Az Apollo-11 parancsnoki  egységének pilótája a Holdról távozóban eldöntötte, hogy soha többet nem akar ide visszajönni. Tény, hogy a legénység egyik tagja sem tért vissza a Holdhoz. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Földirányú gyújtás. A NASA-nál használatos zsargon képes a legnyilvánvalóbb dolgokat is elködösíteni. Amit ők Földirányú gyújtásnak hívnak, igazából a „vigyél-minket-haza” gyújtás, a „ments-ki-innen” gyújtás, a „nem-akarunk-örökké-holdszondák-maradni” gyújtás. Ez a műszaki egység méretes főhajtóművének (SPS) két és fél perces gyújtását jelenti a Hold mögött, ami kicsivel több mint 910 m/s-mal növeli meg a sebességünket – pont annyival, hogy lerázzuk magunkról a holdi gravitáció béklyóit, és olyan pályára álljunk, amivel ettől kezdve két és fél napon belül áthasítunk a Föld légkörén.
Felcsigázva készen állunk arra, hogy a hajtómű gyújtására egy holdkörüli keringéssel hamarabb sort kerítsünk, de Houston nem vevő az ötletre, így az eredeti forgatókönyvnél maradunk. Úgy is jó. Ily módon rengeteg időnk marad a felkészülésre, és a földi irányítás előtt is megnyílik a lehetőség egy vidám, csacsogós közjátékra. Houston kérdez: „Milyen érzés úgy körözni, hogy közben nem vagy egyedül?” „Átkozottul jó, az tuti.” „Biztos voltam benne. Lefogadom, hogy úgy tíz kör után már közel voltál ahhoz, hogy magadban beszélj.” „Nem, nem. Ez itt idefenn egy meghitt, boldog otthon… igazából jó lenne, ha pár százmillió amerikai is beférne ide … hadd lássák csak, mit kapnak a pénzükért.” Talán egy kis reklám belefér.

Houston ezután ránk zúdítja a hírek és gratulációk egyvelegét (bárcsak megvárták volna ezzel a Földirányú gyújtást). „Harold Wilson miniszterelnök … Belgium királya … Alekszej Koszigin, a Minisztertanács elnöke … Mrs. Robert Goddard …” Itt álljunk meg egy szóra: vajon Robert Goddard valóban számított erre a pillanatra? Ez volt az oka annak, hogy ez a csöndes tudós annyi évig kijárt az új-mexikói sivatagba, hogy ott az egyik folyékony üzemanyagú rakétát a másik után küldje fel a húszas években, amiért valószínűleg mindenki őrültnek nézte? Saját feleségünktől is érkeznek idézetek. A „fantasztikusan csodálatos” kifejezés mindenesetre nem úgy hangzik, mintha Pat mondta volna, de Houston szerint ezt mondta. Ezután futball- és baseball-hírek következnek, majd Thor Heyerdahlról és az ő papiruszcsónakjáról hallunk, illetve még elhangzik Nixon elnök neve is, aki úgy tűnik, a Hornet felé vette az irányt, hogy ott várja visszatérésünket. Majd teljesen váratlanul Houston értelmetlen nyelvre vált, és visszacsobban a műszaki kifejezések és számok tengerébe, amitől annyira függ a sorsunk. „Földirányú gyújtás 30, SPS/Irányítás és Navigáció: 36691; mínusz 061, plusz 067 135 23 4149; 81-es Főnév, plusz 32020, mínusz 02773 181 054 013; 44-es Főnév, Ha: N/A, plusz 00230 32833 228, Delta vé 32625 24 1510 355 … iránycsillagotok a Deneb és a Vega, 242 172 012 … a horizont két perccel a gyújtás előtt a 11 fokos jelnél lesz …”
Mindezt visszaolvasom, minden számjegyet külön-külön. Egyes tételek nem olyan fontosak, mások viszont mindennél többet érnek: most nem kalandozhat el a gondolat, nem tévedhet a kéz, ami lejegyzi a számokat.
Amikor a Hold nyugati széle felől – remélhetően most utoljára – épp készülünk eltűnni a háta mögötti csöndbe, végigfutunk az utolsó ellenőrzéseken, mielőtt beindítanánk a hajtóművet. A mi egyetlen hajtóművünket. Nagyon óvatosan járunk el, a legkisebb részletre is kínosan odafigyelünk. Mindennél jobban foglalkoztat minket, hogy milyen irányba repülünk – bámilyen hülyén is hangozzon ez. Összes tudásunk és a számítógépünkbe táplált, jóváhagyott számsor ellenére a saját szemünkkel is meg akarunk bizonyosodni arról, hogy merre tartunk: ennek azonban nehéz a végére járni, mivel csak pár perccel a gyújtás előtt érünk ki a napfénybe. „Látom a horizontot. Úgy tűnik, előre megyünk” – jegyzem meg idegesen nevetgélve. „A Gemini árnyai” – feleli erre Neil, utalva a Gemini fékezőgyújtását és a földkörüli pálya elhagyását megelőzően tapasztalt koncentrációnkra.

„A legfontosabb, hogy továbbra is előre menjünk” – kötöm az ebet a karóhoz, szavaimat azonban ezúttal elnyomja a nevetés. Nem tudom, mi ebben olyan istenverte vicces, de Buzz szerint is az lehet, mivel most egy külön pantomim-előadást rögtönöz, emellett a rakétatudomány alapjait szavalja. „… Lássuk csak – a hajtómű emerre néz, a gázok meg amarra távoznak, frankó tolóerőt fejtve ki.” „Gyönyörű a horizont” – veti közbe Neil, aki most a középső ülésben, a számítógép társaságában van, míg Buzz a jobbszélen az üzemanyagcellákkal és az elektromos rendszer csalafintaságaival foglalatoskodik. Én a baloldali ülésből „repülöm” az űrhajót, legalábbis abban az értelemben, hogy bármikor átvehetem az irányítást, ha az automatikus kormányzás nem működne, leállíthatom a hajtóművet, illetve számos egyéb problémát is megoldhatok, ami ezeken kívül esetleg még felmerülne. Buzz az ellenőrzőlistát olvassa, és ahogy olvassa, úgy állítgatom a kapcsolókat. „Épp éjfél körül van Houston városában” – mondja Neil, ami furcsa, közönyös megjegyzés a cselekménynek ezen a pontján. „Igen” – felelem. Persze, fogalmam sincs arról, mennyi a pontos idő Houstonban, csak szeretném Neil figyelmét visszaterelni a fülkében zajló eseményekhez. „OK, két perc múlva kezdődik” – csicsergi Buzz, és én megerősítem, hogy a horizont az ablakom tökéletesen pontján látható. „Gyönyörű.” Buzz visszaszámolja az utolsó másodperceket: „5 – 4 – 3 – 2 – ”, majd amikor a kislány rázendít, ezt felelem: „Gyújtás! Jól sikerült egy gyújtás volt … szép! … a nyomással minden rendben … nagyon kormányoz, de azért tartja az irányt.”
Tíz másodperc múlva Buzz további részleteket akar hallani. „Hogy mennek a dolgok, Mike?” Nem okolhatom a kíváncsiságáért, mivel az ő oldaláról nehéz megmondani, mi történik. „Nagyon forog, de nem annyira, hogy átlépné a tűréshatárt … lehet, hogy egy forgómozgásért felelős segédhajtóművel van a gond. Mégha ez is a helyzet, az sem okoz problémát. Nincs értelme emiatt aggódni … rövidesen egy perce üzemel, a kamranyomás kiváló … a hajtómű-állító motorok rendben, pozícióink ugyancsak… szorgoskodom … mi van a nitrogénnyomással? Rendben van?” „Igen”  - feleli Neil. „Jó … két perc… a forgás elérte a tűréshatárt, de fokozatosan enyhül. OK, a kamranyomás kissé csökkent, most ismét emelkedik. A kamranyomás pindurkát oszcillál … kapaszkodj! … felkészülni a hajtómű leállítására.”

