Ha valamelyik asztronautának kedve szottyant a szexre, elég volt csak nyitva hagyni a hotelszoba ajtaját, és az jó eséllyel pár percen belül már egy gyönyörű lány mögött csukódott volna be. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ránk köszöntött 1965, és január közepén végre sikerült a Gemini-2-t elemelnünk az indítóállásról egy mindössze tizennyolc perces sikeres próbaút erejéig; a küldetés során én még mindig a Tartályok nyomásértékeit figyeltem. A munkám abban a pillanatban véget ért, amint a hordozórakéta üzemanyaga elégett, és ettől kezdve hátradőlve figyelhettem, hogyan dolgoznak az igazi profik a Küldetésirányításban. A hely úgy zúgott, mint egy gépezet, a nagy terem csordultig volt önbizalommal: minden problémát meg tudtak oldani. A következő hónapban Deke bejelentette, hogy a Gemini-5 parancsnoki székében Gordon Cooper ül majd, Pete Conrad lesz a pilóta, Neil Armstrong és Elliot See pedig a tartalékuk. Újabb négy hely elkelt, és a Tizennégyek közül ismét senki nem került egyetlen legénységbe sem.

A Voszhod-2 március 18-i startja adta meg a választ arra a kérdésre, hogy vajon a szovjetek elvesztik-e lendületüket Hruscsov megbuktatása után. Az űrhajó úgy nézett ki, mint egy acél tekegolyó, aminek egyik oldalából egy hatalmas, összecsukható cső áll ki. Tagadhatatlan volt a hasonlósága egy gigantikus porszívó csővével. Ennek mindkét végén egy-egy ajtó volt, amitől ez a fura izé zsilipkamrává változott. Alekszej Leonov kozmonauta, a legtökösebb férfiak egyike, nyomás alá helyezte primitív szkafanderét – a művelet során még egy mezei gumigyűrűt is felhasznált – majd kinyitotta az űrhajó ajtaját, bekecmergett a csőbe, bezárta az ajtót maga után, és kiszökkent a zsilipkamrából. Amikor kinyitotta a cső másik oldalán lévő ajtót, valóságos dugó módjára pattant ki. Leonov tizenkét percet töltött a világűrben, ezzel ő lett az első ember, aki űrsétát hajtott végre.

Sok évnek el kellett telnie, mire megtudtuk, hogy Alekszej  kis híján belehalt az űrsétába - még mielőtt visszatuszakolhatta volna magát a Voszhodba. Amikor ugyanis fejjel előre visszamászott az ormányszerű csőbe, beragadt, és nem tudott megfordulni, hogy hermetikusan bezárja a külső zsilipajtót. Mindaddig viszont nem lehetett nyomás alá helyezni a zsilipkamrát, amíg az ajtó nyitva volt - és az űrhajóba sem térhetett vissza. Csak a szkafander nyomásának részleges csökkentésével tudta Alekszej kiszabadítani magát annyira, hogy visszavergődjön a biztonságba. Ettől függetlenül az oroszok ismét lenyomtak minket.
A küldetésnek nem csak a PR-értéke volt hatalmas, mivel bebizonyították, hogy képesek az űrsétára, ami az orosz tervek ismeretében a holdutazás nélkülözhetetlen eleme volt számukra. Ha tudtam volna, mi vár rám, jóval több figyelmet szenteltem volna Alekszej kis kiruccanásának.

1965. március 23-án én ismét a „Tartályos” poszton voltam, a régóta várt Grissom-Young páros Gemini-3-as startjánál. Sikeres küldetés volt, mégha csak három földkörüli keringésből állt is. Bebizonyította, hogy a szerkezet működőképes, és, hogy egy pilóta is képes manőverezni az űrhajót. Ez műszaki oldalról örvendetes tény volt, a misszió azonban másképp tett szert hírnévre. John Young és Wally Schirra összeesküvést szőttek, és egy marhahúsos szendvicset csempésztek a fedélzetre Wolfie cape-i csemegeboltjából. Amikor John a szendviccsel meglepte Gust, és megosztotta vele, morzsák kezdtek lebegni mindenütt. A szendvicset rohamtempóban elcsomagolták, az apró darabokat pedig összegyűjtötték - mielőtt még rövidre zártak volna egy áramkört. Semmit nem lehet egy űrhajó fedélzetére vinni anélkül, hogy alaposan le ne teszteljék előtte, milyen hatása lehet a küldetés kimenetelére, és ez alól még Wolfie szendvicse sem számított ez alól kivételnek. A sajtó legalább olyan vehemenciával foglalkozott a sztorival, mint magával a küldetéssel, és Grissom, Schirra és Young osztályrésze pedig valóságos hivatali pokoljárás lettt. Aztán, szerencsére, elcsitult az ügy.

Azon a nyáron az első amerikai harcoló alakulat hivatalosan is Vietnám felé vette az útját, miközben a Tengerészgyalogság Da Nang partjainál viharzott partra, ahol jégkrém-árusok és fotósok várták őket. A Vietnámba vezényelt amerikai katonák létszáma az év végére elérte a 200 ezret, és a Ia Drang-völgyi véres ütközet fényesen bebizonyította, hogy azok a kis emberkék megtorpanásra kényszeríthetnek minket. A vietkong és az észak-vietnámi erők által az amerikaiak ellen indított támadásokra hatalmas bombázással felelt az Egyesült Államok a Rolling Thunder Hadművelet keretében, ami napi nyolcszáz tonna bomba, rakéta ledobását jelentette Észak-Vietnámra az elkövetkező három és fél év során.

