Gene Kranzot egy rövidujjú pólót viselő ismeretlen vette fel, amikor első alkalommal látogatott Cape Canaveralra. Gyanús volt, hogy több mint százzal száguldoztak át egy katonai bázison. Az ismeretlen Gordo Cooper asztronauta volt. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Ex-vadászpilótaként általában nem vagyok ideges repülés közben. Nem szokásom az ablakon kibámulni, hogy meggyőződjek arról, nem esett-e le a szárny, ahogy a hajtóművek hangját sem figyelem állandóan. De egyszer, azon a sorsszerű napon, 1960. november 2-án, alig vártam, hogy leszálljak a földre.
Az East Coast Airlines napi egy járatot közlekedtetett a virginiai Langley Légibázisról Dél-Floridába, ezek minden eresztékükben recsegő, régi kétmotoros Martinok és Convairek voltak. Az, hogy azokon az özönvíz előtti propelleres gépeken mennyi ideig tartott egy-egy utazás, a szélvédőre csapódó bogarak méretén múlt: azon, hogy mennyire lassították le a gépet.

Ez alkalommal azonban sietségemnek semmi köze nem volt a gép állapotához. Ez volt az első utam a floridai Cape Canaveralra, a gyerekcipőben járó amerikai űrprogram starthelyére. A reszketeg Convairen töltött rövid repülést gondolataimba merülve töltöttem: azon az új csatán tűnődtem, aminek részesévé választottak engem. Amerikaiként gyűlöltem, hogy bármiben is második legyen a nemzetem – és kétségem sem volt affelől, hogy az űrben mi vagyunk a másodikak. Megtapasztaltam már, hogy a szovjet technika mire képes, amikor MÍG-ek húztak kondenzcsíkot Korea demilitarizált övezete fölött, a magasban. Magasabban, mint amilyen magasra a mi F-86-osaink repülni tudtak. Az oroszok teljesen megleptek minket azzal, hogy elkezdték az űrversenyt. Ezt a versenyt meg kellett nyernünk, én pedig részt kívántam ebben venni.
Pár héten belül otthagytam a repülőgép-tesztelők izgalmas munkáját, hogy a NASA-nál vállaljak munkát, ahova hivatalosan október 17-én vettek fel. Két héttel később már úton voltam a Cape-re, a családom – feleségem, Marta és két kislányunk – pedig Langleyben, a Space Task Group központjához közeli motelben táborozott. A kapott instrukciók elég egyértelműek voltak: menjek a Mercury Irányítóközpontba, és jelentkezzek munkára.

Hát, gondoltam magamban, itt vagyok, és körülnézve indítóállások és indítóállványzatok után kutattam – de csak egy szokásos légibázist láttam magam előtt. Később kiderült, hogy a hely földrajzát illetően kissé zavaros ismeretekkel rendelkeztem. A Patrick Légibázison landoltunk, és én szó szerint nem tudtam, hogy úticélomtól északra vagy délre vagyunk-e. Miután a gép megállt, és pár srác odagurította a fémlépcsőt a repülőgép ajtajához, egy ragyogó, új Chevrolet kabrió fékezett le a gép szárnyvégénél. A Légierő egyik embere pattant ki belőle, tisztelgett, majd egy göndörhajú civilnek kinyitotta az ajtót, aki épp előttem szállt le a repülőről. Szokatlan látvány volt, hogy egy civil jármű furikázzon egy katonai bázison. Amikor leléptem a betonra, körülnéztem, miközben azt a valakit kerestem, aki a főnököm szerint itt vár rám. Senkit nem találtam, akinek hiányoztam volna, így taxi, vagy bármi más közlekedési eszköz után néztem. Külföldinek éreztem magam egy fura országban.
A gép rakományát épp a műveleti épület mellett pakolták ki, amikor a magas, vékony, göndör hajú srác a Chevy volánja mögül kikiáltott: „Hahó, lefogadom, hogy a Cape-re mész.” Feltételezem, hogy katonai hajviseletem és szálfa-egyenes tartásom árult el. Biccentettem, mire azt mondta: „Szállj be.”

