Az Apollo-11 parancsnoki egységének pilótája a Külügyminisztérium után a Smithsonian Intézet Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeumának igazgatójaként is kipróbálta magát. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A vacsora után az elnök kimentette magát, mondván, hogy van még egy kis dolga, Nixon asszony pedig körbevezetett minket a Fehér Házban és a szomszédos Igazgatói Iroda épületében, amiben az Elnöknek van egy másik irodája is. Számomra Nixon asszony mindig is kétdimenziósnak tűnt: mintha egy kartonlapból vágták volna ki, amit aztán a vasárnapi újságmelléklet lapjaira biggyesztettek. Ehelyett azonban valamennyien elragadónak találtuk. Vidám, melegszívű háziasszony volt, aki tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy otthonosan érezzük magunkat. A séta – ami valószínűleg már a könyökén jöhetett ki – meglepő lelkesedéssel és lenyűgöző közvetlenséggel zajlott. Utazásunkról épp csak visszatérve, Pattal ilyesmikre nagyon érzékenyek voltunk, és magunkban már odaítéltük a Nemzetközi Aranyérmet a kifinomult, gyönyörű, és lefegyverzően barátságos iráni Farah császárnőnek. De Pat Nixon legalább annyira megérdemelné ezt a címet, és Fehér Házbéli tartózkodásunkat világkörüli utazásunk fénypontjává varázsolta. Csak azt kívánom, hogy minden amerikai hasonló körülmények között találkozhasson vele, és ne csak a médián keresztül, mivel utóbbi nem tesz jót neki – nem mintha igazságtalanul bánnának vele, nem erre gondolok – de meleg természetét első kézből kell megtapasztalni.
 
A külügyminisztériumi élményeim egy külön könyvet megtöltenének, de legyen elég annyi, hogy valóban elmentem a Berkeleyre ahogy más helyekre is, bizony beszéltem a hajasoknak, és tényleg sokat túlóráztam Washingtonban egy csodás mahagóni asztal mellett ülve. Rájöttem, hogy ehhez a munkához nem sok közöm van (egyszerűen nem vagyok PR-es), ugyanakkor élveztem az emberek társaságát, különösen a kedélyes Mr. Rogersét. A külképviseleten dolgozók a kormány legmegátalkodottabb embereinek számítanak, akikben mindig „nemzetiszín gatyás aktatologatókat” látnak – intelligens, keményen dolgozó profik helyett, amilyenek ők egyébként általában. De az igaz, hogy a munka oroszlánrésze a kétórás ünnepi fogadásokon történt, mégpedig több mint egyszer, és egy-egy ilyen alkalom mindent kivett belőlem mindent, olyannyira, hogy a végére egy kába ökörnek éreztem magamat. Megfogadtam, hogy munkahelyet váltok, mielőtt még köszvényre tennék szert, és egészen tűrhető brit akcentussal kezdenék beszélni.

Volt, ami kárpótolt mindezekért, így például az, hogy kiderült: a repülésen kívül egyéb hasznos munkát is rám lehet bízni. Bár lehet, hogy tévedek, de őszintén hiszem, hogy az általam vezetett sajtóosztályt úgy hagytam ott, hogy az hatékonyabban működött, mint amikor odakerültem. Rengeteget tanultam Washington hivatalos oldaláról – arról, hogyan működik, és mire rezdül a szövetségi bürokrácia, és hogy miként lehet ebben a furcsa, a hisztéria határát súroló környezetben dolgozni. Kiváló bevezetés volt jelenlegi munkámhoz.

Volt persze könnyed pillanatokban is részem. Például, egyik feladatom volt aláírni (géppel, persze) a sajtóosztály állampolgári kérdéseinek megválaszolására előkészített csilliónyi levelet, tartalmuktól függetlenül. Ennek során pár nagyon érdekes levelezőtársra tettem szert, de a kedvencem az a New York-i hölgy volt, aki minden oldalt nemes egyszerűséggel egy nagy „HÜLYESÉG”-feliratú bélyegzővel ellátva küldött vissza. Ki tudja, a történészek talán a Hülyeség korának is hívhatnák ezt az időszakot.

Alig több mint egy évet töltöttem el ebben a plüss-purgatóriumban, amikor elhatároztam, hogy ideje odébb állni, amíg nem mások visznek ki engem, és még képes vagyok a saját lábamon távozni. Így a Smithsonian Intézetbe költöztem, mivel megtudtam, hogy igazgatót keres a Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeum. Csak azt bántam, hogy egy igazi, magas szintű diplomáciai konfliktus kirobbanása előtt otthagytam az Államot, amiről én sajtóközleményt írhattam volna. A „szívélyes légkörben folytatott nyílt és termékeny eszmecsere”-típusú konzervszöveg helyett – ami gyakorlatilag minden megbeszélésre ráhúzható volt –, abban reménykedtem, hogy (csak egyetlen egyszer) elmondjam azt, ami valójában történt: „Értelmetlen és hiábavaló ülés volt. Őexcellenciája szokás szerint makacs volt és fafejű, ráadásul szerintem a rohadék még ittas is volt.”

A Smithsonian-nél jóval nyugodtabb vizeken találtam magam, de attól még a mai napig nagyon érdekes és embert próbáló munka. A „múzeum” szóhoz dohos, poros jelentés is társul, amit nem szeretek: a múzeumok levetett tárgyak és emberek postaládái is lehetnek, de nem szükségszerű, hogy feltétlenül ilyenek legyenek. A Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeum esetében legalábbis biztosan nem, mivel épp egy új múzeumépület megnyitására készülünk a washingtoni Mall-on – a város fennállásának kétszáz éves jubileuma keretében. Ezt a projektet végig kell gardírozni a Kongresszus számos bizottságán, valamint a Szépművészeti és a Nemzeti Tervezőiroda bürokráciáján.

Jelenleg az új épületet már jóváhagyták és a finanszírozása is rendben van; a tervek szerint készül, és 1976-os megnyitójáig a költségvetést sem lépi túl. 18600 négyzetméteres kiállítóterét huszonöt csarnokból áll, ezeken kívül pedig van benne egy planetárium, egy előadó, könyvtár, étterem és egy garázs is. A megfelelő emberek kiválasztása kemény dió, akik majd összeállítják a kiállítások anyagát és a programokat, hogy megfelelően megtöltsük tartalommal ezt a teret – nem is beszélve az egész komplexum igazgatásának és finanszírozásának problémáiról. Az új múzeum az ember fejlődésének mindhárom dimenziójára kiterjed a hőlégballonoktól kezdve az űrkorszakig, és ezek emberre gyakorolt hatásával is foglalkozik majd, akárcsak a jövőben rejlő lehetőségekkel. Nagyon csalódott lennék, és meglepne, ha ez nem a világ legizgalmasabb múzeuma lesz. A megnyitó után nem tudom, mihez kezdek majd: maradok-e a múzeumnál, vagy megfertőzött valamilyen kozmikus nyavalya, ami miatt folyton úgy érzem, hogy odébb kell állnom."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Nagyjából végetért az Apollo-11 első rakétafokozatának F-1-es hajtóműveinek kimentése az Atlanti-óceán mélyéről, - már, ami több mint negyven éves fürdőzés után megmaradt belőlük. Az ambíciózus vállalkozást az Amazon.com főnöke vezeti. Jeff Bezos szerint azonban így sem kevés "leletre" bukkantak: „Annyi mindent találtunk. Egy valóságos vízalatti meseország tárult a szemünk elé: egy elképesztő szoborpark – tele csupa kicsavarodott F-1-es hajtóművel.”
Wernher von Braun dédelgetett óriását, a Saturn V-öst ezek az egyenként 32 millió lóerős szörnyetegek emelték fel a Földről a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején. Többek között az ember is csak velük juthatott el a Holdra. Összesen 65 példány fekszik az óceán alján elszórtan, mivel küldetésenként öt F-1-es hajtóművel kell számolni (Apollo 4, 6, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17 és a Skylab 1), így – ahogy Bezos is elismeri – korántsem biztos, hogy pont az Apollo-11-es hajtóműveire akadtak. Mint említette, az alkatrészek beazonosításához szükséges eredeti sorozatszámok részben vagy teljesen hiányoznak, de nem zárta ki, hogy a restaurálás során még érhetik a csapatot meglepetések.  