A Constellation repülőgép-hordozó legénységéből bizonyos Everett Alvarez Jr. nevű haditengerész pilóta volt az első, akit kilőttek, és a Hanoi Hilton néven elhíresült börtönbe hurcoltak. Ő csak az első volt a mintegy 600 amerikai repülős közül, akik Vietnámban estek hadifogságba. Az első támadások alkalmával vált hadifogollyá a Haditengerészeti Posztgraduális Iskolából barátom, Bob Schumacher is. Ugyanennyi szerencsével a biztonságot jelentő Texasban is lehetett volna velünk, asztronautákkal. Ilyen a sors játéka.

Eközben Houstonban Tracy 1965-ben lett két éves. Barbara nem csak beilleszkedett a közösségbe, de egyre inkább előtérbe került, mint asztronauta-feleség. Épp olyan jól hozta a szerepet, mint bárki más, és teljesjogú társam lett karrierem építése során. Márciusban négy napra a Cape-re érkezett, rögtön a Gemini-3 startját követően, és így körbevezethettem őt otthontól távoli otthonomban, a rejtélyes homokkal borított városban, ahol a „rakétaemberek” dolgoztak.
De nem lehetett ott a start idején, mégpedig egy kimondatlan és íratlan szabály miatt nem: az asztronauta feleségeknek ilyenkor houstoni otthonukban kellett lenniük, ahol a háztartást vezették, és mosolyogtak a fotósoknak. Ez igazságtalanság volt velük szemben, de azért nem véletlenül alakultak így a dolgok.

Először is ott volt Deke, aki úgy gondolta, hogy a feleség jelenléte elvonja az ember figyelmét a munkáról. Mivel sosem tudtuk, Deke mi alapján választja ki, hogy kik repülhetnek a világűrbe, egyikünk sem akarta rontani az esélyeit a kimondatlan elvárások esetleges megszegésével.
Másodsorban a kialakult gyakorlat másik oka feleségünk „megkímélése” volt. A NASA nem akarta, hogy az asztronauták felesége végignézze a tragédiát, ha valami balul sülne el az indítóálláson. Nem vették figyelembe, hogy a feleségünket épp annyira felzaklatta volna a dolog, ha történetesen Texasban, egy képernyőn nézi végig a tragédiát.
És volt még egy ok, amiért a feleségek nem lehettek a Cape-en, és ez az űrprogram kezdetére nyúlt vissza, még a Mercury-program repülései előtti időkre: ez pedig nem más volt, mint a szex. Rengeteg csinos hölgy álmodozott egy hős űrhajósról, és közülük sokan bármit megadtak volna azért, hogy egy éjszakát eltöltsenek egy asztronauta társaságában. Utóbbiak közül páran képtelenek voltak ellenállni az erős kísértésnek.

Az asztronauták jelentették a városban a legnagyobb attrakciót, mielőtt a rock-koncertek a szex, a drogok és a rock and roll ünneplésének állomásává váltak volna. Mindannyian jóképű, keményen bulizó pilóták voltunk, akik mágnesként vonzották a hölgyeket. Ha valamelyik asztronautának kedve szottyant a szexre, elég volt csak nyitva hagyni a hotelszoba ajtaját, és az jó eséllyel pár percen belül már egy gyönyörű lány mögött csukódott volna be.
Az asztronauta-feleségek Texasban maradtak, Florida pedig egy határtalan játszótér volt a Cape édes örömeivel megszórva. Ha feleségünket és a gyerekeket Floridába akartuk hozni, előbb Deke-től kellett engedélyt kérni, de a többi asztronautának is szólni kellett ez irányú terveinkről.

Mindenki másképp kezelte a helyzetet: egyesek tartózkodtak a lehetőségtől, de a lehetőség minden kétséget kizáróan adott volt. Közülünk volt, aki úgy tartotta, hogy minden tizennyolcadik életévét betöltött lány egyúttal jogot szerez arra, hogy az ő ágyába feküdjön, és lehetőség szerint megpróbált minél többet közülük be is fogadni. Az egyik asztronauta halála a protokollosokat dilemma elé állította: míg a gyászoló feleség ott állt a sír mellett, egy haver diszkréten elhozta a temetésre az elhunyt barátnőjét is.

A hatvanas évek közepén mindez persze fű alatt zajlott. Egyik asztronauta sem vált el, mivel egy ilyen botrány beláthatatlan következményekkel járhatott volna a karrierjére nézve. A feleség és a férj is kieshetett a pikszisből. Egy-egy ital mellett, az asztronauták együtt sajnálkozhattak egy-egy elfuserált házasságon, de ezek a beszélgetések mindig ugyanoda lyukadtak ki: Együtt kell maradni! Ne állítsd Deke-et kész helyzet elé!
Az asztronauta-feleségekhez persze eljutottak a pletykák, közülük azonban jó páran egyszerűen nem akartak tudni a Cape édes oldaláról. Barbara is közéjük tartozott. Otthon sosem került szóba a téma. Így volt a legbiztonságosabb ez a potenciális aknamező. Idővel aztán ez megváltozott."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.