A hazatérésük előtti napon az Apollo-11 legénysége még egy utolsó tévé-közvetítést sugárzott a földlakók számára. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Másnap már nyolcadik napja vagyunk az űrben, és mivel a kilencedik elején landolunk, alig valamivel több, mint egy napunk van hátra az ébredést követően. Digitális órám 168:03-at mutat – 168 óra és három perc telt el azóta, hogy felszálltunk Cape Kennedyről. A légkörbelépés a 195. órára van kitűzve. A reggelt Houstonnal való csevegéssel ütjük el, az időjárásról beszélgetünk, illetve a portámat megszálló poloskákról, emellett pedig olyan gyöngyszemeket hallunk, mint például azt, hogy valamelyik család újszülött lánya a Modul nevet kapta, hogy ezzel tisztelegjenek (?) előttünk.
Azon viccelődünk, hogy az Apollo-12-t tele kell majd pakolni spagettivel, hogy kitartson Al Bean közelgő holdutazásának ideje alatt, ezen kívül pedig megjegyezzük, hogy kissé hűvös van a Columbiában. Cliff Charlesworth-nek is címzek egy kis fricskát – ő az a küldetésigazgató, akivel az Apollo-8 idején dolgoztam együtt. Még mindig a Fehér Csapatot vezeti, azzal a különbséggel, hogy ezúttal Bruce McCandless látja el helyettem a CAPCOM teendőit. „Mi a helyzet a jó öreg Fehérekkel, Bruce? Téged kiengedett Cliff akár egyszer is kávézni, amíg a Hold túloldalán voltunk?” Bruce diplomatikusan válaszol. „Ó, a dolgok fölöttébb gördülékenyen mennek idelenn. Nem nehéz jól kijönni vele.” „Ezek szerint már kezd elpuhulni … nekem sosem engedte meg, hogy felálljak a konzol mellől, még akkor sem, amikor a legénység a Hold háta mögött tartózkodott.” Charlesworth sosem ragadná magához a mikrofont, azzal ugyanis megsértené a protokollt, de nem állja meg, hogy ezt szó nélkül hagyja. „Hát, errefelé az a hír járja, hogy arra a szigorra azért volt szükség, mert valahányszor kimentél kávézni, úgy kizökkentél a dolgokból, hogy elölről kellett kezdeni a felkészítésedet” – mondja McCandless hangjában bujkáló nevetéssel. „Touché” – morgom, és elkönyvelem magamban a vereséget.

A beszélgetés ezután műszaki kérdések felé terelődik, azok közül is az enyhén nevetségesek kerülnek sorra. „A Lima-módosítás szerepel a július 23-ra tervezett légkörbelépésetek ellenőrzőlistáján? Vétel.” Bruce most biztosan viccel! Ma van július huszonharmadika, mi pedig tizenhatodikán szálltunk fel, és különben is: hogy a pokolban változtathatták meg ellenőrzőlistánkat azután, hogy elindultunk? Neil felélénkül: „Annyi időt nem töltöttünk távol, hogy ennek a trükknek bedőljünk … Hogyan lehet változtatni a repülési terven a felszállás után?” Én is megszólalok: „Biztos, hogy nem júniust értettél?” „Nem.” Így aztán Bruce felolvas nekünk egy bonyolult eljárási rendet annak érdekében, hogy mint mondja: „lecsökkenjen a csonk oxigénnyomása, és megszűnjön az oxigén szivárgása az ivóvíz és a szennyvíztartályokban az ereszkedés során. Vétel.” „OK” – sóhajtom. Jesszusom, ha százszor repülne ez a parancsnoki egység, biztos, hogy még a százegyedik alkalommal is lenne egy mérnök, aki előállna egy olyan eljárásrenddel, ami szerinte minden korábbi megoldásnál jobb. Amikor mindent leírtam, Houston egy érdekes ínyencséggel kedveskedik nekünk. „Most épp 154 450 kilométerre vagytok a Földtől. Vétel.” „Szinte már a kertek alatt” – mondja Neil, Buzz pedig a részletek iránt érdeklődik. „Próbálunk egy kissé gyorsulni lefelé. Mennyi a sebességünk?” „A sebességetek 1826 m/s” – mondja Bruce, majd némi szünet után hozzáteszi: „És valóban nagyon jöttök lefelé.”

Csodák csodája, újra itt a tévézés ideje, de ezt a mostanit már vártuk, és a magam részéről legalább egy órát gondolkoztam azon, hogy mit is mondhatnék. Neil és Buzz úgyszintén. Ez lesz az utolsó TV-adásunk, és bár eleinte nem akartuk ezt a rohadékot a fedélzeten látni, ezúttal mégis megpróbáljuk az istenverte képcsövet a szolgálatunkba állítani. Ezt az utolsó alkalmat arra használjuk, hogy ELMONDJUK SAJÁT VÉLEMÉNYÜNKET! Nincs próba, de öt perc alatt tisztázzuk, hogy mindegyikünk különböző aspektusból közelíti meg a dolgokat, és nem kell aggódni az ismétlések miatt. A közvetítést jó ceremóniamester módjára Neil kezdi: „Jó estét. Itt az Apollo-11 parancsnoka beszél. Száz évvel ezelőtt Jules Verne írt egy könyvet a holdutazásról. Az űrhajója, a Columbiad, Floridából szállt fel, és útja végén a Csendes-óceánra érkezett. Helyénvalónak tűnik, hogy megosszuk önökkel a legénység egy-két gondolatát, amikor napjaink modern Columbiája a Föld bolygóval, és ugyanazzal a Csendes-óceánnal készül holnap találkozni. Elsőként, Mike Collinsé a szó.”

„Rendben” – mondom, és ezzel már rögtön az elején el is rontom az egészet. „Holdutazásunk önök számára egyszerűnek vagy könnyűnek is tűnhet. Szeretném biztosítani önöket arról, hogy ez nem így van. A Saturn V rakéta, ami pályára állított minket, egy elképesztően bonyolult gépezet, aminek minden egyes porcikája hibátlanul működött. Ez a számítógép a fejem fölött harmincnyolc ezres szótárral rendelkezik, ennek minden egyes szavát alaposan megválogatták, hogy a lehető legjobban a legénység hasznára, hasznunkra váljon.”
Kitámasztom magam az alsó raktérben, hogy egyhelyben maradjak. Egy kis cetlire (mint egy súgógépre) felírtam pár gondolatot, amit az egyik ülés hevederére rögzítettem, közvetlenül jobbra a kamera lencséjétől, amibe most épp belebámulok. Reményem szerint nyugodt hangon, kommentátor-stílusban folytatom.

