hátsó fertálya ezúttal tényleg békés, a biztosra vehető csönd most jól esik. Amikor aztán újra a Hold Föld felőli oldalára érek, Neil és Buzz épp a felszerelésüket ellenőrzik, és még alsó hangon is több mint egy óra, mire megkezdik a holdsétát. Szemetek! Valószínűleg akkor lépnek majd a Holdra, amikor én épp a Hold háta mögött leszek. Újra megpróbálom kiszúrni az odalenn álldogáló holdkompot a szextánsommal (nincs szerencsém), aztán egy újabb békés utazás következik a Hold mögött, majd onnan újból kiérve működésre bírom a rádiót. „Tisztán és jól hallak titeket. Mi a helyzet?” „Rendben. A holdsétával minden gyönyörűen alakul. Szerintem épp most tűzhetik ki a zászlót.” Az amerikai zászlót! „Nagyszerű!” „Szerintem te vagy az egyetlen élő ember, aki nem nézheti tévén a történteket.” „Ez rendben van, engem csöppet sem zavar. Milyen a tévéadás minősége?” „Ó, csodálatos, Mike, tényleg az.” „Ejha, csodás! És a megvilágítás is elfogadható?” „Abszolút. Mostanra már kitűzték a zászlót, már látható a felszínen.” „Csodálatos, egyszerűen csodálatos.” Csak menjen minden így tovább, nem kérek a meglepetésekből. Neil és Buzz hangjából ítélve rendben vannak, nem zihálnak, ami arra utalna, hogy esetleg túlerőltetik magukat.

De minimum egy meglepetés még vár ránk, méghozzá egy igen lenyűgöző. Houston ismét bejelentkezik, és nem kicsit idegesek, amikor bejelentik, hogy az Egyesült Államok elnöke szeretne Neillel és Buzz-zal beszélni. „Részünkről a megtiszteltetés” - feleli Neil a rá jellemző méltósággal. „Hajrá, Elnök Úr. Itt Houston. Vége.” – mondja Bruce McCandless, a jelenlegi CAPCOM olyan természetességgel, mintha napi szinten elnököket instruálna. A „vége” szó használata leplezi le, hogy valójában miként is érezheti magát. Ezt a rádiós kifejezést ugyanis mindannyian megtanultuk, de gyakorlatilag soha nem használjuk. A „vége” használata formális, ráadásul befejezett eseményekre utal, emiatt szokatlan a használata. Talán csak elnökök részére kellene fenntartani.

Az elnök hangja akadálytalanul terjed a térben a szónoki beszéd minden jellegzetességével együtt, ami a számokhoz és emlékeztetőkhöz szokott füleinknek szokatlan élmény: inspirál, vagy legalábbis hatni próbál az érzelmekre. „Neil és Buzz, telefonon szólok hozzátok a Fehér Ház Ovális Irodájából. Ez valószínűleg a valaha volt legtörténelmibb telefonbeszélgetés… olyat tettetek, amivel a menny az emberi világ részévé vált. Most, amikor a Nyugalom Bázisáról beszéltek hozzánk, indíttatást érzünk arra, hogy megkettőzzük a béke és a földi nyugalom érdekében tett erőfeszítéseinket…” Istenem, sosem gondoltam, hogy ez az egész egyszer békét és nyugalmat hozna bárki számára. Amennyire én tudom, ez az utazás csupa veszélyt tartogat mindhármunk számára – főleg kettejüknek – és a magam részéről nagyjából eddig jutottam az eszmefuttatásban. Béke és nyugalom: valóban, bárcsak lenne időm emésztgetni ezt, hogy eldönthessem igazságtartalmukat. Egy ideig én vagyok ennek a pályán keringő nyilvános férfi WC-nek a tulajdonosa, és egyéb teendők is várnak rám.

