Az asztronauták közül sokan még azelőtt meghaltak, hogy az űrben jártak volna, ezért is volt szükség tartaléklegénységre. Walt Cunningham például egy trambulinon ugrálva törte ki kis híján a nyakát. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Deke elmondta, hogy Frank Borman és Jim Lovell – mindketten a Következő Kilencek tagjai – alkotja majd a Gemini-7 elsődleges legénységét, és hogy a Mike Collins-Ed White páros lesz a tartalékuk. Vidámság söpört végig a szobán, Mike-nak gratuláltunk, de aztán ismét valamennyien Deke szavain csüngtünk.
Bejelentette, hogy a Gemini-8 elsődleges legénységének pilótája Dave Scott lesz, Neil Armstrong pedig a parancsnoka. A tartaléklegénység főnöke Pete Conrad, társa – egyben barátja – Dick Gordon lett. A Gemini-9 fedélzetén Charlie Bassett repül majd a jobboldali, Elliot See pedig a parancsnoki ülésben. A tartaléklegénységről nem esett szó.

A döntést senki nem vitatta a szobában ülők közül. Dave és Charlie szétdolgozták magukat, és megérdemelték, hogy évfolyamunkból ők legyenek az elsők, akik egy elsődleges legénységbe kerülnek. Mike és Dick szintén megérdemelte, hogy közülünk elsőként legyenek egy leendő űrrepülés várományosai.
Az ekkor már kialakulófélben lévő rotációs rendszer értelmében egy tartaléklegénység három küldetéssel később elsődleges legénység lett, így Mike valószínűleg a Gemini-10 elsődleges legénységében lesz, Dick Gordon pedig a Gemini-11 egyik ülésébe csusszanhat. Négyen tehát megkapták első küldetésüket azok közül, akiket a legjobbnak ítéltem évfolyamunkból; kiderült, hogy Deke a srácokat hozzám hasonlóan értékelte.

Megpaskoltuk a srácok hátát, meghívtuk őket pár sörre, majd hazamentünk, és közülünk a hoppon maradtak rádöbbentek, hogy ezzel vészesen sok kiadó hely elkelt. Ha a három küldetéses rotációs rendszer igaz, akkor a Gemini-11-ig meg lehetett jósolni, kikből áll majd az elsődleges legénység, azonban a Gemini-program csak tizenkét küldetésből állt, illetve csak tízből ha nem számítjuk az embernélküli teszteket. Az olyan srácok, mint amilyen például John Young és Ed White, valószínűleg újra repülnek, a nagyhalak pedig, mint Schirra és Grissom, olyan küldetést kapnak, amilyet csak akarnak. Mivel évfolyamunkból senki nem számíthatott parancsnoki helyre, arra a következtetésre jutottunk, hogy az egyetlen lehetőség számunkra a Gemini-9 tartalékpilóta posztja. Az, aki ezt megkapja, repülhet a program utolsó küldetésének, a Gemini-12-nek az elsődleges legénységében.

A pia miatt a dolgok még tisztábban látszanak: felejtsük el egy pillanatra a Geminit, mivel most jóval többről van szó. Ránk, akik itt ülünk, sörünket kortyolgatva, sértett önérzettel, illetve mindazokra, akik már repültek, és tonnányi tapasztalat van a hátuk mögött, valamint azokra, akik már bekerültek a rotációs rendszerbe, mind-mind a korai Apollo-küldetések várnak. Amikor Gordo Cooper és Csivitke Conrad a Gemini-5-tel augusztusban felszállt, én ismét a Tartályos posztján voltam. Hurrá, bassza meg.

Neil Armstronggal közös irodám volt az új MSC komplexumban, de őt annyira lekötötte a Gemini-8-as küldetésre való felkészülése Dave Scott-tal, hogy csak nagyon ritkán találkoztunk. Én már teljesen kikupálódtam saját munkámban, az átkozott Tartályok műszereinek leolvasásában, így az asztalom mellett hasznosítottam a Purdue Egyetemen és az asztronauta kiképzés során tanultakat: gemkapcsokból épp egy láncot fűztem, miközben a dilemmámon merengtem. Túl voltam a túlélőiskolán, a Tartályos poszton voltam, segítettem megtervezni az Agena-rakétát, amit űrrandevú során használunk majd céltárgyként, és amúgy is: minden rohadt kérést teljesítettem. Repülni akartam, de ehelyett most itt ülök.

Egy nap halkan kopogtak az ajtómon, és egy magas, cingár technikus dugta be a fejét az irodámba a Küldetés-támogató osztályról. „Geno” – mondta – „Deke azt akarja, hogy menj fel Worcesterbe ruhapróbára.” A varázsszavak!  Valószínűleg mást is mondott, de én semmi másra nem emlékszem, csak arra a meleg, bolondos érzésre, ami eluralkodott rajtam, amellett, hogy egy idióta mosoly ült ki az arcomra. Jelentkezz a ruhatárban! Ez összejött!