„Ebből a kapcsolóból, amit a kezemben tartok, egyedül a parancsnoki egységben több mint háromszáz található. Emellett még számtalan biztosíték, irányítókar és kezelőszerv van a fedélzeten. Az SPS-nek, a műszaki egység hátulján található nagy rakétahajtóműnek hibátlanul kellett működnie, máskülönben holdkörüli pályán ragadtunk volna. Fejem fölött az ejtőernyőknek holnap tökéletesen kell működniük, máskülönben belecsapódunk az óceánba. Egy percig sem merült fel bennünk kétely a berendezések működését illetően, biztosak vagyunk abban, hogy megfelelően működnek, és hogy az út hátralevő részében sem lesz ez másként. Mindez egy csomó ember verejtékes és odaadó munkája révén jöhetett létre.”
Jesszusom, kezdenek eluralkodni rajtam az érzelmek, egy nagy gombócot érzek a torkomban. Az agyam a különböző fehér szobákban, hátamon fekve töltött három év alatt úgy látszik meglágyult, mint egy kicsavart citrom – csak abban bízom, hogy végig tudom mondani.
„Ez elsősorban az amerikai munkásoknak köszönhető, akik a gyárban összeszerelték ezeket a gépeket. Másodsorban a legkülönfélébb, tesztelésért felelős csapatoknak, akik fáradtságot nem kímélve mindent ellenőriztek az összeszerelés során, majd azután is. És végül ne feledkezzünk meg az Emberes Űrhajó Központ teljes személyzetéről, a menedzsmentről, a küldetéstervezésről és a küldetésirányításról – és nem utolsósorban a legénység felkészítését végző emberek soráról. Mindez nagyjából egy tengeralattjáró periszkópjához hasonlítható: csak hárman látszunk, de a felszín alatt ezrek és ezrek vannak, és számukra azt üzenem, hogy Nagyon szépen köszönjük.”
A fenébe, kihagytam a szimulátor és a Cape személyzetét, illetve még pár másikat is, de most már túl késő. Talán a felsorolt kategóriák valamelyikébe sorolják majd magukat.

Most Buzzon a sor. „Jó estét. Én most küldetésünk jóval szimbolikusabb vonatkozásairól szeretnék önökkel pár gondolatot megosztani. Apollo-11. Ahogy űrhajónk fedélzetén az elmúlt két vagy három nap eseményeit átbeszéltük, arra a következtetésre jutottunk, hogy jóval több történt annál, minthogy három ember elutazott a Holdig. A kormány és az ipar erőfeszítéseinél is többről van szó, és túlmutat egy nemzet erőfeszítésein. Úgy érezzük, hogy ez a küldetés az emberiségnek az ismeretlen felfedezésére irányuló csillapíthatatlan kíváncsiságát szimbolizálja. Neil megjegyzése, amit akkor mondott, amikor első alkalommal a Hold felszínére lépett – „ez egy kis lépés az embernek, de nagy ugrás az emberiségnek” – nagyon szépen összefoglalja ezeket az érzéseket. Elfogadtuk azt a kihívást, amit a holdutazás jelent, és nem tehettünk mást. Az a tény, hogy viszonylag könnyűszerrel teljesítettük küldetésünket, szerintem azt igazolja, hogy jókor mondtunk igent erre a kihívásra. Ma, úgy érzem, hogy teljes mértékben készen állunk a tágabb értelemben vett világűr felfedezésére. Visszagondolva jó érzéssel töltenek el a hívójeleink, amit nagyon sok munkával választottunk ki űrhajónk számára: a Columbia és a Sas. Különösen elégedettek vagyunk küldetésünk emblémájával, amin az Egyesült Államokat szimbolizáló sas a béke egyetemes szimbólumát hozza el a Földről, a Föld nevű bolygóról a Holdra, és ez a szimbólum az olajfaág. A legénység közösen döntött arról, hogy ennek másolatát helyezzük el a Holdon. Személy szerint az eltelt pár napról a Zsoltárok könyvének verse jut az eszembe: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törõdsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

Neil a végén összegzi az egészet. „Ez a küldetés elsősorban történelmi okok miatt és a tudományos élet óriásainak köszönhetően jöhetett létre. Másodsorban az amerikai emberek akaratából került rá sor, akik ebbéli vágyuknak hangot adtak, és akaratukat négy kormány és négy Kongresszus valósította meg. Ez a küldetés az űrügynökség és annak beszállítói révén valósult meg, akik megépítették űrhajónkat, a Saturnt, a Columbiát, a Sast, és a kis EMU-t, a szkafander és a hátizsák kettősét, ami miniatűr űrhajónk volt a Hold felszínén. Külön köszönettel tartozunk mindazon amerikaiaknak, akik létrehozták ezt az űrhajót, akik megépítették, megtervezték, letesztelték, és szívüket-lelküket, valamint minden tudásokat beleadták, hogy ezek a gépek megszülessenek. Nekik szeretnénk külön köszönetet mondani, valamint az összes többi embernek, akik ma este néznek minket. Isten áldjon mindenkit. Jó éjszakát kívánunk az Apollo-11 fedélzetéről.”

