Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Bár az Első Kozmikus Űrhajó eredményei miatt nagy volt az ünneplés, még mindig Koroljovra várt az a feladat, hogy az amerikaiak előtt csapódjon be egy szonda a Holdba. Márciusban az amerikaiak végre elrepültek a Hold mellett, de a Pioneer-4 pontatlanabb volt, mint az Első Kozmikus Űrhajó: a Pioneer-4 60015 kilométerrel tévesztette el a Holdat. 1959 első felében a szovjetek további problémákkal szembesültek az R-7 hordozórakétával kapcsolatban, az új rakéta egészen nyárig nem készült el. A holdszondát enyhén módosították, több rakomány került rá (390 kg), és a Ye-1a megjelölést kapta. Az első startkísérletet június 16-ra tervezték, de a felső rakétafokozatot helytelenül tankolták fel, így előbb le kellett ereszteni, majd újra feltölteni. Végeredményben ez nem számított sokat, hiszen amikor két nappal később, 1959. június 18-án a holdszondát végre útnak indították, az inerciális navigációs rendszer a start után 152 másodperccel elromlott, a rakéta pedig irányíthatatlanná vált, és a földről felrobbantották.

A hiba kijavítása három hónapba telt, és a következő rakéta szeptember 9-én állt készen a startra. A gyújtás után a hajtóművekben nem alakult ki elegendő tolóerő ahhoz, hogy a rakéta felszállhasson. Ez volt az, amit az amerikai terminológia indítóálláson végrehajtott küldetés-megszakításnak (pad abort) hívott. Koroljov ezen a ponton hihetetlenül frusztrált lehetett, mivel 13 hónappal az első kísérlet után még mindig nem sikerült egy holdszondának becsapódni a Holdba.

A 390,2 kilós Második Kozmikus Űrhajó végül szeptember 12-én szállt fel. A felső rakétafokozat elérte a tervezett 11,2 km/s szökési sebességet, és aztán az űrhajó sikeresen levált a felső fokozatról. Azonnal elkezdte a jeleket sugározni, három adó segítségével, amik 183,6, 19,993 és 39,986 MHz-en működtek. A jelekből a földi irányítás számára kiderült, hogy a holdszonda pályája ezúttal halálpontos, és a Moszkvai Rádió gyorsan közölte, hogy a szonda szeptember 14-én 00:05-kor éri majd el a Holdat. Az űrhajó lassan forgott a tengelye körül, tizennégy percenként egyszer. A távolodó utolsó rakétafokozat is rádiójeleket bocsátott ki magából 20  és 19 MHz-es frekvenciákon.

Annak érdekében, hogy távolodását láthatóvá tegye, a Második Kozmikus Űrhajó szeptember 13-án nátriumgőz felhőt bocsátott ki magából, mintegy 156000 km-re a Földtől. Ez végül egy 650 kilométer átmérőjű felhővé nőtte ki magát, amit Alma Ata, Bjurakan, Abastuma, Tbiliszi és Sztalinabad csillagvizsgálói is észleltek. A Második Kozmikus Űrhajó műszerezettsége megegyezett az elsőével, habár Shmaja Dolginov magnetométerét módosították, és mérési tartományát -750 és +750 gammára szűkítették le, ebben a tartományban jóval valószínűbbnek tartották a sikert. A repülés során percenként végzett méréseket, és megerősítette az Első Kozmikus Űrhajó által tett megfigyeléseket. A szonda egyre közelebb ért a Holdhoz, a műszerek pedig mindvégig tökéletesen működtek, és keresték a Hold mágneses és sugárzási mezőit (semmit nem találtak, még a Holdtól 55 kilométerre készített utolsó mérési eredmény alapján sem). A Második Kozmikus Űrhajó nem csak, hogy elődjéhez hasonló módon belefutott a napszélbe, de méréseket is végzett: a műszerek alfa-részecskéket, röntgensugarakat, gammasugarakat, nagy- és alacsony energiájú elektronokat, és nagy energiájú részecskéket mértek.

