A wifi-lyuk igazából az emberiség kezdete óta ismert, bár korábban – a geocentrikus világkép idején – még világvégének hívták. Ahogy a lapos föld pereméről alázúdult az óceánok víze a semmibe, ugyanúgy a lyuk környékén a wifi erőssége is efféle drámai mélyrepülésbe kezd. A wifi-lyuk olyasmi, mint amilyen a szem esetében a vakfolt. Bárhogy is hívjuk, a lényeg ugyanaz. Wifi-lyukra futva minden kapcsolatunk megszakad a roverrel: a Városházán berendezett Küldetésirányításnál kiadott parancsok nem érkeznek meg a marokkói sivatagban álldogáló holdjárónkhoz, de ez igaz fordítva is - a robot által készített képek és a telemetriai adatok sem jönnek át Budapestre. A wifi erőssége egy 0 és 70 közötti viszonyszámmal írható le. Erről még szó lesz később.

Február 13-án volt az igazi éles tesztünk. A február 11-i is az volt, csak ez most még annál is élesebb. Ezúttal ugyanis nem a tábor környékén, a sík terepen csatangolunk, hanem „komoly terepre megyünk”. 9:06-kor még nem indultak be a dolgok. A Városháza Farkasvermében a mérnökök ismerkednek a tuningolt felhasználói felülettel. Ez nem bullshit-generátor, mégis garantált a fokozott felhasználói élmény. Alapvetően apróságok változtak, a funkciógombokat logikusabban helyezték el a kezelőfelületen, változott a rover által készített fényképek megjelenítésének felbontása is. És egy hajszállal érzéketlenebb lett a Pulink, február 13-án a wifi-jelszintjének csökkenésére a már említett 70-es skálán a korábbi 30 helyett csak 25-nél figyelmeztet.
MediaCom1, akit a mai napra gyakorlatilag kisajátítottam, hozzáteszi: viszont azt már komolyan kell venni, ha átmegy pirosba, akkor baj van. Ekkor még nem sejtettük, hogy aznap hányszor leszünk bajban.

Reggel mindebből még semmi nem érződött. A küldetésirányításnál nézik a terepet, ahol futni fogunk. A terv az, hogy egy vízmosásból indulunk, és megpróbálunk feljutni egy hegygerincre viszonylag egyenletes kaptatót követően, majd egy másik pontra leereszkedünk, illetve van egy opcionális harmadik helyszín is, amit felkeresnénk. A részletekben nem merülünk el, mivel a forgatókönyvet a technika ördöge úgyis átírja.
Ezzel párhuzamosan egy másik feladatunk is van, február 13-a ugyanis a MaSat-1 első születésnapja, és erről stílusosan akarunk megemlékezni. Marokkóban jelenleg nincs egyetlen csapattagunk sem, tíz osztrák próbál meg a legkülönfélébb kéréseknek eleget tenni, amellett, hogy a saját munkájukat is végzik: a többi között például szkafandereket tesztelnek. A robotok létszáma mintegy féltucattal több az övéknél, tehát semmiképp sem tekinthető társasüdülésnek, vagy irigylésre méltónak az osztrák helyi erő, a „Field Crew” munkája. Közreműködésükkel az alábbi kép készült, csoda, hogy sok teendőjük közepette sort tudtak egyáltalán keríteni erre. Ezúton is köszönjük nekik, és természetesen: Boldog Születésnapot, MaSat-1!
Hétfői tudósításunk a homokvihar fenyegetésével zárult, és mint kiderült nem vaklárma volt: komolyabb károk nélkül a vihar érintette a tábort is. Február 13-ra viszont jó időt ígérnek, de ebből nem szabad arra következtetni, hogy kánikula van a Szaharában: a rover akksijai fél tizenegykor mindössze 6-7 fokosak.
A kezdésre a terv szerint magyar idő szerint tizenegykor kerül sor. A hétfőn még gyászhuszárnak öltözött csapattagunk is befut, aki ezúttal egyen-fehér, Pulis pólóban virít. A MediaCom szerint egyelőre nem tűnik idegesnek.
Tizenegy óra után pár perccel „lassan felélesztjük a szekeret”, ez azonban nem teljesen igaz, mivel a Puli folyamatosan szemmel tartja környezetét: szélesvásznú közvetítést ad, szószerint: jelenleg ugyanis egy sátor belsejében kuksol, a töltővezetékre csatlakoztatva. 11:07-kor kicsit káosz van, ami abból adódik, hogy párhuzamosan kell kommunikálni a helyszínen lévő osztrákokkal, be kell állítani a rovert, és nem ártana, ha a budapesti küldetésirányítást élőben is nézhetnék az érdeklődők. Ezt mind párhuzamosan kell intézni.
11:20-kor leakasztották a Pulit a töltésről, és kivitték terepre. A MaSat születésnapjára szánt kép ekkor készül. Akadozik a wifi-jel, a MediaCom szerint elég nehézkes az indulás. Viszont a rover figyelmeztetett a bajra, még mielőtt teljesen megszakadt volna a kapcsolat: az újítás tehát jól működik. A születésnapi fotózás közben jeleztük az osztrákoknak, hogy elment a jel, akik erre a rovert 20 méterrel arrébb viszik. Visszajön a jel, készülnek a fotók. Hihetetlen, hogy az ÖWF mit meg nem tesz nekünk.

