A Robonaut-2 lehetséges felhasználási területei közül csak az első a Nemzetközi Űrállomás (ISS). Itt ideális feltételek mellett ki lehet próbálni, hogy a mikrogravitációban milyen hatásfokkal képes ember és robot egymás keze alá dolgozni. Amint ezt megtudtuk, pár szoftverfrissítés és a robot altestének hozzáadásával a R2 már mozoghat az űrállomáson, és karrierjének újabb állomásaként végül a világűrben is kipróbálhatja magát. Eközben a NASA is jobban átlátja, mire használhatja a robotokat a jövőbeli, mélyűrbe induló küldetések alkalmával. [Előző posztunkért kattints ide!]

Ahogy egyre jobban kiforrja magát az R2 technológiája, úgy válik lehetővé, hogy hasonló robotokat teszteljenek a világűr jóval szélsőségesebb hő- és sugárzásviszonyai mellett. A NASA szerint egy nap az R2 a kommunikációs, meteorológiai és kémműholdak dolgát is megkönnyítené – igaz, ezeket a cikkben nem részletezik.
A következő lépés az R2-höz hasonló robotok számára a Földközeli objektumok – mint például aszteroidák és üstökösök – felfedezése lehet, de lehetséges úti célként szóba jöhetnek a Mars és holdjai is. A terv szerint a robot afféle előőrsként funkcionál majd, részletes térképeket készít, talajmintákat gyűjt, és az asztronauták számára szükséges infrastruktúrát elkezdi kiépíteni. Az ezután érkező legénység így már jóval felkészültebben vághat bele az előttük álló felfedezésbe.

A robot és ember kombójával kerülhet sor majd a Mars felfedezésére is. Ez az ember-robot együttműködés biztosítja, hogy a Mars felszínére küldött missziókat kisebb létszámú legénységgel lehessen kivitelezni – anélkül, hogy bármit is fel kellene adni a küldetés céljai közül.
Az űrkutatás a jövőben a NASA szerint valahogy így fest majd: egy új célt azonosítunk a távcsövünkkel, aztán az R2-höz hasonló úttörőkkel a robot szemén át megvizslatjuk a terepet, végül színre lép az ember is. Az emberek és robotok együtt fedezik majd fel a Naprendszert, ami hatékonyabb, mintha csak robotos, vagy csak emberes küldetésekre kerülne sor.

Az R2-t eredendően földi használatra szánt prototípusnak tervezték, aminek révén jobban megérthetik, hogy mi kell ahhoz, ha esetleg egy robotot az űrbe akarnának küldeni. Amikor azonban az R2-t bemutatták, a rendszer annyira meggyőző volt, hogy a küldetésirányítók úgy döntöttek: a munkát folytatni kell, a robotembert pedig ki kell küldeni az űrállomásra. Ehhez azonban előbb még pár módosítást kellett eszközölni rajta. A robot külső borítását – vagyis bőrét – az űrállomás szigorú tűzvédelmi követelményeivel kellett összhangba hozni. Árnyékolták, így csökkentve az elektromágneses interferenciát, ezen kívül processzorait is feltuningolták, hogy növeljék a robot sugárzással szembeni tűréshatárát. Eredeti hűtőventillátorait csöndesebbre cserélték, az áramköreit pedig újrahuzalozták, hogy a földön használatos váltóáram helyett képes legyen az űrállomás egyenáramáról működni.

Az R2 az űrállomáson afféle laboratóriumi fehér egér, legalábbis eleinte. A robot űrbéli pályafutását az ISS Destiny laboratóriumában kezdte, ahol a földihez hasonló feladatokat hajt végre, eközben pedig a mérnökök kidolgozhatják, milyen feladatokat lásson is el a jó kézügyességgel megáldott emberszerű robot az űrben. Amikor az R2 átmegy a megmérettetésen, a robot az űrállomás karbantartási feladataiban bontakozhat ki. További fejlesztésekkel már a világűr vákuumában is dolgozhat, így javításokat végezhet az állomás külsején, vagy egyszerűen csak segítheti az odakint dolgozó asztronautákat.

Az R2 sokféle módon irányítható. A legénység és a földi irányítás is képes lesz parancsokat adni a robotembernek. Ugyanakkor az egyik lényeges változás a korábbi Robonaut-generációhoz képest az, hogy az R2-t nem kell állandóan szemmel tartani. A jövőbeli küldetésekre tekintettel, amik során – például a Marson – már jelentős késéssel jönnek-mennek a rádiójelek, a robot folyamatos pesztrálása a távolból minimum problematikus. Az R2-t azonban úgy tervezték, hogy önállóan tegye a dolgát, és csak időnként kelljen „ránézni”, hogy mégis mi van vele.

