A Hold fölött több mint száz kilométerrel keringő Michael Collinsnak alig több mint két perce volt arra, hogy megtalálja az Apollo-11 felszínen álldogáló holdkompját. Nem volt egyszerű feladat. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor a Columbián beköszönt a hajnal, ablakaimat hirtelen vakító fény árasztja el. A Hold ismét gyorsan láthatóvá válik: ezúttal sötétszürke és sziklás, de felszíne egyre világosabbnak és simábbnak tűnik, ahogy a Nap sugarai magasabb szögből érik. Az órám szerint a Föld rövidesen felbukkan, így parabola antennámat a vételhez megfelelő szögbe állítom. Menetrend szerint meg is érkezik a Föld, gyorsan a horizont fölé emelkedik, és röviddel ezután sok műszerem egyikéből már azt is megállapítom, hogy az antenna vette a jelet: a párbeszéd előtt ezzel megnyílt a lehetőség. A Földön három nagy antenna van, az egyik a kelet-ausztráliai Honeysuckle Creekben, a másik Spanyolországban, Madrid közelében, egy pedig a Mojave sivatagban, Goldstone Lake-nél található, Las Vegastól nem messze. Ahogy forog a Föld, Houston úgy kapcsol egyik antennáról a másikra, aszerint, hogy melyik néz közvetlenül a Hold irányába. Mivel közel egyenlő távolságra vannak a földgömbön, egyikük mindig kiváló helyzetben van. Nem tudom, melyiken keresztül beszélek éppen Houstonnal. Ennek könnyen a végére járhatnák a repülési tervre vetett futó pillantással, vagy esetleg annak a kék-fehér borsószemnek a beható tanulmányozásával, de a helyzet az, hogy igazából nem érdekel. Mindet Houstonnak hívom, ami leegyszerűsíti a dolgot.

„Houston, itt a Columbia. Hogysmint?” „Rendben… becslésünk szerint az Eagle mintegy hat és fél kilométerre landolt a tervezett helyszíntől … épp a térképen határozzuk meg a helyzetét. Vétel.” Most egy rakás számot továbbítanak nekem, amiket én beütök a számítógépembe. Colossus IIA pontosan tudja, mihez kezdjen ezekkel a földi becslésekkel, és ezek alapján a megfelelő irányba állítja a szextánsomat. Amikor azonban elhúzok a leszállóhely fölött, krátereken kívül semmi mást nem látok. Vannak kicsi és nagy kráterek, kerek kráterek, éles peremű kráterek, a holdkompnak azonban nyoma sincs. A szextáns igen erős optikával rendelkezik, ami mindent huszonnyolcszorosra nagyít, cserébe viszont csak nagyon kis területet lehet vele végigpásztázni: mindössze 1,8 fok szélességű terepet, így ez majdnem olyan, mintha puskacsövön át nézném a világot. A holdkomp valahol itt lehet a közelben, és én őrült módjára mozgatom is a szextánst előre-hátra, hátha rábukkanok, de a rendelkezésemre álló rövid idő alatt csak mintegy másfél négyzetkilométer átkutatására van lehetőség. Ezúttal nem a megfelelő másfél négyzetkilométert fürkésztem végig.
Jelenleg 111 kilométer magasan, 5950 kilométeres óránkénti sebességgel repülök el a Nyugalom Bázis fölött. Ha Neil vagy Buzz most felnézne, látnák, hogy a keleti horizontjukon feljövök, majd szinte pontosan a fejük fölött áthúzok, végül a nyugati horizont alatt eltűnök. Mindez tizenhárom percig tart, de ennek csak töredékét tölthetem hasznosan, hiszen a leszállóhely környékét minél magasabb szögből kell tanulmányozni.
Ha a 45 fokot tekintjük a legkisebb, még elfogadható szögnek, akkor mindössze két perc és tizenkét másodperc áll rendelkezésemre, amíg a holdkomp másik oldalán ismét 45 fokos szögbe kerülök. Ez két, nagyon intenzíven töltött percet jelent.
Ebben a tizenhárom percben beszélhetek csak közvetlenül a holdkomppal. Minden más alkalommal, amikor ugyan a Hold Föld felőli oldalán repülök (de a holdkomp már nem látható), csak a földi irányítás közvetítésével beszélhetnék velük, feltéve, hogy Houstonban a kapcsolókat a megfelelő helyzetbe állítják. Közel 300 000 km/s sebességgel (fénysebesség) egy és egynegyed másodpercig tart, mire a rádióhullámok elérik a Földet, és ugyanennyi időbe telik az is, mire visszaérnek a Holdhoz. Ennek a késésnek aztán érdekes mellékhatásai lehetnek. Például akkor, amikor a holdraszállást követő másodpercekben Houston ezt mondta Neilnek: „Légy nyugodt, rengeteg mosolygó arcot látni a teremben, és szerte a világon. Vétel.” Neil ezt válaszolta: „Nos, közülük ketten itt vannak.”
Amikor két és fél másodperc után ezt meghallom, rögvest reagálok is: „Nem beszélve erről az egyről itt a parancsnoki egységben”.
Időközben azonban Houston már reagált is Neil megjegyzésére: „Rendben, csodálatos munkát végeztetek fiúk.” Több mint zavaró volt, amikor végül késleltetve meghallom beszélgetésüket.
Úgy jött ki, mintha fel akarnám hívni magamra a figyelmet, nehogy elfelejtsenek megdicsérni, amiért ilyen csodálatos munkát végeztem a parancsnoki egységben – ahelyett, hogy a mosolygó emberek táborába számítanának engem is.

