A Gemini-programban az űrsétán magatehetlenné váló űrhajóst társának le kellett vágni az űrhajóról, be kellett csuknia az ajtót, majd egymagában  vissza kellett térni a földre. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A lábaimat beleerőltették abba a merev, fémmel borított nadrágba, a karjaimat pedig a „kitinbáb” ujjrészébe. Megpróbáltam behajlítani ujjaimat, de gyorsan szembesültem a kézügyesség hiányával, ami a szkafander viselésével járt együtt – még leeresztett állapotában is. Az extra szigetelés miatt vastagabb volt, mint Tomé, ez majd a szélsőséges hőmérsékletektől hivatott megvédeni engem az űrsétám során.
A szkafander felvétele csöndes, technikai ügy volt. Nem volt dicsőség, sem ünneplés, az eseményt csak a nyögések kísérték, ahogy magunkra erőltettük a méretünk után készített sokrétegű öltözetet. Bár sokszor volt már rajtam, aznap mégis másnak tűnt. A ruha minden ránca, anyaga és illata életre kelt, mintha a ruha szövése beleégett volna a bőrömbe.
Az egyik technikus épp egy pohár narancslevet adott nekem, amikor Deke megjelent, és annyit mondott: „Tom, beszélnem kell veled négyszemközt.” Ránéztem T.P-re, aki egy vállrándítás után követte Deke-et a másik szobába. Tartottam ettől a kis megbeszéléstől. Mindössze pár óra volt hátra az indításig, a főnök pedig négyszemközt akar beszélni az űrhajó parancsnokával? A téma nem az űrrandevú lehetett, sem az időjárás, vagy valamilyen műszaki kérdés, mert abba engem is bevontak volna. Mivel előző este beszéltem Barbarával, tudtam, hogy otthon minden rendben van. Így hát rólam kellett beszélniük. Deke talán emlékeztette Tomot arra, hogy én még mindig csak egy kezdő vagyok, ez a lehetőség azonban vérig sértett. A francokat kezdő! Asztronauta vagyok, és ha nem bíznak bennem, akkor mi a fenéért állok itt ebben az idióta ruhában? Amikor visszatértek, mindketten úgy tettek, mintha mi sem történt volna.
„Mi volt ez az egész?” – kérdeztem Tomot visszafogottan.
„Minden rendben, Geno. Nem nagy ügy.”

Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy külön-külön elárulják nekem, miről is diskuráltak egymással. Nem volt túl bonyolult dolog. A rám váró űrséta nagyon veszélyes volt, és komoly eshetőség volt arra, hogy az űrhajón kívül valami előre nem látható dolog történjen a rakétákkal felszerelt hátitáskával, vagy a pórázzal, ami az űrhajóhoz rögzít engem, én pedig esetleg magatehetetlenül lógok majd a végén.
Deke azt javasolta Tomnak, hogy ebben az esetben vágjon le engem az űrhajóról, csukja be az ajtót, és nélkülem térjen vissza a földre. Nem könnyű döntés. Motyogó barátom pont a megfelelő választ adta: ő a küldetés parancsnoka, és Thomas P. Stafford személyesen dönti majd el mit tesz egy ehhez hasonló vészhelyzetben - nem pedig valaki a földről mondja meg, mi legyen – beleértve Deke Slaytont is.
Nem igazán volt ínyemre, hogy egy Cernan-Szatellitté váljak, de már jóval korábban tudatosult bennem, hogy ez a lehetőség bizony valós volt. Tudtam, hogy Tom képtelen lenne visszatuszkolni engem az űrhajóba, ha én nem tudom kihúzni magamat a csávából. Mindent megtenne a megmentésem érdekében, de végül ott kellene hagynia, mivel nem volt más lehetőség. Mindketten tudtuk ezt, benne volt a pakliban.

Sisakjaink a helyükre kerültek, beindították az oxigén-ellátást, és ezzel a továbbiakban nem tapinthattuk, szagolhattuk vagy hallhattuk a külvilágot. Tommal mi ketten minden más földi teremtménytől különbözőek voltunk aznap. Tiszta oxigént lélegzünk az elkövetkező három órában, hogy megszabaduljunk a szervezetünkben lévő nitrogéntől, ami vérünkben a hirtelen magasságváltozás miatt buborékokká alakulhat – hasonlóképp a keszonbetegséghez, ami búvároknál fordul elő, ha túl gyorsan emelkednek a felszínre.
Nincs több kommunikáció, még csak rádiókapcsolat sincs, amíg az űrhajóban nem leszünk. A következő negyvenöt percben a lakókocsi ülésein bepólyázott múmiák voltunk, miközben lassan lélegzünk, és felkészülünk arra a világra, amiben három napot töltünk majd. Számomra mindeddig ismeretlen csönd vett körül. Mindössze az oxigén sziszegett, csupán a belégzés, és a kilégzés hangja hallatszott. Semmi más. Ebben a különös csöndben magamra maradtam a gondolataimmal, és arról tűnődtem, hogy hova készülök indulni, szinte hallottam, ahogy a szívem dörömböl. Egy rakéta tetejére ülök, ami a világűrbe repít, egyenesen a történelemkönyvek lapjaira. Ha féltem is, ez nem tudatosult bennem, annyira izgatott voltam.