Amikor a Második Kozmikus Űrhajó megközelítette a Holdat, Koroljov és a tervezőmérnökök már az irányítóteremben voltak. Az oroszokat korábban az a vád érte, hogy az Első Kozmikus Űrhajó csalás volt - más néven a nagy vörös hazugság - így ezúttal semmit nem bíztak a véletlenre. Az oroszok azonban a Jodrell Bank obszervatórium szempontjából ismét nem megfelelő időpontban hajtották végre a startot: hétvégén. Bernard Lovell épp helyi krikettcsapatának kapitányi teendőit látta el, és nem hagyta, hogy az új űrhajó megzavarja ebben. Végül egy forródróton, egyenesen Moszkvából érkező telex vette rá, hogy visszatérjen az obszervatóriumba. Az üzenet nem csak a frekvenciákat és a pályaadatokat tartalmazta, hanem még a becsapódás tervezett idejét is. Krikett ide vagy oda, ez most fontos, világrengető esemény volt. Jodrell Bank azonnal el is kezdte megfigyelni a Második Kozmikus Űrhajót, amikor a Hold mintegy öt órával a becsapódás előtt a horizont fölé emelkedett.

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny hírleveléből két dolgot emelünk ki mai posztunkban. Elsőnek itt egy RT.com által készített interjú Bob Richards-zal, a Moon Express főnökével, akinek feltett szándéka bányászni a Holdon, esetleg aszteroidákon. Mint mondta, erre reményei szerint az elkövetkező 10 vagy 20 évben sor kerülhet, ehhez azonban előbb vissza kell térni a Holdra. A szomszédos égitesten már több mint 40 éve nem járt ember, de azóta rengeteget fejlődött a tudomány, új technológiák jöttek létre. A holdszondáknak köszönhetően sokkal többet tudunk a Holdról, mint amennyit mondjuk 10 éve tudtunk róla. Korábban egy halott, száraz sziklának gondoltuk, ez azonban nem igaz. Platinatartalmú nyersanyagokból például több lehet a felszínén, mint az egész Földön együttvéve.

Ráadásul vízjég is van a Hold felszínén, ami Richards szemében rendkívül gazdaságossá teheti a jövőbeli holdmissziókat, hiszen a vízből rakétaüzemanyag is előállítható. Bob rámutat arra, hogy a bolygónkon fellelhető valamennyi nyersanyag végtelen mennyiségben megtalálható a világűrben is, hiszen eleve onnan érkeztek a Földre. Összefoglalva tehát kutatni kell a földönkívüli nyersanyagok után, hogy azokat aztán a földi civilizáció hasznosíthassa. Az ambiciózus terv első lépése a robotos holdraszállás lenne a GLXP-verseny keretében - természetesen, a Moon Express is a magyar Puli csapat riválisa, bár ez nem zárja ki az együttműködés lehetőségét.