Ez jó végszó a mai napra, Houston azonban arról tájékoztat engem, hogy az egyik, életjeleimet figyelemmel kísérő érzékelő meglazult rajtam, illetve arról is beszámolnak, hogy a leszállási körzetben viharok dúlnak, ezért vízre szállásunk helyét 346 kilométerrel keletebbre teszik át a tisztább égbolt és a nyugodtabb tenger reményében. A szenzorral nem foglalkozom („Nos, megígérem, hogy majd szólok, ha már nem veszek levegőt”), de az időjárással kapcsolatos hír rosszul érint, mivel felkészülésem során nem volt elég időm a légkörbelépés ezen típusának a gyakorlására. Amíg a számítógép működik, nincs baj: 346 kilométerrel több utazás nem jelent nagy különbséget, de egészen más a helyzet, ha át kell vennem az irányítást, és kézi vezérléssel kell repülnöm. A többlet-távolság azt jelenti, hogy magas ívet írunk le miután belépünk a légkörbe, és nagyon keskeny a határ aközött, hogy további 346 kilométert repülünk, vagy lepattanunk a légkörről. Ez esetben valószínűleg rövidre kell fognom a landolást – mégha esetleg csalódott vagy ideges is lesz emiatt Nixon elnök a Hornet fedélzetén.   
Ezzel már csak holnap kell foglalkozni, a legokosabb, amit most tehetünk, hogy elköszönünk a Fehér Csapattól, és alszunk valamennyit. „Nagyon köszönjük, Bruce. Egy élmény volt veled dolgozni.” „Jó utat lefelé” – feleli Bruce, és nem ejt egy szót sem arról a nyavalyás 346 kilométeres többletutazásról."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Rájöttünk, mennyire más a világ békaperspektívából nézve: néha egy bokor fának, egy domb pedig hegynek tűnik, küzdöttünk a wifi-vel, de összességében nagyon hasznos volt a marokkói MARS2013 szimulációs terepgyakorlat, aminek tanulságait most egyik mérnökünk - Kerékgyártó Tamás - foglalta össze: A marokkói terepteszt nagyon jól összerázta a csapatot. Azok az emberek, akik eddig csak Skype beszélgetésekből és e-mailekből ismerték egymást, és távmunkában rakták össze a teljes rendszert, most végre személyesen együtt tapasztalhatták meg a rover kezelhetőségét, és próbálhatták ki azokat az eszközöket éles bevetésen, amiket együtt fejlesztettek ki. Nagyon sok tapasztalat gyűlt össze, melyeknek egy része siker, más része pedig tanulság, illetve fejlesztendő terület.

Fotó: (c) OeWF (Katja Zanella-Kux)

Nagy sikerként éltük meg a küldetésirányító csapat működését. Sikerült olyan struktúrát kialakítani, aminek segítségével gördülékenyen oldottuk meg a nem ritkán 10-12 órás, minden poszton folyamatos személyes jelenlétet igénylő műszakok lefedését. Küldetésirányító csapatunkból minden nap két műszak állt készenlétben, ezek másfél óránként váltották egymást. A csapattagok a leváltáskor vagy pihenőidőt kaptak, vagy kevesebb koncentrációt igénylő pozícióba kerültek. Minden műszakban volt egy tartalékos ember, aki bármely csapattag ideiglenes kiesése esetén be tudott ugrani a helyére addig, amíg az újra elérhető nem lesz – legyen szó pár perces egészségügyi szünetről vagy akár az ebédidőről. Ezen felül volt egy folyamatos, 24 órás ügyeletet ellátó csapatunk is, akik a rover töltöttségéért feleltek a töltési napokon, illetve ne feledkezzünk meg az útvonal-tervező csapatunkról sem: ők tervezték meg az egyes futási napok leendő útvonalát.

Szintén óriási siker számunkra, hogy a rover minden tervezett futási napon üzemképes volt! A marokkói terepteszt gyakorlatilag a harmadik volt holdjárónk földi prototípusának életében, de az első alkalom, amikor a robotot a távolból vezérelte a küldetésirányító csapat. Ráadásul eddig sohasem hagytuk mérnöki felügyelet nélkül a rovert, pláne nem ilyen hosszú időre: mindkét magyarországi futásunknál mérnökeink közül voltak páran a helyszínen – készen arra, hogy baj esetén segítsenek. Ezzel szemben a MARS2013 szimulációs terepteszt keretében 16 napon keresztül volt a roverünk külsősökre (nem Pulis csapattagokra) bízva; nekik nagyjából annyit kellett tudniuk, hogy a rover testén hol vannak azok a pontok, ahol sérülés nélkül megragadhatják a robotot a grabancánál fogva, ha szükség esetén arrébb kellene tenni. Két mérnökünk ugyanis február 8-án, két nap helyszíni rendszerellenőrzés után elhagyta Marokkót. Természetesen van min javítani: pont ezek megtalálása volt a teszt egyik célja.
A kommunikációs szoftverünkön már menet közben sokat javítottunk, ami elsősorban a felhasználói felületet tette átláthatóbbá.

A kommunikációs jel erősségével sajnos sokszor akadt gondunk, és menet közben az is kiderült, hogy a jelerősség erősen függött a rover helyétől (ezt a lengyel roverrel történt közös futás is megerősítette), így a jel erőssége mozgás közben folyamatosan változott – hol előnyünkre, hol hátrányunkra – ugyanakkor pár méterrel a felszín felett a szkafanderes szimulációk során általában jól működött. El is érkeztünk az első olyan ponthoz, ahol a problémát nem az okozta, hogy egyik vagy másik rendszer rosszul üzemelt volna, hanem az, hogy az osztrákok rendszere 2 méteres magasságban lévő szkafanderes vevőantennára volt kitalálva, nem pedig egy néhány 10 cm-es magasságban lévőre, amit a rover is használ. Robotunk jelenleg kétféleképpen képes kommunikálni az irányítóközponttal: egy, a terepen lévő helyi wifi-hálózat segítségével - ehhez természetesen kell egy reléállomás is - vagy GPRS/EDGE/3G modemes kapcsolaton keresztül. A wifi jelerősség a fentiek miatt sajnos sokszor gyengébb volt a vártnál, és sok olyan hely volt, ahol egyszerűen eltűnt, és ha wifi-lyukra futottunk (ld. korábbi cikkünket), akkor onnan már nincs se előre, se hátra. Ott már csak az ÖWF tud segíteni manuális áthelyezéssel. Mivel sivatagi körülmények között nehéz mobiltelefonos átjátszóállomást találni, a modemes kommunikációs opciót már itthon elvetettük, ráadásul a Telenoros támogatás december még csak egy volt a tervek között. A gyenge mobiltelefonos jelerősséget kinti mérnökeink később meg is erősítették: ha itt-ott volt is terepen, de akkor is csak nagyon gyengén.
Sokat segített volna, ha van már egy kész, működő leszállóegység-modellünk (lander). A tervek szerint a lander képes kapcsolatot teremteni az irányítóközponttal, fotókat készíteni és tartani a kapcsolatot a roverrel. A fentiekből következik, hogy ha a landert betettük volna egy olyan fix pontba, ahol megfelelő a wifi-jelerősség, akkor gond nélkül kolbászolhattunk volna a roverrel a környéken egy saját,már előre letesztelt, megbízható lander-rover közti wifi-összeköttetésen keresztül.
Mindemellett azért mindennap sikerült hol többet, hol kevesebbet futni a robotunkkal. A sivatagban rovert vezetni teljesen más, mint egy bányában igazgatni az útját a helyszínen. Tájékozódni gyakorlatilag csak a képek alapján tudunk, az égtájat is sokszor a kövek árnyékából, illetve a nap helyzetéből állapítottuk meg, de néhány távolabbi hegy vagy bokor is segítségünkre volt. A terep teljesen másképp fest békaperspektívából, mint mondjuk embermagasságból. Valahogy minden közelebbinek és nagyobbnak tűnik, mint egyébként. Előfordult, hogy egy bokrot fának, vagy egy dombot hegynek néztünk. :_) A tájékozódásunkat nagyban segítette az a munka, amit a két mérnökünk végzett a két napos rendszerellenőrzés során, amikor segítettek megbecsülni a fotókon látható tárgyak távolságát sík terepen, így létrehozva egy standard rasztert – ezt a képekre ráhúzva, könnyebben tudtunk távolságokat megbecsülni, igaz, csak 4-5 méterig. Arra viszont elég volt, hogy ne menjünk neki egy-egy nagyobb kőnek, ha azok közel vannak hozzánk.