Talán fura, hogy a súlytalanságban miért van egy robotnak lábakra szüksége. Pont azért, amiért az embernek is jól jönnek az alsó végtagok: ezek igazából ahhoz kellenek, hogy kitámasszuk magunkat, és egyhelyben maradjunk az űrben. Ugyanezért kap a Robonaut is lábakat, amit séta helyett arra használhat, hogy lábtartókban megkapaszkodjon velük, segítségükkel egyik munkaállomásról a másikra úszhat, illetve kitámaszthatja magát, amíg a kezeivel dolgozik. A lábait egyébként épp mostanában fejlesztik.

Lábak helyett azonban jobb hasznát veszi a kerekeknek, ha egy idegen égitest felszínén kellene közlekedni. Emiatt aztán a lábak mellett egy négykerekű alváz tesztelése is folyamatban van. Amikor a Robonaut-2 felsőteste erre az alvázra kerül, onnantól a neve is megváltozik: stílusosan Centaur-2 lesz belőle, a mitikus félig ember, félig ló mintájára. A Centaur alvázának talajtól való magassága – bizonyos határokon belül – tetszés szerint állítható, a kerekei pedig akár külön-külön is képesek bármilyen irányba elfordulni, így akár egyhelyben is képes megfordulni, ahogy átlósan, vagy oldalirányba is mozoghat majd. Ezzel felszerelve a Centaur-2 alaposan feltérképezheti a terepet az asztronauták érkezéséig, illetve segítheti őket űrsétájukban a megérkezésüket követően.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A Luna-1 meteordetektora a gramm egymilliárdod részének megfelelő tömegű port is képes volt kimutatni. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"Koroljov rendíthetetlenül, bár minden bizonnyal csalódottan, abban bízott, hogy a negyedik, Újév napjára kitűzött startkísérlettel már szerencséje lesz. A rakétát ilyen rövid idő alatt előkészíteni hihetetlenül nehéz feladat volt, és a mérnökök kimerültségre panaszkodtak. Bajkonurban tombolt a tél, és a hőmérséklet -30 Celsius fokra zuhant. A start két napot csúszott, így végül a holdszonda indítására 1959. január 2-án az esti órákban került sor.
A B, V, G és D-blokkok a megfelelő pillanatban váltak le a rakétáról, az A-blokk – a központi fokozat – pedig rendben haladt tovább. Aztán eljött az ideje az A-blokk leválásának is. Ekkor került sor Szemjon Kosberg 1472 kilogrammos parányi, felső rakétafokozatának mindent eldöntő vizsgájára. A fokozat láthatóan minden erőfeszítés nélkül elérte a szökési sebességet (40 234 km/h), és a Hold felé vette az irányt.

A rakomány súlya 361 kg volt, ebből a tényleges holdszonda súlya mindössze 156 kg volt. Az űrhajó gömb alakú volt, és bár ugyanúgy nézett ki, mint az első szputnyik, súlya mégis annak négyszerese volt, ráadásul az átmérője 80 cm volt – szemben a szputnyik 56 centijével. Belseje túlnyomásos volt, négy antennája és a tudományos célú mérőműszerek a tetejéből pattantak elő.
A pályaadatokat a Földre 183,6 MHz frekvencián továbbította, a tudományos célú berendezések információi a 19,993 MHz-en érkeztek (downlink), a földi irányítás parancsait pedig 115 Hz-en küldték a Földről az űrhajó felé (uplink). A rádiót a NII-885 tervezőiroda munkatársa, Mihail Rianzanszkij tervezte, aki megalapításakor is már tagja volt a Mérnökök Tanácsának. Az akkumulátorok kímélése érdekében a jelek nem folyamatosan, hanem több perces időközönként érkeztek, vagy még ritkábban, előre beiktatott szünetekkel. A felső rakétafokozatot is ellátták egy jeladó egységgel, ami sok órán át lényegre törően, tíz másodpercenként sugárzott jeleket a Földre, ahogy egyre mélyebbre hatolt a világűrben.

Az űrhajón lévő műszerek mérték a sugárzást, a mágneses mezőket és a meteoritokat. A magnetométer még csak a második példány volt, amit szovjet űrhajóra szereltek, és az alapötlet egy 1956-os, Szergej Koroljov és az Űrbeli Mágnesesség Kutatóintézet első vezetője, Smaja Dolginov (1917-2001) közti megbeszélésen fogant meg. Dolginov vezette azt a Földi Mágnesesség Intézetben (IZMIRAN) működő laboratóriumot, amelyik feltérképezte a Föld mágneses terét, amikor fából készült, fém- illetve mágneses alkatrészeket nyomokban sem tartalmazó hajókkal körbevitorlázták a világot. Korábban Koroljovval azon dolgozott, hogy a Szputnyik-3 magával vihessen egy magnetométert, ami aztán alaposan felmérte a Föld mágneses terének alkotórészeit. A készülékeket a holdszondára is fel akarták szerelni, hogy megmérhessék a Hold mágneses terét. A magnetométer egy háromtengelyű, ún. áramjárta vezető keretbe foglalt magnetométer volt: szenzorainak érzékenysége -3000 és 3000 gamma volt [-0,03 és 0,03 Gauss].