Neil elég hosszan kivár a válasszal. „Köszönöm, Elnök Úr. Nagy megtiszteltetés és kiváltság, hogy itt lehetünk, ahol nem csak az Egyesült Államokat képviseljük, hanem a világ valamennyi békeszerető nemzetét, akik nyitottak és kíváncsiak arra, hogy milyen lehetőségeket tartogat számukra a jövő, és ehhez mérten jövőképpel is rendelkeznek. Megtiszteltetés számunkra, hogy itt lehetünk.” Az elnök válaszol: „Nagyon köszönöm, és alig várom – ahogy mindannyian – hogy találkozzak Önökkel csütörtökön a Hornet fedélzetén.” „Nagyon várom, Uram” – zendít rá Buzz, mielőtt Houston hirtelen megszakítaná a kapcsolatot a Fehér Házzal, hogy minden visszazökkenjen a rendes kerékvágásba. Ez egy hosszú számsorban ölt számomra testet, amit Houston diktál be, ezt a későbbiekre meg kell őriznem. Istenem, micsoda ellentmondás: forgó-, bólintó- és legyezőirányú mozgások, kontra imák, béke és nyugalom. Milyen lesz, ha ez az egész küldetés sikerül, és egy darabban visszatérünk a Földre kövekkel megrakott dobozainkkal, miközben zsong a fejünk a bolygóra váró új lehetőségektől? Van némi időm erről ábrándozni, miután a Hold mögé száguldok a Fehér Ház és a Föld elől, megkezdve büszkeséggel áthatott magányos virrasztásomat.

A következő alkalommal minden eddiginél jobban aggódva térek vissza a Föld felé néző oldalra. Hát persze, a Hornet. Ezek a srácok lehet, hogy soha nem jutnak el még a Columbiáig sem, nemhogy a Hornetre. „Hogy alakulnak a dolgok?” „Rendben, Columbia … a Nyugalom Bázis legénysége visszatért a holdkompba … minden gyönyörűen ment. Vétel.” „Alleluja!” Hát, ezt a nagy falatot letudtuk: nem kell többé aggódni amiatt, hogy felszín alatti, rejtett lávafolyások elnyelik őket, vagy kimerülnek, esetleg a bejárati ajtót nem tudják maguk után becsukni, vagy, hogy a kisöregek túl gyenge ragasztót használtak, és a többi. Ejha. Most már mindössze annyi a teendőnk, hogy hunyjunk egyet, aztán már csak keveredjen valahogy ide az Eagle felső része – ide, ahová való, és pucolhatunk is hazafelé! Most viszont hajnali kettő van Houstonban, és egy hosszú napon vagyunk túl (keményebb volt, mint a tegnapi, de valószínűleg a holnap még ennél is keményebb lesz).

Itt az idő, hogy lekapcsoljam a fényeket, és kicsit aludjak. Aludni? Egymagamban? Jobban tennék, ha elhinnék nekem. Ez már ismerős hely, ami többé nem a kapcsolók zavarba ejtő sokaságát jelenti számomra, ami egykor olyan félelmetesnek tűnt: hozzátartozik a Columbiához, annak szerves része. Ahogy a kabinban körbesuhanok, hogy minden ablakot fémlapokkal takarjak le, és lekapcsoljam a fényeket, majdnem olyan érzésem támad, amit évekkel ezelőtt ministránsként éltem át, amikor egy hosszú szertartás végén eloltottam a gyertyákat. Gondoljuk csak végig, a középső ülés nélkül a Columbia padlója hasonlít a National Cathedralhoz, ahol korábban szolgáltam. Természetesen keresztalakú, a felfelé vezető átjáró a harangtoronynak felel meg, a navigációs berendezések pedig az oltáron vannak. A fő műszerfal az északi és a déli kereszthajó, miközben a főhajó a középső ülés tátongó helye. Ha nem is kicsinyített katedrális, de legalább boldog otthon, és én gondolkodás nélkül Isten és Houston gondjaira bízom magam, ahogy porhüvelyemet kényelembe helyezve elszenderülök."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az űr valahogy közelebb jött hozzánk, bár ezt Mari néni nem biztos, hogy így látja. Interjút készítettünk az Emil.Rulez zenekar frontemberével. Hajós András az első emberes holdraszállás évében született.

Elsőként arról kérdeztük, hogy milyen viszonyban van a Holddal és az égitestekkel, és mit jelentenek a számára:

Ha ebből a korszakból nincs is emlékem, de olyan tízéves koromban belém állt egyfajta csillagászati görcs: megtalált egy csillagokról szóló könyv, holdtérképeket böngésztem, és kaptam egy távcsövet. Aztán ez az érdeklődés idővel átalakult, ahogy a távcsővel a szemközti házak ablakaiban kezdtem más dolgokat felfedezni…
De a viccet félretéve, nagyon érdekelt Asimov, Stanislaw Lem, a Csillagok háborúja, mint általában mindenkit. Foglalkoztatott, hogy mi lehet a Hold másik oldalán, nagy izgalommal olvastam Verne „Utazás a Holdba” című könyvét. Érdekelt a csillagászat, a hajózás, meg a Kincses Sziget, meg aztán volt ilyen görcsöm, hogy tudok-e szextánssal a Rottenbiller utcában helymeghatározást végezni. De ezeken szerintem mindenki átesik.
A világűr megmaradt számomra valami nagyon rejtélyes dolognak.

