Holdversenyhez zsűri kerestetik
2013.03.14. 20:30
Kissé felpörögtek az események a Google által szponzorált Lunar X PRIZE hivatalos honlapjának tanulsága szerint: zsűritagokat keresnek ugyanis. Bár a verseny végére még jó pár évet várni kell, azonban már most is sok a teendő. A holdversenyben résztvevő csapatok ugyanis nap mint nap kérdésekkel bombázzák őket, ami érthető, mivel egyre aprólékosabban kidolgozzák küldetésük részleteit, és egyre inkább testet ölt űrhajójuk terve. Az egyik szabály szerint például ötszáz métert kell a holdjárónak önerőből megtenni, de az nem derül ki az eredeti versenykiírásból, hogy ezt vajon egyirányban kell-e abszolválni, vagy az is ér, ha a holdjáró 250 métert eltávolodik a leszállóegységtől, majd újra visszatér hozzá.
Sok minden eldönthető úgy, hogy egy-egy tételt ki kell pipálni az ellenőrzőlistán: valami vagy teljesült vagy nem. Ugyanakkor számtalan lehetőség van, amikor a bíráknak véleményt kell formálniuk, vagy dönteniük kell. Például mi van akkor, ha egy csapat leszáll ugyan a Holdra, de 490 méter megtétele után holdjárójuk elakad? A zsűritagok felelőssége ilyen helyzetekben nem lesz csekély, és a döntésükön sok múlik – a Holdon elakadt csapatok szempontjából mindenképp: a tét akár 20 millió dollár is lehet.
A bíráknak a már meglévő, és a csapatok által elfogadott keretmegállapodás szabályai szerint kell kidolgozniuk a részleteket – az eredeti kiírás szabályzata sok esetben csak egy vagy két mondatra szorítkozik, és finoman szólva sem vesz el a részletekben. Az újdonsült zsűritagoknak a meghatározott irányelvek mentén további követelményeket kell kidolgozniuk a versenyzők elbírálása érdekében. Különösen igaz ez a különdíjak esetében, amikor holdi műemlékeket (pl. Apollo-leszállóhelyek) akar megközelíteni egy-egy csapat a holdjárójával.
A verseny szervezői abban reménykednek, hogy pár hónapon belül egy 7-9 tagú nemzetközi zsűri állhat össze, és a testület már az év közepén, júliusban meg is tarthatja első megbeszélését. A zsűri nem meglepő módon csoportként ténykedik majd, a kiválasztott tagok közül kerül ki az elnök és az alelnök: nekik a többieknél nagyobb felelősségük lesz. A poszt betöltéséért ösztöndíj jár, de előfordulhat, hogy utazni is kell – ebben az esetben minden költséget megtérít az X PRIZE Alapítvány. A zsűritagokat a szakterületükön legtapasztaltabb jelentkezők közül választják ki. És hogy melyek ezek a szakterületek?
Az ideális jelölt nem árt, ha részt vett már egy űreszköz indításánál, esetleg egy küldetés földi személyzetének tagjaként. Biztos nem hátrány a robotikában való jártasság, ahogy a jogban vagy minden más, a világűrrel kapcsolatos elmélyülés is jól jöhet. Az sem baj, ha az illető már részt vett egy űrhajó tervezési munkálataiban (bármilyen szakterületen), esetleg a műholdas kommunikációban mozog otthonosan.
És hogy mi lesz a dolguk a kiválasztottaknak? Többek között meg kell győződniük arról, hogy a csapatok 90 százalékban magántőke felhasználásával végzik-e a dolgukat, ez ugyanis a holdversenyben való részvétel egyik peremfeltétele. Átnézik és jóváhagyják a csapatok terveit: hogyan szeretnének mozogni a Holdon, illetve ki kell dolgozni a Hold felszínén megtett távolságmérés módszertanát is – amiből mindenki számára megnyugtató módon kiderül, hogy sikerült-e teljesíteni a minimum fél kilométeres távot (ez is a verseny peremfeltétele), avagy sem. Ugyancsak előzetesen ellenőrzik, hogy a Holdra induló csapat járműve képes lesz-e a verseny másik feltételének megfelelni: elég jó minőségben közvetít-e majd a Holdról.
Nagy figyelmet fordítanak a különdíjjal kecsegtető amerikai és szovjet küldetésekből hátramaradt tárgyi emlékek felkeresésére készülő csapatok küldetési tervére is annak érdekében, hogy összhangban legyen a NASA által kiadott ajánlással. (Az Apollo-11 leszállóegységéhez például nem lehet túl közel merészkedni, de a többi küldetés műemlékeivel kapcsolatban is vannak megkötések – beleértve a szovjetekét is.)
A leenő zsűritagok a Holdra induló rakéták indítási kísérleteire is ellátogatnak, ahol a start előtt még egyszer szemrevételezik a dolgokat.