Segítettek felállni, majd a hordozható oxigéntartályokra kötötték a szkafandert, és ezzel – akárcsak a bábban kifejlődő pillangók – mi is átalakultunk. Már asztronautákként kacsáztunk ki a mikrobuszból, az űrkorszak hőseiként: a fényképezőgépek kattogásai és a vakuk villanásai döbbentettek rá arra, hogy a világ szeme kettőnkön van.
Mintegy fél kilométerre a 19-es indítóállástól élettelenül és titokzatos csöndbe burkolózva várt ránk a Titan, mintha titkot rejtene. Jóval nagyobb volt, mint a Mercury-asztronauták által használt Atlas- és Redstone-rakéták, de jóval nagyobb súlyt is kellett jóval magasabbra juttatnia. Úgy tűnt, mintha Gemini-űrhajónk bizonytalanul egyensúlyozna ott fönn, a rakéta legtetején.
A világos narancsszínűre festett indítóállványzaton nem volt tömeg, csak a munkájukat végző technikusok: pár mosolyt és egy-két felfelé mutató hüvelykujjat leszámítva nem foglalkoztak velünk. Nem mi voltunk az első asztronauták, akikkel találkoztak.
A zajos lifttel emelkedve néztük, ahogy a magas rakéta fénylő fémborítása csigalassúsággal elmászik mellettünk. Ezután az átjáró következett; a fémrácsok négyzetalakú lyukain át lenézve egyenesen a mélyen alattunk elterülő földet láthattuk. Egy kis ajtón át a Fehér Szobába, a steril zónába érkeztünk, Günther Wendt birodalmába, aki peenemünde-i menekültként az űrhajó utolsó simítását végző személyzetet vezette.
Odabenn mindenki hosszú, fehér kabátot és fehér sapkát viselt, beleértve tartaléklegénységünk tagjait, Jimet és Buzzt is. Temetkezési vállalkozókhoz hasonlítottak.

A Gemini-űrhajóba beszállni olyasmi volt, mintha egy hatalmas fémfűzőt vennénk magunkra. Egyetlen centi szabad hely sem volt, és emiatt Tommal nem nagyobb helyre zsúfolódtunk be, mint amennyi napjaink kisméretű kompaktjainak első ülésén van. És még ezt is meg kellett osztani a kisebb hűtőszekrény méretű műszerfallal. Kettőnknek kevesebb helye volt, mint amennyi a Mercury-programban egyedül repülő asztronauták rendelkezésére állt. Még ideális körülmények között is problémás volt beszállni az űrhajóba.

A temetkezési vállalkozók besegítettek az ajtón, mi pedig belepasszíroztuk magunkat üléseinkbe. A hátunkon feküdtünk, és a méretes szkafander még a legapróbb mozdulatot is megnehezítette, noha még puhák voltak: még csak nem is voltak felfújva. Az acélszálakból szőtt gatyámtól a lábaimat meg sem tudtam mozdítani. A technikusok beszíjaztak minket, rákötötték az oxigénellátáshoz és a kommunikációhoz szükséges vezetékeket az űrhajó rendszereire, majd óvatosan beélesítették a veszélyes katapultüléseket. A gép részévé váltunk.

Günther vastag, feketekeretes szemüvegén át szemügyre vett engem, és még egyszer körülnézett az űrhajó belsejében. Amikor semmi kivetnivalót nem talált, megpaskolta sisakomat, és felfelé fordított hüvelykujját megvillantotta előttem, ami a tradicionális jószerencse áldomás részét képezte: ennek során minden asztronautának durva német akcentusával egy „Isten óvjon” [Godspeed] felkiáltással kívánt jó utazást. Ezzel rám csukták az ajtót, majd kívülről bezárták. Egy klausztrofóbiásnak nincs semmi keresnivalója sem az űrprogramban. Tommal kettesben úgy ültünk ebben a koporsó-szerű űrhajóba hermetikusan bezárva, mint két hering a konzervdobozban. Mocorogtam, hajlítgattam a tagjaimat, pózt váltottam, megpróbáltam elrendezni szkafanderemet, nehéz alsóneműmet, hosszú jégernadrágomat, kesztyűimet, csizmáimat és sisakomat, hogy némi komfortérzetem legyen. Mindhiába. Természetesen rövidesen olyan helyeken viszketett a bőröm, ahol nem vakarhattam meg. Lélegeztük az oxigént, figyeltük a rádióforgalmazást, és vártunk. A reggeli fény beömlött két kis ablakunkon. Semmi mást, csak a kék eget láthattuk. Bezártak egy üzemanyaggal töltött hordozórakéta tetején lévő kis űrhajóba, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Repülni fogok. A gyakorlással töltött hónapjaink után minden ismerős volt, azzal a különbséggel, hogy ez többé már nem szimuláció volt, hanem maga a valóság."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Gene Kranz egyből a mélyvízben találta magát, amikor csatlakozott az űrprogramhoz. Mivel az űrrepülés módszertanáról még senki nem írt könyvet, ezeket is nekik kellett megírni menet közben. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Szputnyik sokkolta a nemzeti büszkeséget: az oroszok juttatták az első tárgyat a világűrbe, amivel az amerikaiakból kisebbségi komplexust és a teljes védtelenség érzetét váltották ki egy olyan korban, ami a Hidegháború legfeszültebb időszakának számított. Ebből jött létre a „rakétahátrány” az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.

Évekkel később jöttünk rá, hogy ez a hátrány csak egy titkosszolgálati mítosz volt. De a Szovjetunió valóban előttünk járt az űrversenyben, amit ezzel a kisméretű, inkább primitív műholddal hatásosan elindított. Az ellenfelünk által fejlesztett rakéták nagyobb tolóerővel és súlylökő képességgel rendelkeztek – a katonai szóhasználatban ez ballisztikus rakétákat jelentett, amik nehezebb robbanófejet nagyobb távolságra tudtak „kilökni”, mint saját arzenálunkból bármi.