Az űr valahogy közelebb jött hozzánk, miközben mégsem: talán még az én generációm is megéri, hogy valami tartósabb állomás létesüljön a Holdon, de lehet, hogy ez csupán a sci-fi filmek kábítása.

Ha felnéz az égre, felismeri a csillagképeket?

Eléggé erodálódott a tudásom. Felismerem, amit az átlagember is felismer: az Esthajnalcsillagot, a Göncölszekeret, a Nagymedvét, vagy az ember gyorsan letölt egy applikációt, és megkeresi vele a Skorpiót vagy a Mérleget.
Egy gyerekkori emléket ideszúrnék. Egyszer augusztusban egy görögországi nyaralás alkalmával láttam először és utoljára a Tejutat olyan hihetetlen tisztának, olyan kásásnak, amilyennek csak lehet: órákig csak néztem.

Nem hiányzik, hogy azóta nem látta, vagy legalábbis, nem ilyennek látta?

Mindig feltekintek az égre, része az életemnek. Ha kimegyek az utcára, elszívok egy cigit, megnézem, hogy mi van odafenn. Nemrég láttam egy ismeretterjesztő csatornán egy filmet arról, hogy az ősi népek – talán a dél-amerikaiak – mit láttak. Akkoriban nem volt annyi mesterséges fény, volt helyette magashegyi éjszaka. Elképesztő, hogy a régi emberek életének mennyire részét képezték a csillagok.

A mai embernek mennyiben más a csillagokról alkotott tudása? Alaposabb, mint elődeinké volt?

A mai embernek mennyiségileg nagyobb a tudása. Több mindent tudunk, de kevésbé integráltan tudjuk, és ez a tudás sokkal kevésbé mindennapjaink része: egyfajta metatudás; az információt lehívjuk, aztán a következő pillanatban már el is felejtjük. Régen kevéssé változtak az embert érő ingerek, sokkal inkább az életük része volt a csillagos ég. Sajnálatos, hogy ennyire elhalványult, viszont van helyette neonreklám meg tévé.

Milyen lenne, ha egy magyar fejlesztésű kütyü, mint amilyen például a Puli, egyszer csak leszállna a Holdra?

Amíg csak gépek szállnának le, addig nem félnék, hiszen a magyar mérnöki tudásban van színvonal. A gond szerintem akkor lenne, ha el kellene dönteni, hogy jobbra vagy balra akarunk-e menni, és, mondjuk, öt ember dönt erről. Na, abból lehetne probléma.

A fenti képen az Emil.Rulez zenekar: Hajós András, Hegyi György és a Puli elődje, a Teve látható egy kóruspróba szünetében.

Az biztos, hogy lélekemelő lenne. Olyan, mint egy sportesemény, egy irodalmi Nobel-díj, bár nem látom reálisnak a magyar űrprogramot a minket körülvevő szórakoztató dömping közepette.
Az is igaz, hogy lényegesen értelmesebb lenne erre pénzt költeni, mint egy csomó más dologra. Persze, nem az ápolók fizetésére gondolok, hanem olyan látványintézkedésekre, plakátokra, amik irgalmatlan milliárdokat emésztenek fel. Ha a Holdon hagyhatnánk nyomot, annak tudásmegtartó ereje lenne, a fiatalok nem áramlanának ki az országból: perspektívát adna nekik.
Megint más kérdés, hogy az egyszerű Mari néni mit mondana a falu szélén. Ő valószínűleg úri huncutságnak tartaná, hogy hülye gyerekek szaladgáljanak az űrben, és ebben is lenne némi igazság.

Mindenesetre a szürke, lehangoló mindennapokból az űrbe vágyakozni tök érdekes szellemi játék. A világűr, vagy a Hold sokkal elérhetőbb realitás, mint mondjuk arról álmodozni, hogy újra fiatalok leszünk. Álmokra, mesékre szükségünk van, a világűr látható, és ez az álom akár valóra is válhat.

Mit jelent Önnek a világűr?

Nemrégiben a gyerekekkel volt egy nagy vitánk a matematikáról, aminek során én azzal érveltem, hogy az archimédeszi geometria meg a newtoni fizika és az a pár képlet, sík koordinátarendszer mennyire nem írja le a világot. Szabályosnak és kiszámíthatónak tűnik minden, holott irtózatosan keveset ismerünk a világból.