A Saturn V hordozórakéta első fokozata a start után nagyjából két és fél perc múlva állt le, és vált le, ezután pedig beleesett az Atlanti-óceánba, és lesüllyedt az aljára, esetünkben több mint 4200 méter mélyre, ahol jó ideig meg is feledkezett róla az emberiség nagy része. Pár embert leszámítva.

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt jelentette be Bezos, hogy magánexpedíciója rátalált az Apollo-11 hajtóműveire, amit egészen addig titokban tartott. „Közel egy évvel ezelőtt osztotta meg velünk Jeff Bezos az F-1 hajtóművek kiemelésével kapcsolatos terveit” – mondta Charles Bolden, a NASA igazgatója egy szerdán kiadott közleményben.

Amikor Bezos első alkalommal beszámolt arról, hogy csapata egy mélytengeri szonár segítségével megtalálta a hajtóműveket, még nem tudta biztosan, hogy milyen állapotban is vannak. „Nagy sebességgel csapódtak be az óceánba, és több mint 40 évig sós vízben áztak. Másrészről viszont tartós anyagokból készültek, úgyhogy majd meglátjuk” – írta Bezos még tavaly.
Mint kiderült az óceán fenekén szétszóródva egy rakás eldeformálódott F-1-es hajtómű-alkatrészt találtak 4270 méterrel a felszín alatt. „Rengeteg gyönyörű példányt fotóztunk le ott helyben, mostanra a legnagyobb alkatrészek zömét már kimentettük – számolt be a fejleményekről Bezos szerdán. „Minden darab, amit a fedélzetre emelünk, mérnökök ezreinek munkáját dicséri, akik akkoriban megvalósították azt, amit mindaddig az emberiség lehetetlennek tartott.” Az alábbi képen a Saturn V első rakétafokozata látható az öt F-1-es hajtóművel:
Az óceán aljáról eddig két Saturn V F-1 hajtómű restaurálására elegendő alkatrészt sikerült kihalászni, ezeket a felújítást követően ki is állítanák: a terv szerint a washingtoni Smithsonian Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeuma is kapna egyet. De milyen volt ezekkel a hajtóművekkel repülni? Michael Collins, az Apollo-11 asztronautája így fogalmazta meg tapasztalatait a könyvében:

„Kilenc másodperccel a felszállás előtt az első rakétafokozat öt hatalmas hajtóműve ráérősen begyújt, tolóerejük fokozatosan éri el a maximumát, majd T mínusz nullánál az űrhajót leszorító satuk kinyílnak. Úton vagyunk. És ezt nem csak onnan tudjuk, mert az egész világ a fülünkbe üvölti, hogy „Felszállás”, hanem, mert alfelünk is erről tájékoztat minket.

A műszereidnek higgy, ne a testednek – mondják manapság a pilótáknak, de ezen a szörnyetegen minden pontosan érezhető. Rázkódás, dübörgés, himbálózás! Igen, nagy a zaj, de még több a mozgás, ahogy hevedereink szorításában görcsös kis mozdulatokkal balra és jobbra rázkódunk. Olyan, mintha valaki őrültmód rángatná a kormányt: egy ideges hölgy, akinek széles autóval kell egy szűk sikátoron végighajtania.
Én csak abban reménykedem, hogy tudja, mit csinál, mert az első tíz másodpercben vészesen közel vagyunk ahhoz a kiszolgáló toronyhoz. Kicsit fellélegzem az első tíz másodperc elteltével: úgy tűnik, hogy a rakéta is kissé megnyugodott, mivel a zaj és a rángatás jelentősen csökkent. (…) A repülés első két és fél percében kétmillió negyvenegyezer kilogramm üzemanyagot használunk el, amivel a felszínhez képest zéró sebességünk kétezer hétszázötven méter per szekundumra nő (…).

A terhelés lassan eléri a 4 G-t, de nem nő sokkal tovább: a Titantól eltérően a Saturn igazi úriember, és nem ken fel minket üléseinkre. Épp csak belekóstolunk a 4,5 G-be, ami tudtunkra adja, hogy az első rakétafokozat üzemanyagtartályai nemsokára kiürülnek, és készen állnak a leválasztásra. Ez mindig okoz némi sokkot: egy sor hajtómű leáll, hogy másik öt váltsa. Nekicsapódunk hevedereinknek, majd ismét finoman hátradőlünk, amikor a második rakétafokozat üzembe lép.”

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Buzz Aldrin, aki másodikként lépett a Holdra, a holdutazást követően depressziós lett, olyannyira, hogy kórházban is kellett kezelni. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Négy és fél évvel azután, hogy Neil és Buzz egy másik égitest felszínére lépett, a történtekre a büszkeség, a hitetlenkedés és az önelégültség egyfajta elegyével gondolok vissza. Általában optimista vagyok (máskülönben nem repülhettem volna az űrben), optimistán tekintek a világ és Mike Collins jelenére és jövőjére, de be kell valljam, hogy a dolgok nem egészen olyan tündérmesébe illő módon alakultak, ahogy azt azon az éjjelen elképzeltem magamban, amikor kiengedtek a holdi fogadólaboratóriumból.
Összességében ugyanúgy meg kell birkózni a világgal, mint korábban, bár pár dolog azért megváltozhat. Esetemben az asztronauta évek után - Neilhez hasonlóan - egy ínyemre való állást találtam. Jelenleg a Smithsonian Nemzeti Légügyi és Űrrepülési Múzeumnak vagyok az igazgatója Washingtonban, Neil pedig a Cincinnati Egyetemen tanít műszaki tudományokat. Buzznak ezzel szemben jóval nehezebb dolga volt, depresszióval küzdött, ami miatt kórházi kezelésre is szorult. Mára lemondott arról az elvetélt ötletről, hogy a Légierőnél folytassa a karrierjét, és Los Angeles külvárosában él. Asztronautának lenni kemény dió, ahogy azt mindhárman megtapasztaltuk.