Olyan érzésem támad, mintha a hajtómű nem állt volna le időben. Még a küldetés előtt, a hajtómű és a pályaszámítás szakértőivel fárasztó értekezletek során kidolgozott eljárás értelmében ez esetben két másodpercig még hagynom kell a hajtóművet dolgozni, majd manuálisan kell leállítanom, ha a kelleténél 12 m/s-mal nagyobb lesz a sebességünk. Ez utóbbi érték azonban a kijelzőn olyan gyorsan változik, hogy pontosan nem tudom eldönteni hányadán állunk: a két másodperc elteltével átbillentek két kapcsolót, és ismét súlytalanságban vagyunk. A számítógép szerint a gyújtás tökéletesen sikerült, így valószínűleg pont akkor állt le a hajtómű, amikor az ujjaimmal a kapcsolókhoz értem, esetleg olyan szerencsém volt, hogy pontosan a kellő pillanatban billentettem át őket. Bárhogy is történt, nem számít: a lényeg az, hogy már  úton vagyunk hazafelé! „Csodálatos gyújtás volt! SPS, szeretlek, egy igazi kincs vagy.”

Most újra Buzzon a sor, hogy felolvassa az ellenőrzőlista-litániát, ezúttal a gyújtás érdekében korábban kezelt összes kapcsoló kell visszaállítani előző helyzetükbe. Majd előrántjuk fényképezőgépeinket, és úgy fotózzuk a Hold felszínét, mintha csak Velencében lennénk turisták, akik épp most jöttek rá, hogy három tekercs film még megmaradt. Már épp ideje, hogy Houston is csatlakozzon a társaságunkhoz. Neil megkérdezi: „Van valamelyikőtöknek valamilyen különleges kívánsága Houston számára?” Nekem nincs, mindössze a Földirányú gyújtásról akarok beszélni. „…Elmondhatom, hogy életem eddigi legjobb gyújtása volt. Szerintem ti ma már két jó rakétagyújtást is megtapasztaltatok” – utalok a holdkomp visszatérő egységének hajtóművére, ami Neilt és Buzzt felemelte a Nyugalom Bázisának felszínéről.

„Ó igen, egy párat” – dörmögi Neil, de Buzz jóval lelkesebben kiegészíti: „Az már biztos … hé, remélem, készít valaki egy képet a Földkeltéről.” A Földdel együtt Charlie Duke eltéveszthetetlen karolinai akcentusa is előkerül. Izgatottnak tűnik. „Hello, Apollo-11, itt Houston. Hogy ment?” „Ideje kinyitni az LRL-ajtóit, Charlie” – válaszolom. „Rendben. Már várnak titeket, jól felszereltük őket.” Remélem is. Egyúttal bízom benne, hogy abban a nagy houstoni karanténbe egy kis vermouthot és rengeteg gint is bekészítettek. Amikor utoljára ott jártam, csak fehér egerek voltak odabenn. Ugyanazok várnak most is minket, pontosabban, a holdkőzeteinket: ha az egerek a kövekkel érintkezve megbetegszenek, a huszonegy napnál jóval tovább élvezhetjük az LRL vendégszeretetét – ez esetben valószínűleg ginnél különb dolgokra is szükségünk lesz.

Még két és fél napot kell kibírnunk: idefelé három napig tartott az utazás, de a visszaút gyorsabban megy. Nincs mit tenni, a következő két nap mindenképp hosszúnak ígérkezik. Ebben a pillanatban mindannyian turisták vagyunk, amint ablakainkra tapadva nézzük, ahogy meredek szögben távolodunk a Holdtól.
A Holdat nyugat felől, félárnyékban közelítettük meg, azon a fura árnyékos részen, amitől olyan kísértetiesnek tűnt megvilágított csúcsaival, és alig kivehető felszínével. Most is legalább annyira mély benyomást tesz, csakhogy ezúttal teljesen más értelemben. A keleti oldalán hagyjuk el, ami most gyönyörűen fürdik a napfényben. Már az egész Holdat látjuk, sarktól-sarkig, egyik szélétől a másikig, és tisztán megkülönböztethetők a mare-k és a felföldek. Mindkét vidéket kráterek borítják, de a tengerek nyugodtnak tűnnek – ellentétben a meggyötört felföldekkel. A mare-k sötétebbek is, több a szürke bennük, mint az őket körülvevő, aranyfényben úszó dombokon. Vidám helynek tűnik, egyáltalán nem olyan ijesztő, mint amikor két napja először megláttam, mindenesetre még több vidámsággal tölt el az a tudat, hogy itthagyjuk. A legcsekélyebb késztetést sem érzem arra, hogy visszajöjjek ide."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az Egyesült Államokban március elsejével lép hatályba az a megszorító-csomag, ami a NASA működésében újabb „megtakarításokat” eredményez: március elsejével mintegy 894 millió dollárral nyesik vissza a NASA költségvetését. Az amerikai honlapokon az emberes Mars-utazást dédelgető kommentelők persze már javában prüszkölnek, Obamáznak, holott igazából tök mindegy hány millió dollárral lesz kevesebb, és ezt épp ők tudhatnák a legjobban.