A hivatalos bejelentésre 1965. november 8-án került sor: Tom Stafford lesz a Gemini-9 tartalékos parancsnoka, én pedig a tartalékpilóta. Kritikus pillanatban mosolygott rám jószerencsém, aminek ezt a helyet köszönhettem. Ha a három küldetésenkénti rotációs rendszer stabilan tartotta magát, a Gemini-9 tartalékos pilóta posztjának bezsebelése minden valószínűség szerint azt jelentette, hogy a Gemini-12 elsődleges legénységébe kerülök. Szinte hallottam a többi, küldetéshez nem rendelt felebarátom morgását a Tizennégyek közül: Hogy a pokolba került be Cernan?

A rotációból kiindulva a Gemini-10, 11 és 12 tartaléklegénységének lenni zsákutcának számított, mivel nem lesz Gemini-13, 14 és 15, amiken az áhított űrrepülésre sor kerülhetne. A legjobb esetben is csak valami távoli Apollos küldetésben reménykedhettek a többiek, ahol a verseny kiéleződik köztük és a jóval tapasztaltabb asztronauták között.
Elliot See és Charlie Bassett azonnal belevetette magát a Gemini-9-esre való felkészülésbe. Miközben a Küldetésirányításnál én továbbra is a Tartályos poszt teendőit láttam el, elkezdtem dolgozni az elsődleges és másodlagos legénység közti speciális, szoros kapcsolatban. Stafford azután csatlakozik hozzánk, hogy visszatér a Gemini-6-os küldetésről Wally Schirrával. Gyakorlatilag össze kellett nőnünk egymással ahhoz, hogy kitaláljuk, társaink mire készülnek. Amellett, hogy Elliotnak és Charlienak segítettem felkészülni repülésükre, minden tudásmorzsára szükségem volt, amikor majd Tom és én a Gemini-12-essel repülünk majd.
Elliot alacsony, épp csak harmincnyolc éves texasi srác volt, egy lágy hangú dallasi, kék szemekkel és barna hajjal. Kisfiús kinézete és csöndes, komoly viselkedése belső erőről árulkodott. Nem követte az asztronauták hagyományos karriermodelljét. Ahelyett, hogy West Pointban, Annapolisban vagy valamilyen rangos egyetemen szerzett volna diplomát, a kis US Merchant Marine Academy-n végzett, majd az UCLA-n is szerzett egy diplomát. Haditengerészeti repülősként szolgált, majd a General Electrichez igazolt az Edwards Légibázisra, ahol tizenhárom évig volt civilben berepülő pilóta: sugárhajtású gépeken 3200 repült órát halmozott fel.
Fényes teljesítménye az asztronauták második csoportjára volt elég, a nagyon kevés számú civil asztronauta egyike lett. Feleségével, Marilyn-nel három gyerekük volt.

Charlie már az én évfolyamomhoz tartozott. Daytonban született, a Légierő egyik tisztjének fiaként, tizenhat éves korában repült először. Később az Ohio Állami egyetemre járt, és a Texas Technological College-en végzett. Harmincnégy évesen Charlie a Légierőnél már őrnagyi rangfokozatra tett szert, és szédületesen jó pilótának tartották: az Edwards Légibázison dolgozott instruktorként. Vonzó feleségétől, Jeannie-től két gyermeke született, barna haját rövidre vágva viselte, és mindig mosolyra állt a szája. [Az alábbi képen kék kezeslábasban Aldrin (alul) és Bassett látható, narancssárgában Ted Freeman ismerkedik éppen a súlytalansággal:]
A feladatom az volt, hogy mindenben pontosan utánozzam, amit Charlie tesz, és segítsek neki a lehető legjobban felkészülni a küldetésre. Emellett készen kellett állnom arra, hogy beugorjak a helyére, ha valami történne vele. Megtanultuk már a kemény leckét: az asztronauták nem sérthetetlenek. Egy liba korábban megölte Ted Freemant. Al és Deke egészségügyi problémák miatt nem repülhetett. Walt Cunningham kis híján kitörte a nyakát, amikor egy trambulinon ugrált. Az ilyesmik hozzátartoznak az élethez, ezért is volt szükség a tartalékos szerepkörre. Charlie Bassett azonban tökéletes kondiban volt, aki legjobb pilótaéveit taposta: teljesen magabiztos volt, és minden oka megvolt rá, hogy az is maradjon."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Holmi politikai alkuk folytán egy kutatócska bármikor beszambázhatott, hogy elhappoljon egy űrrepülést az "asztronauták" elől. A Gemini-küldetések szabad helyeinek száma enélkül is épp eléggé gyors ütemben apadt. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini-4 útjára júniusban került sor: egy négynapos űrbéli kirándulás volt McDivitt és White számára, az utazást Ed űrsétája tette emlékezetessé, amit egy sor csodálatos fénykép őrzött meg az utókornak. Olyan fizikai alkata volt, hogy az úgynevezett Járművön Kívül Tevékenység szinte már gyerekjátéknak tűnt. Bukfencezett és lebegett a világűrben, miközben az űrhajóhoz egy köldökzsinór rögzítette: ezen keresztül érkezett az oxigén és az elektromosság is. Ed egy kis kézi manőverező puskát is nyomogathatott, az így keletkező löketekkel pedig változtathatta a helyzetét. Űrsétája huszonegy perc múlva ért véget, Ed ekkor vonakodva tért vissza az űrhajó ajtajához. Egészen idáig akár gyerekjátéknak is tűnhetett a dolog, de a Gemini-űrhajó szűkös világába visszatérni átkozottul nehéz feladatnak bizonyult. Ed a váratlan erőfeszítéstől kimerült - hiába volt amúgy jó kondiban. A tanulságokat nem vonták le a történtekből az első űrsétánkat kísérő, mindent elsöprő sajtóérdeklődés közepette. Bárcsak mindenki több figyelmet szentelt volna, hogy valójában mi is történt odakinn a világűrben - ahogy annak is, hogy mi történt Leonov űrsétáján.