A másik újdonság az, hogy a Synergy Moon csapata rövidesen egy CNC szerszámgéppel (Computer Numerical Control) esik neki a munkának. Így néz ki a szerkezet:  A csapat nem is egy, hanem rögtön két holdjárót is építene, pontosabban "faragna ki". A gép használatával a wikipedia magyar nyelvű szócikke szerint lehetővé válik „az egyidejűleg több tengely mentén végzett és nem egyenes menti mozgásokat is, ami kézzel lehetetlen”. Az eljárás sarkosan fogalmazva a CAD-programban megtervezett rovert marja ki egy tömbből. A kétfajta rover mindegyikéből két-két példány készülne (összesen tehát négy). A csapat szerint a két egymástól függetlenül kifejlesztett roverre a jó öreg redundancia elve miatt van szükség: ha a küldetés során az egyik holdjáró bedobja a törülközőt, még mindig ott a másik, amivel teljesítheti a misszió.
Ugyancsak ez a csapat erősít kommunikációban is. A Synergy Moonbounce program keretében arra bíztatják a földlakókat, hogy küldjenek egy hangfájlt tetszőleges üzenettel, amit a csapat aztán továbbít a Holdra, majd az onnan „visszapattanó” visszhangot meg lehet hallgatni a csapat honlapján. Ráadásul az adás pillanatában egy Holdról készített fotót is kap a lelkes önkéntes.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az űrprogram egyik kegyetlen igazsága az volt, hogy az asztronauta-férj halála után a feleség csak magára számíthatott, egyedül kellett felnevelni a gyerekeit, az űrprogramban ugyanis özvegyek és árvák számára nem volt hely. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A jelentésekből később kiderült, hogy Elliot folytatta a hirtelen ereszkedést, és az irányítótorony mögött körözött, amikor rádöbbent arra, hogy hibázott. Egyiküknek sikerült még beindítani az utánégetőt, de ez hiábavaló kísérlet volt arra, hogy kiemeljék a T-38-ast a meredek fordulóból. Elkéstek. A gép a 101-es Épület tetejébe csapódott, végigcsúszott a pereméig, majd lebucskázott a parkolóba, ahol felrobbant – a roncsdarabok nagy területen szóródtak szét. Mindketten kirepültek a gépből.
A tűzoltók a lángoló roncshoz siettek, és vastag habot fújtak a hó tetejére, amíg már csak a farokrész állt ki a habból egy vékony, szenes emlékmű gyanánt. Az egyik szárny még mindig a tetőn volt, a másik leszakadt, amikor a gép becsapódott a földbe. Egy félig kinyílt ejtőernyő feküdt a koszos havon szétlapított gomba módjára. Valami csoda folytán a Gemini űrhajó gyártósorát nem érte kár, habár tizennégy munkás megsérült.
A hirtelen zűrzavarban senki nem tudta, hogy kik is haltak meg a katasztrófában. Két azonosíthatatlan testre bukkantak, viszont négyünk NASA-jelvényeit találták meg a roncsok között szétszórva. Amíg a földön a tűzzel harcoltak, Tommal mi még mindig 32 kilométerre köröztünk, és fogalmunk sem volt a történtekről: épp a torony határozatlanságán bosszankodtunk.
Egy megveszekedett szót sem szóltak hozzánk, hagyták, hogy magunkban lézengjünk az égen, ahol kezdtük kissé elhagyatva érezni magunkat. Végül, amikor már kis híján kifogyott az üzemanyag, adtak csak engedélyt a landolásra.

Gond nélkül leszálltunk, eközben semmilyen balesetre utaló jelet, füstöt nem láttunk. Amikor a leszállópályán gurultunk, a torony higgadtan érdeklődött a „NASA kilenc-null-hetes pilótáinak neve” iránt. Ez volt a mi gépünk. „Stafford és Cernan” – feleltem. Ilyen korlátolt módon azonosították be Charliet és Elliot-ot. Megkérdeztem, hogy a 901-es vajon egy másik repülőtéren szállt-e le, de csak egy talányos választ kaptam: keressem fel a McDonnell Műveleti Irodáját. Újabb semmitmondó felelet. Csak akkor tudtuk meg mi történt, amikor megálltunk a rámpánál, kinyitottuk a fülketetőt: egy csapat gyászos arcú embert fogadott minket.
Azonnal felhívtam Barbarát. „Rettenetes baleset történt, de én jól vagyok” – mondtam, miközben mély levegőket vettem, hogy nyugalmat erőltessek magamra. „Charlie és Elliot is meghalt. Semmi többet nem tudok.” Barbara a híváskor még mindig hálóingben volt, majd lassan leült egy székre, mintha villámcsapás érte volna. Próbáltam megnyugtatni amennyire ez Missouriból egy hűvös telefonhívással lehetséges, és azt javasoltam, hogy azonnal menjen át Bassették házába.
Az űrprogramban eltöltött évek alatt Barbara számára ez volt az egyik legnehezebb pillanat. Jeannie nagyon kedves lány volt, aki Charlie közelgő Gemini-9 küldetése miatt valósággal pezsgett az izgalomtól. Halálhíre porig sújtotta. Most Barbara ott állt a bejárati ajtajánál, hogy vele legyen azokban az embert próbáló időkben, de ez csak rontott a dolgokon.