A kis gömb által sugárzott „bip-bip”-rádiójelek következményei messzire mutattak, ahogy a Szputnyik akadály nélkül suhant az űrben. Többek között a hatására jött létre egy nagy volumenű, szövetségi oktatás-finanszírozó program, amire főképp „A Nemzeti Védelmi Oktatási Törvény” néven hivatkoztak. A célja az volt, hogy ösztönözze a matematika és a természettudományok magasabb szintű oktatását, és országszerte szélesebb körben kezdjenek el a diákok idegen nyelveket tanulni. Az alvó óriás hirtelen felriadt álmából.
 
A Szputnyik másik közvetlen utóhatása az 1958-as Nemzeti Űrtörvény megalkotása és a NASA létrehozása volt. Számomra logikus lépésnek tűnt, hogy az X-15-ös rakétameghajtású repülőgépek után a világűr következik. A gond az volt, hogy első lépéseink viszonylag apró szökellések voltak. Mindezek a tényezők szerepet játszottak abban, hogy csatlakoztam ehhez a magzati állapotban lévő programhoz. Finanszírozását aprólékosan szabályozták, és meglehetősen kis költségvetésből kellett kijönnie – a programban résztvevőknek kész anyagi csőd volt. Nem hiszem, hogy akkoriban feltűnt nekem, hogy mennyire magával ragadott a verseny okozta izgalom és kihívás. Azt sem sejthettem, hogy milyen izgalmas és veszélyes, frusztráló és ösztönző lesz az első futamban részt venni. Mindenki egyetlen álmot üldözött, és ennek érdekében olyan keményen dolgozott, hogy a NASA-alkalmazottak, a beszállítók, a startszemélyzet és a küldetésirányítás egyetlen erős szervezetté vált.

Cooper a Mercury Irányításnál tett ki engem, ahol az űrprogramból odalenn, a Cape-en általam ismert egyetlen ember fogadott Paul Johnson személyében. Egy mindenes volt, aki a Western Electricnek dolgozott. A Bendix egyik alvállalkozójaként a cég feladata az irányítóközpont és az űrhajók útját megfigyelő követőhálózat kiépítése volt. A Western Electrichez tartozott a radarok, a telemetria (rádiójelek küldése és fogadása a föld és a rakéta illetve az űrhajó között, amikből megtudtuk, hogyan működnek a dolgok a fedélzeten – vagy épp hogyan nem működnek), az irányítópultok és a kommunikáció. Ezek kardinális rendszerek voltak, amit Western Electric gyorsan ki is használt azzal, hogy hatáskörébe vonta a teljes üzemeltetést, a kiképzést, karbantartást és a hálózati kommunikációt is.

Paul felelősségi köréhez képest meglepően fiatal volt. Veleszületett érzéke volt ehhez a példátlan fejlesztéshez és a technológia kidolgozásához. Műszaki leírásokat és tesztek során követendő eljárásrendeket írt, és megcsinált mindent, amire szükség volt, hogy a történelem legnagyobb kiterjedésű tesztkörzetét ellenőrzés alatt lehessen tartani: mégpedig azt, amelyik az egész bolygóra kiterjedt.

„Kraft mondta, hogy idejössz” – üdvözölt engem mosolyogva – „én pedig arra gondoltam, hogy segítek neked.” A következő két napban Johnson alaposan felkészítést adott a küldetésirányítás művészetéből. Ő maga az előző héten érkezett a Cape-re, és a személyzet struktúrájáról és működéséről írt épp kézikönyvet. Ezt odaadta nekem azzal, hogy fejezzem be a Mercury Control normál üzemi eljárásrendjét, így például azt, hogyan ellenőrizzük a kijelzőket és a kommunikációt, meg kellett határoznom a távírón való kommunikáció rendjét, illetve részletekbe menően azt, hogy miként kérjünk adatokat a technikusoktól (udvariasan, de gyorsan).
Rövidesen Paulra, mint őrzőangyalomra kezdtem tekinteni. Attól a pillanattól kezdve, hogy belefolytam a munkába, úgy tűnt, hogy mindenhol jelen volt – bármit is tettem, bárhol is voltam. Mindig a stresszes időkben jelent meg, én pedig örömmel fogadtam. Miközben rákaptam ennek az önmagát felépítő programnak az ízére, Marta a motelből egy új házba költözött a virginiai Hamptonba. Ez volt az ötödik költözésünk a házasságkötésünk óta eltelt négy év során: Dél-Karolina, Texas, Missouri, Új-Mexikó után most Virginia következett. Két és fél éves kislányunk, Carmen, Texasban született, a tizennégy hónapos Lucy viszont már Új Mexikóban. A legtöbb hadseregnél szolgáló családhoz hasonlóan ők is készen álltak bármikor, bármire.