A Houstonban asztronautaként eltöltött hat csodálatos év után számos okból döntöttem végül a távozás mellett. Az első és alapvető az volt, hogy nem akartam visszamenni Deke Slayton ranglétrájának az aljára, majd ismét felküzdeni magam, hogy aztán egy későbbi holdraszálló legénység parancsnoka lehessek. Szerintem ez két újabb évet elvitt volna az életemből (igazából, mint kiderült, az Apollo-17 legénységének tagjaként jóval több mint három évembe telt volna), én pedig egész egyszerűen nem akartam ennyi időt a családom helyett szimulátorokban tölteni, miközben panziókban éjszakázom. Más lett volna a helyzet, ha távozásom létszámhiányt okoz, vagy esetleg Deke megígérte volna (amit természetesen nem tett és nem is tehetett volna meg), hogy fél éven belül ismét repülhetek. Akkoriban Deke-nek harminc holdutazásra elegendő asztronautája volt.

Másodsorban el akartam költözni Houstonból Washingtonba. Pat igazán sosem volt oda Houstonért, én pedig már régóta vissza akartam térni Washingtonba, amit szinte már szülővárosomnak éreztem. Az anyám, az egyik nővérem, és az egyetlen bátyám is ott él, sok régi, gimnáziumi barátomhoz hasonlóan. Ezen kívül Washington vibráló, dinamikus város, és sokkal inkább ott akarnám felnevelni gyerekeimet, az ottani jó iskolákban, mint vidéken. Harmadrészt, és valahol ezen múlt a dolog, Washingtonban kínáltak fel egy állást a Külügyminisztériumban, és az Egyesült Államok elnöke személyesen buzdított arra, hogy fogadjam el.
Az első gyanús jelet az állással kapcsolatban akkor kaptam, amikor szeptember közepén hármasban Washingtonba érkeztünk, hogy beszédet mondjunk a Kongresszus összevont ülésén, ahol a Képviselőház és a Szenátus tagjai is jelen voltak. Tom Paine, a NASA igazgatója megkért, hogy keressem fel másnap, és egyúttal jelezte: William P: Rogers külügyminiszter tudni akarja, lennék-e a Külügyminisztérium sajtófőnöke, ahol az lenne a feladatom, hogy a külügyekbe jobban bevonjam a fiatalságot. Azonnal nekiláttam kipipálni a negatívumokat. A Légierő aktív állományú ezredese voltam, és kevesebb, mint három évem volt hátra, hogy jogosult legyek a nyugdíjra. Ha elvállalom az állást, eddigi szolgálati időmet lehúzhatom a lefolyón, és búcsút inthetek rangfokozatomnak is. Fiatalság, mi? Az egyetemi élet Vietnámot jelentette, nagy V-betűvel, és lelki szemeimmel már láttam is magamat, amint rövid hajjal, legombolt gallérú ingemben a hajasokat oktatom arra, hogy mennyire fontos a Mekong delta falvainak megbékítése. Paine félbeszakította motyogásomat, és bölcsen azt javasolta, hogy ne ott helyben döntsem el a dolgot, mindössze csak annyit akar Mr. Rogers részére átadni, hogy kívánok-e esetleg erről a lehetőségről bővebben is tárgyalni a későbbiekben. Igent mondtam, miért is ne? A rákövetkező hétre meg is beszéltünk egy találkozót Rogers-szel, de az utolsó pillanatban valami közbejött neki, így az ügyet Elliott Richardsonnal, a helyettes miniszterrel tárgyaltam meg.

Elég csapongó interjú volt. Richardsont nyilván senki nem figyelmeztette arra, hogy az Isten szerelmére: Rogers egy asztronauta felvételét fontolgatja, és úgy tűnt, hogy szóhoz sem tud jutott (ami, mint később megtapasztaltam, nagyon, nagyon ritka pillanat Elliott Richardson életében.) Én sem tudtam mit mondani. Végül abban maradtunk, hogy senki nem tudhatja, mit hoz az élet, meg hogy a közszolgálat viszontagságai közepette lehetetlen vállalkozás hosszabb távra tervezni - és esetenként nem is kívánatos. Kíváncsivá tett ez az ember, meg a faburkolatú irodája, és az engem be- és kikísérő barátságos emberek. Csöppet sem tűntek begyöpösödöttnek … De mégis: sajtókapcsolat, mint új karrierlehetőség? Számomra? Szerencsére, nem azonnal kellett döntenem, mivel négy nap múlva indultam (Neil és Jan, Buzz és Joan, és Pat társaságában) egy világkörüli útra, ami szeptember végétől november elejéig tartott.

Összességében az utazás túl pörgős volt: huszonöt ország huszonnyolc városa harmincnyolc nap alatt. Fárasztó volt, és elegünk lett a hotelszobákból meg a repülőterekből. (A „nagyszerű, hogy az önök csodálatos városában lehetek” szöveg viszont megbízhatónak bizonyult, mégha nem is voltunk mindig biztosak benne, hogy történetesen melyik városban is vagyunk).  De a kimerültség és a ceremóniák monoton ismétlődése ellenére ez ritka alkalom volt, hogy alig valamivel több mint egy hónap alatt találkozzunk az angol királynővel, Tito tábornokkal, a pápával, a japán császárral, az iráni sahhal, Franco tábornokkal, Baldvin belga királlyal, Olaf norvég királlyal, Wilhelmina holland királynővel, Thaiföld királyával és királynőjével, és tucatszám a legkülönbözőbb elnökökkel, miniszterelnökökkel, nagykövetekkel, illetve kisebb méltóságokkal. Az utazás zavaró tüneteket váltott ki Buzzban, aki időről-időre szenvtelen arccal hallgatásba merült, de ettől (és Joan nyilvánvaló aggódásától) eltekintve jó egészségben és hangulatban értünk utunk végére – elégedetten önmagunk diplomáciai teljesítményével. Az út során számtalan lehetőségem volt az amerikai külképviseletek munkatársait alaposan szemügyre venni, és arra a következtetésre jutottam, hogy pár seggfej kivételével valamennyien felkészültek és elkötelezettek, akik hasznos és bonyolult feladataikkal precíz eleganciával bírkóztak meg. Nem lenne rossz egy ilyen csapathoz tartozni.

Utazásunk a Fehér Ház pázsitján ért véget, ahol Nixon elnök üdvözölt minket, más kormánytagokkal egyetemben. Ott volt Rogers is, aki megkérdezte, hogy be tudnék-e ugrani az irodájába. Amikor még aznap délután megjelentem nála, elmondta, milyen élvezettel hallgatta a Kongresszus két háza előtt elmondott beszédemet, és azt firtatta, hogy valóban én írtam-e. Megkönnyebbültnek és elégedettnek tűnt, amikor megerősítettem, hogy a beszéd minden vázlatával együtt az én művem. Egészen odáig ment, hogy kimondta: reméli, csatlakozom hozzájuk, és felvetette: miért is ne kérdezném meg az Elnököt, hogy mit gondol minderről – pontosan tudta, hogy utazásunk utolsó állomása a Fehér Ház lesz. Erre nem mondhattam nemet, ugyanakkor már furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ez az egész mit is jelenthet a számomra.