Összességében nagyon jó tapasztalat volt a MARS2013, és megerősített minket abban, hogy jó úton járunk az űrképes konstrukció fejlesztésében. Ezúton is nagy-nagy köszönetet mondunk az osztrák ÖWF-nek a szervezésért, és a folyamatos segítségért. Szponzoraink és támogatóink nélkül nem jött volna össze!

A Puli Space MARS2013 küldetésének ezüstfokozatú támogatója a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt.

A HungaroControl légiforgalmi irányítói évente közel 600 ezer repülőgép biztonságos közlekedéséről gondoskodnak hazánk légterében, valamint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. A HungaroControl világszínvonalú technológiája, élenjáró fejlesztései és szolgáltatásai révén a nemzetközi légiforgalmi irányítás egyik legpontosabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szolgáltatója.

A Telenor Magyarország Zrt. pedig telekommunikációs eszközökkel sietett a csapat segítségére. Ezek közül különösen a két laptop és az 5 db LTE szélessávú mobil internet kulcsfontosságú, mivel a két laptopot a küldetésigazgató és a rover irányítója használja. A vezetékes Internet vagy áramkimaradás esetén (esetleg vészhelyzetben pl. tűz) az LTE kapcsolat segítségével sem szakad meg a kapcsolat az irányítás és a robot között.

Slágereket hallgattak az Apollo-11 űrhajósai a Holdról hazafelé jövet. Neil Armstronghoz például az elektronikus zenék álltak közel. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Konyak lehet, hogy nincs a fedélzeten, de azért akad itt pár szokatlan dolog.  Van például két csodás, nagyméretű amerikai zászló, amik a Képviselőházhoz és a Szenátushoz kerülnek majd. Van itt „sportengedély” is, aminél furább ötletet aligha hallottam: ez a kis sárga kártya a repülési rekordkísérletek számára van fenntartva, amit aztán a Fédération Aéronautique Internationale később leigazol. Feltehetően a holdkörüli pályán töltött huszonnyolc órám már önmagában rekordgyanús, de úgy tűnik, hogy az eredmény nem lenne hivatalosnak tekinthető, ha ez a kártya nem lenne a fedélzeten. Az nem derül ki, hogy milyen sporttevékenységre szorítkozhatok, na de … egy parancsnoki egységben? Mindössze ennyi áll rajta: „Ez az engedély a FAI szabályzat tiszteletben tartásával megrendezett bármely sporteseményen való részvételre jogosít.”

A fedélzeten bélyegkészletünk is van egy boríték társaságában, és egy új, tízcentes bélyeg kiadásának első napját hivatott megörökíteni: a bélyegen egy asztronauta látható a holdkomp létrájának az alján, amint épp készül mintát venni a talajból. A boríték mellett van egy tintapárna és egy postabélyegző is, utóbbin ez a felirat olvasható: Holdraszállás – 1969. JUL 20. – USA. Nem számít, hogy valójában már JUL 22-e van, mivel ez az első alkalom, hogy érkezésünk van ezzel foglalkozni. Elsőként a postabélyegzőt próbáljuk ki, a párnához érintjük, és ismerkedés gyanánt háromszor rápecsételünk a repülési tervünkre, majd ezt óvatosan megismételjük az egyetlen rendelkezésünkre álló borítékon is - ez utóbbit tudomásunk szerint a Posta igazgatója országos körútra küldi majd. A Columbia fedélzetén van a nyomat is, amivel a bélyeget készítették.
 
Ezen kívül egy kis diktafonunk is van az űrhajóba szerelt nagyon bonyolult hangfelvevőn kívül. A diktafont szöveges üzenetek rögzítésére használjuk, ha nem akarjuk magunkat a nagy testvérére csatlakoztatni. Felvételen kívül lejátszani is tud, valaki pedig zenét és hangeffekteket másolt a szalagra. A küldetés előtt azt mondtam Neilnek és Buzznak, hogy igazából nem érdekel milyen zenét kértek, nekem minden megfelel. Az eredmény egy kellemes slágerekből álló válogatás, amikben valahogyan a „Hold” neve is előfordul. A kedvencem, amit még soha nem hallottam korábban, az „Everyone’s Gone to the Moon” – legalábbis ezt a sort ismételgeti az énekes. Nagyon megnyugtató dal.

Van még valami fura, elektronikus zene, ami egyúttal Neil kedvence; a címe: „Music out of the Moon”. Neil állítja, hogy ez egy húsz évvel ezelőtti felvétel, de ezt sem hallottam még soha. A szalag végén a válogatás egy harangokból, füttyökből, sikításokból és egyéb beazonosíthatatlan hangokból álló csörömpölő kakofóniába torkollik. Most épp azzal szórakozunk, hogy a sikítozó diktafont a bekapcsolt mikrofonhoz tartjuk. A válasz nem várat sokáig magára. „Apollo-11, itt Houston. Biztos egyedül vagytok?” Ártatlanságot színlelve felelek: „Houston, itt az Apollo-11, megismételnéd, kérlek?” „Mindenféle fura zajokat hallottunk tőletek, olyan volt, mintha barátokra tettetek volna szert odafenn.” Tudom, hogy épp az imént volt műszakváltás a Küldetésirányításnál, és a Zöld Csapat helyére a Fehér Csapat tagjai szállingóznak. „Egyébiránt tisztában vagytok azzal, hogy a Fehér Csapat hol tölti a szabadidejét?”