Az űrfanatikusok idén is félreverik a harangot az USA-ban, igaz, nem először. Az egyenleg ugyanis így fest: az emberes űrrepülés továbbra is orosz technikával történik, csúszik pár újgenerációs, időjárást kutató műhold fejlesztése, és űrszemétből – legalábbis aktív, emberi közreműködéssel – egy ideig még biztosan nem lesz kevesebb.
Az amerikai űrhivatal szerint a "megtakarítás" következtében 2013 második felében nem tudják kifizetni a NASA-val együttműködő, jelenleg magánűrhajók fejlesztésén dolgozó vállalatokat. A megállapodás értelmében ugyanis a Boeing, a SpaceX és a Sierra Nevada kereskedelmi célú űrhajójának tervezését és tesztelését a NASA-nak kellene finanszíroznia – az új eszköz szállítaná aztán az űrállomásra az amerikai asztronautákat. Erre úgy tűnik, 2017-ig még mindenképp várni kell, addig maradnak a jó öreg orosz Szojuzok. És, hogy miért nem számít közel egy milliárd dollár elvonása? Elsősorban azért, mert nem oszt, nem szoroz, ha például 17,77 helyett 17,71 milliárd dollárt csökkentenek egymilliárddal...

Az Apollo Holdprogram teljes költségvetése 2005-ös értéken számolva nagyjából 170 milliárd dollárt tett ki. Ez az összeg tartalmazta a kutatásra és fejlesztésre fordított költségeket, a 15 Saturn V-rakéta, a 16 parancsnoki és műszaki egység és a 12 holdkomp árát, a program működtetésének járulékos költségeit, a létesítmények építésének/átépítésének cechjét, illetve a küldetésirányítás költségeit is.

1958. április 25-én, amikor a Légierő ballisztikus rakétákkal foglalkozó egysége egy jelentésben vázolta az amerikai holdprogram jövőjét, még azzal számolt, hogy 1965. decemberére már tető alá hozzák a holdraszállást potom másfél milliárd dollár ráfordításával. Ez azonban nem így alakult. A NASA pénzügyi gurui 1961-ben már közel 7 milliárd dollárra sacolták ennek összegét. Később ezt még a menedzsment 10-12 milliárd dollárra szépítette, majd végül James Webb pár óra alatt feltornászta 20 milliárd dollárra, és így küldte tovább Linden B. Johnson alelnök részére. Robert Seamans Jr., a NASA akkori igazgató-helyettesének szavaival élve ez a lépés mindannyiukat megijesztette. A Webb által az alelnök részére küldött 20 milliárd dolláros költségbecslés teljesen önkényes és „unortodox” lépésnek tűnt. Végül Webb veleszületett üzleti érzékét igazolta az idő: döntése nagyfokú előrelátásról, és kifinomult menedzseri képességekről árulkodott.

Az Apollo-program teljes költségvetése végül Webb 20 milliárd dolláros becslését is felülmúlta: 1973-ban a program Kongresszus elé terjesztett árcéduláján 25,4 milliárd dolláros végösszeg szerepelt. A teljes költségvetés persze attól is függ, milyen tételeket veszünk figyelembe a számítás során, de bárhogy is kalkuláljunk, a végeredmény biztos, hogy meghaladta a 20 milliárd dollárt. (A kurzívval szedett részben korabeli dollár-értékek szerepelnek.)

A NASA a szövetségi költségvetésből 1960-ban mindössze fél százalékkal részesedett, ez azonban rohamosan emelkedni kezdett, míg 1966-ban érte el a maximumát: ekkor 4,41% kapott a NASA. Majd egyre kevesebbet: 1970-ben már csak 1,92%-ot, 1980-ban 0,84%-ot, 1990-ben 0,99%-ot, 2000-ben 0,75%, 2010-ben pedig 0,52%-ot.
(A világ túlsó felében sem volt jobb a helyzet: a hatvanas években a szovjetek emberes űrprogramja a NASA költségvetésének kevesebb, mint a feléből gazdálkodhatott, de mostanra náluk is romlott a helyzet: az oroszoknak 2012-ben a NASA költségvetésének mintegy harmadából kellett kijönniük. De ne vesszünk el a számtengerben.)
Amit a hatvanas években még az Apollo-program testesített meg az amerikaiak számára, az mostanra az Orion lett: a Saturn V hordozórakéta mai megfelelője a Space Launch System, az űrhajósokat szállító kabint pedig Orionnak hívják.

Az Apollo-program tehát mai értékre átszámolva mintegy 170 milliárd dollárba került. Ehhez képest 2013-ban mindössze 3 milliárd dollárt különített el az USA a "mélyűr felfedezésére", ilyen címszó alatt fut ugyanis az SLS és az Orion-kapszula fejlesztése. Érdekes párhuzam, hogy 2007-es értékekkel számolva, a hatvanas évek derekán évente 30 milliárd dollárt kapott a NASA a szövetségi büdzséből. Akkor ugyanis nagyon el akartak jutni a Holdra. Felmerül a kérdés, hogy mire elég ez a 3 milliárd dollár? Egyelőre úgy fest a dolog, hogy inkább csak "maszatolásra": a közeljövőben önerőből, saját hordozórakétákkal még alacsony földkörüli pályára sem jut el a NASA - pláne a Holdra, vagy a Marsra.

Talán a kínaiak pozitív irányba befolyásolhatják a NASA büdzséjét, hiszen az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a szovjetekkel is valami nagyon hasonló módon indult az űrverseny (igaz, ott nemzetbiztonsági szempontok is szerepet játszottak). A kínai keretszámokkal kapcsolatban azonban nem sok publikus információ lelhető fel: az űrprogram a hadsereg ellenőrzése alatt áll, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a költségvetést homály fedi - annyit tudni, hogy „valószínűleg évente több milliárd dollárra rúg” a felhasználható keretösszeg. Ebből akár még egy meglepetés is kisülhet. Az viszont valószínűtlen, hogy záros időn belül embert juttassanak a Marsra, ahogy az is szinte teljesen kizárt, hogy a mars-utazást ígérő kereskedelmi cégek bámelyikének összejönne ez. Hagyományos, folyékony üzemanyagon alapuló rakétahajtással legalábbis biztosan nem: egyirányban, mintegy háromnegyed évet kozmikus sugárzásban eltölteni beláthatatlan egészségügyi kockázatokkal járhat.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Két, fél méter hosszú fémszelencében érkeztek a holdi kőzetek a parancsnoki egységhez. Ez egy sokmillió dollár értékű szállítmány volt, ha figyelembe vesszük, hogy ez volt az Apollo-program lényege. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Oly közel, és mégis annyira távol: most mindössze annyi a dolguk, hogy megfelelő távolságban kellő sebességre fékezzenek a holdkomppal. A „magánykönyvem” szerint 830 méterre 6,0 m/s-mal kellene közeledniük felém, 417 méterre már csak 2,9 m/s-mal, stb. Miközben ezen ügyködnek, arról is meg kell győződniük, hogy pontosan az előírt pályán haladnak-e, és, hogy sem balra vagy jobbra, sem pedig felfelé vagy lefelé nem tértek-e le a megközelítés során. John Younggal mindketten megtanultuk, hogy az üzemanyag-emésztő bukófordulónak milyen következményei lehetnek, hacsak nem elképesztő elővigyázatossággal járunk el – jelenleg ez foglalkoztat engem. A szextánsnak már nem sok hasznát lehet venni ilyen közel, így az alsó rakteret elhagyva a baloldali ülésbe suhanok, és úgy forgatom a Columbiát, hogy lássam a holdkompot.