Ezen kívül hat új asztronauta is érkezett közénk, és nem állítható, hogy meleg fogadtatásban lett volna részük. Ezek a srácok kivétel nélkül színtiszta kutatók voltak, legtöbbjüknek lövése sem volt a repülésről.
Owen Gariott, Ed Gibson, Duane Graveline, Joe Kerwin őrnagy, Curt Michel és Jack Schmitt érkezésekor megszólalt a vészcsengőnk. Olybá tűnt számunkra, hogy a NASA a tudományos közösség nyomására végül beadta a derekát: dollárt és támogatást kapott cserébe, hogy egy kémcsöveket pakolászó fickónak fuvart ígért a világűrbe. Az űrrepülés még mindig kockázatos, ismeretlen terepnek számított, és még a legjobb pilóták is bajba kerültek odakinn. Vagy talán nem épp a Gemini-4 volt az, aminek nem jött össze egy trükkös űrrandevú, noha olyan szakember volt a kezelőszervek mögött, mint Jim McDivitt? Nem akartunk olyasvalakit a fedélzeten, aki nincs tisztában a repüléssel, mivel vészhelyzet esetén sem lesz idő konzultálni egy professzorral, aki levehetné róla a terhet.

Graveline volt alighanem az egész űrprogram történetének legrosszabb választása, és csak azért kerülhetett be az asztronauták közé, mert a Nemzeti Tudományos Akadémia nem vette elég komolyan a jelentkezők hátterének ellenőrzését – szemben azzal, ahogy a NASA mindig is tette. A gond nem Graveline repülőorvosi szakértelmével volt, hanem a magánéletével. Alighogy bekerült a programba, felesége máris beadta a válókeresetet Graveline robbanékony természete miatt. Deke olyan gyorsan kigolyózta őt, hogy még a szokásos csoportképen sem szerepelt. Innentől aztán tudtuk, miként reagálna Deke egy válásra. Ez engem csöppet sem aggasztott, mivel stabil házasságban éltem.

A Gemini-4 küldetése során ismét a „Tartályos” poszton voltam, ez volt egyben az első küldetés, amit Florida helyett már a frissen átadott houstoni Küldetésirányításból vezényeltek le. Fontos feladat volt az enyém, de csak nem nyugodhattam. Nem akartam már tovább a "Tartályos" poszton ülni, amikor holmi politikai alkuk folytán egy kutatócska bármikor beszambázhat, és elhappolhat egy űrrepülést. A Gemini-küldetések szabad helyeinek száma enélkül is épp eléggé gyors ütemben apadt.

A Gemini-3 márciusi vízre szállásával felszabadult a Wally Schirrából és Tom Staffordból álló tartaléklegénység, így ők alkották a Gemini-6 elsődleges legénységét, Grissom és Young pedig a tartalékuk lett. Puff neki. Négy újabb hely elúszott, és a Gemini-program már a félidejénél tartott. Még az évfolyamunk legjobbjai közül sem repült senki – az idő pedig csak egyre fogyott, és én még mindig a Küldetésirányításban melegítettem a szék párnáját. Már másfél éve vettem részt az űrprogramban, és sejtésem sem volt a jövőmről.