Aznap este koktélok társaságában az Elnök meghallgatta úti beszámolónkat, miközben egy hatalmas, tőlünk kapott fényképalbumot nézegetett. Ezután a beszélgetés fonalát jövőbeli terveink felé kanyarította, és megkérdezte, hogy szeretne-e valaki közülünk nagykövet lenni. Neil és Buzz ezt nem tartotta valószínűnek, én viszont éltem a lehetőséggel, és elővezettem Mr. Rogers ajánlatát, illetve tolmácsoltam azt a kérését is, hogy az ügyben kérjem ki az elnök véleményét. Az elnök pár másodpercnél nem gondolkozott többet, felvette a környéken található egyetlen telefont, és csöndben annyit mondott: „A külügyminisztert kérem.” Dermedten ültem. Ismét beszélni kezdett, elmondta Mr. Rogersnek, hogy kiváló ötletnek tartja a dolgot, és biztos benne, hogy a nyugdíjazásommal kapcsolatos összes problémát meg lehet oldani (sosem sikerült). Oldalt néztem, a feleségemre, akinek fülig ért a szája. Így hát a kocka el volt vetve: Washingtonba kerültem, és a Külügyminisztérium sajtófőnöke lettem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az Apollo-11 útját vallási forrongások kísérték, sok helyen teológiai vitákat robbantott ki az ember Holdra lépésének gondolata. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Pearl Harbor durva egy hely. Hétágra süt a nap, amikor nagy alumínium koporsónkban átemelnek minket platós teherautónkra. Emberek vannak mindenfelé, és a kikötőből lassan végigparádézunk a Hickam Légibázisra vezető utcákon. Utunkat többször is meg kell szakítani részint a kormányzó hivatalos köszöntője, részint a tömeg nem hivatalos követelése miatt. Valószínűleg Honolulu teljes lakossága az utcákon van. Őrültmód integetünk, fixírozzuk a csinos lánykákat, és örök időkre hálásak vagyunk azért, hogy az üveg mögött biztonságban tudhatjuk magunkat az autogram vadászok támadásai elől. Végül, karjaink kifáradnak, és a mosoly az arcunkra fagy: egy C-141-es sugárhajtású teherszállító gép sötét gyomra elnyel minket, és már úton is vagyunk az Ellington Légibázis felé.
Egy teherszállító gépen repülni szinte mindig dögunalom, és ezen nem sokat dob az a tény, hogy ezúttal egy dobozban utazunk a raktérben. Szerencsére, nincs több megállás, és amennyire meg tudom becsülni, az út nem tarthat hat óránál tovább. Kiváló alkalom az alvásra.

Ellingtonba az éjszaka közepén érkezünk meg, de a késői időpont szemlátomást nem jelent akadályt, hogy fél Houston ki ne csődüljön a fogadásunkra. Türelmesen várnak, amíg a repülőgépből kivonszolnak minket – legalábbis részben. Úgy tűnik, hogy valami nem stimmel a teherautónkkal. Megadatott, hogy nyolcszázezer kilométert hibátlan precizitással megtegyünk, és most egy dobozzal gyűlik meg a bajunk, amit egy teherautóra kellene feltenni. Végül csak sikerül, és a tribün mellé vonszolnak minket. Louis Welch polgármester köszönt bennünket, majd ugyanezt teszi egy rakás NASA-hivatalnok is, aztán a vakító reflektorok szűnni nem akaró ragyogásában feleségeinket is előretolják. Pattal csak röviden beszélhetünk egymással egy vörös telefonon keresztül. „Üdv itthon” – mondja dallamosan. „Jól nézel ki. Nem tudom, hogy kell ezeken az átkozott nyomogatós telefonokon beszélni. Hallasz engem?” Bólintok, ő pedig folytatja, és csupa fülemnek tetsző dolgot mond nekem.
Mikor letelik az időnk, egy rántással már úton vagyunk a holdi fogadóállomás felé: ki a kapun, aztán irány a sztráda. Akárcsak Hawaii-n, itt is őrültek háza fogad minket, csak ezúttal az éjszaka közepén vagyunk, és nem könnyű kilátni az ablakon. Ahhoz azért eleget látunk, hogy meggyőződjünk arról, hogy valóban otthon vagyunk: ismerős pizzériák, benzinkutak és régi barátok arcai masíroznak el ablakunk előtt. Aztán áthajtunk az Emberes Űrhajó Központ kapuin, és leparkolunk - a laboratórium oldalán lévő raktárajtónak háttal. Amint lezárul a bacibiztos határvonal köztünk és a labor között, az ajtó kinyílik, és lehetőségünk van szemügyre venni soron következő otthonunkat. Visszatértünk Houstonba, de még mindig nem a világba.

Kis csapatunk ugyanakkor szépen gyarapodik: háromról először ötre, majd tizenötre nőtt a létszámunk. Profi szakácsokkal és háztartásvezetőkkel egészülünk ki, sőt, még egy PR-est is bezártak hozzánk. A repülést megelőzően a NASA ugyanis attól tartott, nehogy egy riporter valahogy betörje a karantén üvegét, és csatlakozzon a társaságunkhoz, így egy sor exkluzív kommünikét adva ki. John Macleish jelenléte miatt talán ilyen erőfeszítésekre nem ragadtatják magukat az újságírók, és sokkal jobb nyilvánosságot kaptunk napi rutinunkról, ugyanakkor csöppet sincs ínyünkre a dolog. Deke-nek még a repülés előtt elpanaszoltuk a tervvel kapcsolatos ellenérzéseinket, és Deke egyet is értett velünk, de úgy tűnik, ő vesztett.
Nem arról van szó, hogy nem lenne szimpatikus: jó társaság, ugyanakkor egy úriember. Mindössze jó lenne kevésbé hivatalos környezetben lenni idebenn. Nézzünk szembe a ténnyel: nem sok kalamajkába kerülhetünk a zárt ajtók mögött, és jó lenne biztosra tudni, hogy az idebent történtekről semmi nem jelenik meg a sajtóban. Ettől a mellékes körülménytől eltekintve, a hely nagyszerű – igazából egy palotába csöppentünk. Ahelyett, hogy hárman egy aljánál kevesebb, mint négy méter széles ékformába lennénk bezárva (vagy öten egy 2,7-szer 10,6 méteres alapterületre), a holdi fogadó laboratóriumban legalább húsz szoba áll rendelkezésünkre – beleértve a külön hálószobákat és egy hatalmas üres területet, ami hallként, könyvtárként és étkezőként is funkcionál.
 
Az Apollo-11 történetét műszaki szempontból újra és újra elmeséljük. Üvegtáblák mögül egész napos tájékoztatókat tartunk asztronauták részére, akik a mi utunkat követő küldetések legénységei lesznek, ezen kívül a menedzsment, a rendszerfejlesztő mérnökök, a kutatók, az orvosok, a szimulátor személyzete, illetve a fénykép-elemzők részére is tartunk beszámolókat. Ha nem beszélünk, akkor írunk: készítjük a jelentésünket, hogy jól nevelt berepülő pilóták módjára elmondjuk, hogyan ment a repülés, és hangot adjunk változtatásokkal kapcsolatos véleményünknek.
Utazásunk bonyolultságához képest nagyon kevés okunk van a panaszra, és ez szerintem leginkább az Apollo-7, 8, 9 és 10 által elvégzett grandiózus munka eredménye. Fő aggályom az űrrandevú során használt eljárásrend, ami szerintem aránytalanul bonyolult feladat egyetlen ember számára. A számítógép billentyűit 850-szer megnyomni még csak-csak elmegy, feltéve, hogy a parancsnoki egységen minden rendben működik, de rengeteg értékes időt visz el, ha emellett még felmerülő problémákkal is meg kell birkózni, de akkor is, ha hátra kell dőlni, és hogy kielemezzük a két jármű találkozóhelyéhez vezető Hold körüli ívet.