Most ideje abbahagyni a hülyéskedést, ki kell pakolni a TV-kamerát. Houstonban ugyanis főműsoridő van – és a terv szerint mi leszünk műsoron. Semmit nem próbáltunk el előre, és továbbra sem táplálunk különösebben pozitív érzéseket a kamera és a tévé iránt. Neil nem mutathatja meg a tudósoknak a köveket, mivel azok a vákuumos tárolóikba vannak bezárva, de közel a legjobbat teszi: megmutatja a dobozokat, amikben a kövek vannak. Buzz az étel elkészítését mutatja be, ami egy átázott sonka szelet kenyérre terítésében teljesedik ki. Ezután egy kis dobozt megpörget a levegőben, így illusztrálva a giroszkópok működési elvét.

Amikor rám kerül a sor, vizet töltök egy kanálba, és így akarom bemutatni a súlytalanságot, amit talán a gyerekek is megérthetnek. „Most megmutatom, hogyan isszuk ki a vizet a kanálból, de tartok tőle, hogy túlzottan teletöltöttem a kanalat, és, ha nem vigyázok, oldalt kifolyik. Gyerekek, látjátok, ahogy a víz a kanál pereméig ér?” Houston az én emberem. „Megerősítjük, 11-es.” „OK. Hát, ahogy mondtam, megmutatom nektek, de attól tartok, hogy túlságosan tele van, és kifolyik a szélén. Megmondom, mit csinálunk. Fejjel lefelé fordítom, és megszabadulunk a víztől, majd az egészet elölről kezdjük. OK?” „OK” – mondja Houston. Lassan „fejjel-lefelé” fordítom a kanalat, természetesen, a víz semerre nem mozdul. „Amint látjátok, idefenn nem tudjuk, mit jelent valamit "feje tetejére" állítani. Legalább annyira mondhatjuk valamire, hogy az "fent" van, mint amennyire nem. És ez tényleg víz. Megmutatom.” Óvatosan számba veszem a fejjel lefelé fordított kanalat, és lenyelem a vizet. Istenem, mint egy sonka! Majd áttérek a fedélzeti vízi pisztoly bemutatójára, és megpróbálok egy kupicányit távolabbról a számba lőni. „Macerás. Még sosem próbáltam ilyen messziről. Ez nagyjából ahhoz hasonló, amit a spanyolok szoktak csinálni, amikor boros tömlőkből isznak a bikaviadalokon, bár szerintem ez még jobb móka.” Mi a fene ütött belém? „Hát, viszontlátásra, gyerekek.” A New York-i rádiós, aki a vasárnapi vicceket szokta felolvasni a gyerekeknek, most véletlenül még egy utolsó mondat erejéig bekapcsolva felejti mikrofonját. „Hát, ezzel feladta a leckét a jövő hétre a kis pokolfajzatoknak.” Önuralmat erőltetek magamra, és nem is marad el a jutalom: „Köszönet a világ minden gyerekétől.”
Az adást azzal zárjuk, hogy megmutatjuk az ablakunkban látható Földet. Amikor legutoljára ezzel próbálkoztunk, Charlie Duke a Küldetésirányítás fekete-fehér képernyőjéről nem tudta eldönteni, hogy a földet vagy a holdat látja-e, habár számunkra drámai a különbség: a Hold az az unalmas, egyszínű tányér, míg a Föld egy vidám kék-fehér félkör, ami egyre nagyobb, és egyre fényesebben ragyog, és minden újabb óra elteltével egyre ígéretesebbnek tűnik.

A nyugis nap vége felé elpakoljuk TV-kameránkat, és Houstontól az időjárás és az otthoniak felől érdeklődünk. Az idő Houstonban szokás szerint vacak, ami arrafelé normálisnak tekinthető, de a leszállóhely körzetében, a Csendes-óceán közepén is az adott helynek megfelelően alakul az időjárás, és ez az, ami számít. Megtudjuk, hogy a lányok valamilyen fogadáson vannak. Rendben. Arra gondolok, hogy ők jóval rögösebb pár napot tudhatnak maguk mögött, mint mi, és remélem, hogy Pat mostanra már felszabadult a nyomás alól. Mindannyian jó bőrben vagyunk, és mindent megpróbálunk elkövetni azért, hogy ez így is maradjon. Rendszeresen tornagyakorlatokat végzünk, és ebben a jóságos, súlytalan környezetben próbáljuk szívünket munkára sarkallni.

Most Buzzon a sor, és Charlie Duke tudatja velünk, mennyire tűkön ülnek Houstonban. „Buzz, a repülőorvos már felállt a székéből. Látjuk, hogy tornásztok … és azt is, hogy az egekbe szökött a pulzusotok.”
Szerintem egész egyszerűen nincs jobb dolguk. „A jó öreg Fehér Csapat keze alatt égett a munka az éjjel, nemde?” Charlie egyetért. „Ó, igen, azt se tudjuk hova kapjunk a sok teendőnk közepette. Alig hiszem el.” „Mit csináltok? Ültök a konzolra feltett lábbal, és kávét iszogattok?” Charlie elneveti magát. „Neked biztosan röntgenszemed van. Tény, hogy nagyon messzire ellátsz.”