Egyúttal műszaki tanácsokkal látják el a Lunar X PRIZE személyzetét, segítenek az irányelvek áttekintésében, és a csapatok részéről érkező kérdések megválaszolásában. Felelősségük nem csekély: ők döntik el ugyanis, kik kapják meg a különböző, nem csekély összegű díjakat a 30 millió dollár összdíjazású versenyen.
A jelentkezés feltétele, hogy a leendő zsűritag havonta legalább mintegy négy órát foglalkozzon a holdversennyel, de előnyben részesítik azokat a pályázókat, akik többet hajlandók áldozni az idejükből a cél érdekében. A feladatok többségét távmunkában elvégezhetik, úgyhogy: hajrá!
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Google Lunar X PRIZE: heti körkép
2013.03.13. 15:30
Mi lesz az űrsiklók hajtóműveivel? Vajon tényleg a kereskedelmi űrrepülés során használják majd őket? Meglehet. Ez is kiderül a Google Lunar X PRIZE verseny hírleveléből, ahonnan az alábbiakban szemezgetünk egy-két gyöngyszemet versenytársaink életéből. Az Astrobotic csapat egy interjúban leszállóegységének súlyáról és az űrsiklók egyik-másik hajtóművének az újrahasznosításáról beszélt. Az amerikai csapat a Google által szponzorált Lunar X PRIZE versenyre 2008-ban jelentkezett be, és úgy számolnak, hogy 2015-ig leszállnak a Holdra – azon belül is a holdi sarkvidékre. Ez a tájegység olyan hideg, hogy ott a nitrogén is bőven folyékony állapotban marad. Ez persze a holdi egyenlítőre is igaz, itt azonban csak abban a cirka két hétben van erre lehetőség, amikor a felszínt nem éri napfény.
A Hold pólusainak mélyebb zugaiba több milliárd éve nem sütött még nap, úgyhogy ez a régió tartja a Holdon a negatív hőmérsékleti rekordot. Ez azért bír nagy tudományos jelentőséggel, mivel itt található nagy mennyiségben vízjég, amiből rakéta-üzemanyagot is elő lehet állítani.
Külön érdekesség a csapat leszállóegysége, ami közel hetvenkilós rakományát a remények szerint eljuttatja majd a Hold felszínére. Hozzánk hasonlóan az amerikai csapat is a földi prototípus és az „űrképes”, extrém körülményeket kibíró végleges verzió között van valahol félúton. A lander üresen nyolcszáz kilót nyom, feltankolva pedig több mint kétezret, és sikeres küldetés esetén – híres elődeihez hasonlóan – ez is örökre a Holdon maradna. Még érdekesebb, hogy a forgalomból kivont űrsiklók hajtóműveinek egyikével szerelnék fel a leszállóegységet, a videóban azonban még enélkül mutatkozik be.
Mint a csapat képviselője beszámolt erről, a leszállóegységet tavaly alkották meg, és ez nélkülözhetetlennek tűnik, ha a holdutazást valóban kereskedelmi tevékenységgé kívánják alakítani. Ebben egyébként bennünk partnerre is lelhetnek, hiszen ők a Puli egyik lehetséges szállítója: az említett leszállóegységbe 10 kilós holdjárónkkal egy holdutazás erejéig beparkolhatnánk .
A „holdverseny” másik nagy esélyese a Moon Express. Tim Pickens, a csapat vezető mérnöke „Rakétavárosban”, az alabamai Huntsville-ben nőtt fel – itt tesztelték a Saturn V rakéták hajtóműveit. Kevesebb, mint húsz kilométerre lakott a tesztek helyszínétől, és az alábbi, nagyon érdekes kordokumentumokat bemutató rövid videóban arról elmélkedik, miért nem sikerült megismételni a holdutazást a hetvenes évek eleje óta eltelt pár évtizedben. Tim Pickens nagy név a szakmában, a többi között a White Knight tervezéséből is kivette a részét.
Hosszú hallgatás után a maláj Independence-X csapat újra hallatott magáról, és egy székhely-változtatást követően máris 17 álláslehetőséget kínálnak – elsősorban mérnökök részére, akik szabadidejükben vagy részmunkaidőben fejlesztenék a csapat holdjáróját. Csak szólunk.
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Visszatérés a légkörbe
2013.03.12. 16:30
A biztonság kedvéért azért bevett egy-egy tengeribetegség elleni pirulát az Apollo-11 legénysége, mielőtt megkezdték volna a visszatérést a légkörbe: közel egy-két méteres hullámok várták őket. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"A Columbia belsejét leszámítva minden rendben. A félhold alakú Föld minden órával egyre fényesebbé és hívogatóbbá válik, Houston pedig a leszállási körzetből elég jó időjárási körülményekről számol be. Nevezetesen: szórványos felhőzet hatszáz méteren, 33 km/h-s szél, a hullámok 1-1,8 méteresek.