Ahogy telnek-múlnak a napok és a legkülönfélébb tájékoztatókon esünk túl, a Hold a laboratórium ablakán át úgy tűnik, mintha összemenne, a Föld pedig visszanyeri eredeti lapos voltát. Ez a félig-meddig otthoni környezet jó alkalom arra, hogy utoljára végignézzük, mit is tettünk utunk során, és átbeszéljük a részleteket. Így például azt, amikor Neil és Buzz mesél azokról a villanásokról, fénycsíkokról, amiket az elsötétített parancsnoki egységben láttak. Én ezekből egyet sem vettem észe, de most megdolgoztathatom a fantáziámat pro és kontra: elmondhatom, hogy láttam-e ilyet vagy sem, és felidézhetem azokat az alkalmakat, amikor abszolút sötétséget tapasztaltam, de beszélhetek arról is, ha néha-néha egy kis fehér csík húzott át a retinámon. Mivel képtelen vagyok objektívan közelíteni a témához, inkább távol tartom magam a megbeszéléstől.

A földi ügyekhez visszatérve, értesülünk a Ted Kennedy szenátorral és Chappaquiddickkel kapcsolatos hírekről, amiket repülésünk során a Küldetésirányítás nem tartott alkalmasnak arra, hogy megossza velünk. Izgalomban is van részünk, amit egy vonzó fiatal lány beköltözése okoz: ő egy laborasszisztens, aki „beszennyeződött” az egyik Holdról hozott mintával való érintkezés során, így csatlakozik társaságunkhoz – és egyenesen az enyémmel szomszédos hálószobát foglalja el.
Aztán jön a táviratok, újságok áradata, illetve a világ minden részéről érkezett levélhegyek, amik írói az Apollo-11 küldetését más nézőpontból látják. Ahogy esténként elmerülök bennük, különösen az újságok vezércikkeiben, tetszik, milyen jól megírták őket, de ugyanakkor lesújtó, mennyire szem elől tévesztik értekezéseikben a lényeget. A Gemini-10 útjától eltérően, ami a vízreszállás pillanatában véget is ért, ennek a küldetésnek igazából sosem lesz vége az én életemben (ez a benyomás az újságokat olvasva), bár szeretném, ha ez nem így lenne. Míg a legtöbb újság nem fukarkodik a dicséretekkel („… ez egy olyan vállalkozás, amiből az emberi lélek építkezhet” – írja a Montreal Sun), vannak zavaró ellenvélemények, mint például az, amit a stockholmi Expressen fogalmazott meg: „A holdutazás… meggyőző teljesítmény volt. Ugyanakkor szörnyű abba belegondolni, hogy ugyanaz az USA, ami játszi könnyedséggel old meg ilyen hatalmas műszaki kihívásokat, mennyivel nehezebben birkózik meg összetett társadalmi, politikai, és emberi sorsokat érintő kérdésekkel.” A Philadelphia Inquirer jó kérdést tesz fel: „Vajon ez a csodálatos teljesítmény ösztönzőleg hat majd…, vagy elenyészik egyesek leplezett cenzúrájának hatására, akik számára az emberiség problémáira a megoldást inkább az jelenti, ha az űr helyett más prioritásokkal foglalkozunk?” A Washington Post a Harvard Egyetem biokémikusát, Dr. George Waldot idézi, aki tanítványaival kapcsolatban ezt mondta: „Tartok tőle, hogy őket ez a küldetés csak a régi beidegződések, és mechanizmusok meglétéről győzi meg, az nagy jólét és hatalom erődemonstrációját látják benne, ami katonai és politikai felhangokkal van tele. Attól félek, hogy csapdában érzik magukat, és emiatt kiábrándultabbak, elkeseredettebbek lettek.” Sok országban a holdraszállás híre mindössze az amerikai propagandát jelenti, sok helyen azonban vallási tabukat sért az ember holdralépésének gondolata, és az ezzel kapcsolatos hírek élénk vitához és utcai zavargásokhoz vezetett – ahogy a szomáliai Mogadishuban is történt. Csapdába esett diákok és megszentségtelenített Hold? Megdöbbentő belegondolni abba, hogy olyat tettünk, aminek következtében bárki kiábrándult lehet, de még kevésbé képzelhető el, hogy „elkeseredett” legyen, vagy, hogy teológiai alapokon nyugvó komoly felkeléseket robbantottunk ki, amikor felkerestünk egy szent helyet. Ez utóbbit legalább megértem, de az előbbiek bizony kifognak rajtam. Remélem, hogy nem ez a hozzáállás a meghatározó, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az lenne.

Aztán ott vannak a meghívások és a jókívánságok, amik mindenhonnan érkeznek. „Ráb-á-dáb-dáb, három pasi és egy kád, miért ne jönnétek el hozzánk?” – ezzel kezdődik az egyik, egy másik pedig rodeóra invitál engem: „Aki képes megülni egy olyan izét, amilyet Ön is megült, az biztosan csak veszettül jó cowboy lehet.” Egy rövid táviraton a „Baldvin belga király” aláírás szerepel, Nelson Rockefeller pedig egy ünnepi parádéra New Yorkba hív minket. Azt is megtudjuk, hogy Duke Ellington „Moon Maiden” című új szerzeményét a Szivárvány teremben játssza, ahova szeretettel várnak minket. Ugyanez igaz az Atlantic City-beli Steel Pier-re, ahonnan hármunknak 100 000 dollárt ajánlanak fel egyhetes ott-tartózkodásért cserében. Egy másik üzenetből megtudom, hogy egy hibrid orchideát neveznek el rólam, és aláírásommal engedélyezem, hogy egy versenylovat Michael Collinsnak kereszteljenek. Száguldjon a pályáján páratlan sebességgel, még ha útja sárban vezet is.

Gratulációkat kapunk a Montgomery Rendőrségtől, Amerika Katolikus Lányaitól, az amerikai Berepülő Pilóták Szövetségétől, a pápától, a Békehadtesttől … és így tovább. Egy sor szervezet tiszteletbeli tagjának fogadott, a kedvencem az Afganisztánban működő Kabuli Tevehajcsárok Rádióklubjának felkérése. A legszokatlanabb távirat így hangzik: „… Harmincöt évvel ezelőtt, 1934. július 21-én otthonunkban első kézből értesültünk apánktól Buck Rogers kalandjairól, amikor elsőként elrepült a Holdig. Apánk, Phil Nowland, aznap kezdte el „Buck Rogers” képregény-sorozatát. A holdséták a pennsylvaniai Bal-Cynwyd Maple sugárútján hozzátartoztak mindennapi életünkhöz, ennek ellenére mindannyiunk számára izgalmas volt végignézni az Önök űrrepülését, aminek során Buck Rogers végül életre kelt. Szeretnénk a legjobbakat kívánni Önöknek: Phillip Nowland gyermekei”
A levelek közül a legnagyobb hatást Charles Lindberghé gyakorolta rám. Gondolatait Honoluluból Manilába tartó repülőútja során vetette papírra a Pan American 841-es járatának fedélzetén, a manilai bélyegzőn július 28-i dátum szerepelt.