A Küldetésirányítás egy nagy terem. Általában a repülés dolgos fázisaiban zsúfolásig tele van a konzoljaiknál, „a lövészárokban” lévő dolgozókkal – illetve a bámészkodókkal az üvegezett nézőtéren a terem hátuljában, odafent. Most nem ez a helyzet. Úgy becsülöm, hogy „ketten lehetnek a nézőtéren, és még így is többen vannak, mint ahányan a lövészárokban ülnek.” Charlie számolni kezd. „Nyolcan vannak a nézőtéren, és lássuk csak, kábé hatan az árokban.” És ez a nap fénypontja: hogy Buzz megtornásztatta az orvost.” Ilyennek szeretem én az űrrepülést: lassúnak, könnyűnek, csak ne legyen semmi izgalom, ha kérhetem. A jó öreg Columbia pedig úgy ketyeg, mint egy finom svájci óra."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az Apollo-11 parancsnoki  egységének pilótája a Holdról hazafelé jövet nagy erőkkel kutatott egy kis konyak után, de nem járt sikerrel. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

'A következőkben gondolataim természetesen a Földhöz vezető pályánk pontossága körül kavarognak. Houston segítsége nélkül, magunkra hagyva nagyon kis eséllyel navigálnánk vissza a Hold közeléből, így nagyon sok múlik pillanatnyi helyzetünk földi meghatározásán. „Milyennek tűnik, vagy még túl korai megmondani?” „Várjál, Mike … nagyon jól állnak a dolgok.” Ez jó hír. A következő hívás Houstonból arra utal, hogy Deke Slayton megkaparintotta a mikrofont Charlie Duke-tól: „Gratulálok a kiemelkedő munkátokhoz. Srácok, nagy műsort csináltatok odafenn. De szerintem most itt az idő kiüzemelni a gépet, és egy kicsit lepihenni. Hosszú, fárasztó nap van mögöttetek. Várom, hogy találkozzam veletek. Ne haverkodjatok a holdi bogarakkal, leszámítva persze, a Hornetet [lódarázst].” Pihenni? Ki törődik a pihenéssel, noha szerintem mindannyian fáradtak lehetünk. Neil elárulja, hogy mindössze három órát aludt a holdkompban az elmúlt éjszaka, Buzz négyet. Én úgy becsülöm, hogy öt órát aludhattam jóval összkomfortosabb gépezetemben. Ugyanakkor még mindig vár ránk pár teendő. Természetesen, a Hold fényképezése opcionális, de ezen kívül ott vannak a kötelező elemek: a navigációs platform újrahangolása, az űrhajó forgási sebességének beállítása a hosszanti tengelye mentén, hogy egyenlő mértékben érje a Nap melege. A lítium-hidroxidos tartályokat is ki kell cserélni, egy időre be kell kapcsolni az oxigéntartály fűtését, a vízkészletet pedig klórozni kell … amikor ez utóbbi teendőig eljutok, rádöbbenek milyen fáradt is vagyok valójában. Türelmesen elmagyarázom Houstonnak, mennyi klórampulla maradt a tárolódobozban, és jelzem, hogy ennyi nem lesz elég a hazaútra, ha a jelenlegi ütemben fogyasztjuk őket, stb.

Felvilágosítanak arról, ami valószínűleg elkerülte a figyelmemet: van még egy egész rekesz belőlük. Fajankó! Minden bizonnyal az elmúlt tizenhét óra lemerített, de ettől még nem kellene elfelejteni, hogy milyen készletek vannak a fedélzeten. A Hold közel nyolcezer kilométerre van, amikor eltesszük magunkat másnapra. „Jó éjt, Charlie. Köszönjük.” – mondja Neil, Buzz pedig visszhangozza szavait: „Jó éjt, Charlie. Köszönjük.” „Adios” – teszem hozzá. „Adios” – feleli Charlie. „Köszönjük a jó műsort, srácok.” Mindenki gratulál mindenkinek, talán ideje lenne beszúrni egy végszót. „Ismételten köszönjük a munkátokat, amit odalenn értünk tettetek.” Kialszanak a fények.

Jót aludtunk. Saját ritmusunkban ébredünk, és fél szemmel Buzzt látom pepecselni valamivel, Neil pedig úgy tűnik, hogy még mindig húzza a lóbőrt. Laza hangvételű beszélgetésbe elegyedünk a földi irányítással, beszámolunk arról, hogy valamennyien nyolc órát vagy még többet aludtunk, és hogy az öreg Columbia jó formában ketyeg.
Houston tájékoztat minket arról, amikor elhagyjuk a Hold befolyási övezetét. Ez mindössze azt jelenti, hogy hiába vagyunk hatvanhárom ezer kilométerre a Holdtól, és áll még előttünk 322 000 kilométer utazás a Földig, már az utóbbi vonzása az uralkodó, és a matematikai egyenletek ezt a tényt veszik alapul. „Jelezzük, hogy most hagyjátok el a Hold befolyási övezetét, vétel” – mondják. „Rendben” – felelem. „Ott van a környéken Phil Shaffer?” Ő az, akinek szavait az Apollo-8 küldetése során úgy értelmezte a sajtó, hogy az űrhajó ezen a ponton fizikailag ugrik egyet, és aztán pokoli erőfeszítésébe került, mire meggyőzte őket ennek ellenkezőjéről. Nem, Shaffer nincs szolgálatban, de valaki más viszont igen („Magasan képzett csapat helyettesíti.”) „Rendben, azt akarom hallani, ahogy elmagyarázza újra a sajtótájékoztatón… mondjátok, meg neki, hogy az űrhajó egy picit megugrott, amikor átment ezen a ponton…” „Nagyon köszönjük” – feleli Houston szarkasztikusan. „Dave Reed most mintha épp a tenyerébe temetné az arcát.”

Eljött a hírek ideje, Houston pedig hosszas monológba kezd, amikor felolvassa repülésünk nemzetközi visszhangját, számos, kevésbé fajsúlyos esemény mellett. A lényeg, ami átjön nekem, hogy Nixon elnök a Hornet parancsnoki hídjáról nézi majd végig, ahogy belépünk a Föld légkörébe. Érzem, hogy összeszűkül a gyomrom. Már csak egy nagy dobás van hátra, és azt az Egyesült Államok elnöke is megtekinti. Jó lenne, ha nem tolnám el. Neil higgadtan a Dow Jones-átlag felől érdeklődik, a földi irányítás pedig közli velünk, hogy egy apró pályakorrekcióra kell sort kerítenünk.