Charlie halála nem csak férjének elvesztését jelentette Jeannie számára, hanem egyúttal azt is, hogy kikerült a "klubból". Barbara úgy érezte, mintha egy kedves barátjától lopott volna el valami fontosat. Charlie halálával én lépek a helyére a Gemini-9 küldetésén. A címlapok, a taps és az ünneplés, amiben eddig Jeannienek része volt, most Barbarára várt. Az űrprogram egyik kegyetlen igazsága az volt, hogy Jeannie többé már nem tartozott az asztronauta-feleségek szűk csoportjához: csak magára számíthatott, egyedül kellett felnevelni a gyerekeit, az űrprogramban ugyanis özvegyek és árvák számára nem volt hely. Egész egyszerűen igazságtalan és szörnyű volt a rendszer.  
Amikor letettem a telefonkagylót, a katasztrófa helyszínére siettem. Sosem felejtem el azt a gyomorszorító látványt, miközben azt éreztem, hogy ennek a balesetnek nem lett volna szabad megtörténnie. Pár óra múlva Deke Slayton telefonált Tomnak és nekem, ezt mondta: „Tiétek a Gemini-9.”

Két újabb temetésre került sor a NASA-nál, de az Apollo-1 egy évvel későbbi tragédiáját követő felfordulással ellentétben, Charlie és Elliot halála még csak egy döccenőt sem okozott az űrprogramban. Minden teljes gőzzel haladt előre. Alig három héttel korábban egy ember nélküli szovjet űrhajó szállt le elsőként a Holdra. Ha egy robottal sikerült nekik, vajon emberrel nem tudják megcsinálni? Nem volt vesztegetnivaló időnk.

Negyvennyolc órával a See-Bassett baleset után, a Gemini-9-et kivitték a 101-es Épületből, elgördült egy magas zászlórúd mellett, amin a hideg szél csapkodta a félárbocra eresztett zászlót, majd a Cape-re utazott, ahol az utolsó simításokat elvégzik rajta.
Ismét magamra kellett öltenem kék egyenruhámat, eleget téve a szomorú kötelességnek, hogy eltemessük barátainkat. Legutoljára két éve, Ted Freeman temetésén kellett felvennem. Most Elliot és Charlie volt soron. Asztronauta-évfolyamom induló tizennégy fős létszámából ketten – Ted és Charlie – halottak voltak, és közülünk még senki sem járt az űrben. Március 2-án Texasban került sor a megemlékezésre a Seabrook Methodist Church és a Webster Presbyterian templomokban, amik zsúfolásig megteltek. Asztronauták által vezetett T-38-asok húztak át az égen a „Hiányzó Ember” formációban. Katonai tiszteletadás mellett temették el őket az Arlington Nemzeti Temetőben. Esett az eső, hideg volt, és gondolataimból csak a három sortűz riasztott fel. Előre, keresztény katonák.

