A biztonság kedvéért azért bevett egy-egy tengeribetegség elleni pirulát az Apollo-11 legénysége, mielőtt megkezdték volna a visszatérést a légkörbe: közel egy-két méteres hullámok várták őket. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Columbia belsejét leszámítva minden rendben. A félhold alakú Föld minden órával egyre fényesebbé és hívogatóbbá válik, Houston pedig a leszállási körzetből elég jó időjárási körülményekről számol be. Nevezetesen: szórványos felhőzet hatszáz méteren, 33 km/h-s szél, a hullámok 1-1,8 méteresek.
A hullámokra tekintettel mindhárman beveszünk egy-egy tengeribetegség elleni pirulát, hiszen tudjuk, hogy a tőkesúllyal nem rendelkező parancsnoki egységet borzalmasan dobálja majd a víz: fölösleges hányni, ha meg is előzhetjük azt. Houston felismeri, milyen szegényes a tudásom a többletút megtételéhez, amire azért van szükség, hogy a viharos terület fölött átrepülve oda érkezzem, ahol jelenleg a Hornet várakozik. Így felelevenítik számomra az esetleges kézi vezérlés során követendő eljárásrendet. Megismétlem: „OK, ez elég egyértelműnek tűnik. Megértettem a (konstans-) G tartalék-eljárást, emelési vektor felfelé max G-ig, aztán emelési vektor lefelé; aztán addig igazítom a dőlési vektort, amíg a lassulás konstans nem lesz. Így tartom, amíg körsebesség alá kerülünk, aztán 45 fokot fordulok, és ezt tartom a segédernyő nyitásáig. Vétel.” „OK, ez nagyon rendben van, Mike.” Nagyon rendben van, a fenébe is: ha mégis így kell majd repülnöm, akkor garantálom, hogy a hajótól látótávolságon kívül érkezek majd a tengerre.

Másfelől viszont az eltelt nyolc napban a számítógép kifogástalanul működött, én pedig rábízom a jó öreg Colossus IIA-ra, hogy a repülőgéphordozó fedélzetére pottyantson minket. Emellett a Columbiában is olyannyira megbízunk, hogy szkafandereinket elcsomagoljuk az ülések alá, így a légkörbe hosszú újjú pólóban érkezünk meg. Miközben Buzz elkántálja a hosszas ellenőrzőlistát, aminek minden elemét kipipálja, nyugodtan megjegyzem, hogy „Ezt a saját ütememben kérem – szépen lassan.” Elegendő időnk van arra, hogy legalább háromszor ellenőrizzünk mindent, és ezzel élünk is: ahogy utazásunk a végefelé közeledik, egy tévedésnek akár életreszóló következményei is lehetnek – és ez szó szerint értendő.

Jim Lovell még biztosan a Küldetésirányításban kísért, mivel most is bejelentkezik a rádión, és próbál minket jobb kedvre hangolni. „Jim vagyok, Mike. A tartaléklegénység még mindig készenlétben van. Mindössze csak emlékeztetni szeretnélek titeket arra, hogy a küldetés neheze akkor következik, miután kimentettek benneteket a vízből.” Mindössze egy válasz jut az eszembe: „Vigyázzatok az egerek egészségére.” Az, amit igazából mondani szeretnék, körülbelül így hangzana: „Állítsátok meg a világot, fel akarok szállni rá” – ez azonban valahogy nem jól venné ki magát. Houston azt felelné, „Megismételnéd, Apollo-11?”, mire én zavarba jönnék. Mindössze ez az alternatíva jöhet szóba: „Örömömre szolgál, hogy kedvemre pazarolhatom az üzemanyagot.” Az út hátralevő részében bővelkedem a manőverezéshez szükséges üzemanyagban, bár ennek most nincs igazán jelentősége: most manővereim pontos végrehajtására koncentrálok, és csöppet sem kell foglalkoznom az általam elhasznált üzemanyaggal. Két űrrepülésből ez az első alkalom, amikor abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy csurig van az üzemanyag. Houston kicsattanó hangulatomat még egy utolsó jókívánsággal megfejeli: „Jó utat, és ne feledd, hogy a lapos vége nézzen előre, amikor majd bejöttök a légkörbe!” Okostojások! A „lapos végével előre” más szavakkal azt jelenti, hogy a hőpajzs nézzen menetiránnyal szembe; ez az egyetlen lehetséges módja a visszatérésnek, feltéve, hogy nem akarunk elégni. Ahogy az a Gemini esetében is történt, a légkörbe lépéskor menetiránynak háttal ülünk, miközben a csonka kúp szélesebb, lapos fele előre néz, így az atmoszférába lépve elnyeli a légellenállás okozta hatalmas hőt az ablációnak hívott, irányított "kopás" során.
Habár sebességünk jelenleg jóval alacsonyabb a Gemini földkörüli pályán elért sebességénél, kezdünk komolyan begyorsulni. A terv szerint a belépési folyosót mínusz 6,48 fokos szögben (a tökéletes pályánál mindössze 0,02 fokkal laposabb szögben), 11032 m/s sebességgel (szemben a Gemini 7620 m/s sebességével.) érjük el. Számítógépünket úgy állítottuk be, hogy a nyugati hosszúság 169. fokához és az északi szélesség 13. fokához vezessen minket, a Hawaii-szigetektől mintegy százharminc kilométerre délnyugati irányban lévő nyílt vízfelületre.