Repülési tervünk értelmében a Hold felé menet négyszer kell korrigálni pályánkat, háromszor pedig a Föld felé jövet. Igazából, az odaúton egy gyújtásra van szükség, és egy másikra pedig a hazatéréshez. Ez a soron következő csak apró, mindössze tizenegy másodperces gyújtásból áll, amit kis segédhajtóműveinkkel hajtunk végre. A terv szerint ezzel 1,4 m/s-mal növeljük sebességünket 1242 m/s-ról. Na, ez a precizitás, és értékelem is. A légkörbelépési folyosónak teljesen a közepén akarok maradni, ami azt jelenti, hogy a horizont alatt 6,5 fokkal hasítunk majd vissza a légkörbe. Ha túl kis szögben érkezünk, lepattanunk a légkörről, ha viszont túl meredeken lépünk be, elégünk. Mindkettő elég gyászos kimenetel, és én még .01 fokkal sem akarok eltérni egyik irányban sem, pontosan 6,5 fokot szeretnék!

A földi irányítás most Buzzra száll rá egy mellkasára rögzített szenzor miatt. Valószínűleg nem jól érintkezik a testével, Buzz pedig kötelességtudóan követi az útmutatást: eltávolítja az érzékelőt, majd ismét visszarakja. Nem hinném, hogy én foglalkoznék ezzel: a rohadt kütyük csupa kellemetlenséggel járnak, fölösleges nyűg mindegyik. Egyébként is kinek van szüksége arra, hogy a szívverését állandóan megfigyeljék? Egyértelmű, hogy Houstonban sincs több dolguk, mint nekünk, és következő bejelentkezésük is ezt erősíti meg. „64 000 dollárért még mindig azon vagyunk, hogy rájöjjünk leszállóhelyetek, a Nyugalom Bázisának pontos helyére. Szerintünk a LAM-2-es táblázaton J 0,5 és 7,8 nál lehet… Neil vagy Buzz esetleg megfigyelt valami további jellegzetes holdi ismertetőjegyet … ami esetleg megerősítené vagy cáfolná ezt?” Nem csoda, hogy nem találtam meg a holdkompot – úgy tűnik, senki nem tudja, hogy az a bogár hova pottyant!
Miközben a többiek a Nyugati Krátert, a Macskamancsot és egyéb rejtelmeket taglalják, én francia séfet alakítok az alsó raktérben. A mai ebéd az egyik kedvencem – csirkekrémleves –, és elégedetten csatlakoztatom a szárított ételes tasakomat a forró vízű csapra, és töltöm meg másfél deci folyadékkal. Aztán óvatosan morzsolgatom a tasakot, amíg tartalma nem lesz csomós, majd sebészi ollómmal felvágom a végét, kihajtok belőle egy kis csövet, ezen át pedig kiszürcsölöm az ambróziát. Houstonnal is megosztom jószerencsémet. „Elismerésem a séfnek. Az étel kiváló. Erre a csirkekrémlevesre legalább három kanál jár.” „OK, csirkekrém, három kanál” - válaszol egy összezavarodott hang, tulajdonosa szemlátomást nincs tisztában az éttermi kínálat és a kiszolgálás értékelésének hagyományaival. Talán azt megértené, ha azt mondanám, hogy barátságtalan a kiszolgálás.

Most igazából egy kis italra vágyom, mondjuk, egy csöpp konyakra. Hirtelen bevillan, amit Deke mondott még a start előtt, amikor elméleti dolgokról, jövőbeli küldetésekről beszélgettünk. Ennek során szóba került, hogy a matrózok körében bevett szokásnak számító rum-fejadagok gyakorlatát is magunkévá kellene tenni. Deke akkor jelezte, hogy ez tulajdonképpen nem is olyan elvetélt ötlet, majd azt mondta … mit is mondott? …Elfelejtettem. Viszont, ha még a tartalék klórampullákat sem vagyok képes megtalálni, lehetséges, hogy a konyak ugyanúgy elkerülte a figyelmemet? Jules Verne jóvoltából Chambertint kapott a legénység, Deke vajon ennél alább adná?
Talán egy kis üveg konyakot a fedélzetre juttatott bőséges ellátmányunk részeként. Végigtúrom a legrejtettebb helyeken lévő tárolódobozokat is, de mindössze csak ételt, tartalék alsóneműt, zsebkendőt, elemlámpákat, filmes dobozokat, szerszámokat és egészségügyi dobozokat találok (annyit biztosan tudok, hogy az orvosoktól nem számíthatok a csepp konyakra sem.) Nincs szerencsém, tudhattam volna. De nem vagyok hajlandó elrontani jó hangulatom, így egy ablak mellé húzódom, és gyönyörködöm az odakinn elém táruló csodálatos látványban. „Jó itt ülni, és nézni, ahogy a Föld egyre nagyobb és nagyobb lesz, a Hold pedig egyre kisebb.” „Rendben” – mondja Houston. Mindenre azt felelik, hogy rendben."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A szovjetek első űrmisszióit a hiedelemmel ellentétben nem a politikai vezetés, hanem a fejlesztőmérnökök kezdeményezték, akik a küldetés hasznáról meggyőzték a politikusokat. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"A Szputnyikkal minden megváltozott. Az életünkben bekövetkező nagy történelmi események jelentősége idővel megkopik, a Szputnyik esetében azonban nem így történt. Amikor az első, földkörüli pályára álló műhold elstartolt, majd Nyikita Hruscsovval telefonon közölték ennek tényét a Bajkonur Űrközpontból, ő ezt higgadtan tudomásul vette, udvariasan köszönetet mondott Koroljovnak, és ezzel lefeküdt aludni. A Pravda másnapi számában ugyan beszámolt a startról, de a hír csak a lap alsó harmadában jelent meg, ezzel a visszafogott címmel: TASZ kommüniké. Nyugaton a BBC késő esti híradója végén hezitálva számolt be a startról, mivel sem a csatorna, sem a bemondó nem tudta hova tenni ezt a furcsa eseményt.