Az Isten verje meg, jól állnak a dolgok! A dokkoló optikáján át nézem őket, és látom, hogy a végső megközelítés során sziklaszilárdan középen tartják a holdkompot. Pár számmal ellátom őket. „1,1 kilométerre vagyok, és 9,4 m/s közeledem.” Buzz válaszol: „Igen-igen, jól alakulnak a dolgok, Mike, fékezünk.” Jézusom, tényleg meg fogjuk csinálni! Azóta, hogy hat hónappal ezelőtt a legénység tagja lettem, most első alkalommal érzem, hogy sikerülni fog. Persze, még messze vagyunk az otthonunktól, de ettől kezdve mindennek úgy kellene mennie, mint a karikacsapás. Ablakomban egyre nagyobb és nagyobb helyet foglal el a holdkomp, míg végül szinte semmi mást nem látni rajta kívül. Még hozzá sem értem a kezelőszervekhez. Neil kötelékben repül velem, és csodásan teszi a dolgát: egymáshoz viszonyítva már egyáltalán nem mozgunk. Úgy saccolom, hogy olyan 15 méterre lehetnek, ami egyúttal az űrrandevú végét is jelenti. „Látom a felkelő Földet … fantasztikusan néz ki!” – kiabálom Neilnek és Buzznak, majd megragadom a fényképezőgépet, hogy mindhárom szereplő (Föld, Hold, Eagle) egyetlen fotóra kerüljön. Sajnos, a Columbiából mindössze egy ablakkeret látszik majd – vagy annyi sem. Pár másodperc múlva Houston is bekapcsolódik a beszélgetésbe, egy rövid, puhatolózó hívás erejéig: „Eagle és Columbia, Houston készen áll.” Azt akarják tudni, hogy mi a fene folyik idefenn, ugyanakkor megzavarni sem akarnak minket, ha esetleg az utolsó manőverek kritikus pontján lennénk. Jófejek! De nem kell aggódniuk, és Neil ezt tudatja is velük. „Rendben, kötelékben repülünk.”

Neil ekkorra már megfordult az Eagle-lel, így annak fekete pöttye (a dokkoláshoz használatos tölcsér) immár közvetlenül felém néz. Ezen a ponton az irányítást a Columbia átveszi az Eagle-től, ahogy azt felkészülésünk során is tettük. A dokkolási manővert könnyebb a parancsnoki egységből irányítani, bár a holdkompból is lehetne, csak nagyon kényelmetlen lenne Neil számára, mivel ki kellene tekernie a nyakát, hogy egy feje fölötti ablakon kinézhessen. Ugyanezt én jóval konvencionálisabb módon megtehetem: mindössze csak előre kell néznem. Így aztán az optikába kémlelve a dokkolófejet az Eagle tölcséréhez igazítom, pont úgy, ahogy öt nappal ezelőtt is tettem, amikor a holdkompot kiszabadítottam a Saturnból. Pár eltérés azért van, főképp mert a holdkomp most szinte üres, vézna visszatérő egysége ezúttal kevesebb, mint 2720 kg-t nyom – szemben az egész holdkomp teljesen feltankolt közel 15 000 kg-s súlyával. Ugyanakkor egyáltalán nem aggódom, ahogy egyre jobban megközelítem. Amikor összeérünk, a két jármű egymáshoz képest valóban nagyon jó pozícióban van, az egészből mindössze csak egy alig észrevehető kis döccenést érzek.

Miután a három kis retesz összekapcsol minket, átbillentek egy kapcsolót, és ezzel nitrogénpalackjaim egyikét aktiválom, ami a két járművet összezárja egymással. Ekkor életem legnagyobb meglepetésével találom szembe magam. Kezes kis holdkomp helyett egy vadul forgolódó bogárral kapcsolódtam össze. Konkrétabban fogalmazva, a holdkomp a középtengelytől most már mintegy 15 fokos szögben jobbra kitért. Jobbommal azon vagyok, hogy a Columbiát körbeforgassam, de már nem tehetek semmit, hogy leállítsam az automatikus összezárás folyamatát, ami hat vagy nyolc másodpercig is eltart. Csupán abban reménykedhetek, hogy a szerkezet nem sérül meg, így – abban az esetben, ha mégsem sikerült összezárni a két járművet – eleresztem a holdkompot, majd újból megpróbálom.

Pörögnek az események, én a jobb kezem felőli szabályzókarral birkózom. Most ismét visszatérünk a középre, majd bumm: a dokkolóreteszek záródnak, és csodálatos módon minden jóra fordul. Fú! Beszámolok Neilnek és Buzznak is a történtekről. „Ez vicces volt. Nem éreztem ütést, és azt gondoltam, hogy minden a helyén van. Elkezdtem visszahúzni a dokkolófejet, de ekkor elszabadult a pokol.” Hoppá, nem szabad a rádióban káromkodni, talán ezért is ragadok meg minden más alkalmat a szitkozódásra.

Most nincs értelme ezzel foglalkozni. Irány az átjáró, ahol el kell távolítani az ajtót, a dokkolófejet és a tölcsért, hogy Neil és Buzz átjöhessen a parancsnoki egységbe. Hál’ Isten az utolsó alkalommal minden álomszerűen megy. A dokkolófej és a tölcsér a holdkomppal marad, és azzal együtt távozik; többé nincs rájuk szükség, és nem szeretnénk bezsúfolni ezeket a parancsnoki egységbe. Az átjáróban elsőként Buzz jelenik meg fülig érő szájjal. Megragadom a fejét két oldalról, a halántékán, és épp készülök egy csókot nyomni a homlokára, ahogy egy szülő köszöntené tékozló fiát, de aztán zavarba jövök, és inkább a kezét szorongatom, majd Neil-ét is.

Kicsit még örvendezünk sikereinken, majd minden visszatér a rendes kerékvágásba. Neil és Buzz előkészíti a holdkompot utolsó útjára, én pedig segítek nekik áthozni a berendezéseket a Columbiára. Egy nagyon aprólékos porszívózás is vár ránk annak érdekében, hogy minden, holdkompból átkerülő tárgy egészen biztosan por- és szennyeződésmentes legyen. Ehhez a mikrobamániás emberek ragaszkodtak: minden holdi bogár maradjon csak a holdkompban, és ennek a kívánalomnak tőlünk telhetően próbálunk is eleget tenni. Kicsit nevetségesnek érezzük magunkat.
A Columbiából oxigént pumpálunk a holdkompba, ami később persze ismét visszajön a fedélzetre: az elképzelés szerint így minden Holdon összeszedett bogárnak az oxigénáramlat „sodrásával” ellentétesen kellene úsznia, ha be akarna jutnia a Columbiába.