A hullámokra tekintettel mindhárman beveszünk egy-egy tengeribetegség elleni pirulát, hiszen tudjuk, hogy a tőkesúllyal nem rendelkező parancsnoki egységet borzalmasan dobálja majd a víz: fölösleges hányni, ha meg is előzhetjük azt. Houston felismeri, milyen szegényes a tudásom a többletút megtételéhez, amire azért van szükség, hogy a viharos terület fölött átrepülve oda érkezzem, ahol jelenleg a Hornet várakozik. Így felelevenítik számomra az esetleges kézi vezérlés során követendő eljárásrendet. Megismétlem: „OK, ez elég egyértelműnek tűnik. Megértettem a (konstans-) G tartalék-eljárást, emelési vektor felfelé max G-ig, aztán emelési vektor lefelé; aztán addig igazítom a dőlési vektort, amíg a lassulás konstans nem lesz. Így tartom, amíg körsebesség alá kerülünk, aztán 45 fokot fordulok, és ezt tartom a segédernyő nyitásáig. Vétel.” „OK, ez nagyon rendben van, Mike.” Nagyon rendben van, a fenébe is: ha mégis így kell majd repülnöm, akkor garantálom, hogy a hajótól látótávolságon kívül érkezek majd a tengerre.
Másfelől viszont az eltelt nyolc napban a számítógép kifogástalanul működött, én pedig rábízom a jó öreg Colossus IIA-ra, hogy a repülőgéphordozó fedélzetére pottyantson minket. Emellett a Columbiában is olyannyira megbízunk, hogy szkafandereinket elcsomagoljuk az ülések alá, így a légkörbe hosszú újjú pólóban érkezünk meg. Miközben Buzz elkántálja a hosszas ellenőrzőlistát, aminek minden elemét kipipálja, nyugodtan megjegyzem, hogy „Ezt a saját ütememben kérem – szépen lassan.” Elegendő időnk van arra, hogy legalább háromszor ellenőrizzünk mindent, és ezzel élünk is: ahogy utazásunk a végefelé közeledik, egy tévedésnek akár életreszóló következményei is lehetnek – és ez szó szerint értendő.
Jim Lovell még biztosan a Küldetésirányításban kísért, mivel most is bejelentkezik a rádión, és próbál minket jobb kedvre hangolni. „Jim vagyok, Mike. A tartaléklegénység még mindig készenlétben van. Mindössze csak emlékeztetni szeretnélek titeket arra, hogy a küldetés neheze akkor következik, miután kimentettek benneteket a vízből.” Mindössze egy válasz jut az eszembe: „Vigyázzatok az egerek egészségére.” Az, amit igazából mondani szeretnék, körülbelül így hangzana: „Állítsátok meg a világot, fel akarok szállni rá” – ez azonban valahogy nem jól venné ki magát. Houston azt felelné, „Megismételnéd, Apollo-11?”, mire én zavarba jönnék. Mindössze ez az alternatíva jöhet szóba: „Örömömre szolgál, hogy kedvemre pazarolhatom az üzemanyagot.” Az út hátralevő részében bővelkedem a manőverezéshez szükséges üzemanyagban, bár ennek most nincs igazán jelentősége: most manővereim pontos végrehajtására koncentrálok, és csöppet sem kell foglalkoznom az általam elhasznált üzemanyaggal. Két űrrepülésből ez az első alkalom, amikor abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy csurig van az üzemanyag. Houston kicsattanó hangulatomat még egy utolsó jókívánsággal megfejeli: „Jó utat, és ne feledd, hogy a lapos vége nézzen előre, amikor majd bejöttök a légkörbe!” Okostojások! A „lapos végével előre” más szavakkal azt jelenti, hogy a hőpajzs nézzen menetiránnyal szembe; ez az egyetlen lehetséges módja a visszatérésnek, feltéve, hogy nem akarunk elégni. Ahogy az a Gemini esetében is történt, a légkörbe lépéskor menetiránynak háttal ülünk, miközben a csonka kúp szélesebb, lapos fele előre néz, így az atmoszférába lépve elnyeli a légellenállás okozta hatalmas hőt az ablációnak hívott, irányított "kopás" során.
Habár sebességünk jelenleg jóval alacsonyabb a Gemini földkörüli pályán elért sebességénél, kezdünk komolyan begyorsulni. A terv szerint a belépési folyosót mínusz 6,48 fokos szögben (a tökéletes pályánál mindössze 0,02 fokkal laposabb szögben), 11032 m/s sebességgel (szemben a Gemini 7620 m/s sebességével.) érjük el. Számítógépünket úgy állítottuk be, hogy a nyugati hosszúság 169. fokához és az északi szélesség 13. fokához vezessen minket, a Hawaii-szigetektől mintegy százharminc kilométerre délnyugati irányban lévő nyílt vízfelületre.