A Space Task Group startot felügyelő csapatát hosszútávon a Cape-en helyezték el, így segíthettek a tesztek során, valamint a rakéták és a kapszulák átadásánál. A küldetésirányító csapat, ahova ekkoriban kerültem, az asztronauták, a mérnökök és az adminisztratív állomány a Langley Légibázison voltak, és minden küldetésre a Cape-re utazott. Alig két hete dolgoztam Virginiában, ami túl rövid idő volt ahhoz, hogy kitapasztaljam a hierarchiát. Kraft odajött az asztalomhoz, és azt mondta: „Mindenki le van foglalva. Nincs senki más segítségem rajtad kívül. Az első Redstone-startjára készülünk. Azt szeretném, ha leutaznál a Cape-re, megismerkednél a tesztelést végző csapattal, és írnál egy forgatókönyvet a visszaszámlálás menetéről. Aztán írhatnál pár küldetésre vonatkozó szabályzatot is. Hívj fel, ha végeztél, és idejövünk, hogy elkezdjük a betanítást.”

A döbbenet kiült az arcomra, miközben Kraft folytatta: „Megmondom Paul Johnsonnak, hogy találkozzon veled a Mercury Irányításnál, és segítsen neked.” Miközben beszélt, Kraft egyenesen a szemembe nézett. Főképp azért kaptam ezt a megbízatást, mert én voltam szabadon bevethető. Az intenzív fejlesztések ezen szakaszában mindenhova kerestek embereket, a NASA ekkor hozta létre a küldetéstervezésért, a startért, az asztronauták kiképzéséért, a visszatérő űrhajók legénységét majdan kimentő szervezeti egységeit, valamint a Mercury Irányítást. Minden, a követelményeknek megfelelő képzettségű és szakmai múlttal rendelkező újfelvételes azonnal munkába állítottak.
Kraft egyike volt a Space Task Group eredetileg harminchat fős állományának, akiknek többsége egy olyan feladatot vállalt el, amit még senki sem csinált. Felismerte, hogy valakinek irányítania kell a földi személyzet munkáját, és vállalkozott arra, hogy ennek az élére álljon.

Chris azután, hogy lediplomázott a Virginia Polytechnic Institute-ban, a Langley Légibázison dolgozott, ahol a repülőgépek stabilitását és irányítását kutató laboratórium munkatársa lett. Kilenc évvel volt idősebb nálam, és elsőre nem egy főnök benyomását keltette bennem, legalábbis, nem abban az értelemben, ahogy az első mentoraim esetében történt. Kraft lépésről-lépésre, a Mercury-program minden küldetésével egy-egy újabb dimenzióval lett gazdagabb.
Megfigyelőként töltött napjaim ezzel véget értek, ami az egyetlen esély volt arra, hogy felvegyem a fordulatszámot. Ez volt az első jelzés arra, hogy a munkahelyem a Mercury Irányításnál lesz majd. Az itt dolgozók egy része korábban megfigyelőállomásokon dolgozott, vagy a Cape-en vett részt a Vanguard-, Explorer- és Pioneer-küldetésekben. Mások, akárcsak én, korábban a repülők tesztelésével foglalkoztak, vagy a pilóta nélküli repülés kutatóprogramján dolgozó mérnökök voltak Langleyben. Legutóbbi munkahelyemen, az Új-mexikói Holloman Légibázison találkoztam már repülést támogató rendszerekkel, eljárási rendekkel és ellenőrzőlistákkal. Ki tudtam találni, hogy mit kell tartalmaznia egy, a visszaszámlálás menetét szabályzó forgatókönyvnek. A küldetési szabályzat már más kérdés volt. Az Egyesült Államok történetében még sosem került sor akárcsak hasonló küldetésre sem – egyszerűen meg kell próbálnom összehozni. Mivel az űrrepülés módszertanáról még senki nem írt könyvet, ezeket is nekünk kellett megírni menet közben."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A rádióadók világszerte virrasztásba kezdtek, hogy le ne késsék a történelmi jelentőségű becsapódást, ami az első világméretű esemény volt, mivel a Földtől távoli helyen került rá sor. Az űrhajóról a Földre érkező jelek erősek voltak, és tisztán lehetett hallani a mélyűr végtelen zúgása közepette. A Második Kozmikus Űrhajó a Holdat 60 fokos szögben, közel 3 km/s sebességgel érte el. Aztán két perccel és 24 másodperccel éjfél után, a jelek hirtelen megszűntek, és teljes lett a csönd!

A Második Kozmikus Űrhajó megcsinálta: eljutott a Holdig, és nagy sebességgel csapódott a felszínébe. Halálpontos volt, alig nyugati hosszúság alig 1 fokán és az északi szélesség 30. fokán érte a Holdat. Az űrhajó az Archimedes, Artistillus és Autolycus kráterek által határolt háromszögön belül csapódott be, az apró Palus Putredinis mare-ba (tengerbe). Ennek során sarló-kalapácsos, labdaformájú emléktárgyakat szórt szét a Hold felszínén, így jelölve meg a nevezetes helyet. A rakéta felső fokozata 30 perccel később követte, de a becsapódás helye ismeretlen, mivel nem volt rajta adóberendezés.

És aki elsőként közölte a világgal a hírt, nem más volt, mint Bernard Lovell: megerősítette, hogy a rádiócsendet, illetve azt, hogy az űrhajó pályája a Holdét keresztezte. Ennek ellenére pár amerikai még mindig megkérdőjelezte a szovjet eredményt. Bernard Lovell kiszámolta a rádiójelek Doppler-eltolódását, bebizonyítva, hogy azok egy mozgó objektumról érkeztek, ami gyorsan zuhant a Hold középpontja felé. Telefonon bejátszotta a new yorki sajtó részére a szalagra rögzített jeleket, majd azok hirtelen megszakadását, ami a legtöbbjüknek elég meggyőző bizonyíték volt. Lovell a telexért sok év múlva mondott köszönetet, amikor átadta a jeleket rögzítő szalagot Msztiszlav Keldis részére.

