Visszatérőben
2013.02.20. 20:00
A holdkörüli pályán magányosan keringő asztronauta rettegett attól, hogy Neil Armstrong és Buzz Aldrin a Holdon rekednek, de nem lett volna öngyilkos. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"„Columbia, Columbia, jó reggelt Houstonból.” „Szia Ron.” Ron Evans vitte az éjszakai műszakot a küldetés során, és mindeddig nem sokat beszéltem vele. Most övé a kora reggeli szolgálat, és próbál megbizonyosodni arról, hogy kellően felébredtem-e. „Hé, Mike, hogy ityeg a fityeg ma reggel?” „Hogy ityegne? … Még nem tudom, nálatok mi a helyzet?” Még mindig álmos vagyok. „Itt minden rendben, Columbia … nemsokára kissé megdolgoztatunk téged…” – szabadkozik. Mintha bizony nem tudnám! Úgy tűnik, hogy az űrben minden áldott nap egy pofonnal kezdődik: még vizelésre sincs idő, máris el kell kezdeni a kapcsolókat állítgatni. Ma van az űrrandevú napja, és ez egy csomó elfoglaltságot jelent számomra, a nap folyamán nagyjából 850-szer kell megérintenem a számítógép billentyűit, ez 850 lehetőség arra, hogy valamit eltoljak. Természetesen ennek akkor nincs olyan nagy jelentősége, ha minden rendben megy majd az Eagle-lel, ezesetben a szerepem mindössze annyi, hogy egy szigorú alaptábor-felügyelőt alakítsak: hagyom, hogy folyamatos körözésem közepette egyszer csak rám találjanak. De ha… ha... ha az ezernyi hibalehetőség közül akár egy is beüt az Eagle-ön, akkor én üldözöttből egycsapásra üldözővé válok. Emellett a szerepek minden különösebb figyelmeztetés nélkül bármikor felcserélődhetnek a 850 lépés során, úgyhogy egész álló nap résen kell lennem. Neil és Buzz valamivel több, mint három óra múlva száll fel a Holdról, Ron még nem ébresztette őket. Időt akar hagyni nekem, hogy még utoljára megpróbáljak beazonosítani egy jellegzetes pontot a Holdon, így frissítve számítógépemet a felszállásuk előtt.
Amikor felkelnek, én már áthúztam a fejük fölött, és már félig meg is reggeliztem, immár teljesen éberen. Az események most valószínűleg felpörögnek Houstonban is: lelki szemeim előtt látom, ahogy most valóságos tömeg görnyed a Küldetésirányításnál fellelhető valamennyi konzol fölé. Jim Lovell, Neil tartaléka, szokatlanul hivatalos hangvételben jelentkezik be. „Eagle és Columbia, itt a tartalék-legénység. Gratulálunk a tegnapi teljesíményetekhez, és gondolatban veletek leszünk az űrrandevú során. Vétel.” „Köszönöm, Jim.” „Köszönjük, Jim.” – válaszolja Neil és Buzz gyorsan, én pedig hozzáteszem: „Örülök, hogy egy nagy terem tele van olyanokkal, akik törődnek velünk.”
Amikor eljön a felszállás pillanata, olyan ideges vagyok, mint egy menyasszony az esküvő napján. Tizenhét éve repülök, részben egyedül, részben másokkal, decemberben átrepültem Grönland jégsapkája fölött, augusztusban pedig a mexikói határt érintettem. A földet negyvennégyszer kerültem meg a Gemini-10 fedélzetén. De még soha nem gyötrődtem annyit egyetlen repülés során sem, mint most a holdkomppal. Az elmúlt hat hónapban titokban végig attól rettegtem, hogy ott kell hagynom őket a Holdon, és nélkülük kell visszatérnem a Földre. Most percekre vagyok attól, hogy megtudjam, mi vár rám. Nem leszek öngyilkos, ha esetleg nem sikerül felszállniuk, vagy visszazuhanva becsapódnak a felszínbe: azonnal hazaindulok, de ezt a bélyeget magamon viselem majd egész hátralevő életemben, és ezt jól tudom. … Figyelem! Buzz megkezdi a visszaszámlálást: „9 – 8 – 7- 6 - 5 – …” fokozat elhagyása … hajtómű élesítve, emelkedés … haladunk … gyönyörű … tizenegy m/s-mal emelkedünk felfelé…”
Elindultak: egyetlen hajtóművük – amiről a földlakók az eltelt több mint fél évtizedben váltig állították, hogy képes lesz erre – szemlátomást jól teszi a dolgát, de attól még ijesztő belegondolni: elég egy aprócska gikszer, és mindannyian halottak. Hét percig még lélegzetet is csak alig merek venni, amíg pályára nem állnak. Pályájuk a felszíntől legtávolabbra levő pontján 75,6 kilométerre ível, legalacsonyabb pontja 16 kilométerre van a felszíntől. Minél messzebb a talajtól, annál jobb. Utóbbi érték szépen gyarapszik, és ha minden rendben megy, kevesebb mint három óra múlva találkozunk is egymással.
