Az asztronauták közül sokan még azelőtt meghaltak, hogy az űrben jártak volna, ezért is volt szükség tartaléklegénységre. Walt Cunningham például egy trambulinon ugrálva törte ki kis híján a nyakát. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Deke elmondta, hogy Frank Borman és Jim Lovell – mindketten a Következő Kilencek tagjai – alkotja majd a Gemini-7 elsődleges legénységét, és hogy a Mike Collins-Ed White páros lesz a tartalékuk. Vidámság söpört végig a szobán, Mike-nak gratuláltunk, de aztán ismét valamennyien Deke szavain csüngtünk.
Bejelentette, hogy a Gemini-8 elsődleges legénységének pilótája Dave Scott lesz, Neil Armstrong pedig a parancsnoka. A tartaléklegénység főnöke Pete Conrad, társa – egyben barátja – Dick Gordon lett. A Gemini-9 fedélzetén Charlie Bassett repül majd a jobboldali, Elliot See pedig a parancsnoki ülésben. A tartaléklegénységről nem esett szó.

A döntést senki nem vitatta a szobában ülők közül. Dave és Charlie szétdolgozták magukat, és megérdemelték, hogy évfolyamunkból ők legyenek az elsők, akik egy elsődleges legénységbe kerülnek. Mike és Dick szintén megérdemelte, hogy közülünk elsőként legyenek egy leendő űrrepülés várományosai.
Az ekkor már kialakulófélben lévő rotációs rendszer értelmében egy tartaléklegénység három küldetéssel később elsődleges legénység lett, így Mike valószínűleg a Gemini-10 elsődleges legénységében lesz, Dick Gordon pedig a Gemini-11 egyik ülésébe csusszanhat. Négyen tehát megkapták első küldetésüket azok közül, akiket a legjobbnak ítéltem évfolyamunkból; kiderült, hogy Deke a srácokat hozzám hasonlóan értékelte.

Megpaskoltuk a srácok hátát, meghívtuk őket pár sörre, majd hazamentünk, és közülünk a hoppon maradtak rádöbbentek, hogy ezzel vészesen sok kiadó hely elkelt. Ha a három küldetéses rotációs rendszer igaz, akkor a Gemini-11-ig meg lehetett jósolni, kikből áll majd az elsődleges legénység, azonban a Gemini-program csak tizenkét küldetésből állt, illetve csak tízből ha nem számítjuk az embernélküli teszteket. Az olyan srácok, mint amilyen például John Young és Ed White, valószínűleg újra repülnek, a nagyhalak pedig, mint Schirra és Grissom, olyan küldetést kapnak, amilyet csak akarnak. Mivel évfolyamunkból senki nem számíthatott parancsnoki helyre, arra a következtetésre jutottunk, hogy az egyetlen lehetőség számunkra a Gemini-9 tartalékpilóta posztja. Az, aki ezt megkapja, repülhet a program utolsó küldetésének, a Gemini-12-nek az elsődleges legénységében.

A pia miatt a dolgok még tisztábban látszanak: felejtsük el egy pillanatra a Geminit, mivel most jóval többről van szó. Ránk, akik itt ülünk, sörünket kortyolgatva, sértett önérzettel, illetve mindazokra, akik már repültek, és tonnányi tapasztalat van a hátuk mögött, valamint azokra, akik már bekerültek a rotációs rendszerbe, mind-mind a korai Apollo-küldetések várnak. Amikor Gordo Cooper és Csivitke Conrad a Gemini-5-tel augusztusban felszállt, én ismét a Tartályos posztján voltam. Hurrá, bassza meg.

Neil Armstronggal közös irodám volt az új MSC komplexumban, de őt annyira lekötötte a Gemini-8-as küldetésre való felkészülése Dave Scott-tal, hogy csak nagyon ritkán találkoztunk. Én már teljesen kikupálódtam saját munkámban, az átkozott Tartályok műszereinek leolvasásában, így az asztalom mellett hasznosítottam a Purdue Egyetemen és az asztronauta kiképzés során tanultakat: gemkapcsokból épp egy láncot fűztem, miközben a dilemmámon merengtem. Túl voltam a túlélőiskolán, a Tartályos poszton voltam, segítettem megtervezni az Agena-rakétát, amit űrrandevú során használunk majd céltárgyként, és amúgy is: minden rohadt kérést teljesítettem. Repülni akartam, de ehelyett most itt ülök.