Amikor visszatértünk a munkához, a dolgok megváltoztak számomra. Mellbevágó volt megtapasztalni, milyen hatalmas különbség van aközött, hogy az ember az elsődleges avagy a tartaléklegénységhez tartozik-e. Korábban leheletvékony komfortérzet töltött el engem, amiért - bár keményen gyakorlok - mégsem nekem kell ténylegesen bizonyítanom. Most viszont én ülök majd annak a kurva interkontinentális ballisztikus rakétának a tetejére, ami felrepít az égre, és ezzel belső védelmi vonalam egy csapásra feloldódott, mint cukor a vízben."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Elliot See pilótatudását illetően kétségek merültek fel az asztronauták körében. Ő vezette azt a gépet is, amelyikben társával, Charlie Bassettel együtt lezuhant. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egyre több kétely kezdett felmerülni Elliot See pilótatudását illetően, függetlenül attól, hogy papíron milyen érdemei voltak. Több asztronautának a T-38 Talonban olyan érzése támadt egy-egy Elliottal való közös repülőút végén, hogy ő bizony nem a legjobbak legjobbja. Deke később azt írta, hogy Elliotot afféle óvatoskodó, „öregasszonyosan” vezető pilótának tartotta. Ennek ellenére hibátlanul dolgozott együtt Neil Armstronggal a Gemini-5 tartaléklegénységének tagjaként. Mindketten civilek voltak, és keresték egymás társaságát. A nagy különbség az volt kettejük között, hogy Neil az űrprogramban résztvevők közül mindenkinél jobban repült, ő vezette az X-15 rakétarepülőt is, és már akkor asztronauta volt, amikor még ténylegesen be sem került az asztronauták közé: több mint nyolcvan kilométeres magasságban repült. Deke láthatóan arra gondolt, hogy a pilótafülkében minimálisra csökkenthető a kockázat, ha Elliot Charlie Bassett társaságában repül.

Alighogy Tom Stafford vízre szállt a Gemini-6 küldetés végeztével, máris csatlakozott Elliothoz, Charliehoz és hozzám: a továbbiakban együtt készültünk fel a Gemini-9 küldetésére. Közösen gyakoroltunk a szimulátorokban, együtt dolgoztuk ki a küldetési tervet, együtt jártunk oktatásra, és rengeteg időt eltöltöttünk St. Louisban a McDonnell Aircraft Corporationnél, hogy a Gemini-9 kapszulája igényeinknek megfelelő legyen. Ez már tényleg űrhajó volt a javából, nem csak egy délibáb. Megnézhettük, megtapinthattuk, érezhettük a jelenlétét. Ez a szerkezet emelheti Elliotot és Charliet a világűrbe. Gyakran azon kaptam magam, hogy elkódorgok egy pillantást vetni a Gemini-12 űrhajóra. Az lesz az enyém, és végig akartam kísérni megszületését. Nem sokkal volt több egy állványzatnál és a padlón szétszórt alkatrészeknél, amik csak arra vártak, hogy egy tudományos és mérnöki csodává álljanak össze. A fülkeajtók a katonai repülőkére emlékeztettek, ahogy a harang-alakú titánium testből nyíltak kifelé. Belülre kerül az elektronika labirintusa, beleértve a kifinomult irányító- és navigációs rendszereket valamint az űrrandevú során használatos radart. Testközelből akartam ismerni minden egyes csavart és szegecset. Rengeteget beszélgettem azokkal a precíz, elkötelezett emberekkel, akik összeszerelik, mivel egy nap az életem múlhat a munkájukon.

Mivel Charlieval kettőnkre várt űrséta, sokat utaztunk együtt repülőn, és gyakran sörözgettünk hotelek bárjában, miközben másról sem tudtunk beszélgetni, csak a küldetésről, egyre csak azt csiszolgattuk. Egy csapat lett belőlünk, együtt segítettünk Dallasban az LTV Aerospace mérnökeinek összerakni az AMU-t, hogy mindenben megfeleljen majd az igényeinknek. Alkalmanként a munka után tósztot mondtunk, mivel rájöttünk arra, hogy ez a rakétákból álló csomag jelentős kihívás, hiszen egyszer majd az űrprogram főszereplőjévé válik. És ez most kizárólag kettőnkre volt bízva. Az űrhajó nálunk tapasztaltabb parancsnokai bármilyen csodás munkát végezzenek is az űrrandevúval, és bármennyi üzemanyagot spóroljanak is meg a légkörbe lépés során, az újságok fejlécei az űrsétán résztvevőkkel foglalkoznak majd. Újoncokként rengeteget nevettünk ezen, és biztosak voltunk abban, hogy ha valakinek sikerül megszelídíteni ezt a háttáskát, akkor azok mi leszünk.