Habár nem látom a holdkompot, hallom őket: Neil és Buzz épp leírják, amit még ember nem látott előttük: azt, hogy milyen egy másik bolygó felszínén a szemük elé táruló látvány. Nem bírom megállni, hogy bele ne kotyogjak. „Úgy hallom, barátságosabb a felszín, mint egy nappal korábban, amikor a nap nagyon alacsony szögből sütötte. Akkor olyan volt, mint egy kukoricacső.” „Nem csak olyannak tűnt, Mike, tényleg az is volt” – feleli Neil. „A tervezett leszállóhely felszíne elképesztően durva volt, amit kráterek és nagy sziklák szabdaltak … olyan másfél-háromméter körüliek.” „Ha kétséged van, inkább óvatosan landolj” – idézem a pilóták körében ismert közhelyet, ami arra figyelmeztet, nehogy landolás közben elvétsük a leszállópályát. „Ezt tettük” – feleli Neil nemes egyszerűséggel.

A dolgok elképesztően jól alakulhatnak, mivel Neil és Buzz most épp azt fontolgatja, hogy kihagyná a tervezett négyórás szunyókálást, és azonnal megkezdenék a holdsétát. Még ez is megtörténhet, gondolom magamban - ez ugyanis jó pár hónapja vita tárgya volt. Nevetséges feltételezés, hogy a történetnek ezen a pontján valaki hirtelen álomba merüljön. Másfelől viszont, ha most valóban megkezdik a holdsétát, és pár óra múlva hullafáradtan visszaküzdik magukat a holdkompba, egy esetleges vészhelyzetben olyan nyomottak lennének, hogy valószínűleg rengeteget hibáznának. Ebben az esetben ugyanis azonnal fel kellene szállniuk, majd sort kellene keríteni az űrrandevúra – és az űrrandevú során éppenséggel nincs túl sok lehetőség a tévedésre. De akárhogyis, Houston elfogadja javaslatukat, így én is annyiban hagyom a dolgot.