Mindeközben már csak egy fontosabb feladatunk maradt: ez pedig hűséges raktárunk, a műszaki egység leválasztása. „Igazi bajnok volt” – mondom, amikor elhagy minket. És valóban: jó szolgálatot tett nekünk. A start pillanatában még 2 721 554 kilót nyomtunk, ebből mostanra csak a Columbia súlya maradt, ami alig éri el az ötezer kilót. A Saturn első és második rakétafokozata volt a legsúlyosabb, ezek a tengerbe zuhantak.
Aztán ott van a Saturn üres, harmadik rakétafokozata, ami napkörüli pályára állt, a holdkomp leszállóegysége a Nyugalom Bázisán áll, az Eagle visszatérő egysége pedig a holdkörüli pályán kering elhagyatva. A műszaki egység a légkörbe lépve hőpajzs híján rövidesen elég, és így csak mi maradunk – a mindössze ötezer kilónkkal. Mostanra már megfelelő helyzetbe állítottam a parancsnoki egységet, és a csonka végével néz előre. A várakozáson kívül nincs már egyéb dolgunk, legfeljebb csak azon aggódhatunk, hogy nem felejtettünk-e el valamit menetközben.
A műszaki egység nélkül a Columbia úgy repül, mint egy vadászgép, erőteljesen reagál jobb kezem mozdulataira, amikkel a megfelelő irányban tartom. Úgy tűnik, hogy az egyik segédhajtómű – a baloldali, legyezőirányú mozgásért felelős – nem működik rendesen, de elboldogulok nélküle is. Ülésünkben fekve mindhárman elcsendesedünk: az utolsó órát a gépezet zümmögését hallgatva töltjük. Az elektromos inverterek, a hidraulikus pumpák és más berendezések miatt a Columbia zajos, de meghitt otthonnak bizonyult, most azonban valahogy csöndesebbnek tűnik – inkább kápolnára emlékeztet, mint szerelőműhelyre.
Eleinte alig észrevehető a lassulás. Ezt mindössze egy lámpa felvillanása jelzi 0,05 G-nél, illetve abból következtethetünk rá, hogy ablakunkban látványos fényjelenségnek lehetünk a szemtanúi. Egy protoplazmából álló burok közepén haladunk, és ahogy rézsútosan átszáguldunk az atmoszféra felső rétegein egy üstökös csóvájára emlékeztető csíkot húzunk magunk után, ami ionizált részecskékből és ablatív anyagokból áll. A világűr teljes sötétje már a múlté (számomra mindörökre), a színek fürtökben váltják fel a koromfeketét: halvány levendula, világos kékeszöld, helyenként ibolya veszi körül a középső narancssárgát, a fürtöket pedig kívülről a sötét világűr határolja.
Mindez nagyon hasonló egy Gemini-s légkörbelépéshez, leszámítva, hogy ezúttal nem látok apró hőpajzs-darabkákat elszáguldani mellettünk, ahogy élesen fénylő pontokat sem: csak elmosódott színeket látni. A rádió már elnémult, és ez így is marad mintegy négy percig, mivel az ionizált burokból nem jutnak ki a rádiójelek. Egyik szememet a navigációs műszereken tartom, a másikkal az ablakon nézek ki. Buzz a csóvánkat fényképezi, Neil pedig a számokat tolmácsolja nekem, amiket a számítógép gyors egymásutánban böfög fel magából. Pont a célra tartunk, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor sebességünk a műholdak sebessége alá csökken. Más szóval, nem maradt elég energiánk ahhoz, hogy lepattanjunk a légkörről: újra visszakaparintott minket a Föld gravitációja, és most már garantáltan a felszín valamely pontjára érkezünk. A G-erők most már belepasszíroznak minket üléseinkbe, kicsit kellemetlen, amikor egy ilyen súlyos kéz nehezedik a mellkasunkra, de a 6,5 G azért nem olyan borzalmas még a súlytalanságban töltött nyolc nap után sem, ráadásul nem is tart sokáig. Az ablakon át elénk táruló látvány lélegzetelállító. A fényjáték drámaian felerősödött, az fülkét megdöbbentően tiszta fehér fény ragyogja be. Tüzes ösvényünk úgy kitágult, hogy a széleit már nem látni. Ehelyett úgy tűnik, mintha egy hatalmas, legalább millió wattos izzó közepén lennénk, ami megvilágítja az egész Csendes-óceáni medencét. Tűzgolyónk látványos jelenség lehet a hajnal előtti szürkületben, odalentről nézve, a szivárványszín azonban csak a mi kiváltságunk: túl finom ahhoz, hogy a légkör alsóbb rétegein át is látni lehessen."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Az irigyelt legénység
2013.03.10. 22:00
Az Apollo-11 legénységét irigyelték a többiek, sok szempontból csak magukra számíthattak, ennek ellenére technikai részleteken kívül semmiről sem beszéltek egymással. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Elalvás előtt zsong a fejem a beszédektől, gondolataim a légkörbelépés szimulációs gyakorlatai körül kavarognak. A beszédeinkkel szerintem minden rendben volt, az enyém ugyan felszínesebb volt, mint a többieké, ugyanakkor úgy éreztem, hogy több volt benne az átélés. Mindenesetre nem rossz teljesítmény ez három műszaki irányultságú berepülő pilótától. Kíváncsi vagyok, hogy a filozófusból, papból és költőből álló kedvenc legénységem vajon mit mondott volna – vagy esetleg a pszichiáterből, nyelvészből és nyárspolgárból álló tartaléklegénységük? Megtörténhetett, hogy a nyárspolgár valahogy mégiscsak bekerült az igazi legénységbe?