Bassették három háztömbnyire laktak tőlünk, a tóparton. Barbara és Jeannie Bassett jó barátnők lettek, így a gyakorlás közepette azon kaptuk magunkat, hogy rengeteg szabadidőt töltünk együtt, amit vacsorák és hosszú beszélgetések kísértek. Ahogy teltek-múltak a hetek, a barátságunk úgy megerősödött, hogy szinte már egy család lettünk.

1966. elején a Geminik két- vagy háromhavonta repültek. A Gemini-8 útját márciusra tűzték ki, amikor majd Neil és Dave Scott végrehajt egy űrrandevút és dokkol egy újabb Agenához, Dave pedig űrsétán vesz részt. Aztán májusban már indulhat is a Gemini-9.
Február utolsó napján Elliot, Charlie, Tom és jómagam beültünk a NASA két, kétüléses T-38-asába, hogy St. Louisba repüljünk, és a McDonnell gyárában lévő szimulátorban gyakoroljunk. A vezérgépet, a NASA 901-est, Elliot vezette Charlieval a hátsó ülésen. Ezen a gépen volt egy poggyásztok, amibe minden személyes iratunkat és a NASA-s azonosító kártyáinkat bedobáltuk, mielőtt reggel 7:35-kor felszálltunk volna Houstonból. Az előrejelzés szerint St. Louisban az évszaknak megfelelő időjárásra számíthattunk: 4,8 kilométer látótávolságra, esőre és hózáporra. Semmi olyasmire, ami négy tapasztalt pilótának aggodalomra adhatott volna okot, bár a műszerezettség jobb is lehetett volna. A repülőtér automata siklópálya számítógépe nem működött, ami azt jelentette, hogy a szokásosnál jobban kellett figyelnünk. Tom Elliot szárnya mentén repült, amikor felemelkedtünk az Ellingtont borító vékony felhők fölé, a ragyogó kék reggeli égboltra. See és Bassett fehér sisakjai a fülketető alatt olyanok voltak, mint két ping-pong labda egy átlátszó műanyag tubusban.

Amikor kilenc óra környékén megközelítettük a Lambert-St. Louis Municipal Repülőteret, az időjárás elromlott, és a telet idézte: eső, hó és köd sávokban váltotta egymást kevesebb, mint 120 méterre a földtől. A kis Northrop típusú sugárhajtóműves gépeinket úgy dobálta a szél, mintha éles sarkoknak csapódtunk volna. Aláereszkedtünk a katyvaszban, az egyik gép szárnya szinte súrolta a másikét, a hózápor közepette azonban még így is szinte elvesztettük egymást szem elől.
A földet érés után már nem lettünk volna messze úticélunktól. A McDonnell Aircraft Corporation a repülőtér szomszédságában volt, a hatalmas 101-es Épületben. Itt szerelték össze a Gemini-program hátralévő küldetéseinek űrhajóit, és mindössze 150 méterre volt a leszállópályától.