A Szputnyik-3 útján kipróbált ioncsapdák is a holdszondára kerültek. Ezek érzékelték és mérték meg a napszelet, valamint a napplazmát. Az ioncsapdákat Konsztyantin Gringauz (1918-1993) fejlesztette ki, és már az 1940-es évektől kezdve rakétákkal bocsátotta fel a korábbi példányokat. Arról volt híres, hogy ő építette meg a Szputnyik jeladóját, és utoljára ő tartotta a kezében, mielőtt bekerült volna a hordozórakétába. A meteordetektort Tatjana Nazarova, a Vernadszkij Intézet munkatársa készítette. Ez lényegében egy rugókra szerelt fémlap volt, ami minden becsapódást rögzített, legyen az bármilyen csekély erősségű. A kozmikus sugarakat mérő műszert a moszkvai Atomfizikai Intézet munkatársa, Szergej Vernov (1910-1982) fejlesztette ki; léggömbökre szerelt kozmikus sugárdetektoraival már az 1930-as évek óta folytatott kísérleteket.

Amint a szonda gyorsan 20000-30000 km-re távolodott el a Földtől, a rádiójelek segítségével nagyon pontos méréseket lehetett végezni a szonda útirányáról és sebességéről. Ezekből kiderült, hogy az űrhajó nem csapódik be a Holdba, igaz, amerikai társától eltérően, nem is zuhan vissza a Földre. Január 3-án, amikor az egység 113 000 kilométerre járt a Földtől, az űrhajó egy arany-narancsszín nátrium gázfelhőt bocsátott ki, így a csillagászok is megfigyelhették. A felhőt az Indiai óceán fölötti égbolton lehetett megfigyelni, és bizonyságul szolgált, hogy a szonda igencsak megközelíti majd a Holdat.

Egy probléma azért felmerült: milyen nevet adjanak a szondának? Moszkvában az „Első Kozmikus Hajó” néven hivatkoztak rá, mivel ez volt az első űrhajó, ami a szökési sebességet elérve elhagyta a Föld gravitációjának befolyási övezetét. Az oroszok nem szívesen hívták holdszondának, mivel az egyben azt jelentené, hogy be kellene csapódnia a Holdba. Ekkorra már a szuszlovi döntés is kifejtette kártékony hatását. Január 6-án Anatolij Blagonravov a Tudományos Akadémia részéről kerek-perec cáfolta, hogy a Holdba csapódás lett volna a küldetés eredeti célja: az űrhajónak a Hold közelében kellett elrepülnie. A misszió csak utólag, 1963-ban kapta a Luna-1 jelölést. Nyugaton az első három szondát Luniknak hívták, ami a média hatására terjedt el a Luna és Szputnyik nevek rövidítéséből, ezt azonban sosem használták az oroszok. A szovjet űrprogram első jelölései zavarosak és követhetetlenek voltak, de szerencsére nem olyan mértékben, mint a kínai űrprogram esetében.

Január 4-én az Első Kozmikus Hajó mintegy 34 órával a startja után 5965 kilométerre repült el a Hold mellett, majd Nap körüli pályára állt a Föld és a Mars között: 146,4 millió kilométer és 197,2 millió kilométer között. A szonda a Hold felfedezésének drámai nyitánya volt. Olyan helyekre merészkedett a világűrben, ami teljesen ismeretlen volt az emberiség számára. Rádiójeleit 62 órán át vették, ezután valószínűleg lemerült az akkumulátor: ekkor a szonda 600 000 kilométere járt a Földtől.

Az első eredményeket Szergei Vernov és Alexander Csudakov kutatók hozták nyilvánosságra a Pravda 1959. március 6-i számában. További részletekről számolt be Alexander Nyeszmjanov, a Tudományos Akadémia elnöke az Akadémia március 26-28. között megrendezett éves szimpóziumának megnyitóján, még ugyanazon év tavaszán.
Az egyik tapasztalat az volt, hogy semmilyen mágneses mezőt nem észleltek a Hold közelében, jóllehet a tudósok tisztában voltak azzal, hogy valószínűleg még túl messze járt a szonda a Holdtól ahhoz, hogy ennek mértékét meg lehetett volna mérni. A magnetométer jelezte a Föld mágneses terének változásait, ahogy az Első Kozmikus Hajó egyre jobban eltávolodott a bolygótól. A Föld sugárzási öveiről készült térképet leközölték, ebből az derült ki, hogy a bolygótól 24 000 kilométerre a legerősebb a sugárzás, majd mintegy 50 000 kilométerre a Földtől elég alacsony szintre esik vissza.
A második tanulságot a meteordetektor szolgáltatta, ami a gramm egymilliárdod részének megfelelő tömegű port is képes volt kimutatni. Kiderült, minimális esélye van annak, hogy por csapódjon be egy űreszközbe a Hold felé menet, vagy onnan visszafelé jövet.