Eközben a kiképzés szünet nélkül haladt, bár nem igazán voltunk tisztában azzal, hogy pontosan miért is van rá szükség. Felutaztunk Bostonba, hogy az MIT-nél megismerkedjünk a számítógépes irányítórendszerrel, majd átugrottunk az oregoni Bendbe egy újabb intenzív geológiai képzés erejéig. Ha valaha eljutunk a Holdra, nagyon alapos ismeretekkel kellett rendelkeznünk, hogy tudjuk, pontosan mit találtunk a felszínén, illetve a felszín alatt. Azon kaptam magam, hogy egyre jobban megy a szakzsargon, egyre otthonosabban mozogtam a hegyképződések elméletében, ismertem a völgyek szerkezetét, és hogy mit lehet kiolvasni egyetlen sziklából. Amíg odaát voltunk, Deke mosollyal az arcán egy motelszobába terelte a Tizennégyeket, ráncos arca ilyenkor egy vetetlen ágyhoz hasonlított.
Ez azonban igazából egy néma figyelmeztetés volt, mivel Deke csak akkor mosolygott, amikor rossz híreket közölt. És valóban. „Páran közületek azonnal megkezdik a felkészülést a következő Gemini-küldetésekre” – mondta. Olyannyira egyszerre vettük a levegőt, hogy valószínűleg minden oxigénmolekulát kiszippantottunk a szobából."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Ha valamelyik asztronautának kedve szottyant a szexre, elég volt csak nyitva hagyni a hotelszoba ajtaját, és az jó eséllyel pár percen belül már egy gyönyörű lány mögött csukódott volna be. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ránk köszöntött 1965, és január közepén végre sikerült a Gemini-2-t elemelnünk az indítóállásról egy mindössze tizennyolc perces sikeres próbaút erejéig; a küldetés során én még mindig a Tartályok nyomásértékeit figyeltem. A munkám abban a pillanatban véget ért, amint a hordozórakéta üzemanyaga elégett, és ettől kezdve hátradőlve figyelhettem, hogyan dolgoznak az igazi profik a Küldetésirányításban. A hely úgy zúgott, mint egy gépezet, a nagy terem csordultig volt önbizalommal: minden problémát meg tudtak oldani. A következő hónapban Deke bejelentette, hogy a Gemini-5 parancsnoki székében Gordon Cooper ül majd, Pete Conrad lesz a pilóta, Neil Armstrong és Elliot See pedig a tartalékuk. Újabb négy hely elkelt, és a Tizennégyek közül ismét senki nem került egyetlen legénységbe sem.

A Voszhod-2 március 18-i startja adta meg a választ arra a kérdésre, hogy vajon a szovjetek elvesztik-e lendületüket Hruscsov megbuktatása után. Az űrhajó úgy nézett ki, mint egy acél tekegolyó, aminek egyik oldalából egy hatalmas, összecsukható cső áll ki. Tagadhatatlan volt a hasonlósága egy gigantikus porszívó csővével. Ennek mindkét végén egy-egy ajtó volt, amitől ez a fura izé zsilipkamrává változott. Alekszej Leonov kozmonauta, a legtökösebb férfiak egyike, nyomás alá helyezte primitív szkafanderét – a művelet során még egy mezei gumigyűrűt is felhasznált – majd kinyitotta az űrhajó ajtaját, bekecmergett a csőbe, bezárta az ajtót maga után, és kiszökkent a zsilipkamrából. Amikor kinyitotta a cső másik oldalán lévő ajtót, valóságos dugó módjára pattant ki. Leonov tizenkét percet töltött a világűrben, ezzel ő lett az első ember, aki űrsétát hajtott végre.

Sok évnek el kellett telnie, mire megtudtuk, hogy Alekszej  kis híján belehalt az űrsétába - még mielőtt visszatuszakolhatta volna magát a Voszhodba. Amikor ugyanis fejjel előre visszamászott az ormányszerű csőbe, beragadt, és nem tudott megfordulni, hogy hermetikusan bezárja a külső zsilipajtót. Mindaddig viszont nem lehetett nyomás alá helyezni a zsilipkamrát, amíg az ajtó nyitva volt - és az űrhajóba sem térhetett vissza. Csak a szkafander nyomásának részleges csökkentésével tudta Alekszej kiszabadítani magát annyira, hogy visszavergődjön a biztonságba. Ettől függetlenül az oroszok ismét lenyomtak minket.
A küldetésnek nem csak a PR-értéke volt hatalmas, mivel bebizonyították, hogy képesek az űrsétára, ami az orosz tervek ismeretében a holdutazás nélkülözhetetlen eleme volt számukra. Ha tudtam volna, mi vár rám, jóval több figyelmet szenteltem volna Alekszej kis kiruccanásának.