„Kedves Collins ezredes!

Gratulálok Önnek izgalmas, különleges és csodálatosan végrehajtott küldetése alkalmából, és tisztelettel megköszönöm meghívását, amivel lehetővé vált számomra, hogy az Ön Apollo-11-esének startját az Asztronauták számára fenntartott helyről nézhettem végig. (Sok minden elterelhette volna figyelmemet a VIP-vendégek számára kijelölt helyen, én ugyanis nem sorolom magam közéjük – különben is: milyen iszonyú megnevezés ez.)
Saját földkörüli utam során sikerült a televízión elcsípni küldetése legkritikusabb részét. Természetesen, miután Ön megkezdte keringését a Hold körül, a média figyelme a holdraszállásra és az ember Holdra lépésére irányult. A Holdra lépés minden percét leírhatatlan érdeklődéssel néztem végig. Ugyanakkor úgy vélem, hogy Ön bizonyos szempontból mélyebben élte át a történteket – a Hold körül egymagában keringve több ideje volt az elmélkedésre.
Micsoda fantasztikus élmény is lehetett az: egymagában lenni, és így lenézni egy másik égitestre, mintha csak az űr istene lenne. A magányban van valami, amit csak azok ismernek, akik már megtapasztalták: ez pedig az egyedüllét után a társainkkal való találkozás. Az Ön által megtapasztalt magányt ember még nem élte át korábban. Úgy hiszem, hogy idővel egyre jobban letisztulnak az ezzel kapcsolatos gondolatai és érzései. Valamikor a jövőben szívesen meghallgatnám, mit gondol minderről.
Én bizonyos mértékig inkább Önnel éreztem rokonságot, jóval közelebb éreztem magamhoz, mint asztronauta-társait, akiket a Hold felszínén láttam sétálni. Nemsokára megkezdjük az ereszkedést Manila repülőterére, így be kell fejeznem levelemet.
Fogadja nagyrabecsülésemet és jókívánságaimat:

Charles A. Lindbergh

Természetesen, biztos vagyok abban, hogy magányérzetét időről-időre megszakította a houstoni Küldetésirányítás, de ezek szüneteiben azért csöndes időszakoknak is kellett lenniük – és remélem, hogy ezekből elegendő kijutott Önnek. Évekkel ezelőtt, saját repülésem alkalmával még nem kellett foglalkoznom rádióhívásokkal.”

A napok valósággal röpülnek ilyen leveleket olvasva – persze, az egészséges egerek is hozzájárulnak ehhez. Egyik pillanatról a másikra máris itt van augusztus 10-e, vasárnap: és szabadon távozhatunk. Bábunkból kiszabadulva, hivatalosan is alkalmasnak nyilvánítanak arra, hogy csatlakozzunk az emberiség többi részéhez – legalábbis, fizikai értelemben. Egy táviratokkal teli aktával és a Lindbergh levéllel a tarsolyomban, amit diplomaajándéknak kijáró becsben tartok, belehunyorgok a houstoni neonfényes éjszakába, és közel egy hónap után beszívom a Föld meleg, párás, hívogató és megnyugtató levegőjét. Nem emlékszem rá, hogy korábban érzékeny lettem volna a földi illatokra, de talán érzékeim megváltoztak, és ettől kezdve a Földet másképp látom majd."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az Apollo-11 a landolást követően átbukfencezett önmagán, és fejjel lefelé állt: a három asztronautát hevedereik tartották, mögöttük az üléseik, a műszerfal pedig alattuk volt - ahelyett, hogy a fejük fölött lett volna. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor kiengedjük két segédernyőnket, azok rendben teszik a dolgukat, és Buzz ezt jelenti is. A műszerek lekötik minden figyelmemet, így észre sem vettem, amikor a két ötméteres ernyő kinyílt, de most az ablakon át kinézve látom, ahogy csapkodnak: épp annyira stabilizálnak minket, hogy a három főernyő biztonságosan kinyílhasson. Egy apró rántás, és már ott is vannak!  Istenem, ezt a látványt érdemes jól megnézni: egyetlen megnyugtató csokorban három, hatalmas, egyenként huszonnégy méter átmérőjű narancs- és fehérszín paca. Két jól működő ernyővel is túlélhetjük a vízreszállást, de azért a három sokkal jobb!

Neillel egy sörben fogadtam, hogy amikor majd a Columbiával becsapódunk a vízbe, nem bukfencezünk át a Stabil II-esnek hívott helyzetbe. Igazából Buzz és én kontra Neil a felállás, mivel hihetetlenül gyorsan kell cselekednünk Buzzal, ha azt akarjuk, hogy a 33 km/h erősségű szél ne sodorja el az ernyőket oldalra, aminek következtében könnyen mi is fejjel lefelé találhatjuk magunkat. A leérkezés pillanatában Buzznak meg kell nyomnia jobb könyöke alatt egy kapcsolót, ezután nekem kell egy másikat átbillentenem, amivel leválasztom a kabinról az ejtőernyőket. Természetesen, mindaddig nem akarunk ezzel szórakozni, amíg le nem értünk a vízre. Ereszkedés közben Buzzal megbeszéljük a dolgot: a landolás közeledtével ujját óvatosan a megfelelő gombra helyezi. Placcs! Mintha egy téglarakásba csapódnánk, az ütközés ereje Buzz kezét elrántja a műszerfalról. Amikorra összeszedi magát, és újra megtalálja a megfelelő gombot, már túl késő. Én átbillentem a kapcsolómat, de közben érzem, hogy átfordulunk. Bumm! Nincs mit tenni, most további mintegy tíz percre csapdába estünk, ennyi ideig tart ugyanis, amíg apró légzsákjaink felfúvódnak a kabin víz alá került orrán: ezekkel épp annyira megváltozik a súlypontunk, ami ahhoz kell, hogy ismét visszaforduljunk. Addig tótágast áll velünk ez a mi kis világunk. Nem csak, hogy a gravitáció tért vissza szokatlan erővel, hanem még rossz irányból is hat ránk. A hevedereinken lógunk, mögöttünk az ülésünk, a fő műszerfal pedig alattunk van ahelyett, hogy a fejünk fölött lenne. Hál’ Istennek, nem vagyunk szkafanderben: méretük miatt közel lehetetlen vállalkozás lenne akárcsak megmoccanni is, a hőszigetelésük miatt pedig hőgutát kapnánk, hiszen a légkondícionáló már nem működik.
Pár kellemetlen perc múltán végül visszafordul a kabin, és felkészülünk a kiszállásra, hogy csatlakozzunk azoknak a békaembereknek a társaságához, akik most a Columbiát épp egy lebegő gallérral veszik körül, amihez egy mentőcsónakot erősítettek. Mindannyian beveszünk még egy tengeribetegség elleni pirulát: nem mintha rosszul lennénk, jóval inkább tesszük ezt a biológiai védőruhánkban való rosszullét iszonyú következményeinek elkerülése érdekében. Ez esetben két dolog közül választhatunk: vagy saját hányásunkban fulladozunk, vagy kitörünk a biológiai védőöltözetből.
Amikor mindannyian készen állunk, épp csak kinyitjuk az oldalajtót, és az így keletkező nyíláson Clancy Hatleberg százados bedob nekünk három garnitúra biológiai védőöltözetet (BIG, biological isolation garment) – Clancy az, akit arra képeztek ki, hogy segédkezzen nekünk abban, hogy szennyeződésmentesen menjenek a dolgok. Ezután ismét magunkra zárjuk az ajtót, majd nekiállunk felvenni a ruhákat.
Az enyémet az alsó raktérben öltöm magamra, ez az első kísérlet, hogy megpróbálok lábra állni a gravitációban. Enyhén duzzadtnak érzem a lábaimat, lábszáraim bedagadtak, és egy kissé szórakozott vagyok, de még a 33 km/h-s szélben hánykolódó, fel-le mozgó kabinban is jól vagyok. Meglepő módon jobban érzem magam, mint a Gemini-10 útjáról való visszatérést követően. Nem tudom, hogy ez az utóbbi nyugodtan töltött két napnak köszönhető-e, vagy annak a ténynek, hogy nincs rajtam szkafander, esetleg annak, hogy a parancsnoki egység jóval kényelmesebb a Gemini kabinjánál: valószínűleg ezek mind közrejátszanak benne.
Bármi legyen is az oka, az Apollo-n súlytalanságban töltött nyolc nap végén jobb állapotban vagyok, mint a három dolgos Geminis-napot követően.

