Koroljov az oroszok öngyulladó üzemanyagát hívta így, mivel csak speciális védőfelszerelésben lehetett dolgozni a hidrazin (UDMH) és salétromsav párossal. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"Az űrhajó megtervezése csak az egyik elem abban a holdprojekthez szükséges kirakós-játékban. A másik kritikus elemet egy felső rakétafokozat megépítése jelentette, ami képes a szondát eljuttatni a Holdig. A rakéta, ami a Szputnyikot, a Szputnyik-2-t és 3-t – az R-7-est – indította, mindössze 1400 kg rakomány alacsony földkörüli pályára állításához volt elég, nem többre. Egy új rakétafokozatra volt szükség. Mihail Tyihonravov még 1957. áprilisában felvetette, hogy apróbb szállítmányokat el lehetne juttatni a Holdig abban az esetben, ha az R-7-est kiegészítenék egy kisebb méretű, felső rakétafokozattal.

A felső rakétafokozattal kapcsolatban Koroljov két lehetőséget mérlegelt. Elsőként Valentyin Gluskohoz, a Szovjetunió vezető rakétahajtómű-tervezőjéhez fordult. Glusko tervezte annak idején az R-7-es fő hajtóműveit, a kerozinnal hajtott RD-107-est és az RD-108-ast (az RD a rakétahajtómű megfelelője, oroszul Raketa Digvatel). Azóta felfedezte az UDMH-t – pontosabban szólva, ezt az Alkalmazott Kémiai Állami Kutatóintézet fedezte fel. Az UDMH aszimmetrikus dimetil-hidrazin, ami számos előnnyel rendelkezett: salétromsavval, vagy annak valamilyen származékával keverve, nagy tolóerőt biztosított a rakéta-hajtómű számára. A folyékony oxigéntől – amit nagyon alacsony hőmérsékletre kellett hűteni – és a kerozintól eltérően, az UDMH-t és a salétromsavat egy ideig a rakéták szomszédos üzemanyag-tartályaiban, szobahőmérsékleten is lehetett tárolni, emiatt „tárolható” üzemanyagoknak hívták.

Ezek öngyulladó üzemanyagok voltak, az egymással való érintkezés gyújtotta be őket, így a gyújtásért felelős rendszereket meg lehetett spórolni. Ugyanakkor mérgezőek voltak, ez volt egyben a legnagyobb hátrányuk is: a velük dolgozó személyzetnek teljes védőfelszerelésben kellett lennie. Egy esetleges véletlen robbanás következményeivel nem sokat foglalkoztak, Koroljov az üzemanyagot „az ördög mérgének” hívta. Glusko azt javasolta, hogy az R-7 az általa tervezett új felső rakétafokozattal, az RD-109-essel repüljön.
Koroljovnak azonban kétségei voltak affelől, hogy Glusko új hajtóműve belátható időn belül elkészül-e. Tudta, hogy Szemjon Koszberg voronyezsi repülőgép-tervezőirodája, az OKB-154, egy újraindítható rakétahajtómű kifejlesztésén dolgozik, aminek üzemanyaga a jól kipróbált folyékony oxigén és kerozin volt.
Koszberg azonban nem űrhajókat tervezett: a Moszkvai Légügyi Intézetnél dolgozott, vadászgépeket épített a Vörös Hadsereg Légiereje részére, és a repülés volt a mindene. Koroljov nem bízott Glusko hajtóművében, és szkeptikus volt, hogy képes lesz-e időben végezni feladatával, ezért rávette Koszberget, hogy építsen számára egy kisméretű, felső rakétafokozatot. 1958. február 10-én alá is írták a megállapodást – még azelőtt, hogy a kormány egyáltalán elfogadta volna a holdprogramot.

Az új hajtómű, amit később RD-105-ösnek hívtak (illetve RD-0105 és RO-5 néven is futott) mindössze hat hónappal később, 1958. augusztusára, időben el is készült. Ez volt az első rakéta, amit vákuumos környezetben való üzemre terveztek. Az R-7-esnek ez az új verziója a 8K72E műszaki besorolást kapta (ennek a rakétafokozatnak jóval erősebb verziója lett az első emberes űrhajó, a Vosztok alapja, aminek műszaki besorolása a 8K72K lett.)