1965. március 23-án én ismét a „Tartályos” poszton voltam, a régóta várt Grissom-Young páros Gemini-3-as startjánál. Sikeres küldetés volt, mégha csak három földkörüli keringésből állt is. Bebizonyította, hogy a szerkezet működőképes, és, hogy egy pilóta is képes manőverezni az űrhajót. Ez műszaki oldalról örvendetes tény volt, a misszió azonban másképp tett szert hírnévre. John Young és Wally Schirra összeesküvést szőttek, és egy marhahúsos szendvicset csempésztek a fedélzetre Wolfie cape-i csemegeboltjából. Amikor John a szendviccsel meglepte Gust, és megosztotta vele, morzsák kezdtek lebegni mindenütt. A szendvicset rohamtempóban elcsomagolták, az apró darabokat pedig összegyűjtötték - mielőtt még rövidre zártak volna egy áramkört. Semmit nem lehet egy űrhajó fedélzetére vinni anélkül, hogy alaposan le ne teszteljék előtte, milyen hatása lehet a küldetés kimenetelére, és ez alól még Wolfie szendvicse sem számított ez alól kivételnek. A sajtó legalább olyan vehemenciával foglalkozott a sztorival, mint magával a küldetéssel, és Grissom, Schirra és Young osztályrésze pedig valóságos hivatali pokoljárás lettt. Aztán, szerencsére, elcsitult az ügy.

Azon a nyáron az első amerikai harcoló alakulat hivatalosan is Vietnám felé vette az útját, miközben a Tengerészgyalogság Da Nang partjainál viharzott partra, ahol jégkrém-árusok és fotósok várták őket. A Vietnámba vezényelt amerikai katonák létszáma az év végére elérte a 200 ezret, és a Ia Drang-völgyi véres ütközet fényesen bebizonyította, hogy azok a kis emberkék megtorpanásra kényszeríthetnek minket. A vietkong és az észak-vietnámi erők által az amerikaiak ellen indított támadásokra hatalmas bombázással felelt az Egyesült Államok a Rolling Thunder Hadművelet keretében, ami napi nyolcszáz tonna bomba, rakéta ledobását jelentette Észak-Vietnámra az elkövetkező három és fél év során.

A Constellation repülőgép-hordozó legénységéből bizonyos Everett Alvarez Jr. nevű haditengerész pilóta volt az első, akit kilőttek, és a Hanoi Hilton néven elhíresült börtönbe hurcoltak. Ő csak az első volt a mintegy 600 amerikai repülős közül, akik Vietnámban estek hadifogságba. Az első támadások alkalmával vált hadifogollyá a Haditengerészeti Posztgraduális Iskolából barátom, Bob Schumacher is. Ugyanennyi szerencsével a biztonságot jelentő Texasban is lehetett volna velünk, asztronautákkal. Ilyen a sors játéka.

Eközben Houstonban Tracy 1965-ben lett két éves. Barbara nem csak beilleszkedett a közösségbe, de egyre inkább előtérbe került, mint asztronauta-feleség. Épp olyan jól hozta a szerepet, mint bárki más, és teljesjogú társam lett karrierem építése során. Márciusban négy napra a Cape-re érkezett, rögtön a Gemini-3 startját követően, és így körbevezethettem őt otthontól távoli otthonomban, a rejtélyes homokkal borított városban, ahol a „rakétaemberek” dolgoztak.
De nem lehetett ott a start idején, mégpedig egy kimondatlan és íratlan szabály miatt nem: az asztronauta feleségeknek ilyenkor houstoni otthonukban kellett lenniük, ahol a háztartást vezették, és mosolyogtak a fotósoknak. Ez igazságtalanság volt velük szemben, de azért nem véletlenül alakultak így a dolgok.

Először is ott volt Deke, aki úgy gondolta, hogy a feleség jelenléte elvonja az ember figyelmét a munkáról. Mivel sosem tudtuk, Deke mi alapján választja ki, hogy kik repülhetnek a világűrbe, egyikünk sem akarta rontani az esélyeit a kimondatlan elvárások esetleges megszegésével.
Másodsorban a kialakult gyakorlat másik oka feleségünk „megkímélése” volt. A NASA nem akarta, hogy az asztronauták felesége végignézze a tragédiát, ha valami balul sülne el az indítóálláson. Nem vették figyelembe, hogy a feleségünket épp annyira felzaklatta volna a dolog, ha történetesen Texasban, egy képernyőn nézi végig a tragédiát.
És volt még egy ok, amiért a feleségek nem lehettek a Cape-en, és ez az űrprogram kezdetére nyúlt vissza, még a Mercury-program repülései előtti időkre: ez pedig nem más volt, mint a szex. Rengeteg csinos hölgy álmodozott egy hős űrhajósról, és közülük sokan bármit megadtak volna azért, hogy egy éjszakát eltöltsenek egy asztronauta társaságában. Utóbbiak közül páran képtelenek voltak ellenállni az erős kísértésnek.