Fotó: (c) OeWF (Katja Zanella-Kux)

A MARS2013 küldetést nem úgy kell elképzelni, hogy van tíz ember, aki a világ minden részéből elláttak egy robothadsereggel, amivel aztán fel-le masíroznak. A Pulink esetében a terepgyakorlat azt jelenti, hogy csapatunk választja ki, hova akarunk menni, majd a helyi erők felkapják a robotot, a megadott helyre viszik, és otthagyják, a továbbiakban pedig mi Budapestről irányítjuk. A nap végén pedig a megadott koordináták alapján szintén jön a Field Crew, begyűjti, majd a táborba visszaszállítja. Ideális esetben legalábbis így fest a dolog.
Háromnegyed tizenkettő körül az osztrákok megkapják a koordinátákat tőlünk, és a megadott címre leszállítják űrkutyánkat. Fél egy környékén kémfotót készít a Pulink, egy sátrat és egy űrhajós lábát sikerül megörökítenie, ettől kezdve percenként egy kép készül. "Hogy képben legyünk" – teszi hozzá a MediaCom.
A Puli működésén kívül gyakorlatilag minden késleltetéssel megy, pont úgy, mintha az űrhajósok és a robotok a Marson lennének: ez nagyjából tíz perces csúszást jelent, irányonként. Tehát kábé 10 percig tart, mire például a Curiosity megkapja a parancsot, hogy mit csináljon, de az utasítás végrehajtását igazoló telemetriai adatok is ugyanennyi idő múlva érkeznek vissza a kezelőkhöz. Ez ránk nem vonatkozik, viszont egy poén – valószínűleg a nap folyamán az utolsó – elszáll: "- Befejeztétek már a reggelit?” „Jaja, épp most kezdjük a vacsorát."

11:49-kor épp egy autó belsejét látja a Puli, és vele együtt a küldetésirányítás is: vagy túszul ejtették robotunkat, vagy készülhetünk a bevetésre. Percekkel délután egy óra előtt a Puli kikerül a kocsiból, ahol rövidesen szembesülünk azzal a kellemetlen ténnyel, hogy nagyon gyenge a wifi-jel, így „óvatosan tapogatózunk, nehogy kisétáljunk a lefedett területről”. 13:25-kor „nagyon úgy néz ki, hogy komoly wifi-lefedettségi problémáink vannak”. A MediaCom szerint „arra utasítottuk a rovert, hogy menjen előre, hátha arra erősödik a jel, de megszívtuk, mert ott még gyengébb volt. Amióta kitették a rovert, gyakorlatilag szakadozik a kapcsolat, nem túl izgalmas”.
A kiindulási pontunkon mindössze 23 volt a wifi jelerőssége, és mivel a rover 25-nél, vagy annál kisebb értéknél riaszt, „landolásunktól” kezdve merő riadalom az életünk. A táborban felszerelt antennáktól mintegy másfél kilométerre lehetünk most. A helyváltoztató mozgás ezzel gyakorlatilag meghiúsult, maradunk a fotózásnál: egy panorámaképet szeretnénk készíteni azokban a pillanatokban, amikor épp helyreáll a kapcsolat a robottal. Például ilyet:
Egyhelyben körbeforgunk, a küldetésirányításnál csend honol, mindenki feszülten figyel. Majd elmegy a telemetria. Fél három előtt kérjük meg az osztrákokat – 10 perces késleltetés nélkül – hogy vigyék a táborhoz közelebb a gépet. A wifi hatósugara elvileg két, két és fél kilométer. Nem jól indult a nap, a wifi szaggatása miatt eddig csak pár métert mentünk, főképp egyhelyben forgolódunk, mint valami rossz álomban. A szaggatás folytatódik, a MediaCom szerint „nem túl vidám a helyzet”.