Nyikita Hruscsovnál senki nem lehetett elégedettebb. Rögtön meg is lephette Dwight Eisenhower elnököt egy zászlóval ellátott emlékmakettel, amit országa épp most juttatott el a Holdra. Hruscsov imádta ezeket a gesztusokat. Nem elég, hogy a Szovjetunió elérte a Holdat, de a jó hírt a legmodernebb szovjet repülőgépben hozhatta az amerikaiak tudomására. Először is ott volt a Tupoljev-104-es, az első jól sikerült, modern sugárhajtóműves utasszállító volt. Aztán a Szovjetunió kifejlesztette a Tupoljev-114-est. Ez egy hatalmas, gyors, nagy hatótávolságú propelleres gép volt, ami dupla fedélzetén 220 utast szállíthatott magasan a felhők fölött. Hruscsov lenyűgözte az amerikaiakat, amikor New Yorkba ezzel az óriási ezüstszín géppel érkezett, ráadásul tankolás miatt egyszer sem kellett megszakítani az utazást.

A Második Kozmikus Űrhajó tudományos eredményeit a rákövetkező év tavaszán hozták nyilvánosságra. Ehhez a kutatóknak 14 kilométer hosszú táviraton kellett átrágniuk magukat! A Hold körül sem mágneses mezőt, sem sugárzási övet nem találtak. Kiderült, hogy a Föld körüli elektronok külső öve egészen 50 000 kilométerre nyúlt. Az űrhajó külsejére szerelt négy ioncsapda egészen a Holdig kísérte figyelemmel az ionrészecskék áramlását: koncentrációjuk változó volt, néhol köbcentiméterenként kevesebb, mint 100 részecskét mért. Viszont a Holdtól 8000 kilométerre az áramlás felerősödött, amiből a Holdat körülvevő ionoszféra létezésére lehetett következtetni.

A repülőgép-hordozó, aminek a terv szerint fel kellett volna vennie a Gemini-8 legénységét, épp a Karib-tengeren várakozott, amikor az űrhajó 12 900 kilométerrel odébb, Okinawa közelében vízbe csapódott. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az űrprogram olyan lendületben volt, hogy alig telt el egy hónap a tragédia óta, és a Gemini-8 már fel is szállt Neil Armstrong parancsnokkal és Dave Scott-tal a fedélzetén. Utóbbi egy berepülő pilóta volt MIT-s diplomával, készen arra, hogy űrsétája során hosszabb ideig maradjon a világűrben. A terv szerint nála is lesz egy ugyanolyan kézi gázhajtású manőverező pisztoly, mint amilyen Ed White-nak is volt, és noha nem próbálja ki a rakétahajtású AMU-t, abban biztosak voltunk, hogy Dave tonnányi értékes információval tér vissza, amit a saját űrsétámra való felkészülés során hasznosíthatok.

Dokkoltak az Agena-rakétához, majd egy pillanat alatt nyakig voltak a pácban. A hozzájuk csatlakozó űrhajó legyező irányban kezdett mozogni, ezenkívül még forgott is: afféle vitustáncot járt. Mindezt akkor, amikor épp szünetelt a Küldetésirányítással a rádiókapcsolat. A legénység semmilyen segítségre nem számíthatott a földről, nem volt senki, akivel megvitathatták volna a dolgokat, és minden másodperccel egyre rosszabb lett a helyzet. Azt gondolták, hogy az Agena okozza a problémát, így Neil levált róla a Geminivel. Ezzel azonban csak súlyosbította a helyzeüktet, mivel az apró Gemini olyan ördögi forgásba kezdett, hogy másodpercenként egy teljes 360-fokos hurkot csinált. „Komoly bajban vagyunk” – mondta Dave, miután helyreállt a rádiókapcsolat. „Bukfencezik az űrhajó!” Egy segédhajtómű teljes gőzzel üzemelt, emiatt a Gemini úgy forgott, mint egy búgócsiga, az asztronauták pedig közel álltak ahhoz, hogy elveszítsék az eszméletüket. Neilnek sikerült kiüzemelni a fő irányítórakétákat, majd óvatosan stabilizálta az űrhajót a Gemini orrán található apró segédhajtóművek segítségével. Ehhez azonban a légkörbe lépésre tartogatott üzemanyag nagy részét el kellett használnia.

Röviddel ezután már landoltak is a Csendes-óceán nyugati részén, ahol egy romboló mentette ki őket a vízből, ez volt az egyetlen hajó a közelben. Neil szeret úgy beszélni a történtekről, mint egy olyan landolási rekordról, amit még egyszer sem döntöttek meg. A repülőgép-hordozó, aminek a terv szerint fel kellett volna vennie őket, épp a Karib-tengeren várakozott, amikor Neil 12900 kilométerrel odébb, Okinawa közelében vízbe csapódott. Tízórás küldetésük horrorfilmbe illő eseményei ellenére, Neil és Dave az egyik fő feladatukat teljesítettek, hiszen bebizonyították, hogy lehetséges dokkolni földkörüli pályán. Sajnos, a küldetés korai befejezése meghiúsította Dave tervezett űrsétáját. Ezzel elszállt a lehetőség, hogy a trükkös gyakorlatról bármi többet megtudjak, és ezért nagyon drága árat fizetek majd, amikor a Gemini-9 útján kilépek a világűrbe.