Az asztronauták jelentették a városban a legnagyobb attrakciót, mielőtt a rock-koncertek a szex, a drogok és a rock and roll ünneplésének állomásává váltak volna. Mindannyian jóképű, keményen bulizó pilóták voltunk, akik mágnesként vonzották a hölgyeket. Ha valamelyik asztronautának kedve szottyant a szexre, elég volt csak nyitva hagyni a hotelszoba ajtaját, és az jó eséllyel pár percen belül már egy gyönyörű lány mögött csukódott volna be.
Az asztronauta-feleségek Texasban maradtak, Florida pedig egy határtalan játszótér volt a Cape édes örömeivel megszórva. Ha feleségünket és a gyerekeket Floridába akartuk hozni, előbb Deke-től kellett engedélyt kérni, de a többi asztronautának is szólni kellett ez irányú terveinkről.

Mindenki másképp kezelte a helyzetet: egyesek tartózkodtak a lehetőségtől, de a lehetőség minden kétséget kizáróan adott volt. Közülünk volt, aki úgy tartotta, hogy minden tizennyolcadik életévét betöltött lány egyúttal jogot szerez arra, hogy az ő ágyába feküdjön, és lehetőség szerint megpróbált minél többet közülük be is fogadni. Az egyik asztronauta halála a protokollosokat dilemma elé állította: míg a gyászoló feleség ott állt a sír mellett, egy haver diszkréten elhozta a temetésre az elhunyt barátnőjét is.

A hatvanas évek közepén mindez persze fű alatt zajlott. Egyik asztronauta sem vált el, mivel egy ilyen botrány beláthatatlan következményekkel járhatott volna a karrierjére nézve. A feleség és a férj is kieshetett a pikszisből. Egy-egy ital mellett, az asztronauták együtt sajnálkozhattak egy-egy elfuserált házasságon, de ezek a beszélgetések mindig ugyanoda lyukadtak ki: Együtt kell maradni! Ne állítsd Deke-et kész helyzet elé!
Az asztronauta-feleségekhez persze eljutottak a pletykák, közülük azonban jó páran egyszerűen nem akartak tudni a Cape édes oldaláról. Barbara is közéjük tartozott. Otthon sosem került szóba a téma. Így volt a legbiztonságosabb ez a potenciális aknamező. Idővel aztán ez megváltozott."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Talán, igaz, "csak" robottal. Ha minden a jelenlegi tervek szerint alakul, akkor idén decemberben a Holdra száll a kínaiak Lunohodra erősen emlékeztető – bár annál némiképp kockább – rovere, a Holdistennő-3: azaz Chang’e 3. Ha sikerrel jár a küldetés, akkor a szovjet Luna-24 1976-os landolása óta ez lesz az első „finomhangolt” leszállás – azaz nem becsapódás – a szomszédos égitesten. A Chang’e angol nyelvű átirata elég beszédes, legalább kétféleképpen értelmezhető: jelenthet változást és aprópénzt is. A kínai űrprogramot költségvetési oldalról nehéz megközelíteni, lévén a számok nem publikusak, marad a változás.

Igazából a kínaiak a holdraszállás amerikai receptjét követik. Eddig már két szondát repítettek el a Holdig, a Chang’e-1-et és a 2-t, ezzel véget is ért a program első szakasza. A jelenleg körvonalazódó Chang’e-3 valahol a holdraszálláshoz vezető út első harmadán van: két rovert küldenének ugyanis a Holdra, a 3-ast ugyanis a 4-es követi. A Chang’e-5 szintén robotos küldetésnek ígérkezik, ez azonban már talajmintát is küldene a Földre, Kína reményei szerint minderre 2017 tájékán kerülhet sor. Ezután kerülhetne sor az emberes holdraszállásra. A Chang’e – vagy Csang-O – egy kínai istennő neve, akiről Michael Collins is megemlékezett „Carrying the Fire” című könyvében:

„Houston is kiveszi a részét a zűrzavarból mivel folyamatosan szóval tart minket, most éppen a nap híreit olvassák be. „Az Apolloval kapcsolatos címlapsztorik közül van itt egy, amelyikben azt kérik, hogy jól nyissátok ki a szemeteket, mert egy csodálatos lányt láthattok egy nagy nyúl társaságában. Egy ősi legenda szerint bizonyos Csang-O nevű gyönyörű kínai lány négyezer éve a Holdon él, mivel valószínűleg oda száműzték, azután, hogy ellopta férjétől a halhatatlanságot jelentő pirulát. A társát is megkereshetitek, egy nagy kínai nyúl személyében, amit könnyű lesz felismerni, mivel folyton a hátsó lábain áll egy fahéjfa árnyékában.” Jézusom, vajon ezt csak álmodom? Itt vagyok félálomban, miközben egy kávéval teli tubussal bajlódok, két jóbarátom nemsokára elindul a Hold krátermezőihez, hogy csatlakozzon egy fa alatt várakozó kínai nyúlhoz!”

