Az Apollo-11 parancsnoki  egységének pilótája a Holdról hazafelé jövet nagy erőkkel kutatott egy kis konyak után, de nem járt sikerrel. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

'A következőkben gondolataim természetesen a Földhöz vezető pályánk pontossága körül kavarognak. Houston segítsége nélkül, magunkra hagyva nagyon kis eséllyel navigálnánk vissza a Hold közeléből, így nagyon sok múlik pillanatnyi helyzetünk földi meghatározásán. „Milyennek tűnik, vagy még túl korai megmondani?” „Várjál, Mike … nagyon jól állnak a dolgok.” Ez jó hír. A következő hívás Houstonból arra utal, hogy Deke Slayton megkaparintotta a mikrofont Charlie Duke-tól: „Gratulálok a kiemelkedő munkátokhoz. Srácok, nagy műsort csináltatok odafenn. De szerintem most itt az idő kiüzemelni a gépet, és egy kicsit lepihenni. Hosszú, fárasztó nap van mögöttetek. Várom, hogy találkozzam veletek. Ne haverkodjatok a holdi bogarakkal, leszámítva persze, a Hornetet [lódarázst].” Pihenni? Ki törődik a pihenéssel, noha szerintem mindannyian fáradtak lehetünk. Neil elárulja, hogy mindössze három órát aludt a holdkompban az elmúlt éjszaka, Buzz négyet. Én úgy becsülöm, hogy öt órát aludhattam jóval összkomfortosabb gépezetemben. Ugyanakkor még mindig vár ránk pár teendő. Természetesen, a Hold fényképezése opcionális, de ezen kívül ott vannak a kötelező elemek: a navigációs platform újrahangolása, az űrhajó forgási sebességének beállítása a hosszanti tengelye mentén, hogy egyenlő mértékben érje a Nap melege. A lítium-hidroxidos tartályokat is ki kell cserélni, egy időre be kell kapcsolni az oxigéntartály fűtését, a vízkészletet pedig klórozni kell … amikor ez utóbbi teendőig eljutok, rádöbbenek milyen fáradt is vagyok valójában. Türelmesen elmagyarázom Houstonnak, mennyi klórampulla maradt a tárolódobozban, és jelzem, hogy ennyi nem lesz elég a hazaútra, ha a jelenlegi ütemben fogyasztjuk őket, stb.

Felvilágosítanak arról, ami valószínűleg elkerülte a figyelmemet: van még egy egész rekesz belőlük. Fajankó! Minden bizonnyal az elmúlt tizenhét óra lemerített, de ettől még nem kellene elfelejteni, hogy milyen készletek vannak a fedélzeten. A Hold közel nyolcezer kilométerre van, amikor eltesszük magunkat másnapra. „Jó éjt, Charlie. Köszönjük.” – mondja Neil, Buzz pedig visszhangozza szavait: „Jó éjt, Charlie. Köszönjük.” „Adios” – teszem hozzá. „Adios” – feleli Charlie. „Köszönjük a jó műsort, srácok.” Mindenki gratulál mindenkinek, talán ideje lenne beszúrni egy végszót. „Ismételten köszönjük a munkátokat, amit odalenn értünk tettetek.” Kialszanak a fények.

Jót aludtunk. Saját ritmusunkban ébredünk, és fél szemmel Buzzt látom pepecselni valamivel, Neil pedig úgy tűnik, hogy még mindig húzza a lóbőrt. Laza hangvételű beszélgetésbe elegyedünk a földi irányítással, beszámolunk arról, hogy valamennyien nyolc órát vagy még többet aludtunk, és hogy az öreg Columbia jó formában ketyeg.
Houston tájékoztat minket arról, amikor elhagyjuk a Hold befolyási övezetét. Ez mindössze azt jelenti, hogy hiába vagyunk hatvanhárom ezer kilométerre a Holdtól, és áll még előttünk 322 000 kilométer utazás a Földig, már az utóbbi vonzása az uralkodó, és a matematikai egyenletek ezt a tényt veszik alapul. „Jelezzük, hogy most hagyjátok el a Hold befolyási övezetét, vétel” – mondják. „Rendben” – felelem. „Ott van a környéken Phil Shaffer?” Ő az, akinek szavait az Apollo-8 küldetése során úgy értelmezte a sajtó, hogy az űrhajó ezen a ponton fizikailag ugrik egyet, és aztán pokoli erőfeszítésébe került, mire meggyőzte őket ennek ellenkezőjéről. Nem, Shaffer nincs szolgálatban, de valaki más viszont igen („Magasan képzett csapat helyettesíti.”) „Rendben, azt akarom hallani, ahogy elmagyarázza újra a sajtótájékoztatón… mondjátok, meg neki, hogy az űrhajó egy picit megugrott, amikor átment ezen a ponton…” „Nagyon köszönjük” – feleli Houston szarkasztikusan. „Dave Reed most mintha épp a tenyerébe temetné az arcát.”

Eljött a hírek ideje, Houston pedig hosszas monológba kezd, amikor felolvassa repülésünk nemzetközi visszhangját, számos, kevésbé fajsúlyos esemény mellett. A lényeg, ami átjön nekem, hogy Nixon elnök a Hornet parancsnoki hídjáról nézi majd végig, ahogy belépünk a Föld légkörébe. Érzem, hogy összeszűkül a gyomrom. Már csak egy nagy dobás van hátra, és azt az Egyesült Államok elnöke is megtekinti. Jó lenne, ha nem tolnám el. Neil higgadtan a Dow Jones-átlag felől érdeklődik, a földi irányítás pedig közli velünk, hogy egy apró pályakorrekcióra kell sort kerítenünk.

Repülési tervünk értelmében a Hold felé menet négyszer kell korrigálni pályánkat, háromszor pedig a Föld felé jövet. Igazából, az odaúton egy gyújtásra van szükség, és egy másikra pedig a hazatéréshez. Ez a soron következő csak apró, mindössze tizenegy másodperces gyújtásból áll, amit kis segédhajtóműveinkkel hajtunk végre. A terv szerint ezzel 1,4 m/s-mal növeljük sebességünket 1242 m/s-ról. Na, ez a precizitás, és értékelem is. A légkörbelépési folyosónak teljesen a közepén akarok maradni, ami azt jelenti, hogy a horizont alatt 6,5 fokkal hasítunk majd vissza a légkörbe. Ha túl kis szögben érkezünk, lepattanunk a légkörről, ha viszont túl meredeken lépünk be, elégünk. Mindkettő elég gyászos kimenetel, és én még .01 fokkal sem akarok eltérni egyik irányban sem, pontosan 6,5 fokot szeretnék!

A földi irányítás most Buzzra száll rá egy mellkasára rögzített szenzor miatt. Valószínűleg nem jól érintkezik a testével, Buzz pedig kötelességtudóan követi az útmutatást: eltávolítja az érzékelőt, majd ismét visszarakja. Nem hinném, hogy én foglalkoznék ezzel: a rohadt kütyük csupa kellemetlenséggel járnak, fölösleges nyűg mindegyik. Egyébként is kinek van szüksége arra, hogy a szívverését állandóan megfigyeljék? Egyértelmű, hogy Houstonban sincs több dolguk, mint nekünk, és következő bejelentkezésük is ezt erősíti meg. „64 000 dollárért még mindig azon vagyunk, hogy rájöjjünk leszállóhelyetek, a Nyugalom Bázisának pontos helyére. Szerintünk a LAM-2-es táblázaton J 0,5 és 7,8 nál lehet… Neil vagy Buzz esetleg megfigyelt valami további jellegzetes holdi ismertetőjegyet … ami esetleg megerősítené vagy cáfolná ezt?” Nem csoda, hogy nem találtam meg a holdkompot – úgy tűnik, senki nem tudja, hogy az a bogár hova pottyant!
Miközben a többiek a Nyugati Krátert, a Macskamancsot és egyéb rejtelmeket taglalják, én francia séfet alakítok az alsó raktérben. A mai ebéd az egyik kedvencem – csirkekrémleves –, és elégedetten csatlakoztatom a szárított ételes tasakomat a forró vízű csapra, és töltöm meg másfél deci folyadékkal. Aztán óvatosan morzsolgatom a tasakot, amíg tartalma nem lesz csomós, majd sebészi ollómmal felvágom a végét, kihajtok belőle egy kis csövet, ezen át pedig kiszürcsölöm az ambróziát. Houstonnal is megosztom jószerencsémet. „Elismerésem a séfnek. Az étel kiváló. Erre a csirkekrémlevesre legalább három kanál jár.” „OK, csirkekrém, három kanál” - válaszol egy összezavarodott hang, tulajdonosa szemlátomást nincs tisztában az éttermi kínálat és a kiszolgálás értékelésének hagyományaival. Talán azt megértené, ha azt mondanám, hogy barátságtalan a kiszolgálás.

Most igazából egy kis italra vágyom, mondjuk, egy csöpp konyakra. Hirtelen bevillan, amit Deke mondott még a start előtt, amikor elméleti dolgokról, jövőbeli küldetésekről beszélgettünk. Ennek során szóba került, hogy a matrózok körében bevett szokásnak számító rum-fejadagok gyakorlatát is magunkévá kellene tenni. Deke akkor jelezte, hogy ez tulajdonképpen nem is olyan elvetélt ötlet, majd azt mondta … mit is mondott? …Elfelejtettem. Viszont, ha még a tartalék klórampullákat sem vagyok képes megtalálni, lehetséges, hogy a konyak ugyanúgy elkerülte a figyelmemet? Jules Verne jóvoltából Chambertint kapott a legénység, Deke vajon ennél alább adná?
Talán egy kis üveg konyakot a fedélzetre juttatott bőséges ellátmányunk részeként. Végigtúrom a legrejtettebb helyeken lévő tárolódobozokat is, de mindössze csak ételt, tartalék alsóneműt, zsebkendőt, elemlámpákat, filmes dobozokat, szerszámokat és egészségügyi dobozokat találok (annyit biztosan tudok, hogy az orvosoktól nem számíthatok a csepp konyakra sem.) Nincs szerencsém, tudhattam volna. De nem vagyok hajlandó elrontani jó hangulatom, így egy ablak mellé húzódom, és gyönyörködöm az odakinn elém táruló csodálatos látványban. „Jó itt ülni, és nézni, ahogy a Föld egyre nagyobb és nagyobb lesz, a Hold pedig egyre kisebb.” „Rendben” – mondja Houston. Mindenre azt felelik, hogy rendben."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.