A harmadik felfedezést Konsztyantin Gringauz ioncsapdái jelentették. Észlelték, hogy a Nap erős löketekben bocsát ki magából ionizált plazmát. Ez a részecske-áramlás gyenge volt, mintegy 2 részecske/cm2/másodperc, mivel a naptevékenység alacsony volt, de az űrhajó ioncsapdái megállapították a „napszél” létezését. Felfedezése az űrkorszak egyik eredménye volt, Gringauz a napszél sebességét 400 km/s-ra becsülte."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Egyre jobban kezd hasonlítani az emberre az a robot, amit emberekkel való közös munkára szántak, és ami ennek során az emberek számára készített szerszámokkal dolgozik. Az emberszabású robotok fejlesztése mögött ez a vezérmotívum húzódhat meg, és Robonaut 2 ennek teljes mértékben megfelel. Becenevén csak R2-nek hívják, 2011 eleje óta a Nemzetközi Űrállomás (ISS) lakója.

R2 meglehetősen zavarba hozna bármelyik földi orvost, mivel emberszerű külseje ellenére a fejét szinte kizárólag látószervekkel zsúfolták tele. A sisakrostélya mögött négy, a látható fény tartományában működő kamera található, ezek közül kettő biztosítja a sztereo látást a robot és kezelője számára, a másik kettő pedig afféle segédkamera. Az R2 szájába egy ötödik, infravörös kamerát szereltek, ami a mélységészlelést segíti. A robot nyaka három szabadságfokú rendszer, ennek megfelelően balra, jobbra, felfelé és lefelé is képes nézelődni. Akárcsak az ember.
Karja nagyjából nyolcvan centi hosszú, kitárva egyik végétől a másikig közel két és fél méter. Tizenkét szabadságfokú robotkeze van: hüvelyujja négy, a mutató és középsőujja egyaránt három-három szabadságfokú, a gyűrűsujja és a kisujja viszont csak egy. Az ujjak egyenként 220 Newton erőt képesek kifejteni. Hét szabadságfokú karjaival bármilyen testhelyzetben megtart 9 kilót – és ez földi körülmények között értendő.
Hátizsákja is van, amibe az áramátalakító rendszer került, ezen keresztül lehet Robonautot a töltőre dugni. Vadabb helyeken – ilyen például egy aszteroida – a hátizsákba a robot akksijai kerülnek.

A fentiekből következik, hogy a robotra mindennél jobban igaz az állítás: a hasával gondolkozik. Mivel a fejét telepakolták kamerákkal, a robot törzse maradt az egyetlen lehetséges hely, ahova még befért a R2 „agya”.
2011-ig csak emberes legénységek jártak a Nemzetközi Űrállomáson, így Robonaut-2 történelmet írt, amikor a Discovery űrsikló fedélzetén 2011 februárjában megérkezett az ISS-re. Ő az első emberszerű robot, amelyik kijutott a világűrbe, és bár elsődleges küldetése kideríteni, mennyire jól viseli-e magát egy emberszerű gép a világűrben, a NASA erősen bízik abban, hogy jó pár fejlesztést követően a robot egy nap talán segíthet az űrsétát végző űrhajósoknak az ISS házkörüli teendői során.

Megérkezését követően 2011 áprilisában került elő a dobozából, és elsőként augusztusban üzemelték be. Noha jelenleg az ISS Destiny laboratóriumában tesztelik, ennél nagyobb mozgástere lesz a jövőben, amikor szépen lassan kinövi a tesztüzemet. Első megbízatása nem volt túl ambiciózus, többek között például az űrállomás kapaszkodóit, fogantyúit tisztogatta. Ez valóban nem összetett feladat, viszont nélkülözhetetlen része az űrhajósok életének, és a legénység sok idejét elrabolta. A robot megfelelő ütemezés szerint halad tanulmányaiban: „gyakorolja” a kapcsolók állítását és a gombok nyomogatását, idővel azonban bonyolultabb feladatok is várhatnak rá. A tervek szerint azonban soha többé nem tér már vissza a Földre.

Az első Robonautot még 1997-ben kezdték fejleszteni. Az alapötlet már akkor is az volt, hogy egy olyan emberszerű robotot építsenek, amelyik képes segíteni az asztronautáknak, ha szükség van pár dolgos kézre. Emellett olyan feladatokat is rá lehet bízni, ami esetleg túlzottan veszélyes lenne egy ember számára, vagy épp ellenkezőleg: mindennapos rutin teendő. A fejlesztésből aztán az R1 sült ki, ami már egy emberszerű prototípus volt. Alapvetően karbantartási feladatokat kapott, kerekekre szerelve azonban hosszú felfedezőutakra is kapható volt.