Mindeközben már csak egy fontosabb feladatunk maradt: ez pedig hűséges raktárunk, a műszaki egység leválasztása. „Igazi bajnok volt” – mondom, amikor elhagy minket. És valóban: jó szolgálatot tett nekünk. A start pillanatában még 2 721 554 kilót nyomtunk, ebből mostanra csak a Columbia súlya maradt, ami alig éri el az ötezer kilót. A Saturn első és második rakétafokozata volt a legsúlyosabb, ezek a tengerbe zuhantak.
Aztán ott van a Saturn üres, harmadik rakétafokozata, ami napkörüli pályára állt, a holdkomp leszállóegysége a Nyugalom Bázisán áll, az Eagle visszatérő egysége pedig a holdkörüli pályán kering elhagyatva. A műszaki egység a légkörbe lépve hőpajzs híján rövidesen elég, és így csak mi maradunk – a mindössze ötezer kilónkkal. Mostanra már megfelelő helyzetbe állítottam a parancsnoki egységet, és a csonka végével néz előre. A várakozáson kívül nincs már egyéb dolgunk, legfeljebb csak azon aggódhatunk, hogy nem felejtettünk-e el valamit menetközben.
A műszaki egység nélkül a Columbia úgy repül, mint egy vadászgép, erőteljesen reagál jobb kezem mozdulataira, amikkel a megfelelő irányban tartom. Úgy tűnik, hogy az egyik segédhajtómű – a baloldali, legyezőirányú mozgásért felelős – nem működik rendesen, de elboldogulok nélküle is. Ülésünkben fekve mindhárman elcsendesedünk: az utolsó órát a gépezet zümmögését hallgatva töltjük. Az elektromos inverterek, a hidraulikus pumpák és más berendezések miatt a Columbia zajos, de meghitt otthonnak bizonyult, most azonban valahogy csöndesebbnek tűnik – inkább kápolnára emlékeztet, mint szerelőműhelyre.
 
Eleinte alig észrevehető a lassulás. Ezt mindössze egy lámpa felvillanása jelzi 0,05 G-nél, illetve abból következtethetünk rá, hogy ablakunkban látványos fényjelenségnek lehetünk a szemtanúi. Egy protoplazmából álló burok közepén haladunk, és ahogy rézsútosan átszáguldunk az atmoszféra felső rétegein egy üstökös csóvájára emlékeztető csíkot húzunk magunk után, ami ionizált részecskékből és ablatív anyagokból áll. A világűr teljes sötétje már a múlté (számomra mindörökre), a színek fürtökben váltják fel a koromfeketét: halvány levendula, világos kékeszöld, helyenként ibolya veszi körül a középső narancssárgát, a fürtöket pedig kívülről a sötét világűr határolja.

Mindez nagyon hasonló egy Gemini-s légkörbelépéshez, leszámítva, hogy ezúttal nem látok apró hőpajzs-darabkákat elszáguldani mellettünk, ahogy élesen fénylő pontokat sem: csak elmosódott színeket látni. A rádió már elnémult, és ez így is marad mintegy négy percig, mivel az ionizált burokból nem jutnak ki a rádiójelek. Egyik szememet a navigációs műszereken tartom, a másikkal az ablakon nézek ki. Buzz a csóvánkat fényképezi, Neil pedig a számokat tolmácsolja nekem, amiket a számítógép gyors egymásutánban böfög fel magából. Pont a célra tartunk, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor sebességünk a műholdak sebessége alá csökken. Más szóval, nem maradt elég energiánk ahhoz, hogy lepattanjunk a légkörről: újra visszakaparintott minket a Föld gravitációja, és most már garantáltan a felszín valamely pontjára érkezünk. A G-erők most már belepasszíroznak minket üléseinkbe, kicsit kellemetlen, amikor egy ilyen súlyos kéz nehezedik a mellkasunkra, de a 6,5 G azért nem olyan borzalmas még a súlytalanságban töltött nyolc nap után sem, ráadásul nem is tart sokáig. Az ablakon át elénk táruló látvány lélegzetelállító. A fényjáték drámaian felerősödött, az fülkét megdöbbentően tiszta fehér fény ragyogja be. Tüzes ösvényünk úgy kitágult, hogy a széleit már nem látni. Ehelyett úgy tűnik, mintha egy hatalmas, legalább millió wattos izzó közepén lennénk, ami megvilágítja az egész Csendes-óceáni medencét. Tűzgolyónk látványos jelenség lehet a hajnal előtti szürkületben, odalentről nézve, a szivárványszín azonban csak a mi kiváltságunk: túl finom ahhoz, hogy a légkör alsóbb rétegein át is látni lehessen."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.