A világűr felfelé nézést jelent, az pedig az embert a saját kicsinységére emlékezteti. Itt vagyok én, ez a Földön éldegélő kis pont, és van egy problémám, egy másik pont. És ott van, mondjuk, a Hold, mint a háromszög harmadik csúcsa. Ebben a háromszögben az ember nagyon aprócska. Lehet, hogy ez valakinek rémisztő, szerintem azonban inkább gyógyító hatású.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Hold fölött több mint száz kilométerrel keringő Michael Collinsnak alig több mint két perce volt arra, hogy megtalálja az Apollo-11 felszínen álldogáló holdkompját. Nem volt egyszerű feladat. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor a Columbián beköszönt a hajnal, ablakaimat hirtelen vakító fény árasztja el. A Hold ismét gyorsan láthatóvá válik: ezúttal sötétszürke és sziklás, de felszíne egyre világosabbnak és simábbnak tűnik, ahogy a Nap sugarai magasabb szögből érik. Az órám szerint a Föld rövidesen felbukkan, így parabola antennámat a vételhez megfelelő szögbe állítom. Menetrend szerint meg is érkezik a Föld, gyorsan a horizont fölé emelkedik, és röviddel ezután sok műszerem egyikéből már azt is megállapítom, hogy az antenna vette a jelet: a párbeszéd előtt ezzel megnyílt a lehetőség. A Földön három nagy antenna van, az egyik a kelet-ausztráliai Honeysuckle Creekben, a másik Spanyolországban, Madrid közelében, egy pedig a Mojave sivatagban, Goldstone Lake-nél található, Las Vegastól nem messze. Ahogy forog a Föld, Houston úgy kapcsol egyik antennáról a másikra, aszerint, hogy melyik néz közvetlenül a Hold irányába. Mivel közel egyenlő távolságra vannak a földgömbön, egyikük mindig kiváló helyzetben van. Nem tudom, melyiken keresztül beszélek éppen Houstonnal. Ennek könnyen a végére járhatnák a repülési tervre vetett futó pillantással, vagy esetleg annak a kék-fehér borsószemnek a beható tanulmányozásával, de a helyzet az, hogy igazából nem érdekel. Mindet Houstonnak hívom, ami leegyszerűsíti a dolgot.

„Houston, itt a Columbia. Hogysmint?” „Rendben… becslésünk szerint az Eagle mintegy hat és fél kilométerre landolt a tervezett helyszíntől … épp a térképen határozzuk meg a helyzetét. Vétel.” Most egy rakás számot továbbítanak nekem, amiket én beütök a számítógépembe. Colossus IIA pontosan tudja, mihez kezdjen ezekkel a földi becslésekkel, és ezek alapján a megfelelő irányba állítja a szextánsomat. Amikor azonban elhúzok a leszállóhely fölött, krátereken kívül semmi mást nem látok. Vannak kicsi és nagy kráterek, kerek kráterek, éles peremű kráterek, a holdkompnak azonban nyoma sincs. A szextáns igen erős optikával rendelkezik, ami mindent huszonnyolcszorosra nagyít, cserébe viszont csak nagyon kis területet lehet vele végigpásztázni: mindössze 1,8 fok szélességű terepet, így ez majdnem olyan, mintha puskacsövön át nézném a világot. A holdkomp valahol itt lehet a közelben, és én őrült módjára mozgatom is a szextánst előre-hátra, hátha rábukkanok, de a rendelkezésemre álló rövid idő alatt csak mintegy másfél négyzetkilométer átkutatására van lehetőség. Ezúttal nem a megfelelő másfél négyzetkilométert fürkésztem végig.
Jelenleg 111 kilométer magasan, 5950 kilométeres óránkénti sebességgel repülök el a Nyugalom Bázis fölött. Ha Neil vagy Buzz most felnézne, látnák, hogy a keleti horizontjukon feljövök, majd szinte pontosan a fejük fölött áthúzok, végül a nyugati horizont alatt eltűnök. Mindez tizenhárom percig tart, de ennek csak töredékét tölthetem hasznosan, hiszen a leszállóhely környékét minél magasabb szögből kell tanulmányozni.
Ha a 45 fokot tekintjük a legkisebb, még elfogadható szögnek, akkor mindössze két perc és tizenkét másodperc áll rendelkezésemre, amíg a holdkomp másik oldalán ismét 45 fokos szögbe kerülök. Ez két, nagyon intenzíven töltött percet jelent.
Ebben a tizenhárom percben beszélhetek csak közvetlenül a holdkomppal. Minden más alkalommal, amikor ugyan a Hold Föld felőli oldalán repülök (de a holdkomp már nem látható), csak a földi irányítás közvetítésével beszélhetnék velük, feltéve, hogy Houstonban a kapcsolókat a megfelelő helyzetbe állítják. Közel 300 000 km/s sebességgel (fénysebesség) egy és egynegyed másodpercig tart, mire a rádióhullámok elérik a Földet, és ugyanennyi időbe telik az is, mire visszaérnek a Holdhoz. Ennek a késésnek aztán érdekes mellékhatásai lehetnek. Például akkor, amikor a holdraszállást követő másodpercekben Houston ezt mondta Neilnek: „Légy nyugodt, rengeteg mosolygó arcot látni a teremben, és szerte a világon. Vétel.” Neil ezt válaszolta: „Nos, közülük ketten itt vannak.”
Amikor két és fél másodperc után ezt meghallom, rögvest reagálok is: „Nem beszélve erről az egyről itt a parancsnoki egységben”.
Időközben azonban Houston már reagált is Neil megjegyzésére: „Rendben, csodálatos munkát végeztetek fiúk.” Több mint zavaró volt, amikor végül késleltetve meghallom beszélgetésüket.
Úgy jött ki, mintha fel akarnám hívni magamra a figyelmet, nehogy elfelejtsenek megdicsérni, amiért ilyen csodálatos munkát végeztem a parancsnoki egységben – ahelyett, hogy a mosolygó emberek táborába számítanának engem is.