Normális körülmények között a katyvaszból 120 méterre bukkantunk volna ki, a repülőtérrel az orrunk előtt. Ehelyett mi még mindig a műszereket figyeltük ahogy a felhők között repültünk, a hófúvás közepette. Nagyon nem tetszett a dolog. Elliot elszámolta magát: túl magasan és túl messze voltunk a leszállópályától, amihez túl gyorsan is közeledtünk, miközben a rossz időjárás miatt csak egy-egy pillantást vethettünk a földre. „Ennél a landolásnál már az imádság sem segít” – mondtam Tomnak.
Aztán, váratlanul és minden figyelmeztetés nélkül Elliot egy hirtelen balfordulóba vitte T-38-asát. „Az istenit!” – vakkantott Tom. „Hova a pokolba megy?”
Azonnal eltűntek a szemünk elől. A fülketetőn át csak felhőket és kavargó hófüggönyt láttunk. Sokszor jártunk már erre, és tudtuk, hogy rég elhagytuk azt a pontot, ahonnan meg lehetett volna kezdeni a leszállást. Tom behúzta a futóművet és a fékszárnyakat, én pedig az irányítótornyot tájékoztattam arról, hogy távolodunk, és még egyszer nekifutunk a landolásnak. Hosszú percek teltek el az emelkedéssel, majd a torony parkolópályára állított minket. Legfőbb gondunk az volt, hogy magukkal viszik ruháinkat és iratainkat a poggyásztokban, ha Elliot és Charlie esetleg egy másik bázison szállna le. Nem láttuk a becsapódást, a robbanást és a tüzet, amiben két társunk meghalt."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A hasmenés a legrosszabb dolog, ami történhet velünk a világűrben. De hogyan könnyítettek magukon az asztronauták a hatvanas években? Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor másodjára megkísérelték a Gemini-6 startját, a Titan hatalmas hajtóművei begyújtottak, de a füstből és a lángtengerből az átkozott rakéta csak nem akart kiemelkedni. Wally és Tom pedig a katasztrófa határán egyensúlyozva kivárta, ahogy a rakéta visszahuppan az indítóállásra, amibe aztán egész testével beleremegett. Elszörnyedve figyeltük a fejleményeket, és közben tudtuk, hogy papíron a legénységnek katapultálnia kell, még mielőtt a rakéta felrobban alattuk. Schirra megragadta a narancsszín D-gyűrűt, ami mindkettejüket kilőtte volna a veszélyben lévő űrhajóból, de végül csak nem húzta meg. Schirra tökös gyerek volt. Aznap az összes létező előírást megszegte, viszont megmentette a programot egy kényszerpihenőt eredményező katasztrófától. A begyújtott hajtóművek leálltak, a dühös Titan lenyugodott, majd Wally és Tom szépen kikecmergett az űrhajóból, és ezzel részükről lezártnak tekintették a dolgot. Tom a mestertől olyan leckét kapott, aminek a jövőben egy hasonló helyzetben hasznát veszi majd.

A Gemini-6 végül december 15-én szállt fel, rátalált az ekkor már régóta szenvedő Borman-Lovell párosra, integetett nekik, kötelékben repült mellette, pár fotót készítettek, majd fogták magukat, és visszatértek a Földre. Frank és Jim pedig tovább tétlenkedtek, miközben egyre kényelmetlenebbül érezték magukat: egyre mogorvábbá és ingerültebbé váltak minden újabb földkörüli keringéssel – és a tizennégy napba 206 keringés fért bele. Szűkös űrhajójukban még csak ki sem nyújthatták a lábukat.
Ez a küldetés hozta előtérbe azt a problémát, amivel később az összes űrutazót ki lehetett hozni a sodrából, és ami minden űrutazás iránt érdeklődőnek az oldalát furdalta: hogyan vizelnek és székelnek az űrhajósok a súlytalanság állapotában. Ez nem sokban hasonlít a porcelántrónuson üldögéléshez, ahol újságot olvas az ember.

Az űrbeli pössentés receptjét egy húsz lépésből álló ellenőrzőlista taglalta, amit Kémiai Vizeletmennyiség-mérő Rendszernek hívtak. Mi csak könnyíteni akartunk magunkon, az orvosok azonban minden alkalom ragaszkodtak a mintavételhez. A Mercurytól kezdve az Apollo-n át az eljárás csak alig-alig változott. A rendszer egyik végén volt maga az asztronauta, aki egy speciális latexkondomot húzott a péniszére. A kondom másik végén egy szeleppel ellátott mechanizmus volt, ennek mérete egy karton cigarettáéval vetekedett: ez gyűjtötte össze a vizeletsugarat. A szelep elfordításával zártuk le a tartalmát. Amikor túl voltunk a vizelésen, a kondomot el lehetett távolítani, majd félreraktuk későbbi használatra, és kezdődhetett a macera.
Egy mintavételi tasakot elő kellett venni, akkurátusan rá kellett írni a nevünket, a dátumot és a pontos időt, majd ráakasztottuk a szelepre, és – mintha csak csap alá tartanánk – megtöltöttük a vizelet egy részével. A tasakot aztán eltettük, a megmaradt vizeletet pedig „lehúztuk”: ezzel az űrhajón kívül egy jégkristályokból álló méretes felhő jött létre.