Az Apollo-11 rádióforgalmazásában mindennek természetesen nyoma van, ide kattintva ellenőrizhető is, amikor a Houstonban üldögélő CapComnak Collins az alábbi szavakkal válaszolt:
"095:18:15 Collins: Okay. We'll keep a close eye out for the bunny girl. (Oké. Majd odafigyelünk a nyuszilányra.)"
De visszatérve a kínai tervekhez. A Chang’e-3 a Sinus Iridumba érkezne, ami nagyjából pont a másik végén annak a holdtengernek, ahova annak idején az Apollo-15 is leszállt.
A landolás után a napelemmel működő rover legördül a leszállóegységről,és megkezdi alsó hangon három hónaposra tervezett küldetését, amit valószínűleg a mintegy kéthetes holdi éjszakák miatt sok kényszerpihenő tarkít majd.

A leszállóegység azonban a továbbiakban kutatóbázissá lényegül át, és úgy tűnik, ez lesz a küldetés igazi attrakciója. Ez abból feltételezhető, hogy nem a holdjáró kapta a rádióizotópos termoelektromos generátort, hanem a lander, így utóbbit „hidegen hagyják” a holdi éjszakák.
A landeren ezen kívül egy optikai távcső is helyet kap, illetve egy kütyü, amivel elemezni lehet a holdi regolitot.

Ha minden igaz, a rover 120 kilós lesz, ebből 20 kilót tesz ki a tudományos felszerelés. A terv szerint a landertől egy 5 kilométer sugarú körön belül császkál majd. Ez a cikk szerzője szerint elég ambiciózus terv, mivel a Spirit és Opportunity roverek a Marson mindössze 2-3 kilométert tettek meg az első évben, de a kínai példány állítólag fejlettebb technológiával rendelkezik majd, és több napenergiát képes magába szippantani.

A rover egyes-egyedül, földi beavatkozás nélkül felismeri a veszélyes helyeket, és elkerüli azokat, de képes önálló navigációra is. Erre azonban alighanem kevés szüksége lesz, mivel a rádiójelnek csak 1,3 másodpercbe telik eljutni a Holdig, így a robotot általában egy földi „sofőr” távvezérli majd. A már említett tudományos szállítmány része lesz egy alfarészecske-röntgen-spektrométer, ami az összes NASA marsjárón az alapfelszereltséghez tartozik, segítségével pedig geokémiai elemzésekre lehet sort keríteni. A rover hasán lesz egy radar is, amivel a regolit szerkezetét és mélységét vizsgálja, illetve a talajszint alatti réteget is megvizslatja.

Az már biztos, hogy a kínaiakat illik komolyan venni, hiszen a Chang’e-2 – miután több hónapig holdkörüli pályán időzött – fogta magát, és 2011. áprilisában átruccant egy másfél millió kilométerre lévő ponthoz, ahonnan némi ismételt pályakorrekciót követően elsuhant a 4179 Toutatis kisbolygóhoz, a találkozásról hét fotót készített.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az Első Kozmikus Hajót, későbbi nevén a Luna-1-et a nyugati világ egyes részein csalásnak tartották. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"Az Első Kozmikus Hajót a nyugati világ egyes részein csalásnak tartották, és egy író, bizonyos Lloyd Malan, még egy könyvet is írt róla „A nagy vörös hazugság” címmel. Hogy miért? A nyugati világból kevesen vették az űrhajó jeleit, annak ellenére, hogy az oroszok szokás szerint közzé tették a forgalmazás frekvenciáit (183,6, 19,993 és 19,97 MHz). Sőt, az eredeti, küldetést bejelentő TASZ-közlemény még azt is elárulta, mikor figyelhető meg az űrhajó Hawaii-ból, mikor bocsátja ki a nátriumfelhőt, illetve, hogy az égbolt mely pontján kell keresni az eseményt (a Szűz csillagképben).