Habár nem látom a holdkompot, hallom őket: Neil és Buzz épp leírják, amit még ember nem látott előttük: azt, hogy milyen egy másik bolygó felszínén a szemük elé táruló látvány. Nem bírom megállni, hogy bele ne kotyogjak. „Úgy hallom, barátságosabb a felszín, mint egy nappal korábban, amikor a nap nagyon alacsony szögből sütötte. Akkor olyan volt, mint egy kukoricacső.” „Nem csak olyannak tűnt, Mike, tényleg az is volt” – feleli Neil. „A tervezett leszállóhely felszíne elképesztően durva volt, amit kráterek és nagy sziklák szabdaltak … olyan másfél-háromméter körüliek.” „Ha kétséged van, inkább óvatosan landolj” – idézem a pilóták körében ismert közhelyet, ami arra figyelmeztet, nehogy landolás közben elvétsük a leszállópályát. „Ezt tettük” – feleli Neil nemes egyszerűséggel.

A dolgok elképesztően jól alakulhatnak, mivel Neil és Buzz most épp azt fontolgatja, hogy kihagyná a tervezett négyórás szunyókálást, és azonnal megkezdenék a holdsétát. Még ez is megtörténhet, gondolom magamban - ez ugyanis jó pár hónapja vita tárgya volt. Nevetséges feltételezés, hogy a történetnek ezen a pontján valaki hirtelen álomba merüljön. Másfelől viszont, ha most valóban megkezdik a holdsétát, és pár óra múlva hullafáradtan visszaküzdik magukat a holdkompba, egy esetleges vészhelyzetben olyan nyomottak lennének, hogy valószínűleg rengeteget hibáznának. Ebben az esetben ugyanis azonnal fel kellene szállniuk, majd sort kellene keríteni az űrrandevúra – és az űrrandevú során éppenséggel nincs túl sok lehetőség a tévedésre. De akárhogyis, Houston elfogadja javaslatukat, így én is annyiban hagyom a dolgot.