Majd következik a csattanó, amiért erre az egész utazásra sort kellett keríteni. Buzz bejelenti: „Készüljünk fel azokra a sokmillió dollárt érő dobozokra. Nagyon nehezek. Most figyeljenek.” Korábban, még a Cape-en már láttam a két, holdi kőzet részére fenntartott ládikát: ezek fényes, fél méter hosszú kis fémkazetták, amiket furmányos módon, légmentesen le lehet zárni, hogy megőrizzék a köveket eredeti környezetükben – azaz a holdi vákuumban. Így nincsenek kiszolgáltatva a légkörünknek, ami miatt kémiai szerkezetük esetleg megváltozhatna.

Miután a köves dobozokat becipzáraztuk a fehér üvegszálból készült szövettartókba, van egy kis időm, hogy kikérdezzem Neilt és Buzzt azokról az élményeikről, amikről én a Hold háta mögött lemaradtam. „Milyen volt felszállni a Holdról?” „Egy kis robbanás volt az egész, aztán indultunk is … a padló megindult felfelé, hogy találkozzunk veled … talán fél, vagy kétharmad G terheléssel járt.” „És a landolás nem okozott problémát? Úgy tudom, hogy a por nem lepett el titeket, hanem a felszín mentén szóródott szét, igaz?” „Igen.” „És a por világosbarna, vagy sötét, hadihajó-szürke? Mit gondoltok, miből van … bazaltból?” Erre nem kapok egyértelmű választ. „És a kövek mind egyformák?” Nem, vannak különbségek - felelik, egyesekben „kis csillámló izék” vannak.
Elég idő állt a rendelkezésükre, hogy a legérdekesebbek közül aprólékosan kiválasszák a Földre szánt mintákat. „Nagyszerű, nagyszerű… ember, ez csodás …. Ettől majd éveken át ugrálnak örömükben a geológusok.” Geológiai jellegű kíváncsiságom gyorsan alábbhagy, ráadásul, más teendők is várnak ránk – mint például a holdkomp leválasztása és a hazautazás.

Amikor elérkezik az Eagle leválasztásának pillanata, átbillentem a megfelelő kapcsolókat, egy halk durranást hallunk, és már el is ment: fenségesen távolodik tőlünk. Hál’ Istennek, vele együtt távozik a dokkolófej és a tölcsér is, én pedig képtelen vagyok szavakba önteni örömömet amiért soha többé nem kell már szórakoznom velük! Igazából az egész istenverte holdkomp csak nyűg volt a számomra, és kedélyesen szemlélem, ahogy ennek ezennel vége. Neil és Buzz ugyanakkor őszintén szomorú: az öreg Eagle jó szolgálatot tett nekik, és megérdemelne egy katonai, de legalábbis méltóságteljes temetést. Ehelyett holdkörüli pályán hagyjuk, Houstonból pedig figyelik, ahogy a rendszerei lassan leállnak. Ezután a géptetem gazdátlanul kering még napokig, hetekig esetleg hónapokig – míg végül pályáját elhagyva szánalmasan becsapódik a Hold felszínébe.
Hogy az Eagle biztosan ne legyen az utunkban, begyújtjuk kis segédhajtóműveinket, és 0,6 m/s-mal növeljük sebességünket: ezzel megfeledkezhetünk az Eagle-ről, és előkészülhetünk a következő nagy attrakcióra."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Örök lengyel-magyar barátságról, wifi-lyukak kerülgetéséről szólt a hétvége, aminek során Wall-E-szerű romantikus történet bontakozott ki a MARS2013 küldetés zárónapjain. De csak szépen, sorjában.
MediaCom1 délelőtt kilenc óra pár perckor jelenti, hogy még semmi sincs. „Elvileg 10-kor jelentkezünk be a Field Crewnál, de Marokkóban még senki sincs online.” Rossz nyelvek szerint ez a péntek esti marsi tábortűznek tudható be, amikor az osztrákok a marsi pirítóst némi tüzes víz társaságában öblögették le. Ezt letudja a Mediacom azzal, hogy „a péntek este a Marson is csak péntek este.” Úgy tűnik, rendíthetetlen optimizmussal tekint a mai napra. A roverben két akksi van: az egyik teljesen lemerülve, a másik csak félig. Középkori embert megszégyenítő tájékozottságom a robotika terén ismét ámulatba ejti a MediaComot, hiszen az akksik töltését darabonként egy kábellel tudom csak elképzelni. Az én világomban mindenhonnan egy szimpatikus fekete drót vezet a konnektorhoz, a holdutazás is egy kábel mentén történne, ha rajtam múlna. Szerencsére, nem rajtam múlik.
Szakszerű választ kapok, inkluzíve helyzetértékeléssel: „a PSU dönti el, hogy éppen melyik töltődik, és azt is, hogy éppen melyiket használja a gépállat. Megpróbáltuk elérni a CapComot Innsbruckban. Szerintem még aluszkálnak. Most a lengyelek is próbálják elérni az ÖWF-et, az a terv, hogy ma velük közösen futunk.” Majd egy újabb smiley. De jókedvű a MediaCom.

Tíz óra után befutottak a telemetriai adatok, így kiderült: az egyes akksi, olyan heveny kétoldali elektronhiányban szenved, hogy szinte behorpad. A másik egészen tűrhető állapotban van, ami kábé pár óra futást tesz lehetővé. A Városházán berendezett Küldetésirányításnál az élet és halál ura, a rettenthetetlen Flight Director/Küldetésigazgató úgy dönt, hogy kora délutánig szeretnénk meghitt viszonyt ápolni a töltővel.
Fél tizenegykor megkezdődik a töltés, ettől kezdve két és fél órája van az akksiknak, hogy megszedjék magukat. (A Nap segítségével ez jóval tovább tartana, de mi ugye futni szeretnénk, mielőbb.) Ez idő alatt lényegében csak ügyelet van a városházi Farkasveremben. Az ügyelet persze nem azt jelenti, hogy mindenki hazamegy, hanem kellemes duruzsolás megy az űrkutatásról és a Puli jövőjéről. A héttagú stáb testületileg úgy dönt, hogy délután egy óra előtt – a futás tervezett kezdete – előtt egységesen és kollektíven megebédel. A lengyel csapat rovere is buzgón kortyolgatja az áramot.

