Az irigyelt legénység
2013.03.10. 22:00
Az Apollo-11 legénységét irigyelték a többiek, sok szempontból csak magukra számíthattak, ennek ellenére technikai részleteken kívül semmiről sem beszéltek egymással. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Elalvás előtt zsong a fejem a beszédektől, gondolataim a légkörbelépés szimulációs gyakorlatai körül kavarognak. A beszédeinkkel szerintem minden rendben volt, az enyém ugyan felszínesebb volt, mint a többieké, ugyanakkor úgy éreztem, hogy több volt benne az átélés. Mindenesetre nem rossz teljesítmény ez három műszaki irányultságú berepülő pilótától. Kíváncsi vagyok, hogy a filozófusból, papból és költőből álló kedvenc legénységem vajon mit mondott volna – vagy esetleg a pszichiáterből, nyelvészből és nyárspolgárból álló tartaléklegénységük? Megtörténhetett, hogy a nyárspolgár valahogy mégiscsak bekerült az igazi legénységbe?
Meglep a hármunk közti kommunikáció hiánya, vagy legalábbis a kommunikációnak az a furcsa formája, ami köztünk zajlik. Mintha csak műszaki részletekről tudnánk beszélni. Ugyanakkor mégis szinte tudtam, hogy a Neil tudomány fejlődését hangsúlyozza majd a beszédében, Buzz pedig a repülés szimbolikus voltára helyezi a hangsúlyt. Ha nem is közvetlen kommunikációval, de talán ozmózissal vagy valami más, titokzatos módon mégis kiismertem őket. Különösen igaz ez Neilre, aki csak felszínes dolgokról beszél, és azokról is csak nagyon visszafogottan. Kedvelem őt, de nem tudom magamban hová tenni, ahogy arról sincs fogalmam, miként férkőzhetnék még jobban a bizalmába. Úgy tűnik, nem ismer kompromisszumot. Frusztrációmban megpróbálok az asztrológiához fordulni segítségért, annak ellenére, hogy átverésnek tartom: nem egyszer azon kaptam magam, hogy Neilre, mint egy „tipikus” oroszlánra gondolok – aki büszke és megközelíthetetlen ura dzsungelnek és űrhajónak egyaránt. Ezzel szemben Buzznak már könnyebb a közelébe férkőzni, és számomra részben megmagyarázhatatlan okokból, épp én vagyok az, aki megpróbálja őt tisztes távolban tartani. Úgy érzem, hogy a gyenge pontjaimat keresi, és ez nem jó érzés. Vajon az összes Apollo-legénység beéri azzal, hogy barátságos idegenek maradjanak egymásnak?
Az kétségkívül igaz, hogy az asztronauták az elején versenytársat látnak a másikban, és nem annyira bajtársat, viszont nekünk, hármunknak már nem kell azzal törődni, hogy másokat választanak ki helyettünk a „nagy küldetésre”: túl vagyunk rajta, és pár köztünk húzódó falat lebonthatnánk végre. Az az érzésem, mintha a következő holdraszálló legénység (Pete Conrad, Dick Gordon, Alan Bean) jobban kijönne egymással, legalábbis valami vidám, bajtársias szellemiség veszi őket körül, ami jóval szorosabb személyes kapcsolatot feltételez, mint amilyen Armstrong, Collins és Aldrin között van. [Az alábbi képen az Apollo-12 emlegetett legénysége látható: Conrad, Gordon és Bean.]
Egy ilyen szorosabb kapcsolatot jóval normálisabbnak tartanék, holott ez természetesen nem előfeltétel az űrrepülés biztonságos vagy örömteli befejezésének. Bár magamat magánzónak tartom, kissé fura érzés, amikor legénységként mindössze a fontos információk átadására szorítkozunk, és nem osztjuk meg egymással gondolatainkat vagy az érzéseinket. Ha nem, hát nem: minden elképesztően jól halad, és ennek így is kell maradnia. Mindössze arról van szó, hogy amennyiben tényleg végére érünk ennek a küldetésnek, jól jönne a kölcsönös támogatás, ami segítene a ránk váró hektikus hónapok során. Az első holdraszálló legénység tagjaként valamennyien ostrom alá kerülünk, és csak mi hárman tudjuk irányítani, hogy mi történik velünk (már amennyire azt irányítani lehet).
Az eltelt fél évben mindhárman észrevehető változást tapasztaltunk környezetünkben, beleértve a többi asztronautát is. Nem arról van szó, hogy ellenségesek lettek velünk, hanem ez inkább valamilyen szintű irigységben nyilvánult meg, és abban, hogy nem voltak hajlandóak végighallgatni minket, amikor problémáinkról vagy csalódottságunkról akartunk beszélni. Ilyenkor az általános válasz ez volt: „Vicceltek? Srácok, ti ezt kirázzátok a kisujjatokból!”, és talán ebben volt is igazság. Én természetesen nem vádolom őket azért, mert így éreztek, se pro, se kontra, de ez határozottan különleges helyzetet teremtett hármunk viszonyrendszerében. Nem tudom, hogy Neil és Buzz mihez akar kezdeni a repülés után (illetve, hogy én mit fogok csinálni), de bármi történjen is, támogatnunk kellene egymást, és nem vagyok biztos abban, hogy ezt a kölcsönös támogatást mostanra megalapoztuk.