Az osztrákok eközben ugyanis megkezdték szkafanderes kísérletüket, és egészen egyszerűen nincs rá emberük, akit odaküldhetnének a lankán rekedt Puli kimentésére. Várunk. 14:47-kor még nem tudni, mikor érkezik a mentőexpedíció. Eközben vadul térképeket elemzünk: próbálunk kikecmeregni a kalamajkából, hogy a következő megmozdulásunk alkalmával mindenképp az antennák felé induljunk el. Egyúttal pedig azt is nézegetjük, hogy hol tegyék le másodszorra robotunkat, amikor majd az osztrák különítmény megérkezik, és felkapja a rovert. 15:24-kor még mindig várjuk a felmentő sereget.
Azokban a pillanatokban, amikor megjön a jel, nem utasíthatjuk a rovert arra, hogy a szokásos 4-8 másodperces mozgás helyett mondjuk egy percig meneteljen, mivel az túl kockázatos lenne. 15:29-kor aztán örömteli kép tárul mérnökeink szeme elé a monitoron: ismét benn ülünk egy kocsiban, csak remélni tudjuk, hogy az ÖWF autója az, és nem turista trófeaként végezzük.
A visszafogottságáról híres MediaCom most ezzel fogad: „Folyamatosan jönnek a telemetriai adatok. Most pedig lerakatjuk magunkat egy lankás terepre 3 wifitorony közé, ahol BIZTOSAN lesz jel. Már le is raktak minket a legutóbbi kép szerint, és van jel. Igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen.”
A terep „tök jó”, a tábortól továbbra is kábé másfél kilométerre vagyunk, de az antennák közelebb vannak hozzánk, a wifi-jelerősség azonban továbbra sem akasztja ki a műszereket: a hetvenes skálán mindössze 32. És előttünk van egy kő. Így néz ki:
Fél négy után kezd jó kedvre derülni a MediaCom, aki egyúttal arról is tájékoztat, hogy hamarosan egy panorámaképet készítünk, hogy eldöntsük, merre tovább. 15:52-kor a panoráma félig már elkészült, eddig olyan 100-120 fokot fordulhattunk a roverrel.
És egyszer csak a marsi táj közepén meglátunk egy fát. Igazából: A Fát. A ritka természeti jelenséget, és az átütő erejű tudományos felfedezést ezzel a számmal ünnepli meg a küldetésirányításunk:

Az öröm nem tart sokáig, fél öt körül megint szakadozni kezd a kapcsolat, egy újabb wifi-lyuk peremén tántorgunk.  16:48-kor visszajön a kapcsolat. Később kiderült, hogy a wifi-probléma nem csak minket érintett, és az osztrákok gőzerővel dolgoznak a lefedettség javításán. Annyi bizonyos, hogy nem a rover hibásodott meg. Öt óra előtti percekben „úúúújra van kapcsolat”, és épp egy úton készülünk áthajtani. Egy utat a Szaharában inkább így képzeljünk el:
Fél hat előtt már vagy 30-40 méterre távolodtunk az úttól, és még mindig csak megyünk. A küldetésirányítás épp a tábor felé terelgetné a Pulit, ekkor következett be a mérnökök számára utólag viccesnek ítélt fordulat, és ez szó szerint értendő. Egyikük így foglalja össze a történteket: "Kiadtunk egy olyan parancsot, hogy akkor most menj előre 5 percig, és csinálj 5 másodpercenként képeket. Szépen kivártuk az 5 percet, és arra lettünk figyelmesek, hogy ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk - csak épp 180 fokkal megfordultunk.
Miután letöltöttük a képeket, és végignéztük, kiderült, hogy a rover fennakadt egy kőben, az szépen visszafordította, aztán elengedte a kereket. Újabb fél fordulat után ugyanott voltunk. Egyébiránt ennek a parancsnak a kiadása is a wifi problémára vezethető vissza. Azt reméltük, hogy így legalább haladunk valamennyit. Hát, nem jött össze."

Cirka háromnegyed hétig meneteltünk, majd leparkoljuk robotunkat az út mentén. Ha rajta múlik, még biztosan ment volna jó ideig, csak az út épp nyugatra vezetett, és olyan mértékben szembesütött a nap, hogy semmit nem láttunk. Időközben ugyanis kezdett bealkonyodni. A Pulit végül innen, az út széléről gyűjtötték be az osztrákok, akik a nehézségek közepette roppant rugalmasan siettek a segítségünkre. Tudomásunk szerint hamarosan átállnak egy másik műholdkapcsolatra.

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

A Telenor Magyarország Zrt. pedig telekommunikációs eszközökkel sietett a csapat segítségére. Ezek közül különösen a két laptop és az 5 db LTE szélessávú mobil internet kulcsfontosságú, mivel a két laptopot a küldetésigazgató és a rover irányítója használja. A vezetékes Internet vagy áramkimaradás esetén (esetleg vészhelyzetben pl. tűz) az LTE kapcsolat segítségével sem szakad meg a kapcsolat az irányítás és a robot között.