Időnként az az érzésem, hogy a MARS2013 küldetés kezd a wifi-lyukak utáni hajsza terepévé válni, a lengyelekkel való együttműködés egyik célja, hogy kiderítsük: a két rover mennyire eltérően fogja a wifi-jelet. A kísérlet keretében a két gép együtt mozog majd, a két csapat pedig folyamatosan jelenti egymásnak a wifi erősségét. Kínos, hogy a Puli vezeti a kéttagú karavánt. Ha ugyanis a wifi-jel elmegy, akkor a Magma nem megy a Puli után, a mi robotunk azonban wifi-zátonyra fut...
Jelzem, hogy ezt nem tartom fairnek, miért mindig mi menjünk elől? Ezt egyébként a MediaCom jogos felvetésnek tart. Kapcsolatunk azonban a lengyelekkel erőteljesen a szimbiózis irányába mutat. Roverük, a Magma ugyanis cserébe videót készít a Puli mozgásáról, így az együttműködéssel természetesen mi is jól járunk. A terv szerint egy lankás hegyoldalon csapatunk majd egy jót a két nép közti együttműködés fényes bizonyítékát szolgáltatva ezzel.
Eközben a másik MediaCom is előkerül, aki előbb udvariasan érdeklődik, hogy mi újság, majd pillanatnyi szerepzavarán felülkerekedve azonnal sokkolni kezd: „Lehet, hogy elmarad a mai futás, mert vihar van odakinn.” Ez az üzenet fél egykor érkezett, addig gyakorlatilag arra vártunk, hogy az osztrák sógorokból álló tíztagú marokkói csipetcsapat teendőik dzsungelében eljussanak a mi kis Pulinkhoz. És a Magmához.

A magyar virtus győzedelmeskedik, történelmi lengyel barátsággal megspékelve: naná, hogy elindulunk. Mit nekünk egy himi-humi homokvihar. Háromnegyed egy után az osztrákok úgy érzik, hogy egy órán belül kevesebb por lesz a levegőben. Úgyhogy várunk. És töltünk.
Egy órakor komoly szél fúj nyugat felől, de már nincs visszaút: eldőlt, hogy a lengyelek robotjával kimerészkedünk a táborhoz közeli terepre. Délután egy óra után kiadtuk az utasítást, hogy ideje lekapcsolni a rovert a köldökzsinórról, és kivinni az általunk kiválasztott terepre. A Küldetésirányítás ezalatt épp a Riders of the Storm-ot hallgatja a két hős rover tiszteletére, akik akár még a sivatagi viharral is dacolnak. Úgyhogy „megkezdődött tehát a Sivatagi Vihar hadművelet” – tájékoztat a MediaCom. Valamivel negyed kettő előtt mindkét rover a tábor északi részén leledzik. 13:17-kor történelmi pillanat: megpillantjuk a Magmát. A közeljövő így fest:

„Most előre haladunk kb. 5 métert, ők folyamatosan látják a mozgásunkat. Élő képük van, elég cool. Éppen képet cserélünk a lengyelekkel, a Magma most kb. 4 méterrel mögöttünk van - ha készen állunk, jönnek utánunk.” Majd kisvártatva: „Készen állunk, tehát jönnek utánunk, és észak-északnyugati irányba haladunk tovább. Közben megtettünk pár métert, és forgolódtunk egyet. Gyengül a wifi-jel. Per pillanat épp a Magmát próbáljuk megtalálni az elülső kameránkkal. Ismét egymás felé fordulunk, tiszta Wall-E.” Erről van szó:

A gyengülő wifi-jel azt jelenti, hogy a Puli már javában riadót fúj: a hetvenes skálán 25-ös értéknél kerül erre sor, és mivel jelenleg 22 a wifi erőssége, valószínűleg eléggé kapkodhatják fejüket a mérnökeink. A 22-es csapdája: ez elég vérszegény wifi-erőssének számít. Eközben az osztrákok is felfedezték a két, egymás után kullogó robotot, facebook-oldalukon nyomban ismerős képek (itt és itt) jelennek meg, amiket aztán csapattagjaink szpemmelnek szét mindenféle videólinkekkel.
Három óra előtt pár perccel aztán elveszítjük a kapcsolatot a roverrel, újfent mélyrepülésbe kezdett a wifi, így emberi beavatkozásra van szükség. Egy-egy markos legény a hóna alá kapja a két rovert, majd irány a tábortól délre eső terület: az osztrákok szerint ott terem az igazán zamatos wifi. A viharos szélben mindössze a tábor környékén kószálunk, persze, ki ne akarna homokvihart látni, követelem is a képet a MediaComtól. A Puli által készített fotón a por jelenlétére csak a sötétebb tónus utal, természetesen, nem bírom ki, hogy ne osszam meg ezt a fotót az olvasókkal:

Persze, a fenti kép mit sem ér összehasonlítás nélkül. Íme, a Magma Pulink szemszögéből, a porvihar elmúltával:

Az áttelepülés jellemzően nem eseménydús időszak, ezért azzal szórakoztatom a MediaComot, hogy esetleg sivatagi bokorba vizelő osztrák szkafanderes asztronautáról készült-e valamilyen kandikamerás felvétel. Nem készült. Eközben inváziós erők érkeznek a budapesti Küldetésirányításhoz: ők a Városmajori Gimnázium diákjai, akik a Madridból épp hazaért Puli-klónt vesszük alaposan szemügyre, amire szerencsére a keréklábai már vissszakerültek – ez az örökös gond a mérnökökkel: ha kicsit is unatkoznak, rögvest nekiesnek mindennek, és nem nyugszanak addig, amíg szét nem szerelik darabjaira.
A lengyelek, osztrákok és mi egy csatornán vagyunk, úgyhogy gyakorlatilag folyamatos a kommunikáció. Emiatt aztán nagyjából egyidőben értesülünk arról, hogy a két rover közelében energiavámpír garázdálkodik, mivel ők is, mi is nagyjából egyszerre merülünk le: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do bitki, i do szklanki!”. A futási nap végén Anettet idézi az egyik mérnök: "Olyan romantikus, hogy egyszerre haltunk meg a lengyel roverrel!"

Vasárnapra egy csöndes háromórás, magányos csavargás jutott, aminek során osztrák és magyar mérnök heroikus küzdelmet folytatott a tátongó wifi-lyukkal. Archaikus fogalmazásra hajlamos, Csirke becenevű mérnökünk olyan frappánsan összefoglalta a napot, hogy vétek lenne kihagyni. Ráadásul, csak helyenként volt szükség a cenzúrára.