Meglep a hármunk közti kommunikáció hiánya, vagy legalábbis a kommunikációnak az a furcsa formája, ami köztünk zajlik. Mintha csak műszaki részletekről tudnánk beszélni. Ugyanakkor mégis szinte tudtam, hogy a Neil tudomány fejlődését hangsúlyozza majd a beszédében, Buzz pedig a repülés szimbolikus voltára helyezi a hangsúlyt. Ha nem is közvetlen kommunikációval, de talán ozmózissal vagy valami más, titokzatos módon mégis kiismertem őket. Különösen igaz ez Neilre, aki csak felszínes dolgokról beszél, és azokról is csak nagyon visszafogottan. Kedvelem őt, de nem tudom magamban hová tenni, ahogy arról sincs fogalmam, miként férkőzhetnék még jobban a bizalmába. Úgy tűnik, nem ismer kompromisszumot. Frusztrációmban megpróbálok az asztrológiához fordulni segítségért, annak ellenére, hogy átverésnek tartom: nem egyszer azon kaptam magam, hogy Neilre, mint egy „tipikus” oroszlánra gondolok – aki büszke és megközelíthetetlen ura dzsungelnek és űrhajónak egyaránt. Ezzel szemben Buzznak már könnyebb a közelébe férkőzni, és számomra részben megmagyarázhatatlan okokból, épp én vagyok az, aki megpróbálja őt tisztes távolban tartani. Úgy érzem, hogy a gyenge pontjaimat keresi, és ez nem jó érzés. Vajon az összes Apollo-legénység beéri azzal, hogy barátságos idegenek maradjanak egymásnak?
Az kétségkívül igaz, hogy az asztronauták az elején versenytársat látnak a másikban, és nem annyira bajtársat, viszont nekünk, hármunknak már nem kell azzal törődni, hogy másokat választanak ki helyettünk a „nagy küldetésre”: túl vagyunk rajta, és pár köztünk húzódó falat lebonthatnánk végre. Az az érzésem, mintha a következő holdraszálló legénység (Pete Conrad, Dick Gordon, Alan Bean) jobban kijönne egymással, legalábbis valami vidám, bajtársias szellemiség veszi őket körül, ami jóval szorosabb személyes kapcsolatot feltételez, mint amilyen Armstrong, Collins és Aldrin között van. [Az alábbi képen az Apollo-12 emlegetett legénysége látható: Conrad, Gordon és Bean.]
Egy ilyen szorosabb kapcsolatot jóval normálisabbnak tartanék, holott ez természetesen nem előfeltétel az űrrepülés biztonságos vagy örömteli befejezésének. Bár magamat magánzónak tartom, kissé fura érzés, amikor legénységként mindössze a fontos információk átadására szorítkozunk, és nem osztjuk meg egymással gondolatainkat vagy az érzéseinket. Ha nem, hát nem: minden elképesztően jól halad, és ennek így is kell maradnia. Mindössze arról van szó, hogy amennyiben tényleg végére érünk ennek a küldetésnek, jól jönne a kölcsönös támogatás, ami segítene a ránk váró hektikus hónapok során. Az első holdraszálló legénység tagjaként valamennyien ostrom alá kerülünk, és csak mi hárman tudjuk irányítani, hogy mi történik velünk (már amennyire azt irányítani lehet).
Az eltelt fél évben mindhárman észrevehető változást tapasztaltunk környezetünkben, beleértve a többi asztronautát is. Nem arról van szó, hogy ellenségesek lettek velünk, hanem ez inkább valamilyen szintű irigységben nyilvánult meg, és abban, hogy nem voltak hajlandóak végighallgatni minket, amikor problémáinkról vagy csalódottságunkról akartunk beszélni. Ilyenkor az általános válasz ez volt: „Vicceltek? Srácok, ti ezt kirázzátok a kisujjatokból!”, és talán ebben volt is igazság. Én természetesen nem vádolom őket azért, mert így éreztek, se pro, se kontra, de ez határozottan különleges helyzetet teremtett hármunk viszonyrendszerében. Nem tudom, hogy Neil és Buzz mihez akar kezdeni a repülés után (illetve, hogy én mit fogok csinálni), de bármi történjen is, támogatnunk kellene egymást, és nem vagyok biztos abban, hogy ezt a kölcsönös támogatást mostanra megalapoztuk.
