A Gemini-programban az űrsétán magatehetlenné váló űrhajóst társának le kellett vágni az űrhajóról, be kellett csuknia az ajtót, majd egymagában  vissza kellett térni a földre. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A lábaimat beleerőltették abba a merev, fémmel borított nadrágba, a karjaimat pedig a „kitinbáb” ujjrészébe. Megpróbáltam behajlítani ujjaimat, de gyorsan szembesültem a kézügyesség hiányával, ami a szkafander viselésével járt együtt – még leeresztett állapotában is. Az extra szigetelés miatt vastagabb volt, mint Tomé, ez majd a szélsőséges hőmérsékletektől hivatott megvédeni engem az űrsétám során.
A szkafander felvétele csöndes, technikai ügy volt. Nem volt dicsőség, sem ünneplés, az eseményt csak a nyögések kísérték, ahogy magunkra erőltettük a méretünk után készített sokrétegű öltözetet. Bár sokszor volt már rajtam, aznap mégis másnak tűnt. A ruha minden ránca, anyaga és illata életre kelt, mintha a ruha szövése beleégett volna a bőrömbe.
Az egyik technikus épp egy pohár narancslevet adott nekem, amikor Deke megjelent, és annyit mondott: „Tom, beszélnem kell veled négyszemközt.” Ránéztem T.P-re, aki egy vállrándítás után követte Deke-et a másik szobába. Tartottam ettől a kis megbeszéléstől. Mindössze pár óra volt hátra az indításig, a főnök pedig négyszemközt akar beszélni az űrhajó parancsnokával? A téma nem az űrrandevú lehetett, sem az időjárás, vagy valamilyen műszaki kérdés, mert abba engem is bevontak volna. Mivel előző este beszéltem Barbarával, tudtam, hogy otthon minden rendben van. Így hát rólam kellett beszélniük. Deke talán emlékeztette Tomot arra, hogy én még mindig csak egy kezdő vagyok, ez a lehetőség azonban vérig sértett. A francokat kezdő! Asztronauta vagyok, és ha nem bíznak bennem, akkor mi a fenéért állok itt ebben az idióta ruhában? Amikor visszatértek, mindketten úgy tettek, mintha mi sem történt volna.
„Mi volt ez az egész?” – kérdeztem Tomot visszafogottan.
„Minden rendben, Geno. Nem nagy ügy.”

Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy külön-külön elárulják nekem, miről is diskuráltak egymással. Nem volt túl bonyolult dolog. A rám váró űrséta nagyon veszélyes volt, és komoly eshetőség volt arra, hogy az űrhajón kívül valami előre nem látható dolog történjen a rakétákkal felszerelt hátitáskával, vagy a pórázzal, ami az űrhajóhoz rögzít engem, én pedig esetleg magatehetetlenül lógok majd a végén.
Deke azt javasolta Tomnak, hogy ebben az esetben vágjon le engem az űrhajóról, csukja be az ajtót, és nélkülem térjen vissza a földre. Nem könnyű döntés. Motyogó barátom pont a megfelelő választ adta: ő a küldetés parancsnoka, és Thomas P. Stafford személyesen dönti majd el mit tesz egy ehhez hasonló vészhelyzetben - nem pedig valaki a földről mondja meg, mi legyen – beleértve Deke Slaytont is.
Nem igazán volt ínyemre, hogy egy Cernan-Szatellitté váljak, de már jóval korábban tudatosult bennem, hogy ez a lehetőség bizony valós volt. Tudtam, hogy Tom képtelen lenne visszatuszkolni engem az űrhajóba, ha én nem tudom kihúzni magamat a csávából. Mindent megtenne a megmentésem érdekében, de végül ott kellene hagynia, mivel nem volt más lehetőség. Mindketten tudtuk ezt, benne volt a pakliban.

Sisakjaink a helyükre kerültek, beindították az oxigén-ellátást, és ezzel a továbbiakban nem tapinthattuk, szagolhattuk vagy hallhattuk a külvilágot. Tommal mi ketten minden más földi teremtménytől különbözőek voltunk aznap. Tiszta oxigént lélegzünk az elkövetkező három órában, hogy megszabaduljunk a szervezetünkben lévő nitrogéntől, ami vérünkben a hirtelen magasságváltozás miatt buborékokká alakulhat – hasonlóképp a keszonbetegséghez, ami búvároknál fordul elő, ha túl gyorsan emelkednek a felszínre.
Nincs több kommunikáció, még csak rádiókapcsolat sincs, amíg az űrhajóban nem leszünk. A következő negyvenöt percben a lakókocsi ülésein bepólyázott múmiák voltunk, miközben lassan lélegzünk, és felkészülünk arra a világra, amiben három napot töltünk majd. Számomra mindeddig ismeretlen csönd vett körül. Mindössze az oxigén sziszegett, csupán a belégzés, és a kilégzés hangja hallatszott. Semmi más. Ebben a különös csöndben magamra maradtam a gondolataimmal, és arról tűnődtem, hogy hova készülök indulni, szinte hallottam, ahogy a szívem dörömböl. Egy rakéta tetejére ülök, ami a világűrbe repít, egyenesen a történelemkönyvek lapjaira. Ha féltem is, ez nem tudatosult bennem, annyira izgatott voltam.