Nem telt el sok idő, és az Asztronauta Iroda berkeiben egyesek máris elkezdték kritizálni Neil teljesítményét, mondván, hogy csak egy civil pilóta, akinek időközben talán megkopott a tudása. Miért nem így cselekedett, vagy miért nem úgy? Elkerülhető lett volna az a vitustánc, ha nem válik le az Agenáról. Durva volt az utólag okoskodó asztronauta megmondó-embereket látni: ők a földön voltak, miközben Neil és Dave az életéért küzdött az űrben. A végletekig kiélezett versengés közepette megengedhetetlen luxus volt elszúrni valamit, és ha ilyesmire sor került, azért nagy árat kellett fizetni. Ki tudja, talán a kritikák Deke fülébe is eljutnak, aki emiatt aztán a gáncsoskodó szempontjából kedvező módon változtatja majd meg a jövőbeli küldetések legénységének összetételét. Senki nem úszta meg szárazon, ha teljesítménye akár csak a legkisebb mértékben is kifogásolható volt. Senki.

Nem az volt az egyetlen, legénységet érintő változás, amikor a St. Louis-i katasztrófát követően bejelentették, hogy Tommal mi ketten repülünk majd a Gemini-9-cel. Egyvalaki számára a legénységek átvariálása történelmi szerepet tartogat. Mivel mi lettünk az elsődleges legénység, szükségünk volt egy tartaléklegénységre. Jim Lovell, aki egy korábbi Gemini-küldetésen már részt vett és az Apollo-s repülésre készült, beleegyezett abba, hogy a Gemini-10 tartaléklegénységének parancsnoka legyen. Buzz Aldrin, aki mindeddig még egyszer sem járt a világűrben, a Gemini-10 tartaléklegénységének tagjaként egy zsákutcában volt.
Amikor azonban Tommal együtt elsődleges legénységgé avanzsáltunk, Jim és Buzz is előbbre került, így ők adták a Gemini-9 újdonsült tartaléklegénységét, emiatt pedig ők repülhettek a sorozat utolsó küldetésével, a Gemini-12-essel.
Kétség nem fért hozzá, hogy Jimre az Apollo-program várt, de ugyanez már nem feltétlenül volt igaz Buzzra. Ha nem repül a Gemini-12-essel, valószínűleg az Apollo-11 legénységébe sem került volna, így nem ő lett volna a második ember a Holdon.

A USS Wasp repülőgép-hordozó 1966. május 17-én lustán kihajózott az Atlanti-óceánra, mintegy 1900 kilométerre keleti irányba Miami partjaitól. Még jóval azelőtt, hogy a forró, trópusi nap felszáríthatta volna az éjszakai felhőszakadások tócsáit. A legénység tagjai repülőik és helikoptereik körül ténferegtek, miközben egy sereg civil fotós filmet tett fényképezőgépébe, a riporterek pedig papírt fűztek az írógépeikbe. A Wasp már négy Gemini-küldetés mentőhajója volt, és pár napon belül ők vesznek majd fel kijelölt állomáshelyükön Tomot és engem is. Visszatérésünk alkalmára még egy vörös szőnyeg is raktáron volt a 3. sz. lift közelében, a hangárfedélzeten.
Ahogy a reggeli nap nyugat felé haladt, és lassan elérte Cape Kennedyt, felébresztettek minket a legénységi szálláson, mi pedig készen álltunk, hogy négy óra huszonnégy percen belül felszálljunk Amerika történetének tizenharmadik emberes űrrepülésére.
Az első napirend egy húszperces orvosi vizsgálat volt, majd Deke és Al Shepard társaságában költöttük el a hagyományos startnapi menünket, a marhahúsból és tojásból álló reggelit, amit Lew Hartzell, a szakácsunk készített el. Sor került a küldetési előtti utolsó megbeszélésre. Én kőmerev arccal ültem, gondolatban csak a repülésre tudtam koncentrálni, de a torkomban gombócot éreztem, mivel belém hasított a felismerés: ez a Nagy Nap.
A reggeli után narancssárga pólóban és testszínű nadrágban Dee O’Harával, az asztronauták rendíthetetlen nyugalmú nővérkéjével kettesben egy kis szobában szűkkörű misén és szentáldozáson vettünk részt. Az istentiszteletet az Ellington Légibázison megismert barátunk, Vermillion atya vezette, aki odaát vasárnaponként egy szerény fakápolnában misézett. A szüleim, Dee nővérem, és az ő családja aznap reggel a bellwoodi St. Simeonban mentek templomba, Barbara pedig egy kendőt húzott a hajára, és ugyancsak részt vett egy reggeli misén. Isten most már minden tervemről képben volt.

Még mindig civil öltözetben, mintha csak golfozni mennénk, Tommal és Deke-kel bemásztunk egy kis furgonba, majd elhagytuk a Merritt-szigeten lévő legénységi szállást. Induláskor villogó rendőrautó-konvoj vett minket körül. Ünneplő tömeg integetett nekünk, amikor kereszteztük a Banana River mentén ívelő töltést, és áthajtottunk a Légierő startkörzetének szigorú biztonsági kordonján. Az indítóállványzatok darui, az űrkutatás magas acélszimbólumai ott sorakoztak egymás mellett a tengerparton, de egy lélek nem dolgozott a környékükön: mindenki a mi startunkra koncentrált. A mikrobusz a 16-os Indítóállás közelében, egy kis utánfutó mellé parkolt le. Amikor kiléptem belőle, elsőként az Atlas-Agena-t pillantottam meg, amit a közeli 14-es Indítóálláson készítettek elő. A másik irányban volt a 19-es indítóállás a Titan II-vel, aminek a tetején a mi aprócska Gemini űrhajónk lapult. Az a rohadék hatalmas volt. Pár sötét felhő zavarta csak meg az ég tündöklő kékjét, a hullámok fehér sipkái nyugtalanul bucskáztak ki az óceán vízéből. Teli tüdővel leszívtam a friss, sós levegőt, mivel tudtam, hogy rövidesen már csak egy konzervben lélegezhetek.