Amikor a kilencedik nap beköszönt, minden szempontból készen állunk a légkörbelépésre. Szinte „érezzük” a gravitáció egyre nagyobb vonzását: beszíjazzuk magunkat a minket üdvözlő lassulásra készülve, ahogy száguldunk lefelé, úton ahhoz a hatvannégy kilométer széles légkörbelépési folyosóhoz.
Ezen kívül büdösek is vagyunk, és alig várjuk, hogy elhagyjuk ezt a koszos parancsnoki egységet - dacára annak, amit értünk tett. Mindhármunkat finnyásnak tarthatnak. Hármunk közül valószínűleg én vagyok a legrendetlenebb, de elegánsnak tartom magam. Neil valóban az is. Buzz nem csak, hogy elegáns, hanem már-már piperkőc. Nem semmi látványt nyújt majd, amikor majd teljes civil díszbe vágva a fedélzetre lép. Korábban többször láttam őt frissen vasalt szivárványszín zakójában, amiről minden képzeletet felülmúló mennyiségben, füzérekben lógnak a jelvények. Egyszer tízig jutottam a számolásban. Kezdjük ott, hogy a hajtókáján van egy kis X-alakú kitűző, ami jelzi, hogy viselője tagja a Kísérleti Berepülő Pilóták Társaságának. Aztán egy fehér zsebkendő is kikandikál a zakó mellzsebéből, amire kis arany asztronauta-jelvényt tűzött: egy pályára álló rakétát ábrázol, amint három csóvát húz maga után. Harmadiknak ott van a nyakkendőtűje, ami két Légierőnél használatos pilótajelvényből áll. A negyedik a jelvényekről egy láncon fityeg alá, és mintha a Phi Beta Kappa társaság szimbóluma lenne. Az ötödik és a hatodik a mandzsettájára tűzött egy-egy miniatűr Gemini- és Apollo-űrhajó. A hetedik egy arany karikagyűrű, amibe a „Joan és Buzz” feliratot gravírozták. A nyolcadik egy évfolyamgyűrű a West Pointból. A kilencedik a szabadkőműves jelvény, amit a gyűrű kövébe véstek; a másik kezén édesanyja jegygyűrűjét viseli. Cseppet sem lepne meg, ha fülbevalókat is magára aggatna valamilyen új vonzódás kifejezésére, hogy azt a kevés testfelületet is kihasználja, ami még dísz nélkül maradt.
Eközben ennek a kényes férfiúnak – két, hasonlóan finnyás társával egyetemben – a zsúfolt és minden korábbinál büdösebb környezetben kell kószálnia. Az alsó raktér jobb oldalán rosszabb a helyzet, ahol a távolba vesző start napjáról megmaradt vizeletgyűjtő zacskókat, elhasznált mosdókesztyűket tároljuk – ezt a részt jobb elkerülni. Az ivóvízben gyöngyöznek a hidrogénbuborékok (ez az üzemanyagcella-technológia következménye, és szépen demonstrálja, hogy a H2 milyen tökéletlenül kapcsolódik az O-hoz, hogy létrejöhessen a H2O.)
Ezek a buborékok aztán puffadást okoznak a bélrendszer alsóbb régióiban, ami nem olyan fennkölt dolog és elég átható illatot eredményez – engem egy vizes kutya és a harci gáz keverékére emlékeztet. Lesújtó, hogy a Columbiát is utolérte ez a bűzös vénember-szag; a magam részéről inkább egy érett mangóként gondolok rá, ami épp készül leesni a fájáról. De akárminek is hívom, ideje visszatérni vele a földre, hogy ezzel véget érjen a nyilvános székelés okozta méltatlan helyzet, minél hamarabb, annál jobb.
Ami pár napja még csupa móka volt, az mostanra már zavaró körülmény – ilyen például a súlytalanságban való borotválkozás. Nincs egy mosdókagyló, ahol megmoshatjuk a hajunkat, de még annyi víz sincs, hogy legalább az arcunkat leöblíthessük. Ehelyett – miután végeztünk arcszőrzetünk eltávolításával – beszappanozott képünket ruhával kell szárazra törölni, ami ezután jó pár óráig még sajog és viszket. Még a fogmosással is csak a nyűg van, hiszen nem lehet kiköpni a fogkrémet, hanem le kell nyelni. Mindezek persze jelentéktelen apróságok, de összességében mégis idegesítőek és türelmetlenné tesznek, legalábbis engem.