Eközben Houston szemmel tart engem is, és ezt tudatja is velem. „Columbia, itt Houston. Észrevettük, hogy nagyon közel jársz ahhoz a ponthoz, hogy a háromtengelyű egyensúly- és pozíció-meghatározó rendszer giroszkópjai összezárjanak (azonos forgási síkba kerüljenek). Javaslom, hogy kissé billenj hátra az űrhajóval. Vétel.” A három giroszkóp azonos síkba kerülése a parancsnoki egység pilótájára leselkedő egyik leggyakoribb veszély. Ez adott irányba való manőverezés közben alakul ki: egy ponton túl ugyanis az inerciális navigációs rendszer három giroszkópja már nem mozog szabadon. A giroszkópok sérülésének elkerülése érdekében a rendszer inkább „lefagy”, és ezzel a navigáció használhatatlanná válik, amíg a parancsnoki egység pilótája egy nagyon körmönfont eljárással helyre nem állítja a rendet. Ezzel olyan életbevágóan fontos információk birtokába jut, mint amilyen például az, hogy merre van a fent és a lent, a balra és a jobbra: minderről ugyanis a navigációs rendszer tájékoztatja a pilótát.
A három giroszkóp egy forgássíkba kerülése visszatérő aggodalom asztronauta-körökben, különösen azoknál, akik közülünk már repültek a Gemini-űrhajóval, ahol a problémát négy giroszkóppal megelőzték - szemben az Apollo-ban használatos hárommal.
Úgy éreztük, hogy szükségtelenül korlátoznak minket a manőverezésben, pusztán azért, mert a NASA Apollo-t fejlesztő jobbkeze figyelmen kívül hagyta, mit csinált a Geminiért felelős bal. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy hangot ne adjak bosszúságomnak. „Mi lenne, ha karácsonyra meglepnétek egy negyedik giroszkóppal is?” Nem értik, mit motyogok. „Nem hallottuk. Ismételd meg, kérlek.” A fenébe is: nincs idő a szurkálódásra, inkább ejtem a témát: „Nem fontos.”
Houstonnal a beszélgetés fonala most többek között a szennyvíz-űrítés és az akkumulátor-töltés kérdésköre felé terelődik – meg akarnak győződni arról, hogy nem felejtettem-e el, mi a dolgom, amikor majd eltűnök a Hold mögött, és negyvennyolc perc erejéig az univerzum meghitt magányába visszavonulok. Ha esetleg nem hallottam volna, tájékoztatnak arról is, hogy még az alvás előtt tervezik a holdsétát. „Felőlem rendben van” – válaszolom. „Mondjátok meg nekik, hogy ebédeljenek egyet, mielőtt belekezdenének.” A jiddise máme ezennel szolgálatba állt.

Houston utolsó üzenetei merőben eltérnek a korábbiaktól, és kissé zavaróak is. „Columbia, itt Houston. Úgy látjuk, hogy a glikol-párologtató kimeneti hőmérséklete túl alacsony. Azt kérjük, állj át manuális hőmérséklet-szabályozásra, és emeld meg a hőfokot. Az eljárás menetének az ECS MAL 17-ben utánanézhetsz. Vétel.” Ez azt jelenti, hogy valami nem stimmel a hűtőfolyadékkal üzemelő hőmérséklet-szabályzó rendszerrel, ami berendezéseim megfelelő működéséhez elengedhetetlen. Ha a rendszer túlzottan lehűl, fennáll a veszélye annak, hogy a radiátorok magukba szívják a műszaki egység oldaláról a hideget, és előbb-utóbb megfagynak. Ezesetben komoly bajban lennék. Emellett azt is javasolják Houstonból, hogy könyvtárazzak egyet, és keressem elő a Környezetszabályzó rendszer 17-es Hibaelhárítási útmutatóját.

Pontosan ezt is teszem, amint elcsitulnak a fülhallgatómban a zajok. Úgy érzem, mintha csak a Cape-i szimulátorok egyikében lennék, és épp egy kitalált problémát kellene megoldanom, azzal a különséggel, hogy ez most a valóság: ezúttal tényleg a Hold mögött vagyok, és nem beszélhetjük át egy kávé mellett a rám váró teendőket. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonban úgy döntök, hogy nem rágom át magam a 17-es Hibaelhárítási útmutatón. Houston javaslata túl bonyolult, radikális beavatkozásnak tűnik számomra. Ehelyett mindössze ellenőrzöm a kapcsolók állását, és egyiküket automatikusról átbillentem manuálisra, majd vissza automatikusra.
Valamiért nagyon megbízom ebben a gépezetben, és igazából nem aggaszt túlzottan a Houston által körvonalazott probléma. Adjunk egy esélyt, hogy kikúrálja magát. A nagy csöndben fél szemmel a hőmérőt figyelem, miközben többi háztáji teendőm után nézek: ilyen például az üzemanyagcellák által termelt fölösleges vízmennyiség űrítése. A kutyafáját, szemlátomást minden visszaállt normálisra, és amikor végül ismét a Föld látóterébe kerülök, nyugodt szívvel jelenthetem. „…bármi okozta is a problémát, elmúlt anélkül, hogy a J52-es érzékelőkön, vagy bármi máson változtatni kellett volna. A glikol-párologtatóm kimeneti hőmérséklete 10 Celsius fok fölött van, és meglehetősen kellemes idő van idebenn, később még visszatérünk rá.”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.