A hátralevő időben ég a kezem alatt a munka, különbejáratú „magánykönyvem” már-már feketemágia-szerű beavatkozásokat ír elő számomra. A könyvet egy irodai csipesszel sisakom áll alatti szíjához rögzítem, és útmutatásait sorról-sorra vallásos fanatizmussal követem. Eközben minden tételt kipipálok – legyen szó akár a legapróbb csekélységről is. A holdkompot az elektronikus távolságmérő készülékkel behatároltam, ez a szerkezet az ultrarövidhullámon működő rádió részét képezi. Eszerint négyszáz kilométerrel járnak mögöttem, a készülék azonban ebben a pillanatban szem elől téveszti őket. Kicsit babrálok vele, majd rövid időre ismét megtalálja a holdkompot, aztán újra elveszti. Ez így megy minden alkalommal, így tudatnom kell Colossus IIA-val, hogy ne vegye figyelembe az URH-s távolságmérés eredményeit („88-as ige, enter”), illetve azt is, amikor igen („87-es ige, enter”). A billentyűk nyomogatása közepette szemem odatapasztom a szextánsra, amit Colossus IIA arra irányít, amerre szerinte a holdkompnak kellene lennie. Szinte bizonyos, hogy nem téved: ott van egy apró villogó fénypont a sötétben – én pedig pontosan beállítom a szextánsomon a helyét, majd megjelölöm azt pár egymást követő gombnyomással. Az URH-s távolságmérés és a szextáns révén kapott szögértékek alapján egész jól haladok. Colossus IIA most már pontosan tudja, merre jár a holdkomp, és ha valamiért annak segédhajtóművei bedobnák a törülközőt, a feladatom annyi lenne, hogy a holdkompra váró manőverek tükörképét hajtsam végre: ez esetben én kapom el a holdkompot, és nem ő engem.
Az URH-s távolságmérés folyamatos szaggatása kétségkívül idegesítő, de nem veszélyes. Most már mindketten a Hold mögött vagyunk, és ideje, hogy a holdkomp belekezdjen első előzési manőverébe, amivel mintegy huszonnégy kilométerrel a pályám alatt ívelő körpályára emelkedik. Készen állok a gyújtásra, arra az esetre, ha nekik ez valamiért nem jönne össze, és idegesen elkezdem számukra a visszaszámolást. „Negyvenöt másodperc a gyújtásig.” „OK” – feleli Buzz, majd később: „megy a gyújtás… gyújtás vége, Mike.” Beütöm számítógépembe az adatokat, a gép kicsit számolgat, majd kihirdeti pályáinkat: saját pályám legmagasabb pontján 117 kilométerre, legalacsonyabb pontján pedig 105,1 kilométerre vagyok a felszíntől. Esetükben ez 91,6 és 85,3 kilométer. Elméletileg a pályámnak egységesen 111,1 kilométer magasan kellene lennie, az övéknek pedig 83,3 kilométerre, de a tényleges értékek bőven az elfogadható határon belül vannak: mindezidáig minden jónak tűnik.