2006 folyamán az R1-et a legkülönfélébb laboratóriumi- és terepteszteknek vetették alá, hogy meggyőződjenek: mennyire működőképes a „robot segédmunkás”-koncepció. Ugyanebben az évben a General Motors is érdeklődni kezdett a projekt iránt. Ők is kifejlesztették a maguk robotját, de a NASA eredményeit látva a GM felvetette, mi lenne, ha összefognának. 2007-ben egy megállapodás – az ún. Space Act Agreement – aláírásával lehetővé vált, hogy a GM és a NASA összerakja mindenét, és kifejlessze a következő generációs Robonautot.

2010 februárjában aztán lehullt a lepel a közös munka eredményéről, az R2-ről is: ez gyorsabb, ügyesebb, műszakilag jóval fejlettebb volt elődjeinél. A benne rejlő lehetőségeket nemsokára felismerték, így került a Discovery űrsikló utolsó útján az űrállomásra. Ez történelmi lépés volt, mivel ezzel az R2 lett az első emberszerű robot, ami a világűrbe repült. Másrészt viszont folyamatosan fejlődik, ahogy a mérnökök első kézből megtapasztalják, hogy egy emberszerű robot valójában hogyan is boldogul súlytalanságban.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Nekünk, földlakóknak egy Hold jutott, nincs mit tenni: ezt kell beosztani. Ugyanakkor a Naprendszer távolabbi pontjain egész holdkolóniák találhatók. Ott van például a Szaturnusz, amelyik nem kevesebb, mint hatvankét holddal rendelkezik. Ezek között mindenféle összetételű és méretű létezik, közülük páran szinte teljesen jégből állnak, mások sziklásak, illetve a többség a szikla és a jég egyfajta kombinációja.

Némelyek 12 földi óra alatt kerülik meg az óriásbolygót, másoknak ugyanez valamivel több, mint négy földi évig is eltart. Ezek az égitestek a Naprendszer történetének kezdetén jöttek létre. A holdak közül talán a Titán a legismertebb, ez egyben a legnagyobb Szaturnusz körül keringő égitest: a bolygó körül keringő anyag tömegének 96 százalékát teszi ki. Egyes kutatók szerint eredetileg két Titán-méretű holdja lehetett a Szaturnusznak, a másik azonban szétesett, ennek szétszóródott anyagából jöhettek létre az óriásbolygó látványos gyűrűi, valamint a kisebb, belső holdak is. Egy másik elmélet szerint viszont a Szaturnusz eredetileg számos nagy holddal rendelkezett, és közülük kettő összeütközéséből alakult ki a Titán. A teória szerint a durva becsapódás hozta létre azt a törmeléket, amiből a későbbiek során a kisebb holdak is létrejöhettek.
A holdak egy része a Szaturnusz gyűrűinek "repedéseiben" – azaz két gyűrű között – kering, ösvényt vágva maguknak a törmeléktengerben. Mások jóval kijjebb találhatóak, és az égitestek közül jó pár hatással van a többi hold pályájára: a nagyobbak gravitációja rabul ejthette kisebb társaikat, amik aztán a közelükben maradtak.
A Szaturnusz első holdját 1655-ben fedezték fel, majd a következő 200 évben másik hét nagy égi kísérőt is sikerült beazonosítani. 1997-ig a csillagászok tizennyolc Szaturnusz körül keringő égitestre bukkantak rá, a többiek felfedezését az óriásbolygó mellett elsuhanó Cassini űrszonda, illetve a földi teleszkópok fejlődése tette lehetővé.
1847-ben Sir John Herschel csillagász javaslatára a Szaturnusz holdjait a Titánok neve után keresztelték el. Kronosz görög isten – a rómaiaknak Szaturnusz – testvérei háborút indítottak az olimposzi istenek ellen, és vesztettek. Amikor a névadás során elfogytak a Titánok, az újabban felfedezett holdakat a római és görög mitológiai más szereplőiről kezdték elnevezni. Ugyanakkor a Szaturnusznak csak 53 holdját érte az a megtiszteltetés, hogy saját neve lehet, a többieknek egy számsorral kell beérniük.

A Titán a legnagyobb az összes hold közül, nem véletlen, hogy elsőként fedezték fel. Jelenlegi tudásunk szerint ez a Naprendszer egyetlen holdja, ami jelentős légkörrel rendelkezik. A nitrogénből és metánból álló atmoszféra tízszer magasabb, mint a Földé, és az eső ott sem ritka: a Titánon ugyanis metán formájában érkezik az égi áldás. Emiatt aztán a kutatók szerint jók az esélyek arra, hogy élet legyen a felszínén. A Titán nagyobb, mint a Merkúr bolygó, habár nem olyan tömör.
A Dione belső magját egy tömör sziklának gondolják, amit vízjég vesz körül. Felszíne kráterekkel erősen szabdalt, a csillagászok szerint egy ütközés mozdíthatta ki a forgástengelyéből. Egy másik hold, az Enceladus déli sarkán több mint 70 gejzír működik. A jeges égitest egy része időnként megolvad, ilyenkor jeges anyagot lövell ki az űrbe „tigriscsíkjaiból”. A jég apró darabkái együtt maradnak, és belőlük jön létre az óriásbolygó E-gyűrűje. Az égitest jeges felszíne miatt a Naprendszer egyik legfényesebb objektuma.
A főbb holdak közül a Hyperiont fedezték fel utoljára. Ez sem véletlen, mivel elég kicsi, ráadásul rendszertelenül tűnik fel a Szaturnusz árnyékából. Formája inkább egy hosszúkás krumplira emlékeztet, mintsem gömbre, és igencsak elképzelhető, hogy valaha egy nagyobb holdhoz tartozott, amit egy kozmikus ütközés pusztított el. Alacsony sűrűség és porózus felszín jellemzi, becsapódásokban a Hyperionnak is volt része, ezek során anyaga nagy része kivágódott a világűrbe.