Miután eltávolodtunk a gép közeléből, egy 180-fokos fordulót vett, majd a betonon közel 100 métert száguldott: a nyakam hátracsapódott, amikor lepadlózta a Chevyt. Soha életemben nem vezettem még ilyen gyorsan katonai bázison. Azon tűnődtem, hogy bizonyára egy őrült vett fel, vagy legalábbis olyasvalaki, akit szemlátomást nem zavar, ha a reptéri rendőrség megállítja gyorshajtásért, illetve az összes létező közlekedési szabály áthágásáért. Ez az érzés egyre csak erősödött bennem az újabb és újabb éles jobb és balkanyarok után. Végül aztán a kapu felé száguldottunk, ahol egy pillanatra lefékeztünk - épp csak annyi időre, hogy a Légerő katonai rendőre szalutálva áttessékeljen minket a kapun. Közelebbről szemügyre vettem a volán mögött ülő idegent. Kalapja nem volt, rövid ujjú pólót viselt. Aranyzsinórt sem láttam rajta. Meglepő volt, hogy egy sportpólós pali előtt tisztelegjenek. (Az alábbi képen Gordo Cooper látható:)
Ráfordultunk az autópályára, ahol sofőröm egy fordulót követően csikorgó gumikkal élesen balra kanyarodott. Seperc alatt a mutató valahol 130 és 145 km/h között reszketett. Egy vidám „Jiii-hááá” kiáltást követően hátrafordult, és felém nyújtotta a kezét. „Hello. Gordo Cooper vagyok.” Épp most találkoztam tehát az első Mercury-asztronautámmal. Mint rövidesen megtudtam, ha valakit egy rövidujjú sportpólóban és repülős napszemüvegben látunk, biztosra vehető, hogy egy asztronauta áll előttünk. Mi, egyszerű halandók nyakkendőket és fehér ingeket hordtunk, és igen: azt az idétlen, zsebre szerelt tollvédőt is, hogy ne kenjük össze az ingünket.

Gyakran eszembe jutott az a kézfogás az eltelt sok év alatt. A Mercury-program egy maroknyi Cooperhez hasonló bátor férfinak köszönhette létét, akik nehéz fém-tojástartókba zsúfolva ültek a rakéták tetején, és megbíztak bennünk, földi személyzetben. Az a bizalom az egész csapatot eggyé kovácsolta.
Jó ómennek tekintettem, hogy Cooper, megszánva egy összezavarodott idegent, felajánlotta, hogy elvisz a bázisra. Ő is a hét ex-berepülő pilóta közé tartozott, akit az asztronauták első évfolyamába vettek fel. 1959. áprilisában mutatták be őket úgy, ahogy egy szobrot szokás leleplezni. A média azonnal Kolumbusz Kristófhoz és Charles Lindbergh-hez hasonlította őket. Kíváncsi lennék rá, hogy ma közülük hányat tudna felsorolni egy átlagamerikai. Ők voltak azok: John Glenn, Alan Shepard, Virgil I. (Gus) Grissom, Wally Schirra, Donald K. (Deke) Slayton, Scott Carpenter és Cooper. Magasságra és testfelépítésre hasonlóak voltak, részben azért, mert a kapszulába nem fért be egy 178 centinél magasabb ember.

Valamennyien fehérek és protestánsok voltak, és kivétel nélkül kisvárosokból, középosztálybeli családokból származtak. Ez nem valami tudatos diszkrimináció folytán alakult így: akkoriban ilyen férfiakból lettek berepülő pilóták. Abban az időben az amerikai kisebbségekhez tartozóknak nehéz volt repülős karrierbe kezdeni. De a hadsereg – ahogy az ország többi része is – felnőtt, és az esélyegyenlőség mellett kötelezte el magát jórészt a polgárjogi mozgalmak következtében bevezetett intézkedések eredményeképp, ami - akárcsak az akkori űrprogram - odaadást és bátorságot követelt.

Aznap, amikor megérkeztem Floridába, a jövőbe botlottam. Arra sem volt elég időm, hogy megtanuljam az űrrepülés nemrég kitalált szakzsargonját, és Chris Kraft, a Mercury repülésigazgatója máris azzal bízott meg, hogy írjam meg a Mercury repülésirányítók működési szabályzatát. Anélkül, hogy túl sokat tudtam volna a dologról, elmondtam az embereknek, hogyan csinálják a dolgokat, leírtam az irányításért felelős csapat szabályzatát, ami a Mercury-Redstone startja során a segítségünkre lehet. Nem csak, hogy nem láttam még a Mercury Irányítóközpontját, de mindaddig még sosem láttam olyan rakétát, ami elég nagy lett volna ahhoz, hogy embert szállítson.

Nem igazán néztem utána az űrprogramnak, amíg bele nem csöppentem. Tudtam, hogy „ember az űrben projektnek” hívták. Lyndon Johnsont, aki akkoriban a Szenátus többségét vezette, Dwight Eisenhower bízta meg annak kitalálásával, hogy milyen válaszlépést kellene adni a szovjet Szputnyik 1957. október 4-i startjára. Elsöprő erejű volt az első Föld körül keringő, szabad szemmel is megfigyelhető műhold hatása, amikor éjszakánként átrepült Amerika felett."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.