Február 11-én került sor első éles bevetésünkre a szaharai sivatagban a MARS2013 szimulációs terepgyakorlat keretében, és ennek igazából amolyan teszthangulata volt. Bölcsészként úgy döntöttem, hogy jelenlétem nélkülözhető, így a médiával kapcsolatot tartó két csapattagunkon csüngök a Skype-on - ők másfél óránként váltják egymást a többi szerepkört betöltő társaikhoz hasonlóan. A két MediaCom - mert ez a hivatalos nevük - a budapesti Városháza épületének Farkasverem termében üldögélnek mérnökeinkkel. Itt van a frontvonal, ők pedig az én előretolt állásaim, innen tudósítanak mindenről.
Az első bejelentkezésre háromnegyed tízkor kerül sor, és MediaCom1 – hívjuk így – rögtön nosztalgikus hangulatba kerül. Feleleveníti azt a pillanatot, amikor múlt hét szerdán a délutáni órákban megérkezett a kivetítőre az első kép, amit a Puli készített. Ennek aztán a küldetésirányításnál úgy megörült mindenki, hogy spontán tapsban törtek ki, mintha csak egy sikeres landoláson lennénk túl.

Ma viszont február 11-e van, és tíz óra elmúlt. A MediaCom1 tehát az összekötő a szentély és a külvilág között, hívhatnánk Anubisznak is, de ettől most eltekintünk. Épp arról tudósít, hogy Marokkóban állomásozó robotunk számára még nem kezdődött el a nap. A Puli egy sátorban éjszakázott, egy töltőre csatlakoztatva. Ott sincs kánikula: reggel 2 Celsius fok volt, negyed tizenegy tájban azonban már 10 fokot mutatnak a hőmérők.
A MARS2013 a létező legnagyobb valóságshow: mindenhonnan robotok figyelnek, képeiket pedig sok országból figyelik. A Puli egyelőre passzív megfigyelő módjára csak nézelődik, 10:19-kor érkezik is a státuszriport: „Annyi mozgást látunk, hogy becsuktak egy dobozt, és felakasztottak egy kabátot.”
A Farkasveremben berendezett küldetésirányításnál ebben a pillanatban tíz csapattag kószál. A távolból a kávé iránt érdeklődöm, ami nincs, és ez elég nagy hendikepnek tűnik, pláne amikor kiderül, hogy mindenféle étel- és italfogyasztás szigorúan tilos odabenn. (Nem bírom megállni, hogy be ne szúrjak ide egy 1968-as képet a NASA-tól: Dr. Chris Kraft a küldetésirányításnál üldögél egy-két bögre kávé és az elmaradhatatlan hamutál társaságában. Kávéval és füsttel is el lehet jutni a Holdra. Sok füsttel.)
Fél tizenegy körül már „elég komoly a hangulat” – az viszont nem derül ki, hogy a fiúk pontosan mit is értenek ezalatt. 10:37-kor aztán „Na, akkor pörögjünk!” – felkiáltással elfoglalja helyét a nap második küldetésigazgatója, de felgyülemlett energiáit egyelőre csak a billentyűzeten tudja levezetni. Tétlenkedik a rover második sofőrje is, aki - akárcsak az angolok - az időjárásról beszél: 10:42-kor már 15 Celsius fok van Marokkóban.
 
Az egymást másfél óránként váltó két küldetésigazgató alkalomhoz illő öltözetben jelent meg: szürke zakó, fekete ing, amit fekete Pulis nyakkendő egészít ki. A többiek fehér ingben vagy Pulis pólóban jelentkeztek szolgálatra, a hírek szerint egyik csapattagunk pedig egyenesen gyászhuszárnak öltözött, amit azzal színesít, hogy az egyik gombot nyitva felejtette. A budapesti küldetésirányításnál az erős maszkulinszaggal egyetlen női parfüm vív élethalál-harcot, Anettről háromnegyed tizenegykor kiderül az is, hogy a többiek számára feltűnő sminkben jelent meg. A MediaCom nincs túlterhelve, gyorsan ki is pottyant magából egy hungaromémet. Íme:
Tizenegy óra előtt már aktívan kérjük az osztrákok marokkói bázisát, hogy most már aztán fogják meg a Pulit, és vigyék ki a sátorból, aztán hadd menjen. Az osztrákok illedelmesen elnézést kérnek, de nekik sem könnyű, mivel ezekben a pillanatokban hatalmas médiafelhajtás van Arfoud környékén, valahol a Szaharában. 10:57-kor egyik mérnökünkből kiszakad: „Rakjátok már ki azt a talicskát a homokra!”. Anett mindezt szalonképesen közvetíti az osztrákok számára. A helyzet tizenegy óra előtt így fest: a Puli valahol a Szaharában egy sátorban van töltőre dugva, Budapesten pedig kezdenek pattanásig feszülni a mérnökidegek. A drámát csak fokozza, amikor kiderül, hogy Anett hosszú ujjú, csipkehatású fehér felsőt visel a Pulis póló alatt. (Ez egyébként csak újságírói kérdésre derül ki.) 11:05-kor a Puli akksija teljesen feltöltve várja a roverportyát, ami az osztrákok szerint fél óra múlva el is kezdődhet.