A Iapetus felszínén éles a kontraszt a világos és a sötét területek között, ami afféle jin-jang-külsőt kölcsönöz neki. A felszínére hullott sötét szénhidrátok - ezek talán a közeli Phoebe-ről származnak - fokozatosan egyre nagyobb területet borítottak be a felszínén. A Iapetusnak földimogyoróra emlékeztető alakja van, a közepe kitüremkedik, és egy hegylánc fut végig az egyenlítője mentén. Ezen a holdon található a Naprendszer legmagasabb hegycsúcsai közül jó pár.
A Mimas viszont erősen emlékeztet a Star Wars filmek Halálcsillagára: a sziklás holdon egy nagy kráter ásítozik. Ez egy hatalmas ütközés következtében jött létre, de kisebb hegekből sincs hiány: a Mimas a Naprendszer leginkább kráter-sújtotta vidéke, gyakorlatilag egyik kráter a másikba ér. A Szaturnusz főbb holdjai közül a Mimas a legkisebb, de ez kering legközelebb a bolygóhoz, és tartja tisztán a bolygó két gyűrűje közti rést, amit Cassini-résként ismerünk. Anyaga alapvetően vízjég, de a bolygóhoz való közelsége ellenére a felszíne csak nem változik: úgy tűnik, hogy a jég nem olvad el, noha ilyesmi gyakorta előfordul más, távolabbra lévő holdakon.

A Rhea is épp eléggé kivette a részét a meteor-becsapódásokból. Egyik különlegessége, hogy nincs központi magja. Az egész égitest jégből áll, amibe nyomokban sziklák is vegyültek, ettől aztán úgy néz ki, mint egy koszos hógolyó. A Szaturnusz holdjai közül ez a második legnagyobb, de még így is elég apró: mérete mintegy a fele a Föld Holdjának. Légkörében nagyon halványan oxigén is fellelhető, igaz, az atmoszféra 5 billiószor ritkább, mint a Földé, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a Rhea az egyetlen ismert égitest a Naprendszerben,aminek légköre oxigént tartalmaz. (Bár a cikkben ez szerepel, ma már tudjuk, hogy az Europa és a Ganymedes atmoszférájába is szorult némi oxigén.) A Szaturnusz mágneses terének sugárzása oxigént és szén-dioxidot csalogat elő a jeges felszínből. A Tethys a holdak közül az óriásbolygóhoz közelebb található, a hő miatt időnként enyhén megolvad a kráterek és becsapódások egyéb emlékeit kitöltő jeges felszín. Szinte kizárólag vízjégből áll, és a felszíne erősen tükröződik. Egy hatalmas árok fut végig az északi és a déli pólus  között olyan hosszúságban, ami az égitest kerületének háromnegyedének felel meg. A másik felén egy hatalmas kráter éktelenkedik, ami közel kétötöde a Tethys átmérőjének, és közel akkora, mint a Mimas Halálcsillagra hajazó jellegzetes képződménye.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az amerikai asztronauták körében az első tragédia Ted Freeman elvesztése volt: halálát egy vadászgépének ütköző liba okozta. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Valósággal röpültek a hetek, és a Gemini-2 útja egyre csak csúszott – többek között egy villámcsapás, valamint a Cleo, Dora és Ethel nevű hurrikánok Floridába tett heves kiruccanásai miatt. Ezzel borult az egész ütemezés, és végérvényesen elúszott az esélye, hogy a Gemini-3 még az évvége előtt felszálljon, mi pedig semmit nem tehettünk ez ellen. Eközben Deke nyilvánosságra hozta, hogy Jim McDivitt és Ed White lesz a Gemini-4 elsődleges legénységének a tagja, Frank Borman és Jim Lovell pedig a tartalékuk. Mi, újoncok, tisztán láttuk, hogy a Geminire kiadó helyek száma egyre szűkösebb.