A start előtt három órával kapott időjárás-előrejelzés szerint azok a rakétánk fölött függeszkedő fenyegető felhők eltűnnek majd, és minden rendben lesz az indulásra. Ez az egész nem álom volt: az orvosok és technikusok szenzorokat ragasztottak testünkre, majd begomboltak, bezipzáraztak, bekötöttek és becsatoltak minket méretes szkafandereinkbe. A nyakamon évek óta egy érmet viseltem, egy kis ezüst korongot a Loretoi Szűzanya képével és a felirattal: „Repülés Védőszentje, imádkozz értem.” Ez az érem egy ponton meglehetősen nagy izgalmakat okozott, mivel az orvosok ragaszkodtak ahhoz, hogy vegyem le, és abba a kis táskába kerüljön, ahol a házassági gyűrűmet és más személyes tárgyaimat is tartottam. Határozottan tiltakoztam, és végül Deke zárta rövidre a dolgot: „Geno, ha viselni akarod, akkor viseld csak.” Ügy lezárva."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Gene Kranzot egy rövidujjú pólót viselő ismeretlen vette fel, amikor első alkalommal látogatott Cape Canaveralra. Gyanús volt, hogy több mint százzal száguldoztak át egy katonai bázison. Az ismeretlen Gordo Cooper asztronauta volt. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ex-vadászpilótaként általában nem vagyok ideges repülés közben. Nem szokásom az ablakon kibámulni, hogy meggyőződjek arról, nem esett-e le a szárny, ahogy a hajtóművek hangját sem figyelem állandóan. De egyszer, azon a sorsszerű napon, 1960. november 2-án, alig vártam, hogy leszálljak a földre.
Az East Coast Airlines napi egy járatot közlekedtetett a virginiai Langley Légibázisról Dél-Floridába, ezek minden eresztékükben recsegő, régi kétmotoros Martinok és Convairek voltak. Az, hogy azokon az özönvíz előtti propelleres gépeken mennyi ideig tartott egy-egy utazás, a szélvédőre csapódó bogarak méretén múlt: azon, hogy mennyire lassították le a gépet.

Ez alkalommal azonban sietségemnek semmi köze nem volt a gép állapotához. Ez volt az első utam a floridai Cape Canaveralra, a gyerekcipőben járó amerikai űrprogram starthelyére. A reszketeg Convairen töltött rövid repülést gondolataimba merülve töltöttem: azon az új csatán tűnődtem, aminek részesévé választottak engem. Amerikaiként gyűlöltem, hogy bármiben is második legyen a nemzetem – és kétségem sem volt affelől, hogy az űrben mi vagyunk a másodikak. Megtapasztaltam már, hogy a szovjet technika mire képes, amikor MÍG-ek húztak kondenzcsíkot Korea demilitarizált övezete fölött, a magasban. Magasabban, mint amilyen magasra a mi F-86-osaink repülni tudtak. Az oroszok teljesen megleptek minket azzal, hogy elkezdték az űrversenyt. Ezt a versenyt meg kellett nyernünk, én pedig részt kívántam ebben venni.
Pár héten belül otthagytam a repülőgép-tesztelők izgalmas munkáját, hogy a NASA-nál vállaljak munkát, ahova hivatalosan október 17-én vettek fel. Két héttel később már úton voltam a Cape-re, a családom – feleségem, Marta és két kislányunk – pedig Langleyben, a Space Task Group központjához közeli motelben táborozott. A kapott instrukciók elég egyértelműek voltak: menjek a Mercury Irányítóközpontba, és jelentkezzek munkára.

Hát, gondoltam magamban, itt vagyok, és körülnézve indítóállások és indítóállványzatok után kutattam – de csak egy szokásos légibázist láttam magam előtt. Később kiderült, hogy a hely földrajzát illetően kissé zavaros ismeretekkel rendelkeztem. A Patrick Légibázison landoltunk, és én szó szerint nem tudtam, hogy úticélomtól északra vagy délre vagyunk-e. Miután a gép megállt, és pár srác odagurította a fémlépcsőt a repülőgép ajtajához, egy ragyogó, új Chevrolet kabrió fékezett le a gép szárnyvégénél. A Légierő egyik embere pattant ki belőle, tisztelgett, majd egy göndörhajú civilnek kinyitotta az ajtót, aki épp előttem szállt le a repülőről. Szokatlan látvány volt, hogy egy civil jármű furikázzon egy katonai bázison. Amikor leléptem a betonra, körülnéztem, miközben azt a valakit kerestem, aki a főnököm szerint itt vár rám. Senkit nem találtam, akinek hiányoztam volna, így taxi, vagy bármi más közlekedési eszköz után néztem. Külföldinek éreztem magam egy fura országban.
A gép rakományát épp a műveleti épület mellett pakolták ki, amikor a magas, vékony, göndör hajú srác a Chevy volánja mögül kikiáltott: „Hahó, lefogadom, hogy a Cape-re mész.” Feltételezem, hogy katonai hajviseletem és szálfa-egyenes tartásom árult el. Biccentettem, mire azt mondta: „Szállj be.”