A háttérben összeesküvés helyett sokkal inkább prózai okok álltak. Az oroszok egészen egyszerűen alkalmatlan időpontban, egy pénteki napon a késő esti órákban indították útnak az Első Kozmikus Hajót, amikor már a legtöbb kutató már rég hazament a hétvégére. Amikor a Föld úgy fordult, hogy az amerikai csillagvizsgálók ismét az űrhajó felé néztek, az már javában úton volt, és jóval nehezebb feladat volt észlelni a jeleit. Másnap a kaliforniai Stanford Egyetemnek ez mégis sikerült, ekkor az űreszköz már 171 000 kilométerre járt. Az űrhajó pozíciójának meghatározására tett kétségbeesett erőfeszítés során a szintén kaliforniai Jet Propulsion Laboratory személyzetét visszarendelték a hétvégére. Végül rátaláltak, de ekkor már 450 000 kilométerre járt, és nyolc órája elhagyta a Holdat. A Hawaii-ban, Szingapúrban, Massachusettsben és Cape Canaveralon működő amerikai katonai rádióadók valószínűleg szintén behatárolták az űrhajót, de ha észlelték is az adást, ennek tényéről sosem tettek említést.

Nagy-Britanniában a Jodrell Bank hatalmas rádióteleszkóp igazgatója, Bernard Lovell épp otthon volt, és Johann Sebastian Bach „Fantázia és fúga” című művét hallgatta. Jodrell Banket egy fizika-professzor alapította, akit történetesen Bernard Lovellnek hívtak. A háborúban a radar fejlesztésével foglalkozott, ami képes észlelni az ellenséges repülőket és hajókat. Békeidőben aztán a kiszolgált katonai radarokat átalakította, hogy azokkal a kozmikus sugarak és meteorok útját lehessen tanulmányozni. Ez a munka annyira ígéretesnek bizonyult, hogy 1950-ben engedélyt kapott egy nagy rádióteleszkóp megépítésére, amivel majd fel lehet térképezni a mélyűrben található objektumokat, és ami véletlenül pont a Szputnyik hét évvel későbbi startjára készült el. Volt némi vita Jodrell Bankben, hogy vajon a nagy tányérteleszkópot az űrhajó útjának követésére használják-e, azonban a csillagvizsgáló jelentős anyagi nehézségekkel küszködött – az űrhajó megfigyelése iránt világszerte mutatkozó médiaérdeklődés az pedig rövidesen nullázta az adósságot. Valójában nem az oroszok, hanem az amerikaiak vonták be elsőként a Jodrell Bank teleszkópot a holdprogramra: fizettek az első amerikai holdszondák nyomon követéséért 1958-ban.
Jodrell Bank megpróbálta elcsípni az Első Kozmikus Hajó jeleit, de nem járt sikerrel. Bernard Lovell azonban kitartott amellett, hogy a történtek ellenére a szonda tényleg létezik. A tapasztalatlanságnak tudta be kudarcát, ugyanis azt hitte, hogy az űrhajó szünet nélkül sugározza rádiójeleit, és nem látta át az időszakos közvetítés elvén alapuló orosz rendszert, a „kommunikációs szeánszt”.
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a Hold irányába tett első kísérleteinek sok közös vonása volt. Az első és a legnyilvánvalóbb jellemzőjük a magas hibaszázalék volt. Az Első Kozmikus Hajó sikeres startját is beleszámítva, Szovjetunió és Amerika egyaránt négyszer próbálkozott. Egy orosz szonda ugyan eljutott a Holdig, de nem találta el. Egy amerikai szonda 113 000 kilométerre jutott, a másik 102 000 kilométere, mielőtt visszaesett volna a földre. Az összes többi még jóval korábban felrobbant.

Ezzel azonban véget is érnek a hasonlóságok. Az orosz Je-1 méretes példány volt, 156 kilót nyomott, és egyetlen egyszerű – noha nehezen megfogható célja volt: becsapódni a Holdba. Hat műszer volt a fedélzetén. Ezzel szemben az amerikai Pioneer-szondák kicsik voltak, súlyuk 6 és 39 kg között alakult. Az első orosz szondákhoz hasonló műszereket vittek magukkal. Például a Pioneer-1 fedélzetén is volt egy magnetométer. Az első amerikai küldetések jóval ambiciózusabbak voltak az oroszokénál: holdkörüli pályára akartak állni, hogy aztán fényképeket készítsenek a Hold felszínéről. A Pioneer fényképezőgépe apró volt, mindössze 400 grammos, egy tükörből és egy infravörös hőkép-alkotó berendezésből állt.

Az Első Kozmikus Űrhajót hatalmas diadalként ünnepelték meg a Szovjetunióban. Az űrkutatás harmadik éve nem is indulhatott volna fényesebben. Bélyeget adtak ki a tiszteletére, amin a rakéta és labdaformájú szállítmánya tekergett a messzi kozmoszba."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...