Az első jelzés, hogy valaki egy legénységbe került, általában Deke-től érkezett, de egy NASA-technikus is hirtelen betoppanhatott az irodánkba, és közölhette, hogy el kellene utaznunk a massachusetts-i Worcesterbe, egy szkafanderes ruhapróba erejéig. Egy méretre szabott szkafander elkészítése egyben azt jelentette, hogy jó kilátásunk volt egy küldetésre, vagy arra, hogy egy tartaléklegénységbe kerüljünk - ennek tényét a megfelelő időben hivatalosan is bejelentik. Természetesen, mindez nagyon visszafogottan, a háttérben történt. Attól ugyanis különösképp nem jönne az ember izgalomba, ha csak úgy fel kellene utazni Woosterbe, ahol aztán varrónőket és szabókat szabadítanak rá.

A kiképzés során mi, tizennégyen elképesztően keményen dolgoztunk. A csipkelődések, ösztönös megérzések, és az általunk nyújtott teljesítmény alapján csoportokra váltunk. Mindannyian együtt dolgoztunk, de barátságok is szövődtek: a kis dolgok számítottak. Ez napnál világosabban kiderült számomra, amikor Deke és Al megkért minket osztálytársaink bizalmas kiértékelésére. Ez némi pszichológiai érzéket is igényelt, mivel én a fiatalabb asztronauták közé tartoztam, és némiképp bizonytalan voltam abban, hogy miként ítélhetnek meg mások. Persze, egy percig sem hagytam, hogy bárki észrevegye rajtam ezt a bizonytalanságot. Egy hivatalos kérdőíven a Tizennégyek közül automatikusan az első helyre soroltam volna magamat, legyen szó bármilyen kategóriáról is. Szerintem a többiek is ugyanezt tették volna.

A valóságban azonban más volt a helyzet. Négy srác a repülési tapasztalat terén egyértelműen kimagaslott közülünk: Dave Scott, Dick Gordon, Charlie Bassett és Mike Collins. Arra számítottam, hogy ezek a veterán berepülő pilóták kapják majd meg közülünk az első küldetéseket.
A listám alján Rusty Schweickart, Walt Cunningham és Buzz Aldrin neve szerepelt. Ők ugyan egytől-egyig tapasztalt pilóták voltak, de inkább kutatóknak tartotta őket mindenki. Rusty egy tiszteletet hírből sem ismerő értelmiségi volt, aki egy kis vöröshajú srác mintájára, kezében hegyes tűvel csak egy léggömbre várt, amit kipukkaszthat. Aldrint „Dr. Űrrandevú” néven ismertük, mivel ez volt az egyetlen téma, amiről beszélni lehetett vele, és ez alól még a kávézás sem számított kivételnek. Cunningham mindent elkövetett azért, hogy kilógjon közülünk – a Wall Street Journalt olvasta, amikor szétültük a seggünket az osztályteremben, illetve Porschét vezetett Corvette helyett. Talán a fenti idegesítő szokása miatt nem repülhetett soha a Holdra.

Mi, maradék heten alkottuk a középmezőnyt minden különösebb rangsor nélkül, és őszintén szólva nem tudtam eldönteni, hogy Gene Cernan közöttük hol helyezkedik el. Valószínűleg Bassett, Collins, Gordon és Scott mögött. Remélhetően talán Aldrin, Schweickart és Cunningham előtt. Talán pont a csapat közepén. Reálisan szemlélve a dolgokat, elérhetetlennek tűnt, hogy helyet kapjak az egyik Gemini fedélzetén – és egyre inkább annak tűnt. Afféle marginális hős voltam.

Miközben a Gemini-2 startja folyamatosan késett, az Egyesült Államok hivatalosan is kinyitotta Pandora szelencéjét, amit Vietnám néven vált később ismertté. Júliusban az USA rombolói azt állították, hogy észak-vietnámi hajók támadtak rájuk a Tonkin-öbölben, és ez jó ürügy volt Johnson elnöknek és a Kongresszusnak arra, hogy megmutassa délkelet-ázsiai jelenlétünket. LBJ a republikánus Barry Goldwater ellenében épp újraválasztási kampányt folytatott, harcias politikájának következtében az amerikai fegyveres erőket elképzelhetetlen mértékű csapás érte.
Baldy, Skip és még páran a korábbi századomból rövidesen az események sűrűjébe csöppentek, de fel sem merült bennük, hogy találatot kaphatnak. Épp ellenkezőleg. Sokkal inkább az aggasztotta őket, hogy ez a kis csetepaté nem tart majd elég ideig ahhoz, hogy rákapjanak a dolog ízére. Az amerikai légierőnek mindössze párszor el kell náspángolnia Észak-Vietnámot. Baldy és Skip később elmesélte, miként taktikáztak a pilóták annak érdekében, hogy az Észak-Vietnámra az első légicsapásokat mérő egységek valamelyikébe kerüljenek. Attól féltek ugyanis, hogy ha az első bevetésekről lemaradnak, az egész lövöldözés véget ér, mielőtt még egyáltalán részt vehettek volna a harcban. Tévedtek. Vietnám úgy nyelte el az amerikai repülőket és pilótákat, ahogy a szivacs szívja fel a vizet.