A politikai vezetéssel szemben, a hétköznapi emberek nagyon is tudták, hogy ez mit jelent. Amikor Koroljov és kollégái a Bajkonur Űrközpontból a hosszú útjukon hazavonatoztak, az emberek kijöttek eléjük a peronokra, hogy megállítsák a vonatot, és találkozzanak velük. Ahogy közeledtek Moszkva felé, már-már tapintható volt az izgalom a levegőben,. Ekkorra az emberek már a Szovjetunió minden táján erről a rendkívüli eseményről beszéltek. Másnap a Pravda címlapja csak a műholddal foglalkozott, Hruscsov pedig rövidesen külföldi partnereinek kérkedett a történtekről.
De ez semmi volt ahhoz a hisztériával és dühkitörésekkel tarkított zűrzavarhoz képest, ami ennek hatására az Egyesült Államokban elszabadult. Persze, elismerték a szovjetek teljesítményét, de ezt sajnálkozás övezte, amiért nem Amerika csinálta elsőként. Az amerikaiak egy földkörüli pályára álló műhold indításával kapcsolatos tervei már hosszú évek óta nyilvánosak voltak.
Mivel a technológia terén Amerika a világ vezető hatalmának számított, senkiben nem merült föl a gondolat, hogy esetleg nem az USA lesz az első: elképzelhetetlen volt. Igazából az oroszok szintén nyilvánosan, részletekbe menően értekeztek arról, hogy szándékukban áll egy műhold földkörüli pályára juttatása. Bár az első Szputnyik hidegzuhanyként érte az amerikaiakat, a történtek nem lepték meg a Szovjetunió lakóit, akik számítottak erre: az űrutazás gondolata már az 1920-as évektől kezdve ismerős volt a közvélemény számára, és ez aztán az 1950-es években újult erőre kapott.
Az első Szputnyik mély benyomást gyakorolt az átlag amerikaiakra. A Szputnyikot szállító rakéta pályára állt, és a hideg őszi éjjeleken meg lehetett figyelni, ahogy Észak-Amerika fölött áthalad az égbolton. Az űreszköz hátuljából kiálló hosszú antennák pittyegő hangjeleket bocsátottak ki, amit még viszonylag egyszerű készülékekkel is lehetett fogni. Egy pár hónappal későbbi közvélemény-kutatás eredménye szerint szinte minden amerikai hallott a Szputnyikról, és majdnem mindenkinek megvolt a véleménye ezzel kapcsolatban.

A közvélemény reakcióját kihasználva Koroljov új feladatokkal bízta meg Mihail Tyihonravovot, és az általa felügyelt „űreszköz fejlesztéséért felelős tervezőosztályt”. Koroljov 1955. április 30-án elsőként vetette fel, hogy állami szinten kezdjék meg a Hold felfedezését, de akkor semmi nem lett belőle. Most viszont minden megváltozott. A űrutazás gondolata nagyon népszerű volt, és a dicső 1920-as és a korai 1930-as évek hangulatát idézte. Három tervezőcsoport jött létre: egyik az emberes űrhajó, a másik a kommunikációs műholdak, a harmadik pedig a Holdat tanulmányozó automata űrhajó kifejlesztésén dolgozott. Ez utóbbi a kiváló fiatal tervezőmérnök, az akkor még csak 30 éves Gleb Jurij Makszimov (1926-2000) felügyelete alá került.

A vele folytatott megbeszélések nyomán Tyihonravov és Koroljov 1958. január 28-án levelet írt a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága, illetve a kormány részére „Rakéta indítása a Holdra” címmel (ezt néha úgyis fordítják: „Program a Hold felfedezésére”). Két űrhajó indítását javasolták a Holdra. Az egyik becsapódna a felszínébe, míg a másik fényképeket készítene a Hold rejtett túloldaláról, majd ezeket a Földre sugározná. A becsapódó szonda megérkezését a telemetriai adatokból, illetve a robbanásokból lehetne tudni, utóbbiakat a Földről is látni lehetne. A kormány két hónap múlva, 1958. március 20-án jóváhagyta az előterjesztést. A nyugati világban széles körben elterjedt hiedelem ellenére nem a politikai vezetés rendelte el a Holdra irányuló küldetéseket. Épp ellenkezőleg: az első szovjet űrmissziók mérnökök javaslatán alapultak, akik meggyőzték a kormányt a küldetés politikai és PR-hasznáról.

Tyihonravov és Koroljov még a nyár folyamán egy nagyszabású űrkutatási tervet dolgozott ki. „A világűr létrejöttének megértését célzó legígéretesebb kutatások” címmel vázolt vakmerő terv az űrkutatás grandiózus tervét tartalmazta – valószínűleg fordításbeli eltérések miatt más címen is futott, de a nyugati világ számára ezek közül egy sem volt ismert – igazából a tanulmány részleteit csak évtizedekkel később publikálták. Ugyanakkor az űrkutatás történetének ebben az elképesztően korai fázisában készített terv már azt körvonalazta, hogy a Szovjetunió miként hódíthatná meg a kozmoszt. Ezt javasolták:

• Egy kisméretű, 15-20 kilós kutatóegység holdraszállása
• A holdfelszín fotózása műholdról
• Az R-7 hordozórakéta négy rakétafokozatúvá fejlesztése annak érdekében, hogy egy szondát holdkörüli pályára lehessen állítani, ami majd filmfelvételeket továbbít a Földre
• Robotűrhajók indítása a Marsra és a Vénuszra
• Földkörüli pályán végrehajtott űrrandevúk előkészítése
• Emberes űrhajóval megkerülni a Holdat
• Emberes küldetések a Holdra, a Vénuszra és a Marsra
• Állandó kolónia létrehozása a Holdon.
• Az űrrandevúk során a kritikus megközelítéshez szükséges technológiák kidolgozása, az életfenntartó és a nagy hatótávolságú kommunikációs rendszerek kifejlesztése.

Makszimov csoportja rövidesen előállt az első részletes tervekkel. Négyfajta űrhajóra tettek javaslatot. Ezeket az orosz abécé hatodik betűje után Je-sorozatnak hívták (az első öt betűt már más projektekhez elhasználták.) A terveket nemsokára módosítani kellett. A Je-4 szonda volt az első számú probléma. Atomkutatók arra figyelmeztettek, hogy egy nukleáris robbantás a Holdon légkör híján nehezen megfigyelhető, és ugyanez igaz a hagyományos robbanótöltetek esetében is, így a szonda ötletét végül ejtették. A mérnököket aggasztotta, miként lehetne egy kis űrhajót a Hold felé vezető útján nyomon követni. Azzal a javaslattal álltak elő, hogy 1 kg nátriumot vagy báriumot engedjen ki az utazás során. Ezt az így létrehozott részecskefelhőt aztán a megfelelő érzékelőkkel ki lehet szúrni. A terv szerint a Hold felszínébe csapódó küldetés (Je-1) után, rögvest folytatnák a sorozatot a Hold túloldalát fényképező missziókkal (Je-2, Je-3)."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...