A felszereléshez egy speciális, háromszög-alakú műanyag tasak is tartozott, amit a startok és az űrséták alkalmával használtunk. Ugyanaz a nyitott végű kondom kötötte össze az asztronautát a tasakkal, ami tépőzáras szíjakkal volt az alhasunkra rögzítve. A használatba vétel során a meleg vizelet a gyomor irányába terjedt, így mindig azon aggódhattunk, hogy a tasak kidurrant.

A székelés legjobb módja, ha egyáltalán nem székelünk a világűrben. A startot megelőző három-négy napban alacsony rosttartalmú táplálékokat fogyasztottunk, és tartózkodtunk az olyan ételektől, mint amilyen a saláta és a vaj is: ezek jó eséllyel eredményeznek nem kívánt mellékterméket. A küldetés során is hasonló ételeket fogyasztottunk, például sajtos szendvicsekkel és szárított ételekkel dugaszoltuk el bélrendszerünket. A Mercury- és a Gemini-program rövid küldetésein ritkán fordult elő, hogy valakinek ürítenie kellett.

Olyan szűk helyen, ahol alig lehet megmoccanni, pláne a szkafandert levenni, a testünk működésével összefüggő macera bárkinek közel lehetetlen vállalkozás volt, leszámítva esetleg azt, akinek bélelzáródása volt.
Mindazonáltal voltak helyzetek, amikor az általunk Híres Kék Zacskóknak nevezett eszközöket kellett bevetni. Ki kellett csomagolni a mérnöki pontossággal megtervezett kék műanyag tasakokat, el kellett távolítani a nyakukon található ragasztószalagot, majd óvatosan seggünk stratégiai pontjára kellett illeszteni. A tasak belsejében egy puha kesztyű volt – olyasmi, ami egy átlagos konyhában is használatos. A trükkös rész a tasak eltávolítása, és tetejének lezárása volt, mielőtt még tartalmának egy része távozhatott volna a súlytalanságban. Ez nem mindig sikerült, így aztán zsebkendőkkel lehetett elkapdosni az űrhajóban lebegő darabkákat. Természetesen, az orvosok ez esetben is ragaszkodtak az egyes ürítésekből származó mintákhoz. Az Apollo-programban kicsit javult a helyzet, főképp azért, mert a nagyobb űrhajóban több hely maradt, és visszavonulhattunk az alsó raktérbe, ahol lehámoztuk magunkról a szkafandert, és elvégezhettük a dolgunkat. Egy szennyvízcsőre és egy ülőkére akár csak nyomokban is emlékeztető drága szerkezet sosem jutott ki a világűrbe.

Nagyvonalakban ugyanez volt a dolgok menete a holdkompon is, amíg az a Holdon időzött. Nálam egyedül a holdi pelenkáknál szakadt el a cérna: ezek hatalmas boxeralsók voltak bőséges tárhellyel, és a szkafander alatt kellett viselni arra az esetre, ha esetleg holdséta közben jönne rá valakire a szükség. Azt el tudták érni, hogy magunkkal vigyük a pelenkákat, de arra már nem kényszeríthettek, hogy viseljük is ezeket.

A test működésével összefüggő dolgok minden űrrepülés fontos részét képezik, és általában nem okoztak problémát. A hányás legalább ilyen iszonyú volt, de a hasmenés volt mind közül a legrosszabb. Mindez csak egy újabb teendőt jelentett az amúgy is feszes munkamenetben.
Jim Lovell évekkel a Gemini-7 küldetés után elárulta, hogy ilyen hosszú ideig bezárva lenni egy űrhajóban olyan volt, mintha két hetet kellett volna eltölteni egy latrinában - pláne azután, hogy az egyik vizeletgyűjtő tasak kidurrant."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...