A fülhallgatómban most furcsa zajt hallok, különös vu-vu hangokat. Ha nem figyelmeztettek volna rá előre, most valószínűleg nagyon betojnék. Stafford Apollo-10-es legénysége hallott ilyet először, amikor az űrrandevút gyakorolták a Hold körül. A Hold mögött nem kicsit lepődtek meg, pláne miután a parancsnoki egységben John Young, a holdkompban pedig Stafford is tagadta, hogy közük lenne a hangokhoz. Virágnyelven körülírták a jelenséget, de szerencsére a rádiósok (az UFO-hívők helyett) már készen álltak a magyarázattal: a holdkomp és a parancsnoki egység URH-rádiói zavarják egymást. Ezt már tegnap is tapasztaltuk, amikor bekapcsoltuk az URH-nkat miután a két jármű különvált; Neil szerint „olyan mintha a szél fújna a fák között.” Ez azonnal abbamaradt, mihelyt a holdkomp leért a talajra, de nem sokkal ezelőtt ismét elkezdődött. Különös hang egy különös helyen.
Buzz-zal most új feladatunk van: megmérjük, hogy kettőnk pályasíkjában van-e eltérés. Bíztató, hogy mindketten ugyanarra az eredményre jutunk – pályáink hajlásszöge pont megfelelő, és épp eléggé közelít a tökéleteshez, hogy ezen a ponton ne kelljen még semmilyen oldalirányú gyújtásra sort keríteni, aminek során jobban egymáshoz igazítanánk magunkat. A holdkomp pár apró, a pályasíkot nem érintő korrekciót hajt végre annak érdekében, hogy ne legyenek akkora magasságkülönbségek, amikor majd leelőz engem. Röviddel ezután indulásuk óta az első alkalommal repülök át a leszállóhely fölött. Micsoda megkönnyebbülés! „Eagle, itt a Columbia, épp most repülök át a leszállóhely fölött. Nagyszerű dolog, hogy innen lenézve nem látlak titeket odalenn!” Nem mintha egyszer is láttam volna őket a felszínen, de egészen más érzés abban a biztos tudatban átrepülni fölötte, hogy ők nem rekedtek a Holdon, ez számomra felér az egész Apollo-programmal.
A holdkomp most huszonnégy kilométerrel jár alattam, és olyan nyolcvan kilométerrel van mögöttem, kellemes ütemben, 36,5 m/s sebességgel előz engem. Radarjukkal méricskélnek engem, én pedig a szextánsommal teszem ugyanezt. Pontosan a kellő pillanatban, amikor épp fölöttük vagyok, 27 fokkal a horizont fölött, megindulnak felém. „Üzemel a hajtómű” – értesít Neil, amit én gratulációval viszonzok. „Ez már döfi!” Most ütközőpályára álltunk, vagy legalábbis, azon kellene lennünk; kettőnk pályájának a holdkörüli keringés során 130 fokkal arrébb kellene kereszteznie egymást (másképp fogalmazva, valamivel távolabb a következő holdkörüli keringés harmadánál.) Épp most „buktam át” a Hold mögé, és mire legközelebb felbukkan a Föld, már a holdkomp közelében kell lennem. Ahogy a Hold hátsó oldalát egyre markánsabban éri a napfény, úgy változik a holdkomp is a szextánsomban villogó fénypontból határozottan látható bogárrá, amint arany és fekete borításával a krátermezők fölött siklik. „Úgy látom, nincs rajtatok futómű.” Természetesen csak az Eagle visszatérő egységnek hívott felső része érkezik vissza hozzám, a leszállóegység örök időkre a Nyugalom Bázisán marad. Utolsó (és egyben legjobb) feladata az volt, hogy indítóállásként szolgált a visszatérő egység számára. „Az jó hír” – kuncogja Neil. „Ugye, nem kevered össze, melyik végéhez kell dokkolnod?” Majd hozzáteszi: „Úgy tűnik, magasan áthúzol fölöttünk, Michael” – teszi hozzá, a vadászpilóta zsargont használva. Buzz is megpillant engem. „OK, már látom a masinád alakját, Mike.”"
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Flankerr 2013.02.20. 21:53:16
„Örülök, hogy egy nagy terem tele van olyanokkal, akik a hátunk mögül figyelnek minket.”
A kontextusból én arra tippelek, hogy itt a mondat második fele ez lenne helyesebben: ".., akik vigyáznak ránk/ törődnek velünk. Akár "watch our back", vagy "look over our shoulder" volt eredetiben.
Kihangsúlyozom, ez csak egy kiugrott szakfordító paraszthajszál-hasogatása.::)
gopuligo 2013.02.20. 23:11:32
gingko 2013.02.22. 19:23:24
Várom a folytatást!