Ugyanakkor egy űrrepülés során annyi mindent kell egyszerre figyelembe venni, hogy semmit sem lehet elkapkodni: még a legegyszerűbb teendő is bonyolulttá válhat, amit a leggondosabb tervezéssel sem látható előre. Például a navigációs platform beállítását nem előzheti meg vizeletürítés. Hogy mi van? Nos, a vizelet apró gömböcskéi úgy ragyognak a napfényben, mint a csillagok, és a szextánsban könnyű összekeverni ezeket a valódi csillagokkal. Így aztán körülbelül tíz percet kell várni, mire lassan eltűnnek az űrhajó környékéről. Habár biztos vagyok abban, hogy Neil és Buzz is hozzám hasonló frusztrációkkal küzd, ezekről nem beszélnek nekem, ahogy én sem nekik. Épp elég műszaki közhely van, amivel nap-nap után kimeríthetjük limitált szókincsünket – ezen felül pedig senki nem hajlandó semmit megbeszélni a másikkal. Ez így volt a repülésre való felkészülés során is, és arra számítok, hogy ez a helyzet a hazatérés után sem változik meg."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Az ördög mérge
2013.03.09. 09:00
Koroljov az oroszok öngyulladó üzemanyagát hívta így, mivel csak speciális védőfelszerelésben lehetett dolgozni a hidrazin (UDMH) és salétromsav párossal. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:
"Az űrhajó megtervezése csak az egyik elem abban a holdprojekthez szükséges kirakós-játékban. A másik kritikus elemet egy felső rakétafokozat megépítése jelentette, ami képes a szondát eljuttatni a Holdig. A rakéta, ami a Szputnyikot, a Szputnyik-2-t és 3-t – az R-7-est – indította, mindössze 1400 kg rakomány alacsony földkörüli pályára állításához volt elég, nem többre. Egy új rakétafokozatra volt szükség. Mihail Tyihonravov még 1957. áprilisában felvetette, hogy apróbb szállítmányokat el lehetne juttatni a Holdig abban az esetben, ha az R-7-est kiegészítenék egy kisebb méretű, felső rakétafokozattal.
A felső rakétafokozattal kapcsolatban Koroljov két lehetőséget mérlegelt. Elsőként Valentyin Gluskohoz, a Szovjetunió vezető rakétahajtómű-tervezőjéhez fordult. Glusko tervezte annak idején az R-7-es fő hajtóműveit, a kerozinnal hajtott RD-107-est és az RD-108-ast (az RD a rakétahajtómű megfelelője, oroszul Raketa Digvatel). Azóta felfedezte az UDMH-t – pontosabban szólva, ezt az Alkalmazott Kémiai Állami Kutatóintézet fedezte fel. Az UDMH aszimmetrikus dimetil-hidrazin, ami számos előnnyel rendelkezett: salétromsavval, vagy annak valamilyen származékával keverve, nagy tolóerőt biztosított a rakéta-hajtómű számára. A folyékony oxigéntől – amit nagyon alacsony hőmérsékletre kellett hűteni – és a kerozintól eltérően, az UDMH-t és a salétromsavat egy ideig a rakéták szomszédos üzemanyag-tartályaiban, szobahőmérsékleten is lehetett tárolni, emiatt „tárolható” üzemanyagoknak hívták.
Ezek öngyulladó üzemanyagok voltak, az egymással való érintkezés gyújtotta be őket, így a gyújtásért felelős rendszereket meg lehetett spórolni. Ugyanakkor mérgezőek voltak, ez volt egyben a legnagyobb hátrányuk is: a velük dolgozó személyzetnek teljes védőfelszerelésben kellett lennie. Egy esetleges véletlen robbanás következményeivel nem sokat foglalkoztak, Koroljov az üzemanyagot „az ördög mérgének” hívta. Glusko azt javasolta, hogy az R-7 az általa tervezett új felső rakétafokozattal, az RD-109-essel repüljön.
Koroljovnak azonban kétségei voltak affelől, hogy Glusko új hajtóműve belátható időn belül elkészül-e. Tudta, hogy Szemjon Koszberg voronyezsi repülőgép-tervezőirodája, az OKB-154, egy újraindítható rakétahajtómű kifejlesztésén dolgozik, aminek üzemanyaga a jól kipróbált folyékony oxigén és kerozin volt.
Koszberg azonban nem űrhajókat tervezett: a Moszkvai Légügyi Intézetnél dolgozott, vadászgépeket épített a Vörös Hadsereg Légiereje részére, és a repülés volt a mindene. Koroljov nem bízott Glusko hajtóművében, és szkeptikus volt, hogy képes lesz-e időben végezni feladatával, ezért rávette Koszberget, hogy építsen számára egy kisméretű, felső rakétafokozatot. 1958. február 10-én alá is írták a megállapodást – még azelőtt, hogy a kormány egyáltalán elfogadta volna a holdprogramot.