Nagy élet zajlik a rádióban. Miután körbenézek, és látom, hogy Neil meg Buzz épp most kecmeregnek védőruháikba, bejelentem: „Itt az Apollo-11. Mondd meg mindenkinek, hogy ne siessenek. Jól elvagyunk idebenn. Bár nem olyan stabil, mint a Hornet, de azért minden rendben van…” Semmi értelme, hogy a békaemberek vagy a helikopter-pilóták kapkodni kezdjenek – nem azért utaztunk nyolcszázezer kilométert, hogy aztán a vízen érjen minket baleset.
Miután becipzáraztuk magunkat biológiai védőruhánkba, újra kinyitjuk az ajtót, felfújjuk úszóguminkat, és átugrunk a mellettünk lévő mentőcsónakba. Az ajtót némi tusakodás után Clancy-vel sikerül végre bezárnom, és most már mindannyian készen állunk arra, hogy befújjuk egymást fertőtlenítővel, majd átcsutakoljuk egymást a jód és nátrium-hipoklorit oldattal átitatott törlőruhákkal. Egyetlen Holdról hozott bogár sem élne túl egy ilyen fürdőt, legalábbis ezt reméljük, habár azt nem igazán tudom, mi akadályozza meg, hogy a holdi életformák a tengerbe szökjenek. Miközben dörzsölgetjük egymást, a nyugodt hullámok időről-időre átcsapnak a csónak oldalán, nedvesen tartva védőruhánkat. A tengervíz hidegnek tűnik, és a magam részéről fölöttébb bánom, hogy kezeimmel nem meríthetek belőle, és nem moshatom le az arcomat. A ruha homályos „ablakán” át is nagyon hivogatónak tűnik a víz, ami liláskék színű, és ragyogóan tiszta. Jó újra itt lenni: hol máshol fejezhetnénk be utazásunkat, mint éppen az óceánon. A színek stimmelnek – a hullámok tarajának kékje és fehérje pont olyan, mint a víz és a felhők színe, ami a Földet olyan messzeségből jellemzi.

A helikopter már a fejünk fölött van, és türelmetlenül szedeget ki minket egyesével, egy himbálózó drót végére erősített drótkosár segítségével. A pilóta minden bizonnyal jó horgász lehet, mivel minden rántásra bevág – akár van valami a másik végén, akár nincs. A fedélzetén kipróbálhatjuk lábainkat, gyakorlom a járást a szűk helyen, és pár mély térdhajlítást is megpróbálok kivitelezni. A védőruhában senkivel nem lehet kommunikálni, de a ruha keskeny „ablakán” át azt látom, hogy Buzz is hasonlóképp tesz, Neil kérdő pillantása közepette. A védőruhában pokoli meleg van, nincs semmi szellőzése, és hálás vagyok, hogy kis idő múlva a hajón leszünk. Szinte már meggyulladok, amikor végre leszállunk a Hornet fedélzetére, és ha nem lenne ennek az egésznek belátható időn belül vége, bizony letépném a ruha fejrészét, hogy teli tüdővel beszívjam a hűs levegőt – és bizony fittyet hánynék a holdbacikra. A hajón egy gigantikus lift helikopterestől lesüllyeszt minket a fedélzet alá.

Ezután kinyílik a helikopter ajtaja, én pedig kibotorkálok belőle egy rezesbanda kíséretében. Az istenverte védőruhában most már nem a megsülés a legnagyobb gond, hanem az, hogy szinte semmit nem látok a párától. Szerencsére valaki vonalakat festett a hangárszintre, ezeket követem, miközben integetek a hajó jobb elején összegyűlt, tengerészekből álló feltételezett csoport felé. A vonalak egy kis ajtóhoz vezetnek, én pedig beugrom rajta – és a mobil karanténben (MQF, mobile quarantine facility) találom magamat.
Ez egy kerekek nélküli megdicsőült utánfutó, amit szűrőkkel, víztartályokkal stb. láttak el, a továbbiakban ez képezi a biológiai határt a benne lévő emberek és az odakinn lévő 3 milliárd között. Öten vagyunk odabenn, másik két társunk Bill Carpentier és John Hirasaki. Bill repülőorvos, John pedig gépészmérnök - társaságukban töltjük el a következő három napot. Mindketten jó választásnak bizonyultak – csöndesek, rugalmasak és nem tolakodóak. Johnt pokolian elfoglalják majd a háztartásbeli teendők, többek között főz, és minden más, karanténben szokásos teendőt ellát, de fő feladata a Columbia és annak szállítmánya, előbbit az óceánról ideszállítják, és egy műanyag alagúttal összekötik a karanténnel. John feladata működésképtelenné tenni a Columbia hajtóműveit és egyéb rendszereit, illetve neki kell eltávolítani a holdkőzeteket tartalmazó dobozokat és filmeket, fertőtleníti a tartóikat, hogy aztán egy zsilipajtón át kiadogassa azokat a külvilágnak.
Bill – azontúl, hogy naponta megvizsgál minket – pultosként funkcionál, nem mintha nem tudnánk magunknak italt tölteni. Jóval fontosabb, hogy Billnek vidám személyisége van, ami nagyon elfajzott humorérzékkel párosul. („A repülőorvos az, aki a kezedet fogja, amíg az orvosok meg nem érkeznek.”) Bill kanadai, John pedig japán felmenőkkel rendelkezik, ami egy valószínűtlen, de nagyon kedves kombináció, és megkönnyíti, hogy visszazökkenjünk a földi életbe.