„Hát, volt rover, töltött 4-ig, mert kiderült, hogy a sátorban nincs wifi, és ezért nem láttuk... Córesz vala.
NADE: végülis ethernet-madzagon elértük, melyet a rover aljába föl lehet dugni, ezen keresztül már láttuk a töltést. Szépen bekonfigoztuk, ahogy nekünk jó, namajdan ezekután vala mikor már volt töltés a roverben, 4-kor kirakattuk magunkat délre. Itt láttuk a tojtoj-budikat: 6 darab mobil WC-jük van... (Tíz emberre ez nem is rossz arány, a Sziget szervezői tanulhatnának tőlük.)
Mégiscsak a fejlett nyugatról jöttek az emberek. Mellettük ott volt a szép nagy parabola-antennájuk, az is csodás vala. Majd forgolódtunk, s elment a wifi. Átrakattuk a rovert északra. De ott is elment a wifi. Ekkor átrakattuk magunkat nyugatra.
Ott megfordultunk, és elment a wifi. Majdan javaslatomra kicsit északabbra vitték a rovert – az volt a megérzésem, hogy ott majd jó lesz a wifi. Úgyhogy 10 métert északabbra vitték, ahol visszajött egy harmatgyenge jel. És elindultunk északnak... Mentünk-mendegéltünk hetedhét kavicson is túl, majdan egyszer csak elkezdett nőni a wifi.
SŐT.
TOVÁBB NŐTT.
EGYRE NAGYOBB VOLT!
Rámentünk valami Földcsakrára, mert a wifi kánaánként tört fel az éterből, s ez csak fokozódott ahogy nyugatnak vettük az irányt. Egyre nagyobb wifi és öröm lett rajtunk úrrá, úgyhogy bandukoltunk nyugat felé. Majd egyszer csak azt láttuk hogy kis híján elvittünk a roverrel valami bójákkal körberakott tesztpályát... Na itten ezt a tesztpályát északi irányba kikerülvén vala megálltunk, s nyugat felé néztük a Napot. Majd a szép napocskával együtt az akksink is eltűnt a horizont alatt, úgyhogy lemerültünk. Úgyhogy naplementével búcsúztunk mára vala, aztán visszavittek a sátorba, ahol most ethernet is be van dugva, mivel nincs wifi. De látni a rovert a hálózaton az ethernet-kábellel.”

Számunkra, legalábbis a forgatókönyv szerint, február 24-én véget ért a MARS2013 szimulációs terepgyakorlat: mi a terveknek megfelelően tegnapig összesen öt éles bevetésen vagyunk túl (itt, itt és itt olvashatóak a korábbi összefoglalók). A küldetés során sok fejtörést okozott a wifi-lefedettség hiánya. Ennek magyarázata azonban nem földönkívüli okokra vezethető vissza. A fentiekben említett tesztpályán végzik ugyanis az osztrák fejlesztésű szkafanderek tesztelését, ami a küldetés egyik fő célja. Emiatt aztán nem túlzottan meglepő, hogy a Puli is ennek környékén bukkant a legerősebb wifi-jelre. A MARS2013 küldetés kapcsán két dolgot fontos leszögezni: a rovereknek (a Magmának is) meggyűlt a bajuk a wifi gyenge jelerősségével, a hiba tehát nem a robotok készülékében volt. Másfelől viszont az osztrák szervezőket sem lehet okolni semmiért: wifi ugyanis az egész tábor területén volt - a szkafander-teszt jellege miatt azonban a jeleket elsősorban csak álló emberek fogták. A Szaharában kószáló robotok mintegy félméteres magasságukkal elég nehezen kapták el a rádiójeleket. Összességében az osztrákok rendkívül segítőkészek voltak, de valószínűleg nekik is, nekünk is hasznos volt a Marokkóban sikerrel teljesített egyhónapos kiképzés.

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

A Telenor Magyarország Zrt. pedig telekommunikációs eszközökkel sietett a csapat segítségére. Ezek közül különösen a két laptop és az 5 db LTE szélessávú mobil internet kulcsfontosságú, mivel a két laptopot a küldetésigazgató és a rover irányítója használja. A vezetékes Internet vagy áramkimaradás esetén (esetleg vészhelyzetben pl. tűz) az LTE kapcsolat segítségével sem szakad meg a kapcsolat az irányítás és a robot között.

Múlt héten a Puli I2.5 fantázianévre hallgató prototípusa (a MARS2013 marokkói terepgyakorlaton jelenleg is nyúzott rover ikertestvére) és csöppnyi, két fős delegációnk (Dr. Pacher Tibor csapatvezető és Fáber Dávid szponzorszervező) Madridban, a Légiforgalmi Irányítók Világkongresszusán járt ezüstfokozatú szponzorunk, a HungaroControl Zrt. jóvoltából. Közös kalandjaikat Fáber Dávid foglalta össze blogunk számára:

A rover kijuttatása nem volt zökkenőmentes, de megjelenésünk az ötezernél is több résztvevővel zajló eseményen nagy sikert aratott. Ráadásul a HungaroControl Zrt. kinti delegációjának, különösen Szepessy Kornél vezérigazgatónak köszönhetően jónéhány űripari fejlesztésekben is érdekelt külföldi cég képviselőinek mutatkozhattunk be.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Legnagyobb meglepetésünkre a HungaroControl Zrt-vel folytatott tárgyalások során nemcsak az anyagi támogatás került szóba, hanem az is, hogy lehetőséget kapunk bemutatkozni Madridban a World Air Traffic Management Congress-en, amelyen rengeteg, az űriparban is érdekelt nagynevű cég vett részt. Csapatunk - miután megnéztük a kiállítók névsorát - körülbelül 20 cégnevet dobott be a Puli belső levelezőlistájára: kik tudnának valamilyen módon technológiai támogatást nyújtani fejlesztéseinkhez. Azaz mindenképpen érdekes madridi látogatásra számíthattunk!

Miközben a gépész, villanyász és szoftveres csapat teljes erőbedobással dolgozott a Puli I2.5 megépítésén és továbbfejlesztésén, addig a kongresszusra kiutazó különítményünk megkezdte a kijuttatáshoz szükséges szervezkedést, amely távolról sem volt egyszerű. Hogy miért? Először is nem volt még biztonságos szállítódobozunk az új roverhez, másrészt a 2001. szeptember 11. utáni reptéri szigorításoknak köszönhetően félő volt, hogy holdjárónk földi prototípusa elakad valamelyik reptéri átvilágításon. Az egyik potenciális "veszélyforrást" a roverben lévő akkumulátorok jelentették, amelyeket általában nem szeretnek a reptéri biztonságiak (még az elektromos kerekesszékekből is ki kell venni, felszállás előtt ezeket!). Ennek folyományaként rengeteg egyeztetést követően, komplett repülésbiztonsági dokumentumhalmazt kellett előállítanunk - biztonsági adatlapokkal, szétszerelési útmutatókkal megtűzdelve.