A délelőtt folyamán valamikor Chris Hadfield, a Nemzetközi Űrállomás jelenlegi parancsnoka beszélt az ÖWF innsbrucki központjával, illetve a Szaharában állomásozó szintén osztrák csapattal.

11:29-kor még mindig nem világos számomra, hogy mi lesz, ez azonban annyira nem befolyásolja a küldetés sikerét. Annyit tudok, hogy 13 órára jön Tarlós István főpolgármester a Városházára, hogy kicsit vezesse a rovert, épp ezért kissé borzolja a kedélyeket az a tény, hogy még mindig egy dróton lógunk egy sivatagi sátor eldugott bugyrában.
De az osztrákok kitesznek magukét, február 11-én a Szahara a médiáé, most van a MARS2013 hivatalos startja. Nincs könnyű dolguk. A küldetésigazgató szerint elkélne egy gyógyszercég is a szponzorok között, de pár nyugtató mindenképp. 11:57 történelmi pillanat: kicipelik a rovert a sátorból, hurrá. És délben sor kerül a második váltásra.

Fél tizenegykor kellett volna kezdeni a futást, 12:16-kor érkezik a megerősítés, hogy hamarosan szabad a pálya, feltéve, hogy minden rendben lesz a kapcsolattal. Úgy néz ki, hogy rendben haladunk: egyelőre a tábor területén vagyunk, ezért nem tudunk képeket küldeni.

Sík terepen mozgunk, így aránylag gyors helyváltoztató mozgásba kezdhetünk: 10 másodperc alatt 64 centit haladunk. 13 óra előtt pár perccel még a sátrak közül próbálunk kinavigálni a táborból. Szépen jönnek a képek, ezek közül azonban én semmit nem látok, és az olvasók sem fognak, mivel a táborról szigorúan tilos fotókat közölni.
Küldetésünket nem úgy kell elképzelni, mint a Die Hard valamelyik akciójelenetét, Michael Collinshoz, az Apollo-11 asztronautájához hasonlóan mi is minél kevesebb meglepetésben reménykedünk.
A rover fotóz egyet a Szaharában, ezt mérnökeink a Városházán megnézik, majd útba igazítják a robotot, hogy a következő pár másodpercben mit csináljon. Általában így fest a dolog: 2-3 percenként küld a rover egy-egy képet, mérnökeink ezeket fél perc és egy perc között általában kiértékelik, beazonosítják a Puli számára veszélyes tereptárgyakat, majd kiadják a parancsot (pl. menj előre). Ezután kiguberálják a telemetriai adatokból, hogy a rover jólnevelten hallgatott-e az utasításra. Majd érkezik az újabb kép.
Ekkor a Puli négy villanymotorja percenként mintegy 730-as fordulatszámon pörög. Egy paranccsal átlagosan 4-8 másodpercet halad a rover, majd megáll. Ez azért fontos, mert ha történetesen megszűnne a wifi-összeköttetés a táborban, a robot akkor is megállna, és nem menne el mondjuk Kairóig. Összességében általában kétperces időszakokra áll meg fémkutyánk. Fél egy tájékán már nettó 1 órája nyüstöljük a szerkezetet, és lassan kiérünk a táborból.
 
Tarlós István valamikor negyed kettő könyékén érkezik meg, és a főpolgármestert a simánál is simább terep fogadja: két métert vezeti a Pulit.

A motorok percenkénti fordulatszáma ekkor 1460 környékén alakul. Egy paranccsal nyolc másodpercig megy most a rover, így nagyjából másfél métert teszünk meg egyhuzamban. 13:22 bréking nyúz: a srácok most mondták, hogy egyhelyben 360 fokos fordulatot tett a rover. 13:30-kor újabb váltás.
Negyed háromkor "valami fémesen csillogó izé felé rongyolunk, mint szarka az ezüstgyűszű után". 14:39 és ismét bréking nyúz: feltűnik két bokor. A Küldetésirányításnál MediaCom 1 a nagyobbat George-nak, a kisebbet értelemszerűen Dábljúnak nevezi el. A magam részéről fotókért esedezem. Megkapom:

Háromnegyed három után aztán felpörögnek az események. 14:48-kor felmerül A Nagy Dilemma: a tábort kerülgessük, vagy menjünk egyenesen a távoli csillogó izék felé?; 14:57-kor újabb bréking nyúz: valami porzik, és nem mi vagyunk. Lehet, hogy egy porördög? A küldetésigazgató vadállat módjára veti magát a lehetőségre: "Gyorsan húzzunk oda!"
15 óra után, az újabb váltást követően a MediaCom2 már ezzel a hírrel fogad: felfedeztünk egy amerikai drónbázist (nem igaz). 16:50-kor az Osztrák Űrfórum (ÖWF) munkatársai kilátásba helyeznek egy homokvihart, egyre erősödik a szél, úgyhogy visszaiszkolunk a sátrak közé, amikor is wifi-lyukat fogunk: a tábor olyan pontján kószálunk, ahol elvesztjük a kapcsolatot a robottal, így - a beígért homokviharra is tekintettel - a szaharai osztrák különítmény végül kénytelen ölben bemenekíteni űrkutyánkat. Az ezüstös csillogás rejtély marad. A halálfélelem ugyanis felülkerekedik a kíváncsiságon, hagytuk, hadd csillogjon csak az a valami a távolban: ha el akartunk volna menni odáig, egy autóútat is át kellett volna szelni a robottal. És mivel nem akartunk matrica lenni, inkább hanyagoltuk az ötletet.
Georgie-val egyébként egészen bensőséges lett a viszonyunk, majdnem túlzottan is, mert könnyen belehajthattunk volna. Így néz ki közelről:
Február 11-én mintegy száz métert haladtunk, ami jó hír. Ha ezt a Holdon is sikerülne megismételni, akkor öt földi nap alatt, azaz még a holdi dél előtt teljesítenénk a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyik feltételét, a minimum 500 méter megtételét.

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

A Telenor Magyarország Zrt. pedig telekommunikációs eszközökkel sietett a csapat segítségére. Ezek közül különösen a két laptop és az 5 db LTE szélessávú mobil internet kulcsfontosságú, mivel a két laptopot a küldetésigazgató és a rover irányítója használja. A vezetékes Internet vagy áramkimaradás esetén (esetleg vészhelyzetben pl. tűz) az LTE kapcsolat segítségével sem szakad meg a kapcsolat az irányítás és a robot között.

Neil Armstrongnak kevesebb, mint fél percre elegendő üzemanyaga maradt a holdraszállás során. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Navigációs berendezésem kifejezetten jól működik, és ettől megnő az önbizalmam. Az utóbbi két alkalommal, amikor a navigációs platformot hangoltam újra, öt golyós, illetve négy-golyó-egyes eredményt értem el, ami mindig jóleső érzéssel tölt el. Most a szextánsommal a holdtáj egyik-másik jellegzetes pontjához képest határozom meg a holdkomp helyzetét. Ez elképesztően jól megy, már-már erőfeszítés nélkül: a holnapi űrrandevú előtt különösen a holdkomppal kapcsolatos méricskélések adnak okot az önbizalomra. Ma nem annyira fontos pontosan meghatározni a holdkomp helyzetét, de az a tény, hogy meg tudom csinálni (és a jó öreg Colossus IIA ezt igazolja) optimistává tesz a holnapi teendőket illetően. Ahogy az Eagle lassan sort kerít a második gyújtásra, én még mindig szextánsom aprócska lyukacskáján át nézelődöm. A holdkompból épp csak látszik valami, és most már az ezernyi apró krátertől csupán az különbözteti meg, hogy mozog. Végül szem elől tévesztem, amikor százhatvan kilométerre távolodik tőlem. A gyakorlat végén megkönnyebbülten dörzsölöm a szemem. A megfigyelések során a jobb szememmel kukucskáltam, a balt eközben egy kis fekete műanyaglappal takartam le, amit gumival rögzítek a fejemre. A bal szemhéjam ugyanis az erőltetett csukva tartástól kifárad, így a Geminis idők óta ilyen szemellenzőt használok.
A legokosabb dolog, amit tehetek, hogy csöndben maradok, mivel Houston és az Eagle bővelkednek a témákban a hajtóműves ereszkedés megkezdésére és a végső megközelítésre készülődve.

A gyújtás kezdetén Neil és Buzz feje felfelé néz, lábuk előre, és semmi nem látnak a koromfekete égen kívül. Ebben a fura helyzetben ugyanis ideális a kommunikácó a földi irányítással, akik most megerősítik pályájuk pontosságát. Ezután átfordulnak, és elkezdik vizslatni az ablakok alatt elsuhanó ismerős, jellegzetes tájakat, majd Neil választja ki azt a helyet, aminek elég egyenletes a leszálláshoz. Öt perccel a gyújtás után, amikor én majdnem pontosan a fejük fölött vagyok, a Eagle hangot ad első aggodalmának. „Vészjelzés” – vakkant Neil – egy 1202-es.” Egy 1202-es? Mi a fene az? A saját számítógépem vészjelzéseit sem tudom fejből, hát még a holdkompét, így fogalmam sincs arról, hogy ez pontosan mennyire jelent rosszat az ereszkedés folytatása szempontjából. Előrántom az ellenőrzőlistámat a szkafanderem zsebéből, és épp kezdeném átnyálazni, de Houston már mondja is: „Minden rendben a vészjelzéssel.” Más szóval, nincs probléma.