Segítettek felállni, majd a hordozható oxigéntartályokra kötötték a szkafandert, és ezzel – akárcsak a bábban kifejlődő pillangók – mi is átalakultunk. Már asztronautákként kacsáztunk ki a mikrobuszból, az űrkorszak hőseiként: a fényképezőgépek kattogásai és a vakuk villanásai döbbentettek rá arra, hogy a világ szeme kettőnkön van.
Mintegy fél kilométerre a 19-es indítóállástól élettelenül és titokzatos csöndbe burkolózva várt ránk a Titan, mintha titkot rejtene. Jóval nagyobb volt, mint a Mercury-asztronauták által használt Atlas- és Redstone-rakéták, de jóval nagyobb súlyt is kellett jóval magasabbra juttatnia. Úgy tűnt, mintha Gemini-űrhajónk bizonytalanul egyensúlyozna ott fönn, a rakéta legtetején.
A világos narancsszínűre festett indítóállványzaton nem volt tömeg, csak a munkájukat végző technikusok: pár mosolyt és egy-két felfelé mutató hüvelykujjat leszámítva nem foglalkoztak velünk. Nem mi voltunk az első asztronauták, akikkel találkoztak.
A zajos lifttel emelkedve néztük, ahogy a magas rakéta fénylő fémborítása csigalassúsággal elmászik mellettünk. Ezután az átjáró következett; a fémrácsok négyzetalakú lyukain át lenézve egyenesen a mélyen alattunk elterülő földet láthattuk. Egy kis ajtón át a Fehér Szobába, a steril zónába érkeztünk, Günther Wendt birodalmába, aki peenemünde-i menekültként az űrhajó utolsó simítását végző személyzetet vezette.
Odabenn mindenki hosszú, fehér kabátot és fehér sapkát viselt, beleértve tartaléklegénységünk tagjait, Jimet és Buzzt is. Temetkezési vállalkozókhoz hasonlítottak.

A Gemini-űrhajóba beszállni olyasmi volt, mintha egy hatalmas fémfűzőt vennénk magunkra. Egyetlen centi szabad hely sem volt, és emiatt Tommal nem nagyobb helyre zsúfolódtunk be, mint amennyi napjaink kisméretű kompaktjainak első ülésén van. És még ezt is meg kellett osztani a kisebb hűtőszekrény méretű műszerfallal. Kettőnknek kevesebb helye volt, mint amennyi a Mercury-programban egyedül repülő asztronauták rendelkezésére állt. Még ideális körülmények között is problémás volt beszállni az űrhajóba.

A temetkezési vállalkozók besegítettek az ajtón, mi pedig belepasszíroztuk magunkat üléseinkbe. A hátunkon feküdtünk, és a méretes szkafander még a legapróbb mozdulatot is megnehezítette, noha még puhák voltak: még csak nem is voltak felfújva. Az acélszálakból szőtt gatyámtól a lábaimat meg sem tudtam mozdítani. A technikusok beszíjaztak minket, rákötötték az oxigénellátáshoz és a kommunikációhoz szükséges vezetékeket az űrhajó rendszereire, majd óvatosan beélesítették a veszélyes katapultüléseket. A gép részévé váltunk.

Günther vastag, feketekeretes szemüvegén át szemügyre vett engem, és még egyszer körülnézett az űrhajó belsejében. Amikor semmi kivetnivalót nem talált, megpaskolta sisakomat, és felfelé fordított hüvelykujját megvillantotta előttem, ami a tradicionális jószerencse áldomás részét képezte: ennek során minden asztronautának durva német akcentusával egy „Isten óvjon” [Godspeed] felkiáltással kívánt jó utazást. Ezzel rám csukták az ajtót, majd kívülről bezárták. Egy klausztrofóbiásnak nincs semmi keresnivalója sem az űrprogramban. Tommal kettesben úgy ültünk ebben a koporsó-szerű űrhajóba hermetikusan bezárva, mint két hering a konzervdobozban. Mocorogtam, hajlítgattam a tagjaimat, pózt váltottam, megpróbáltam elrendezni szkafanderemet, nehéz alsóneműmet, hosszú jégernadrágomat, kesztyűimet, csizmáimat és sisakomat, hogy némi komfortérzetem legyen. Mindhiába. Természetesen rövidesen olyan helyeken viszketett a bőröm, ahol nem vakarhattam meg. Lélegeztük az oxigént, figyeltük a rádióforgalmazást, és vártunk. A reggeli fény beömlött két kis ablakunkon. Semmi mást, csak a kék eget láthattuk. Bezártak egy üzemanyaggal töltött hordozórakéta tetején lévő kis űrhajóba, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Repülni fogok. A gyakorlással töltött hónapjaink után minden ismerős volt, azzal a különbséggel, hogy ez többé már nem szimuláció volt, hanem maga a valóság."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.