Szerencsére a Pakflatt jóvoltából az I2.5 doboza - melynek idősebb testvére most Marokkóban várja, hogy az I2-es rovert márciusban hazahozza - időben elkészült és a szükséges repülésbiztonsági dokumentációk is összeálltak. Nem maradt más hátra, mint feladni a Pulit (2013. február 11-én hétfőn), majd másnap, 2013. február 12-én, kongresszusi csapatunk is repülőre szállt és egy müncheni átszállás után szerencsésen meg is érkezett Madridba. Két emberünk ott viszont először az utasterminálok között ingázott, mivel az infók szerint ott kellett volna valahol felvenni az I2.5 Pulit. Végül több körtelefon után kiderült, hogy Londonon át szerencsésen megérkezett, és a teheráru-raktárba került a dobozunk. Persze, addigra már nem lehetett elhozni, mert egyszeri halandók számára ekkor már bezárt a teher terminál.

Az izgalmakat és a robot másnapi kiváltását és a szükséges dokumentumok leegyeztetését követően a csapat végül is kiment az IFEMA Kongresszusi Központba, ahol a HungaroControl Zrt. standján felmérte a terepet a másnapi attrakcióhoz.

2013. február 13-án reggel egyórás ügyintézés után tárgyalódelegációnk sikeresen felmarkolta a dobozt, majd szélsebesen a kongresszus helyszínére sietett, ahol lendületből össze is szerelték a Pulit. Alig sikerült beüzemelni az I2.5-öt, máris kisebb érdeklődő csoport gyűlt a stand köré. Ettől kezdve delegációnk nem győzte elmagyarázni a Google Lunar X PRIZE és a Puli Space történetét és publikus technikai rejtelmeit, majd nagyszabású névjegycserélésbe kezdett.

A beszélgetések során sikerült számos, a légi- és űripar óriásainak számító cég szakembereivel megismerkedni; emellett csapatunkat Szepessy Kornél, a HungaroControl vezérigazgatója személyesen mutatta be több felsővezetőnek. Támogatónk ugyanis kutatás-fejlesztési projektjeiben olyan európai nagyvállalatokkal közösen vesz részt, mint például a francia THALES. A légi szakmából sokan kíváncsiak a HungaroControl és a Thales Air Systems 2004 óta közösen kidolgozott, mára több mint 200 új fejlesztéssel rendelkező, fölöttébb bonyolult légi navigációs szoftverrendszerére, a MATIAS-ra is (Magyar Automated and Integrated Air Traffic System).

A cég ügyfelei és fejlesztési partnerei részére kora délután tartott állófogadáson a vezérigazgató beszédében külön figyelmet szentelt a Pulinak. Cserében mi a megjelenteket kicsit megkergettük a holdjáróval :)

Köszönjük ezt a kiemelkedő szakmai támogatást a HungaroControlnak, és bízunk benne, hogy a kongresszuson kiépített kapcsolatokat komoly szakmai együttműködésekké tudjuk alakítani a nem is olyan távoli jövőben. Az alábbiakban ezüstfokozatú szponzorunk közleményét mellékeljük:

Magyar holdjáró a HungaroControl madridi standján

A Polgári Légiforgalmi Szolgáltatók Szervezete (CANSO) és a Légiforgalmi Irányítók Szövetsége (ATCA) Európa egyik legnagyobb éves szakmai kiállítással és fórummal egybekötött nemzetközi konferenciáját rendezi 2013. február 12. és 14. között Spanyolországban. A légi közlekedési szektor egyik legrangosabb nemzetközi rendezvényén a HungaroControl egyedülálló, interaktív munkaállomással demonstrálja nemzetközi kutatás-fejlesztési és szimulációs központja tudását (Center of Research, Development and Simulation – CRDS). A kiállítás ideje alatt az érdeklődők megsétáltathatják az első magyar holdjáró kutyát is (Puli Space Technologies).

A HungaroControl közel ötven négyzetméteres, látványos, interaktív kiállítótere a magyar szolgáltató új, csúcstechnológiát felvonultató, ANS III elnevezésű irányító központját szimbolizálja, amely 2013. február 27-étől veszi át a régi budapesti központ szerepét. Sokan kíváncsiak a HungaroControl és a Thales Air Systems 2004 óta közösen fejlesztett, mára több mint 200 új fejlesztéssel ellátott, kiemelkedő bonyolultságú légi navigációs szoftverrendszerére, a MATIAS-ra is (Magyar Automated and Integrated Air Traffic System).

A madridi World ATM Congress első napján kiemelt figyelmet kapott a HungaroControl budapesti légi navigációs kutatás-fejlesztési és szimulációs központja (angol rövidítéssel CRDS), amely közép-európai viszonylatban a legnagyobb kapacitással rendelkező és legmodernebb technológiával felszerelt szimulációs centrum. „A légi forgalom növekedése és az integráció Európa-szerte egyre erősebb keresletet támaszt a kutatás-fejlesztés, a szimuláció és a képzés területén, de a magas szakmai igényeknek megfelelő kapacitások csak igen korlátozottan állnak rendelkezésre. A budapestihez mérhető nagyságú és technológiájú létesítmény az egész kontinensen csupán egy található, Párizs mellett. Ezért különösen fontos, hogy az integrációs folyamat legintenzívebb időszakában biztosítani tudjuk Közép-Európa számára a fejlődéshez és a közös munkához szükséges világszínvonalú infrastruktúrát” – mondta el Szepessy Kornél, a HungaroControl vezérigazgatója. A kiállítás egyik érdekessége, hogy a három nap alatt az érdeklődők egy interaktív munkaállomás segítségével ismerkedhetnek meg a CRDS szolgáltatásaival: a valós idejű szimuláció során bárki kipróbálhatja magát légiforgalmi irányítóként, és kapcsolatba is léphet a budapesti központban lévő álpilótákkal.

A kiállítás második napján bemutatkozik a Google Lunar X PRIZE nemzetközi innovációs verseny magyar résztvevője is: a Puli Space Technologies. A fiatal mérnökökből álló csapat a HungaroControl főtámogatásával saját fejlesztésű holdjárót épített, amelyet 2015-ig megpróbálnak feljuttatni az égitestre. A híres magyar terelőkutyáról elnevezett eszközt működés közben láthatják az érdeklődök. „A HungaroControl támogatja a légiforgalmi irányítás, a repülés és a légi közlekedés népszerűsítését elősegítő kezdeményezéseket, kutatás-fejlesztési és innovációs projekteket, és kiemelt figyelmet fordít a fiatal tehetségek támogatására. Ezért örömmel karoltuk fel a Puli Space csapat kezdeményezését, ami izgalmas együttműködésekre is lehetőséget biztosít.” – mondta el Szepessy Kornél.

A szállítódobozokat a Pakflatt Ltd. ajánlotta fel részünkre: