A hazatérésük előtti napon az Apollo-11 legénysége még egy utolsó tévé-közvetítést sugárzott a földlakók számára. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Másnap már nyolcadik napja vagyunk az űrben, és mivel a kilencedik elején landolunk, alig valamivel több, mint egy napunk van hátra az ébredést követően. Digitális órám 168:03-at mutat – 168 óra és három perc telt el azóta, hogy felszálltunk Cape Kennedyről. A légkörbelépés a 195. órára van kitűzve. A reggelt Houstonnal való csevegéssel ütjük el, az időjárásról beszélgetünk, illetve a portámat megszálló poloskákról, emellett pedig olyan gyöngyszemeket hallunk, mint például azt, hogy valamelyik család újszülött lánya a Modul nevet kapta, hogy ezzel tisztelegjenek (?) előttünk.
Azon viccelődünk, hogy az Apollo-12-t tele kell majd pakolni spagettivel, hogy kitartson Al Bean közelgő holdutazásának ideje alatt, ezen kívül pedig megjegyezzük, hogy kissé hűvös van a Columbiában. Cliff Charlesworth-nek is címzek egy kis fricskát – ő az a küldetésigazgató, akivel az Apollo-8 idején dolgoztam együtt. Még mindig a Fehér Csapatot vezeti, azzal a különbséggel, hogy ezúttal Bruce McCandless látja el helyettem a CAPCOM teendőit. „Mi a helyzet a jó öreg Fehérekkel, Bruce? Téged kiengedett Cliff akár egyszer is kávézni, amíg a Hold túloldalán voltunk?” Bruce diplomatikusan válaszol. „Ó, a dolgok fölöttébb gördülékenyen mennek idelenn. Nem nehéz jól kijönni vele.” „Ezek szerint már kezd elpuhulni … nekem sosem engedte meg, hogy felálljak a konzol mellől, még akkor sem, amikor a legénység a Hold háta mögött tartózkodott.” Charlesworth sosem ragadná magához a mikrofont, azzal ugyanis megsértené a protokollt, de nem állja meg, hogy ezt szó nélkül hagyja. „Hát, errefelé az a hír járja, hogy arra a szigorra azért volt szükség, mert valahányszor kimentél kávézni, úgy kizökkentél a dolgokból, hogy elölről kellett kezdeni a felkészítésedet” – mondja McCandless hangjában bujkáló nevetéssel. „Touché” – morgom, és elkönyvelem magamban a vereséget.

A beszélgetés ezután műszaki kérdések felé terelődik, azok közül is az enyhén nevetségesek kerülnek sorra. „A Lima-módosítás szerepel a július 23-ra tervezett légkörbelépésetek ellenőrzőlistáján? Vétel.” Bruce most biztosan viccel! Ma van július huszonharmadika, mi pedig tizenhatodikán szálltunk fel, és különben is: hogy a pokolban változtathatták meg ellenőrzőlistánkat azután, hogy elindultunk? Neil felélénkül: „Annyi időt nem töltöttünk távol, hogy ennek a trükknek bedőljünk … Hogyan lehet változtatni a repülési terven a felszállás után?” Én is megszólalok: „Biztos, hogy nem júniust értettél?” „Nem.” Így aztán Bruce felolvas nekünk egy bonyolult eljárási rendet annak érdekében, hogy mint mondja: „lecsökkenjen a csonk oxigénnyomása, és megszűnjön az oxigén szivárgása az ivóvíz és a szennyvíztartályokban az ereszkedés során. Vétel.” „OK” – sóhajtom. Jesszusom, ha százszor repülne ez a parancsnoki egység, biztos, hogy még a százegyedik alkalommal is lenne egy mérnök, aki előállna egy olyan eljárásrenddel, ami szerinte minden korábbi megoldásnál jobb. Amikor mindent leírtam, Houston egy érdekes ínyencséggel kedveskedik nekünk. „Most épp 154 450 kilométerre vagytok a Földtől. Vétel.” „Szinte már a kertek alatt” – mondja Neil, Buzz pedig a részletek iránt érdeklődik. „Próbálunk egy kissé gyorsulni lefelé. Mennyi a sebességünk?” „A sebességetek 1826 m/s” – mondja Bruce, majd némi szünet után hozzáteszi: „És valóban nagyon jöttök lefelé.”

Csodák csodája, újra itt a tévézés ideje, de ezt a mostanit már vártuk, és a magam részéről legalább egy órát gondolkoztam azon, hogy mit is mondhatnék. Neil és Buzz úgyszintén. Ez lesz az utolsó TV-adásunk, és bár eleinte nem akartuk ezt a rohadékot a fedélzeten látni, ezúttal mégis megpróbáljuk az istenverte képcsövet a szolgálatunkba állítani. Ezt az utolsó alkalmat arra használjuk, hogy ELMONDJUK SAJÁT VÉLEMÉNYÜNKET! Nincs próba, de öt perc alatt tisztázzuk, hogy mindegyikünk különböző aspektusból közelíti meg a dolgokat, és nem kell aggódni az ismétlések miatt. A közvetítést jó ceremóniamester módjára Neil kezdi: „Jó estét. Itt az Apollo-11 parancsnoka beszél. Száz évvel ezelőtt Jules Verne írt egy könyvet a holdutazásról. Az űrhajója, a Columbiad, Floridából szállt fel, és útja végén a Csendes-óceánra érkezett. Helyénvalónak tűnik, hogy megosszuk önökkel a legénység egy-két gondolatát, amikor napjaink modern Columbiája a Föld bolygóval, és ugyanazzal a Csendes-óceánnal készül holnap találkozni. Elsőként, Mike Collinsé a szó.”

„Rendben” – mondom, és ezzel már rögtön az elején el is rontom az egészet. „Holdutazásunk önök számára egyszerűnek vagy könnyűnek is tűnhet. Szeretném biztosítani önöket arról, hogy ez nem így van. A Saturn V rakéta, ami pályára állított minket, egy elképesztően bonyolult gépezet, aminek minden egyes porcikája hibátlanul működött. Ez a számítógép a fejem fölött harmincnyolc ezres szótárral rendelkezik, ennek minden egyes szavát alaposan megválogatták, hogy a lehető legjobban a legénység hasznára, hasznunkra váljon.”
Kitámasztom magam az alsó raktérben, hogy egyhelyben maradjak. Egy kis cetlire (mint egy súgógépre) felírtam pár gondolatot, amit az egyik ülés hevederére rögzítettem, közvetlenül jobbra a kamera lencséjétől, amibe most épp belebámulok. Reményem szerint nyugodt hangon, kommentátor-stílusban folytatom.

„Ebből a kapcsolóból, amit a kezemben tartok, egyedül a parancsnoki egységben több mint háromszáz található. Emellett még számtalan biztosíték, irányítókar és kezelőszerv van a fedélzeten. Az SPS-nek, a műszaki egység hátulján található nagy rakétahajtóműnek hibátlanul kellett működnie, máskülönben holdkörüli pályán ragadtunk volna. Fejem fölött az ejtőernyőknek holnap tökéletesen kell működniük, máskülönben belecsapódunk az óceánba. Egy percig sem merült fel bennünk kétely a berendezések működését illetően, biztosak vagyunk abban, hogy megfelelően működnek, és hogy az út hátralevő részében sem lesz ez másként. Mindez egy csomó ember verejtékes és odaadó munkája révén jöhetett létre.”
Jesszusom, kezdenek eluralkodni rajtam az érzelmek, egy nagy gombócot érzek a torkomban. Az agyam a különböző fehér szobákban, hátamon fekve töltött három év alatt úgy látszik meglágyult, mint egy kicsavart citrom – csak abban bízom, hogy végig tudom mondani.
„Ez elsősorban az amerikai munkásoknak köszönhető, akik a gyárban összeszerelték ezeket a gépeket. Másodsorban a legkülönfélébb, tesztelésért felelős csapatoknak, akik fáradtságot nem kímélve mindent ellenőriztek az összeszerelés során, majd azután is. És végül ne feledkezzünk meg az Emberes Űrhajó Központ teljes személyzetéről, a menedzsmentről, a küldetéstervezésről és a küldetésirányításról – és nem utolsósorban a legénység felkészítését végző emberek soráról. Mindez nagyjából egy tengeralattjáró periszkópjához hasonlítható: csak hárman látszunk, de a felszín alatt ezrek és ezrek vannak, és számukra azt üzenem, hogy Nagyon szépen köszönjük.”
A fenébe, kihagytam a szimulátor és a Cape személyzetét, illetve még pár másikat is, de most már túl késő. Talán a felsorolt kategóriák valamelyikébe sorolják majd magukat.

Most Buzzon a sor. „Jó estét. Én most küldetésünk jóval szimbolikusabb vonatkozásairól szeretnék önökkel pár gondolatot megosztani. Apollo-11. Ahogy űrhajónk fedélzetén az elmúlt két vagy három nap eseményeit átbeszéltük, arra a következtetésre jutottunk, hogy jóval több történt annál, minthogy három ember elutazott a Holdig. A kormány és az ipar erőfeszítéseinél is többről van szó, és túlmutat egy nemzet erőfeszítésein. Úgy érezzük, hogy ez a küldetés az emberiségnek az ismeretlen felfedezésére irányuló csillapíthatatlan kíváncsiságát szimbolizálja. Neil megjegyzése, amit akkor mondott, amikor első alkalommal a Hold felszínére lépett – „ez egy kis lépés az embernek, de nagy ugrás az emberiségnek” – nagyon szépen összefoglalja ezeket az érzéseket. Elfogadtuk azt a kihívást, amit a holdutazás jelent, és nem tehettünk mást. Az a tény, hogy viszonylag könnyűszerrel teljesítettük küldetésünket, szerintem azt igazolja, hogy jókor mondtunk igent erre a kihívásra. Ma, úgy érzem, hogy teljes mértékben készen állunk a tágabb értelemben vett világűr felfedezésére. Visszagondolva jó érzéssel töltenek el a hívójeleink, amit nagyon sok munkával választottunk ki űrhajónk számára: a Columbia és a Sas. Különösen elégedettek vagyunk küldetésünk emblémájával, amin az Egyesült Államokat szimbolizáló sas a béke egyetemes szimbólumát hozza el a Földről, a Föld nevű bolygóról a Holdra, és ez a szimbólum az olajfaág. A legénység közösen döntött arról, hogy ennek másolatát helyezzük el a Holdon. Személy szerint az eltelt pár napról a Zsoltárok könyvének verse jut az eszembe: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törõdsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

Neil a végén összegzi az egészet. „Ez a küldetés elsősorban történelmi okok miatt és a tudományos élet óriásainak köszönhetően jöhetett létre. Másodsorban az amerikai emberek akaratából került rá sor, akik ebbéli vágyuknak hangot adtak, és akaratukat négy kormány és négy Kongresszus valósította meg. Ez a küldetés az űrügynökség és annak beszállítói révén valósult meg, akik megépítették űrhajónkat, a Saturnt, a Columbiát, a Sast, és a kis EMU-t, a szkafander és a hátizsák kettősét, ami miniatűr űrhajónk volt a Hold felszínén. Külön köszönettel tartozunk mindazon amerikaiaknak, akik létrehozták ezt az űrhajót, akik megépítették, megtervezték, letesztelték, és szívüket-lelküket, valamint minden tudásokat beleadták, hogy ezek a gépek megszülessenek. Nekik szeretnénk külön köszönetet mondani, valamint az összes többi embernek, akik ma este néznek minket. Isten áldjon mindenkit. Jó éjszakát kívánunk az Apollo-11 fedélzetéről.”

Ez jó végszó a mai napra, Houston azonban arról tájékoztat engem, hogy az egyik, életjeleimet figyelemmel kísérő érzékelő meglazult rajtam, illetve arról is beszámolnak, hogy a leszállási körzetben viharok dúlnak, ezért vízre szállásunk helyét 346 kilométerrel keletebbre teszik át a tisztább égbolt és a nyugodtabb tenger reményében. A szenzorral nem foglalkozom („Nos, megígérem, hogy majd szólok, ha már nem veszek levegőt”), de az időjárással kapcsolatos hír rosszul érint, mivel felkészülésem során nem volt elég időm a légkörbelépés ezen típusának a gyakorlására. Amíg a számítógép működik, nincs baj: 346 kilométerrel több utazás nem jelent nagy különbséget, de egészen más a helyzet, ha át kell vennem az irányítást, és kézi vezérléssel kell repülnöm. A többlet-távolság azt jelenti, hogy magas ívet írunk le miután belépünk a légkörbe, és nagyon keskeny a határ aközött, hogy további 346 kilométert repülünk, vagy lepattanunk a légkörről. Ez esetben valószínűleg rövidre kell fognom a landolást – mégha esetleg csalódott vagy ideges is lesz emiatt Nixon elnök a Hornet fedélzetén.   
Ezzel már csak holnap kell foglalkozni, a legokosabb, amit most tehetünk, hogy elköszönünk a Fehér Csapattól, és alszunk valamennyit. „Nagyon köszönjük, Bruce. Egy élmény volt veled dolgozni.” „Jó utat lefelé” – feleli Bruce, és nem ejt egy szót sem arról a nyavalyás 346 kilométeres többletutazásról."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.