Egy nap halkan kopogtak az ajtómon, és egy magas, cingár technikus dugta be a fejét az irodámba a Küldetés-támogató osztályról. „Geno” – mondta – „Deke azt akarja, hogy menj fel Worcesterbe ruhapróbára.” A varázsszavak!  Valószínűleg mást is mondott, de én semmi másra nem emlékszem, csak arra a meleg, bolondos érzésre, ami eluralkodott rajtam, amellett, hogy egy idióta mosoly ült ki az arcomra. Jelentkezz a ruhatárban! Ez összejött!

A hivatalos bejelentésre 1965. november 8-án került sor: Tom Stafford lesz a Gemini-9 tartalékos parancsnoka, én pedig a tartalékpilóta. Kritikus pillanatban mosolygott rám jószerencsém, aminek ezt a helyet köszönhettem. Ha a három küldetésenkénti rotációs rendszer stabilan tartotta magát, a Gemini-9 tartalékos pilóta posztjának bezsebelése minden valószínűség szerint azt jelentette, hogy a Gemini-12 elsődleges legénységébe kerülök. Szinte hallottam a többi, küldetéshez nem rendelt felebarátom morgását a Tizennégyek közül: Hogy a pokolba került be Cernan?

A rotációból kiindulva a Gemini-10, 11 és 12 tartaléklegénységének lenni zsákutcának számított, mivel nem lesz Gemini-13, 14 és 15, amiken az áhított űrrepülésre sor kerülhetne. A legjobb esetben is csak valami távoli Apollos küldetésben reménykedhettek a többiek, ahol a verseny kiéleződik köztük és a jóval tapasztaltabb asztronauták között.
Elliot See és Charlie Bassett azonnal belevetette magát a Gemini-9-esre való felkészülésbe. Miközben a Küldetésirányításnál én továbbra is a Tartályos poszt teendőit láttam el, elkezdtem dolgozni az elsődleges és másodlagos legénység közti speciális, szoros kapcsolatban. Stafford azután csatlakozik hozzánk, hogy visszatér a Gemini-6-os küldetésről Wally Schirrával. Gyakorlatilag össze kellett nőnünk egymással ahhoz, hogy kitaláljuk, társaink mire készülnek. Amellett, hogy Elliotnak és Charlienak segítettem felkészülni repülésükre, minden tudásmorzsára szükségem volt, amikor majd Tom és én a Gemini-12-essel repülünk majd.
Elliot alacsony, épp csak harmincnyolc éves texasi srác volt, egy lágy hangú dallasi, kék szemekkel és barna hajjal. Kisfiús kinézete és csöndes, komoly viselkedése belső erőről árulkodott. Nem követte az asztronauták hagyományos karriermodelljét. Ahelyett, hogy West Pointban, Annapolisban vagy valamilyen rangos egyetemen szerzett volna diplomát, a kis US Merchant Marine Academy-n végzett, majd az UCLA-n is szerzett egy diplomát. Haditengerészeti repülősként szolgált, majd a General Electrichez igazolt az Edwards Légibázisra, ahol tizenhárom évig volt civilben berepülő pilóta: sugárhajtású gépeken 3200 repült órát halmozott fel.
Fényes teljesítménye az asztronauták második csoportjára volt elég, a nagyon kevés számú civil asztronauta egyike lett. Feleségével, Marilyn-nel három gyerekük volt.

Charlie már az én évfolyamomhoz tartozott. Daytonban született, a Légierő egyik tisztjének fiaként, tizenhat éves korában repült először. Később az Ohio Állami egyetemre járt, és a Texas Technological College-en végzett. Harmincnégy évesen Charlie a Légierőnél már őrnagyi rangfokozatra tett szert, és szédületesen jó pilótának tartották: az Edwards Légibázison dolgozott instruktorként. Vonzó feleségétől, Jeannie-től két gyermeke született, barna haját rövidre vágva viselte, és mindig mosolyra állt a szája. [Az alábbi képen kék kezeslábasban Aldrin (alul) és Bassett látható, narancssárgában Ted Freeman ismerkedik éppen a súlytalansággal:]
A feladatom az volt, hogy mindenben pontosan utánozzam, amit Charlie tesz, és segítsek neki a lehető legjobban felkészülni a küldetésre. Emellett készen kellett állnom arra, hogy beugorjak a helyére, ha valami történne vele. Megtanultuk már a kemény leckét: az asztronauták nem sérthetetlenek. Egy liba korábban megölte Ted Freemant. Al és Deke egészségügyi problémák miatt nem repülhetett. Walt Cunningham kis híján kitörte a nyakát, amikor egy trambulinon ugrált. Az ilyesmik hozzátartoznak az élethez, ezért is volt szükség a tartalékos szerepkörre. Charlie Bassett azonban tökéletes kondiban volt, aki legjobb pilótaéveit taposta: teljesen magabiztos volt, és minden oka megvolt rá, hogy az is maradjon."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.