Az ellenőrzőlistám szerint a 1202 „túlterhelésre” utal, ami mindössze annyit jelent, hogy a számítógépnek egyszerre annyi dolga akad, hogy kénytelen némelyik feladatát későbbre halasztani. Szerintem ez ugyanazt jelenti a holdkomp esetében is, hiszen az MIT tervezte mindkettő szoftverét. Kissé arrébb, mindössze kilencszáz méterre a felszín fölött, a számítógép a 1201-es vészjelzést villantja fel: újabb túlterhelés, és a földről ismét gyorsan érkezik a megerősítés. Valaki kitesz magáért odalenn.

Most olyan fordulatot vesz a beszélgetés, ami leginkább ahhoz hasonlít, amikor ködben repülővel közelítjük meg a leszállópályát a földi irányítás hathatós közreműködésével. Buzz sorolja a magasság- és sebességértékeket Neilnek, aki egy pillanatra sem veszi le a szemét az ablakon át elé táruló látványról. „Száznyolcvan méter, 5,8 [m/s] lefelé.” „Százhúsz méter, lefelé 2,7” „Kilencven méter… figyeld az árnyékodat odakinn.” „Hatvan méter, 1,3 lefelé” „Harminc méter, 1 lefelé, 2,7 előre. Öt százalék [üzemanyag maradt].” „Tizenkét méter, 0,7 lefelé, némi port kavarunk fel.” Ez jól hangzik, némi por tizenkét méterről. „Harminc másodperc” – szól közbe Houston. Ennyi időre elegendő üzemanyaguk van. Jobb lenne mielőbb leszállni, Neil. „Kontaktfény!” – kiált fel Buzz, majd egy sor halandzsába kezd a hajtómű leállítása érdekében. Megérkeztek! „Vettük, Eagle” – mondja Houston félig kérdő hangsúllyal. Neil hivatalosan is bejelenti. „Houston, itt a Nyugalom Bázis, az Eagle leszállt.” Fúú! Újra kapcsolatba lépek Houstonnal, és ők tájékoztatnak a sikeres landolásról. „Igen, mindent hallottam … Fantasztikus!” Neil megmagyarázza, miért futott ki kis híján az üzemanyagból. „Az automatikus célkövető egy futballpálya méretű… kráterhez vitt … ahol rengeteg nagydarab szikla volt … Át kellett kapcsolni … kézi vezérlésre, és átrepülni a sziklamező fölött, majd a leszállásra többé-kevésbé alkalmas helyet találni.” Úristen, az sem érdekelne, ha egy gigantikus hangyaboly tetején landoltak volna, a lényeg, hogy egy darabban vannak.

A parancsnoki egységben most újabb feladat vár rám: meg kell találni a felszínen ácsorgó holdkompot. Ha a szextánsom célkeresztjének közepébe kerül a holdkomp, és rögzítem ezt a helyet, attól a pillanattól kezdve a számítógépem tudni fog valamit, amit most nem tud: mégpedig azt, hogy a tervezett leszállóhelyhez képest ténylegesen merre is van a holdkomp. Ezzel egy értékes, bár nem életbevágóan fontos információhoz jutok – ez mindössze egy csipetnyi adatmorzsa a gépnek, ami különösen a holnap (vagy hamarabb?) esedékes űrrandevú manőverekhez lesz jó kiindulási alap. Természetesen, a földi irányítás is meg tudja ezt határozni. Az én mérési eredményeimnek akkor vehetik hasznát, ha esetleg végképp nem sikerül dűlőre jutni a holdkomp pontos leszállóhelyét illetően, hacsak nem úgy, ha összevetik Neil és Buzz által a környező terepről adott tájleírást azokkal az eléggé elnagyolt térképekkel hasonlítják össze, amik Houston rendelkezésére állnak. Most már viszont alaposan elhagytam a leszállóhelyet, és épp készülök a Hold bal oldalán befordulni, így egy időbe beletelik, mire esélyem lesz megkeresni a holdkompot. Két órába telik, mire egyszer megkerülöm a Holdat.