1964 augusztusában Barbarával a Nassau Bay Drive-on a Bahama-fokra autóztunk, majd a Nassau Öböl Yacht Klub közelében jobbra kanyarodtunk a Barbuda Lane-re, ezután pedig megálltunk vadonatúj, általunk megálmodott házunk parkolójában: a kis, barna kőből épült bungaló a mennyország egy szeletét jelentette számunkra. Az évek alatt a ház előtti lejtőre gyepet telepítettünk, felépítettünk egy garázst is a telek jobb oldalán lévő fa környékére. A házat betonterasszal is megtoldottuk, és egy mellmagasságig érő grillező-helyet is kialakítottunk. A vesealakú úszómedence, a bár, a hat fenyőfa, ami sorfalat állt a behajtó mentén, valamint a virágágyások mind-mind elhitették velünk, hogy úgy élünk, akár a filmcsillagok, ráadásul, a szomszédság is szépen gyarapodott. Egy filigrán fakerítés választotta el házunkat Roger és Martha Chaffee velünk szomszédos otthonától. Gyerekek rohangáltak mindenfelé, akik majd együtt járnak általános iskolába, és cseperednek fel. Úgy tűnt, hogy idilli körülmények között létezünk, azonban a biztonság és elszigeteltség hamis illúzióját egy meleg októberi napon tizenegy óra körül porig rombolta egy esemény.

Ted Freeman, aki évfolyamunk hallgatagabb tagjai közé tartozott, egy rutinrepülést hajtott végre az Ellington Légibázis közelében egy T-38-as fedélzetén – ezt a gépet több, mint jól ismerte. A T-38-as fejlesztésében berepülő pilótaként vett részt, a gép minden egyes kapcsolóját és műszerét kívülről ismerte, és akár csukott szemmel is képes lett volna repülni vele. Amikor épp a leszálláshoz készülődött, egy liba nekicsapódott a fülketetőnek, betörte azt, és a nehéz plexiüveg darabjait beszívták a hajtóművek. A gép egyre alacsonyabbra került, miközben Ted próbálta visszaszerezni az irányítást a repülő fölött, majd végül feladta, és kiugrott. Az ejtőernyőjének nem maradt már elég ideje arra, hogy megfelelően kinyíljon: a gép lezuhant, Ted pedig az amerikai asztronauták közül elsőként halt meg. És nem ő volt az utolsó.

Egy barát elvesztése miatt az egész űrprogramnak keserű szájíze lett. Persze, benne volt a pakliban, hogy valaki esetleg meghal a Hold felé menet. Na de, egy madár miatt meghalni, amikor már szinte otthon vagy? Nem tehettünk mást, minthogy végső tiszteletadásban részesítettük Tedet, amikor eltemették Arlingtonban, majd folytattuk a munkát.

Rengeteg teendő várt ránk, mivel Freeman tragédiája nem az egyetlen fekete nap volt 1964. októberében. Az oroszok ismét támadásba lendültek, és miközben mi épp egy második, ember nélküli Gemini tesztjével bajlódtunk, nekik sikerült valahogy három kozmonautát bezsúfolni ágyúgolyónyi űrhajójukba, amit aztán ki is lőttek. A szovjet űrprogramon belül is kritikát váltott ki az a terv, hogy három embert küldjenek a világűrbe. Az elképzelés leghangosabb kritikusa egy vezető mérnök volt, aki nyíltan beszélt a lehetséges veszélyekről is. Végül azzal fogták be a száját, hogy bekerült a legénységbe. Ugyanaz a mérnök, aki korábban még a küldetés ellen foglalt állást, most mohón kapott a lehetőségen.

A Voszhod-1 igazából nem volt több egy újabb szovjet médiaattrakciónál: semmi újat nem tett hozzá az űrrandevú és dokkolás furfangos tudományához, ami elkerülhetetlen a holdutazás során. Szemünk elől ugyan rejtve, de a szovjet vezetés körében nagy volt a zűrzavar, és a Kreml falain belül valószínűleg ez az űrrepülés volt az utolsó nyilvános PR-móka. Egy hónappal azelőtt, hogy Johnson megverte Goldwatert a Fehér Ház megtartásáért folytatott küzdelemben, Nyikita Hruscsovot a mi jó öreg, rettegett vetélytársunkat megfosztották hatalmától.
Kennedy és Hruscsov egyaránt lelkesen támogatták országuk űrprogramját. LBJ gyorsan magáévá tette JFK ember holdraszállásával kapcsolatos terveit, de mi, akik az űrprogramban dolgoztunk, azt tapasztaltuk, hogy érdeklődésének középpontjába egyre inkább Vietnám és költséges Great Society programja került. Emiatt aztán azon kezdtünk töprengeni, hogy vajon az új szovjet vezetők is Hruscsovhoz hasonló elkötelezettséggel közelítenek-e majd az űr felé. Úgy is történt."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...