Eközben Houston szemmel tart engem is, és ezt tudatja is velem. „Columbia, itt Houston. Észrevettük, hogy nagyon közel jársz ahhoz a ponthoz, hogy a háromtengelyű egyensúly- és pozíció-meghatározó rendszer giroszkópjai összezárjanak (azonos forgási síkba kerüljenek). Javaslom, hogy kissé billenj hátra az űrhajóval. Vétel.” A három giroszkóp azonos síkba kerülése a parancsnoki egység pilótájára leselkedő egyik leggyakoribb veszély. Ez adott irányba való manőverezés közben alakul ki: egy ponton túl ugyanis az inerciális navigációs rendszer három giroszkópja már nem mozog szabadon. A giroszkópok sérülésének elkerülése érdekében a rendszer inkább „lefagy”, és ezzel a navigáció használhatatlanná válik, amíg a parancsnoki egység pilótája egy nagyon körmönfont eljárással helyre nem állítja a rendet. Ezzel olyan életbevágóan fontos információk birtokába jut, mint amilyen például az, hogy merre van a fent és a lent, a balra és a jobbra: minderről ugyanis a navigációs rendszer tájékoztatja a pilótát.
A három giroszkóp egy forgássíkba kerülése visszatérő aggodalom asztronauta-körökben, különösen azoknál, akik közülünk már repültek a Gemini-űrhajóval, ahol a problémát négy giroszkóppal megelőzték - szemben az Apollo-ban használatos hárommal.
Úgy éreztük, hogy szükségtelenül korlátoznak minket a manőverezésben, pusztán azért, mert a NASA Apollo-t fejlesztő jobbkeze figyelmen kívül hagyta, mit csinált a Geminiért felelős bal. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy hangot ne adjak bosszúságomnak. „Mi lenne, ha karácsonyra meglepnétek egy negyedik giroszkóppal is?” Nem értik, mit motyogok. „Nem hallottuk. Ismételd meg, kérlek.” A fenébe is: nincs idő a szurkálódásra, inkább ejtem a témát: „Nem fontos.”
Houstonnal a beszélgetés fonala most többek között a szennyvíz-űrítés és az akkumulátor-töltés kérdésköre felé terelődik – meg akarnak győződni arról, hogy nem felejtettem-e el, mi a dolgom, amikor majd eltűnök a Hold mögött, és negyvennyolc perc erejéig az univerzum meghitt magányába visszavonulok. Ha esetleg nem hallottam volna, tájékoztatnak arról is, hogy még az alvás előtt tervezik a holdsétát. „Felőlem rendben van” – válaszolom. „Mondjátok meg nekik, hogy ebédeljenek egyet, mielőtt belekezdenének.” A jiddise máme ezennel szolgálatba állt.

Houston utolsó üzenetei merőben eltérnek a korábbiaktól, és kissé zavaróak is. „Columbia, itt Houston. Úgy látjuk, hogy a glikol-párologtató kimeneti hőmérséklete túl alacsony. Azt kérjük, állj át manuális hőmérséklet-szabályozásra, és emeld meg a hőfokot. Az eljárás menetének az ECS MAL 17-ben utánanézhetsz. Vétel.” Ez azt jelenti, hogy valami nem stimmel a hűtőfolyadékkal üzemelő hőmérséklet-szabályzó rendszerrel, ami berendezéseim megfelelő működéséhez elengedhetetlen. Ha a rendszer túlzottan lehűl, fennáll a veszélye annak, hogy a radiátorok magukba szívják a műszaki egység oldaláról a hideget, és előbb-utóbb megfagynak. Ezesetben komoly bajban lennék. Emellett azt is javasolják Houstonból, hogy könyvtárazzak egyet, és keressem elő a Környezetszabályzó rendszer 17-es Hibaelhárítási útmutatóját.

Pontosan ezt is teszem, amint elcsitulnak a fülhallgatómban a zajok. Úgy érzem, mintha csak a Cape-i szimulátorok egyikében lennék, és épp egy kitalált problémát kellene megoldanom, azzal a különséggel, hogy ez most a valóság: ezúttal tényleg a Hold mögött vagyok, és nem beszélhetjük át egy kávé mellett a rám váró teendőket. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonban úgy döntök, hogy nem rágom át magam a 17-es Hibaelhárítási útmutatón. Houston javaslata túl bonyolult, radikális beavatkozásnak tűnik számomra. Ehelyett mindössze ellenőrzöm a kapcsolók állását, és egyiküket automatikusról átbillentem manuálisra, majd vissza automatikusra.
Valamiért nagyon megbízom ebben a gépezetben, és igazából nem aggaszt túlzottan a Houston által körvonalazott probléma. Adjunk egy esélyt, hogy kikúrálja magát. A nagy csöndben fél szemmel a hőmérőt figyelem, miközben többi háztáji teendőm után nézek: ilyen például az üzemanyagcellák által termelt fölösleges vízmennyiség űrítése. A kutyafáját, szemlátomást minden visszaállt normálisra, és amikor végül ismét a Föld látóterébe kerülök, nyugodt szívvel jelenthetem. „…bármi okozta is a problémát, elmúlt anélkül, hogy a J52-es érzékelőkön, vagy bármi máson változtatni kellett volna. A glikol-párologtatóm kimeneti hőmérséklete 10 Celsius fok fölött van, és meglehetősen kellemes idő van idebenn, később még visszatérünk rá.”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...