1958. július 10-én sor került az új holdrakéta szuborbitális repülésére. A cél a gyújtásért és a felső rakétafokozat leválasztásáért felelős rendszer tesztelése volt, de a küldetés már jóval előbb véget ért: a rakéta ugyanis a felszállást követő másodpercekben felrobbant.

A holdprogramhoz az űreszköz útját a Földről megfigyelő hálózat kiépítésére is szükség volt. A Szputnyik követését biztosító infrastruktúráról egy kormányhatározat rendelkezett 1956 szeptember 3-án: ez 25 állomás létrehozására adott engedélyt. A Szputnyik startjáig ezek közül nagyjából 13 épült meg, a fő állomások Kolpasevoban, Tbilisziben, Ulan-Udében, Usszurijszkben és Petropavlovszkban voltak, amit a krími, kaukázusi és leningrádi csillagvizsgálók megfigyeléseivel egészítettek ki.
A holdprogramhoz olyan eszközök kellettek, amik képesek nyomon követni egy több mint fél millió kilométerre lévő űreszköz útját. Ennek érdekében létesült egy új földi állomás, ami 1958. szeptember 23-án kapta meg a működési engedélyt, épp időben ahhoz, hogy bevessék az első szovjet holdszonda útján. Jevgenyij Boguszlavszkij, aki a rádiós eszközökkel foglalkozó tudományos kutató intézet, az NH-885 vezetője volt, felelt a földi állomás létrehozásáért. Ez végül Szimeizben létesült, a Krími félszigeten található Kocska-hegyen – a Szovjetunió Tudományos Akadémiája által felügyelt Krími Asztrofizikai Obszervatórium közelében. Ez sorsdöntő fordulat volt, mivel később a szovjetek az összes fő megfigyelőállomást is ide telepítették, beleértve a jóval költségesebb bolygóközi kommunikációs hálózatot is. Boguszlavszkij útmutatásai alapján a 32103 számú katonai egység végezte az építési munkálatokat, ami végül a Fekete-tengerre néző, déli fekvésű domboldalra került: tizenhat hélix-antennát szereltek egy betonoszlopra. Emellett Kamcsatkában, a Csendes-óceán partján egy tartalékállomást is építettek.

Bár az állomás megkapta a működési engedélyt, az ott dolgozók valószínűleg másképp vélekedtek a körülményekről: a személyzet felszerelését utánfutókban tárolták, a földi irányítás pedig egy fából készült barakkban állomásozott. A személyzet tagjai közül sokan sátrakban éltek, és egy mobilkonyha gondoskodott az élelemről. Mindez nem lehetett nagyon kellemes a krími télben.
A Szovjetunió a megfigyelőállomás-hálózat mellett a moszkvai rádióteleszkópra, egy 24 méteres parabolaantennára is támaszkodhatott, ezeket használták az első három Szputnyik repülése során. Az első küldetésekről készült fotókon – ezek helyszíneként egy „Moszkva közelében” lévő helyet jelöltek meg – egész falakat befedő számítógépeket, jelvevő-berendezéseket és rádiókészülékeket lehetett látni az ezeket üzemeltető technikusok társaságában, akik fejhallgatókban, régi, szalagos hangrögzítő berendezések segítségével ontották a telexeket. Feltehetően nem akarták az amerikaiak figyelmét felhívni a Fekete-tenger környékén lévő újdonsült létesítményekre, és ez 1961-ig így is maradt. Ezután ugyanis úgy vélték – egyébként helyesen – hogy az amerikaiak már tudnak a létezésükről."

FIGYELEM! "Pulit a Holdra!” - Művészeti Aukcióra és Gálaestre kerül sor ma, március 9-én 17 órakor a Fiatal Művészek Galériájában. Mellékeljük a meghívót:

Szeretettel meghívjuk Önt és Partnerét gálaműsorral egybekötött, magánkezdeményezésként létrehozott jótékonysági aukciónkra. Célunk, hogy közös összefogással feljuttassunk egy magyar csapat által fejlesztett űrjárművet a Holdra. Az aukción művészek és magánszemélyek által felajánlott műalkotások kerülnek kalapács alá. A befolyt összeggel a Puli csapat egyedülálló, izgalmas küldetését támogatjuk.

"Pulit a Holdra!” - Művészeti Aukció és Gálaest

Helyszín: Fiatal Művészek Galériája - Hotel Helia Lobby
Cím:1133 Budapest, Kárpát u. 62-64
Időpont:2013. március 9. szombat, 17:00 órától

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.