Amikor a kilencedik nap beköszönt, minden szempontból készen állunk a légkörbelépésre. Szinte „érezzük” a gravitáció egyre nagyobb vonzását: beszíjazzuk magunkat a minket üdvözlő lassulásra készülve, ahogy száguldunk lefelé, úton ahhoz a hatvannégy kilométer széles légkörbelépési folyosóhoz.
Ezen kívül büdösek is vagyunk, és alig várjuk, hogy elhagyjuk ezt a koszos parancsnoki egységet - dacára annak, amit értünk tett. Mindhármunkat finnyásnak tarthatnak. Hármunk közül valószínűleg én vagyok a legrendetlenebb, de elegánsnak tartom magam. Neil valóban az is. Buzz nem csak, hogy elegáns, hanem már-már piperkőc. Nem semmi látványt nyújt majd, amikor majd teljes civil díszbe vágva a fedélzetre lép. Korábban többször láttam őt frissen vasalt szivárványszín zakójában, amiről minden képzeletet felülmúló mennyiségben, füzérekben lógnak a jelvények. Egyszer tízig jutottam a számolásban. Kezdjük ott, hogy a hajtókáján van egy kis X-alakú kitűző, ami jelzi, hogy viselője tagja a Kísérleti Berepülő Pilóták Társaságának. Aztán egy fehér zsebkendő is kikandikál a zakó mellzsebéből, amire kis arany asztronauta-jelvényt tűzött: egy pályára álló rakétát ábrázol, amint három csóvát húz maga után. Harmadiknak ott van a nyakkendőtűje, ami két Légierőnél használatos pilótajelvényből áll. A negyedik a jelvényekről egy láncon fityeg alá, és mintha a Phi Beta Kappa társaság szimbóluma lenne. Az ötödik és a hatodik a mandzsettájára tűzött egy-egy miniatűr Gemini- és Apollo-űrhajó. A hetedik egy arany karikagyűrű, amibe a „Joan és Buzz” feliratot gravírozták. A nyolcadik egy évfolyamgyűrű a West Pointból. A kilencedik a szabadkőműves jelvény, amit a gyűrű kövébe véstek; a másik kezén édesanyja jegygyűrűjét viseli. Cseppet sem lepne meg, ha fülbevalókat is magára aggatna valamilyen új vonzódás kifejezésére, hogy azt a kevés testfelületet is kihasználja, ami még dísz nélkül maradt.
Eközben ennek a kényes férfiúnak – két, hasonlóan finnyás társával egyetemben – a zsúfolt és minden korábbinál büdösebb környezetben kell kószálnia. Az alsó raktér jobb oldalán rosszabb a helyzet, ahol a távolba vesző start napjáról megmaradt vizeletgyűjtő zacskókat, elhasznált mosdókesztyűket tároljuk – ezt a részt jobb elkerülni. Az ivóvízben gyöngyöznek a hidrogénbuborékok (ez az üzemanyagcella-technológia következménye, és szépen demonstrálja, hogy a H2 milyen tökéletlenül kapcsolódik az O-hoz, hogy létrejöhessen a H2O.)
Ezek a buborékok aztán puffadást okoznak a bélrendszer alsóbb régióiban, ami nem olyan fennkölt dolog és elég átható illatot eredményez – engem egy vizes kutya és a harci gáz keverékére emlékeztet. Lesújtó, hogy a Columbiát is utolérte ez a bűzös vénember-szag; a magam részéről inkább egy érett mangóként gondolok rá, ami épp készül leesni a fájáról. De akárminek is hívom, ideje visszatérni vele a földre, hogy ezzel véget érjen a nyilvános székelés okozta méltatlan helyzet, minél hamarabb, annál jobb.
Ami pár napja még csupa móka volt, az mostanra már zavaró körülmény – ilyen például a súlytalanságban való borotválkozás. Nincs egy mosdókagyló, ahol megmoshatjuk a hajunkat, de még annyi víz sincs, hogy legalább az arcunkat leöblíthessük. Ehelyett – miután végeztünk arcszőrzetünk eltávolításával – beszappanozott képünket ruhával kell szárazra törölni, ami ezután jó pár óráig még sajog és viszket. Még a fogmosással is csak a nyűg van, hiszen nem lehet kiköpni a fogkrémet, hanem le kell nyelni. Mindezek persze jelentéktelen apróságok, de összességében mégis idegesítőek és türelmetlenné tesznek, legalábbis engem.
Ugyanakkor egy űrrepülés során annyi mindent kell egyszerre figyelembe venni, hogy semmit sem lehet elkapkodni: még a legegyszerűbb teendő is bonyolulttá válhat, amit a leggondosabb tervezéssel sem látható előre. Például a navigációs platform beállítását nem előzheti meg vizeletürítés. Hogy mi van? Nos, a vizelet apró gömböcskéi úgy ragyognak a napfényben, mint a csillagok, és a szextánsban könnyű összekeverni ezeket a valódi csillagokkal. Így aztán körülbelül tíz percet kell várni, mire lassan eltűnnek az űrhajó környékéről. Habár biztos vagyok abban, hogy Neil és Buzz is hozzám hasonló frusztrációkkal küzd, ezekről nem beszélnek nekem, ahogy én sem nekik. Épp elég műszaki közhely van, amivel nap-nap után kimeríthetjük limitált szókincsünket – ezen felül pedig senki nem hajlandó semmit megbeszélni a másikkal. Ez így volt a repülésre való felkészülés során is, és arra számítok, hogy ez a helyzet a hazatérés után sem változik meg."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