Eközben a parancsnoki egység elégedetten dorombol. Felkapcsolom a fényeket, így a fülke a hangulatomnak megfelelő vidámságot tükrözi. A gondolataim rajtam kívül álló tényezők körül kavarognak, a két barátom jut az eszembe, akik most a Holdon vannak, és az ő bizonytalan visszatérésükön jár a fejemben. Idebenn azonban minden rendben van, és ez az ismerős gépezet velem együtt köröz, figyel és várakozik. Eltávolítottam a középső ülést, és a bal oldali alá raktam, és ettől a hely jellege egészen megváltozik. Ezzel egy központi folyosó jön létre a fő műszerfal és az alsó raktér között, egy út, ami lehetővé teszi, hogy egészen felülről, az ajtóablaktól az alul található szextánsig száguldozzak, majd onnan vissza.
A szék kiszerelésének fő oka egyébként az, hogy elegendő helyet biztosítsak Neil és Buzz számára, ha a dokkolófejet és a tölcsért mégsem sikerül kipucolni az átjáróból, és emiatt esetleg az oldalajtón át kellene visszatérniük majd a parancsnoki egységbe.
Ez esetben az űr vákuumában ki kell nyitni az ajtót, nekik pedig a világűrben kellene átjönniük a holdkompból, miközben maguk után húzzák kőzetmintákkal teli dobozukat. Ebből az alkalomból mindhárman otromba szkafanderünkbe öltözünk, és minden talpalatnyi helyre szükség lesz, beleértve az alsó raktérbe vezető széles utat is.

A hely növelése közben egy kis motel tulajdonosának érzem magam, aki épp a kinti hidegből érkező síelők fogadására készül. Mindent előkészítettem, az eredmény pedig egy kedves kuckó, amit már csak egy kandallóval tudnék barátságosabbá varázsolni. A repülést megelőző sajtótájékoztatón elhangzott kérdésekből tudom, hogy magányos emberként hivatkoznak rám a földön („Ádám óta senki ember fia nem volt még ennyire egyedül”). Attól tartok, hogy a tévéközvetítésekben most arról beszélnek, milyen filozofikus gondolatok törnek rám, miközben idefenn magányosan hancúrozom. Azért remélem, hogy nem ez a helyzet. Távol áll tőlem, hogy elhagyatva vagy magányosnak érezzem magam, mivel nagyon is a küldetés részének tekintem magamat. Persze, hazudnék, vagy őrült lennék azt mondani, hogy a Apollo-11 három szerepe közül a legjobb nekem jutott, de azt őszintén kijelenthetem, hogy tökéletesen elégedett vagyok jelenlegi posztommal. Ezt a vállalkozást három emberre tervezték, és az én feladatom is legalább olyan fontos, mint a másik kettőé.

Nem tagadom, hogy van, amikor magányosnak is érzem magam. Ez akkor tör rám, amikor a földi irányítással hirtelen megszakad a rádiókapcsolat, és eltűnök a Hold mögött. Most egyedül vagyok, teljesen egyedül, minden ismert életformától elszigetelve. Én vagyok az egyetlen élőlény. Ha ezt számszerűsítenénk, akkor azt az eredményt kapnánk, hogy három milliárdan plusz ketten vannak a Hold Föld felé néző oldalán, és egyetlen ember plusz Isten tudja csak, mi van a másikon. Ezt határozottan átélem – félelem vagy magányosság helyett azonban inkább várakozást, elégedettséget, magabiztosságot érzek, szinte ujjongok. Tetszik ez az érzés. Ablakomon kinézve csak csillagokat látok – semmi mást. Ott, ahol a Hold van, most fekete űrt látok, jelenlétére mindössze a csillagok hiánya utal. Ha az érzést valamilyen földi élményhez szeretnénk hasonlítani, akkor ez olyan lehet, mint a Csendes-óceán közepén egyedül lenni egy csónakban a vaksötét éjszakában. A csónakból látnánk a fényes csillagokat odafönn és a sötét tengert alattunk; most is ugyanazokat a csillagokat látom, azzal a különbséggel, hogy természetesen itt nem vibrálnak, odalenn pedig egyáltalán nem látok semmit sem. Mindkét esetben a távolság nagyon fontos tényező. A távolságot alapul véve, jóval messzebb vagyok, de az idő szempontjából a holdkörüli pályán jóval közelebb vagyok, hogy kapcsolatot létesítsek a civilizációval, mintha, mondjuk, a Csendes-óceán közepén lennék. Habár több mint negyedmillió kilométerrel vagyok távolabb, kétóránként csupán negyvennyolc percig vagyok elzárva az emberi hangoktól, míg egy csónakban – a bolygó felszínét súrolva – nem ez lenne a helyzet. Az idő és a távolság közül az idő az, ami erősebben hat az emberre, így egyszerre érzem magam közelebb Houstonhoz, és egyúttal távolabb is, mintha valami Isten háta mögötti vidéken lennék a földön, ahol hónapokig nem beszélhetnék senkivel."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...