Miután eltávolodtunk a gép közeléből, egy 180-fokos fordulót vett, majd a betonon közel 100 métert száguldott: a nyakam hátracsapódott, amikor lepadlózta a Chevyt. Soha életemben nem vezettem még ilyen gyorsan katonai bázison. Azon tűnődtem, hogy bizonyára egy őrült vett fel, vagy legalábbis olyasvalaki, akit szemlátomást nem zavar, ha a reptéri rendőrség megállítja gyorshajtásért, illetve az összes létező közlekedési szabály áthágásáért. Ez az érzés egyre csak erősödött bennem az újabb és újabb éles jobb és balkanyarok után. Végül aztán a kapu felé száguldottunk, ahol egy pillanatra lefékeztünk - épp csak annyi időre, hogy a Légerő katonai rendőre szalutálva áttessékeljen minket a kapun. Közelebbről szemügyre vettem a volán mögött ülő idegent. Kalapja nem volt, rövid ujjú pólót viselt. Aranyzsinórt sem láttam rajta. Meglepő volt, hogy egy sportpólós pali előtt tisztelegjenek. (Az alábbi képen Gordo Cooper látható:)
Ráfordultunk az autópályára, ahol sofőröm egy fordulót követően csikorgó gumikkal élesen balra kanyarodott. Seperc alatt a mutató valahol 130 és 145 km/h között reszketett. Egy vidám „Jiii-hááá” kiáltást követően hátrafordult, és felém nyújtotta a kezét. „Hello. Gordo Cooper vagyok.” Épp most találkoztam tehát az első Mercury-asztronautámmal. Mint rövidesen megtudtam, ha valakit egy rövidujjú sportpólóban és repülős napszemüvegben látunk, biztosra vehető, hogy egy asztronauta áll előttünk. Mi, egyszerű halandók nyakkendőket és fehér ingeket hordtunk, és igen: azt az idétlen, zsebre szerelt tollvédőt is, hogy ne kenjük össze az ingünket.

Gyakran eszembe jutott az a kézfogás az eltelt sok év alatt. A Mercury-program egy maroknyi Cooperhez hasonló bátor férfinak köszönhette létét, akik nehéz fém-tojástartókba zsúfolva ültek a rakéták tetején, és megbíztak bennünk, földi személyzetben. Az a bizalom az egész csapatot eggyé kovácsolta.
Jó ómennek tekintettem, hogy Cooper, megszánva egy összezavarodott idegent, felajánlotta, hogy elvisz a bázisra. Ő is a hét ex-berepülő pilóta közé tartozott, akit az asztronauták első évfolyamába vettek fel. 1959. áprilisában mutatták be őket úgy, ahogy egy szobrot szokás leleplezni. A média azonnal Kolumbusz Kristófhoz és Charles Lindbergh-hez hasonlította őket. Kíváncsi lennék rá, hogy ma közülük hányat tudna felsorolni egy átlagamerikai. Ők voltak azok: John Glenn, Alan Shepard, Virgil I. (Gus) Grissom, Wally Schirra, Donald K. (Deke) Slayton, Scott Carpenter és Cooper. Magasságra és testfelépítésre hasonlóak voltak, részben azért, mert a kapszulába nem fért be egy 178 centinél magasabb ember.

Valamennyien fehérek és protestánsok voltak, és kivétel nélkül kisvárosokból, középosztálybeli családokból származtak. Ez nem valami tudatos diszkrimináció folytán alakult így: akkoriban ilyen férfiakból lettek berepülő pilóták. Abban az időben az amerikai kisebbségekhez tartozóknak nehéz volt repülős karrierbe kezdeni. De a hadsereg – ahogy az ország többi része is – felnőtt, és az esélyegyenlőség mellett kötelezte el magát jórészt a polgárjogi mozgalmak következtében bevezetett intézkedések eredményeképp, ami - akárcsak az akkori űrprogram - odaadást és bátorságot követelt.

Aznap, amikor megérkeztem Floridába, a jövőbe botlottam. Arra sem volt elég időm, hogy megtanuljam az űrrepülés nemrég kitalált szakzsargonját, és Chris Kraft, a Mercury repülésigazgatója máris azzal bízott meg, hogy írjam meg a Mercury repülésirányítók működési szabályzatát. Anélkül, hogy túl sokat tudtam volna a dologról, elmondtam az embereknek, hogyan csinálják a dolgokat, leírtam az irányításért felelős csapat szabályzatát, ami a Mercury-Redstone startja során a segítségünkre lehet. Nem csak, hogy nem láttam még a Mercury Irányítóközpontját, de mindaddig még sosem láttam olyan rakétát, ami elég nagy lett volna ahhoz, hogy embert szállítson.

Nem igazán néztem utána az űrprogramnak, amíg bele nem csöppentem. Tudtam, hogy „ember az űrben projektnek” hívták. Lyndon Johnsont, aki akkoriban a Szenátus többségét vezette, Dwight Eisenhower bízta meg annak kitalálásával, hogy milyen válaszlépést kellene adni a szovjet Szputnyik 1957. október 4-i startjára. Elsöprő erejű volt az első Föld körül keringő, szabad szemmel is megfigyelhető műhold hatása, amikor éjszakánként átrepült Amerika felett."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...