A mosakodás a legsürgetőbb teendőm. Egymás után zuhanyozunk le (de egyikünk sem túl sokáig időzik a zuhany alatt: ki tudja. mennyi meleg víz van egy ilyen utánfutóban?), ezután megborotválkozom. Már mindhárman kirittyentve, megfésülve, kék kezeslábasba bújtunk, amit Apollo-11 és NASA emblémákkal láttak el, illetve egy HORNET PLUSZ HÁROM feliratú gombbal - ezt ebből az alkalomból választotta jelmondatának a repülőgéphordozó legénysége. A változatosság kedvéért jó érzés tisztának lenni. Alig várjuk, hogy valami dolgunk akadjon, és erre nem is kell sokat várnunk. Az utánfutó végébe hívnak minket, ahol a függönyök elhúzása után azt látjuk, hogy a hangárfedélzetet valamilyen ceremóniához készítették elő – amit szerintem még sok másik követ majd. Nem sokáig maradunk kétségek között: a zenekar a „Ruffles and Flourishes” dallamát játssza, és nem más menetel be, mint Nixon elnök, aki szemlátomást nagyon jó bőrben van, és nyugodtnak tűnik, amikor végül megáll az ablakunk előtti mikrofonnál. Kedélyesen kicsit viccelődik velünk, és megjegyzi, hogy Einstein relativitáselmélete értelmében az űrben száguldozással eltöltött napjaink során kevesebbet öregedtünk, mint földijeink. Ugyanakkor azt is megosztja velünk, hogy meghívta feleségünket – és minket is – vacsorára. Tudni akarja, hogy nem lettünk-e tengeribetegek, Neil pedig egy kézi mikrofon segítségével megnyugtatja, hogy nem, miközben mindhárman fura testtartásban kuporgunk az alacsony ablak előtt. Az Elnök így folytatja: „A teremtés óta ez a világtörténelem legnagyszerűbb hete” – én pedig rögtön ezután el is vesztem a beszéde fonalát. Amikor a Haditengerészet káplánja imára buzdítja az egybegyűlteket, gondolataim elkalandoznak – a legnagyszerűbb hét! Jesszusom! Jesszusom? A legnagyszerűbb hét? …
A legokosabb dolog, ha arra figyelek, ami körülöttünk történik, de igazából már semmi nem történik. Véget ért a ceremónia, mi pedig elhúzzuk sötétítő függönyeinket, és visszatérünk fura kis ökoszisztémánkba.

Egy miniatűr bolygóról, a Columbiáról, egy alig valamivel nagyobb lakhelyre kerültünk, amit szándékosan elszigeteltek a Föld többi részétől. Még mindig nem egészen értünk haza, hiába láttuk az Elnököt az ablakunk előtt.
A karanténben az idő gyorsan és kellemesen telik. Az üvegen át újabb köszöntőkön veszünk részt, ezúttal a hajó kapitányával és a legénységgel parolázunk kölcsönösen. Aztán, bár még mindig kora délután van a Csendes-óceánon, houstoni időt mutató óránk szerint már fellőtték a pizsamát, és a bárt hivatalosan megnyitjuk. Egy behűtött felespohárral és a benne lévő ginnel dőzsölünk, amibe néha egy kis vermouthot is löttyintünk. Istenem, milyen jó, hogy visszajöttünk! Én már soha többé nem repülök a NASA égboltján. A Gemini-10, az Apollo-11 – a két út között húsz emberéletre elegendő alkalom nyílt arra, hogy elpusztítsam magamat, csodával határos módon most mégis itt ülök, martinimet iszogatva, és átkozottul elégedetten önmagammal. Egy jó öreg vadászpilóta barátom minden repülés uán ezt mondta: „Hát, ismét becsaptam a halált.” Az első pár alkalommal megdöbbentett szarkazmusa, pimaszsága és cinizmusa, vagy éppenséggel őszintesége, de a pokolba is, miért ne mondaná!

Két űrrepülés untig elég volt nekem, hátralevő életemet horgászással, kutyák és gyerekek felnevelésével akarom tölteni, miközben gint kortyolgatok egy teraszon, és a feleségemmel beszélgetek. Még egyet? Igen, köszönöm, Bill, elfogadok egy nagy pohárral. John már készíti a steaket? Nagyszerű!
Jelenleg Pearl Harbor felé utazunk, ahol egy platós teherautóval egy sugárhajtású teherszállító gépre szállítanak át minket, majd Houstonba repülünk, ott pedig a holdi fogadólaboratóriumba (LRL, lunar receiving laboratory) kerülünk. A karantén huszonegy napig tart, amit a lehetséges „fertőzés” napjától – azaz a holdraszállástól – számítanak. Lássuk csak: valamivel több, mint három nap a Columbián, majdnem ugyanennyi a mobil karanténben - mindez azt jelenti, hogy csak két hét vár ránk a laboratóriumban. Két hét alatt úgyis meg kellene írni az összes beszámolónkat, így – feltéve, hogy az egerek egészségesek maradnak – a repülést követő gyakorlat nem is tér el annyira a korábbi repülésekétől.

Amíg a mobil karanténben vagyunk, akár elő is készülhetnénk a beszámoló megírására, de nem ezt tesszük. Segítek Johnnak megtalálni a Columbián mindent, majd saját használatra kipakoljuk a könyveket (repülési tervek, ellenőrzőlisták, stb.), amikre emlékeink felfrissítéséhez lesz szükségünk az értekezletek során és a beszámoló megírásakor. A második nap délutánján épp közös asztalunknál üldögélünk egy holdkomppal kapcsolatos könyvrakás előtt, amikor észreveszem, hogy puskapor-szürke anyag hullik a könyvekből az asztallapra. Egy laza mozdulattal lesöpröm a tenyeremmel a földre. Bill Carpentier megrökönyödve néz rám: holdport a szemétbe?! Neillel gin-römizni kezdünk, mivel így mindig gyorsabban telnek a várakozással töltött órák. De mire is várunk? Pearl Harborra, vagy a holdi fogadólaboratóriumra, esetleg arra, hogy megkezdjük hátralevő életünket? Nem tudom, ezzel később kell majd foglalkoznom. Úgy vélem, hogy csak egy dolgosan eltöltött nap végén lehet elégedetten kiülni a teraszra, nekem azonban egyelőre még csak halvány elképzelésem sincs arról, mihez kezdek majd. Meglehet, hogy a NASA embereket küld majd a Marsra, és talán segíthetek a küldetés előkészítésében. Addigis, a legokosabb dolog, ha a jelenlegi teendőkre koncentrálok, feltéve, hogy egyáltalán van ilyen.

Nem tűnik helyes döntésnek egyetlen búcsúpillantás nélkül hátat fordítani a Columbiának: az együtt eltöltött időt valamivel jelezni kellene. Általában nem kötődöm a gépekhez, és a vasútállomások graffitijét az idióták kiváltságának tartom. Ennek ellenére erős késztetést érzek arra, hogy valamit, valahova ráírjak a Columbiára. Végül aztán a második esténken visszamászom elszenesedett tetemébe, és az alsó raktér falára, közvetlenül a szextánsállvány fölé ezt írom: „A 107-es Űrhajó – alias Apollo-11 – alias Columbia. A valaha készült legjobb hajó. Isten áldja meg őt. Michael Collins, parancsnoki egység pilóta.”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...