Az új hajtómű, amit később RD-105-ösnek hívtak (illetve RD-0105 és RO-5 néven is futott) mindössze hat hónappal később, 1958. augusztusára, időben el is készült. Ez volt az első rakéta, amit vákuumos környezetben való üzemre terveztek. Az R-7-esnek ez az új verziója a 8K72E műszaki besorolást kapta (ennek a rakétafokozatnak jóval erősebb verziója lett az első emberes űrhajó, a Vosztok alapja, aminek műszaki besorolása a 8K72K lett.)
1958. július 10-én sor került az új holdrakéta szuborbitális repülésére. A cél a gyújtásért és a felső rakétafokozat leválasztásáért felelős rendszer tesztelése volt, de a küldetés már jóval előbb véget ért: a rakéta ugyanis a felszállást követő másodpercekben felrobbant.
A holdprogramhoz az űreszköz útját a Földről megfigyelő hálózat kiépítésére is szükség volt. A Szputnyik követését biztosító infrastruktúráról egy kormányhatározat rendelkezett 1956 szeptember 3-án: ez 25 állomás létrehozására adott engedélyt. A Szputnyik startjáig ezek közül nagyjából 13 épült meg, a fő állomások Kolpasevoban, Tbilisziben, Ulan-Udében, Usszurijszkben és Petropavlovszkban voltak, amit a krími, kaukázusi és leningrádi csillagvizsgálók megfigyeléseivel egészítettek ki.
A holdprogramhoz olyan eszközök kellettek, amik képesek nyomon követni egy több mint fél millió kilométerre lévő űreszköz útját. Ennek érdekében létesült egy új földi állomás, ami 1958. szeptember 23-án kapta meg a működési engedélyt, épp időben ahhoz, hogy bevessék az első szovjet holdszonda útján. Jevgenyij Boguszlavszkij, aki a rádiós eszközökkel foglalkozó tudományos kutató intézet, az NH-885 vezetője volt, felelt a földi állomás létrehozásáért. Ez végül Szimeizben létesült, a Krími félszigeten található Kocska-hegyen – a Szovjetunió Tudományos Akadémiája által felügyelt Krími Asztrofizikai Obszervatórium közelében. Ez sorsdöntő fordulat volt, mivel később a szovjetek az összes fő megfigyelőállomást is ide telepítették, beleértve a jóval költségesebb bolygóközi kommunikációs hálózatot is. Boguszlavszkij útmutatásai alapján a 32103 számú katonai egység végezte az építési munkálatokat, ami végül a Fekete-tengerre néző, déli fekvésű domboldalra került: tizenhat hélix-antennát szereltek egy betonoszlopra. Emellett Kamcsatkában, a Csendes-óceán partján egy tartalékállomást is építettek.
Bár az állomás megkapta a működési engedélyt, az ott dolgozók valószínűleg másképp vélekedtek a körülményekről: a személyzet felszerelését utánfutókban tárolták, a földi irányítás pedig egy fából készült barakkban állomásozott. A személyzet tagjai közül sokan sátrakban éltek, és egy mobilkonyha gondoskodott az élelemről. Mindez nem lehetett nagyon kellemes a krími télben.
A Szovjetunió a megfigyelőállomás-hálózat mellett a moszkvai rádióteleszkópra, egy 24 méteres parabolaantennára is támaszkodhatott, ezeket használták az első három Szputnyik repülése során. Az első küldetésekről készült fotókon – ezek helyszíneként egy „Moszkva közelében” lévő helyet jelöltek meg – egész falakat befedő számítógépeket, jelvevő-berendezéseket és rádiókészülékeket lehetett látni az ezeket üzemeltető technikusok társaságában, akik fejhallgatókban, régi, szalagos hangrögzítő berendezések segítségével ontották a telexeket. Feltehetően nem akarták az amerikaiak figyelmét felhívni a Fekete-tenger környékén lévő újdonsült létesítményekre, és ez 1961-ig így is maradt. Ezután ugyanis úgy vélték – egyébként helyesen – hogy az amerikaiak már tudnak a létezésükről."
FIGYELEM! "Pulit a Holdra!” - Művészeti Aukcióra és Gálaestre kerül sor ma, március 9-én 17 órakor a Fiatal Művészek Galériájában. Mellékeljük a meghívót:
Szeretettel meghívjuk Önt és Partnerét gálaműsorral egybekötött, magánkezdeményezésként létrehozott jótékonysági aukciónkra. Célunk, hogy közös összefogással feljuttassunk egy magyar csapat által fejlesztett űrjárművet a Holdra. Az aukción művészek és magánszemélyek által felajánlott műalkotások kerülnek kalapács alá. A befolyt összeggel a Puli csapat egyedülálló, izgalmas küldetését támogatjuk.
"Pulit a Holdra!” - Művészeti Aukció és Gálaest
Helyszín: Fiatal Művészek Galériája - Hotel Helia Lobby
Cím:1133 Budapest, Kárpát u. 62-64
Időpont:2013. március 9. szombat, 17:00 órától
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...