Gene Kranz egyből a mélyvízben találta magát, amikor csatlakozott az űrprogramhoz. Mivel az űrrepülés módszertanáról még senki nem írt könyvet, ezeket is nekik kellett megírni menet közben. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Szputnyik sokkolta a nemzeti büszkeséget: az oroszok juttatták az első tárgyat a világűrbe, amivel az amerikaiakból kisebbségi komplexust és a teljes védtelenség érzetét váltották ki egy olyan korban, ami a Hidegháború legfeszültebb időszakának számított. Ebből jött létre a „rakétahátrány” az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.

Évekkel később jöttünk rá, hogy ez a hátrány csak egy titkosszolgálati mítosz volt. De a Szovjetunió valóban előttünk járt az űrversenyben, amit ezzel a kisméretű, inkább primitív műholddal hatásosan elindított. Az ellenfelünk által fejlesztett rakéták nagyobb tolóerővel és súlylökő képességgel rendelkeztek – a katonai szóhasználatban ez ballisztikus rakétákat jelentett, amik nehezebb robbanófejet nagyobb távolságra tudtak „kilökni”, mint saját arzenálunkból bármi.

A kis gömb által sugárzott „bip-bip”-rádiójelek következményei messzire mutattak, ahogy a Szputnyik akadály nélkül suhant az űrben. Többek között a hatására jött létre egy nagy volumenű, szövetségi oktatás-finanszírozó program, amire főképp „A Nemzeti Védelmi Oktatási Törvény” néven hivatkoztak. A célja az volt, hogy ösztönözze a matematika és a természettudományok magasabb szintű oktatását, és országszerte szélesebb körben kezdjenek el a diákok idegen nyelveket tanulni. Az alvó óriás hirtelen felriadt álmából.
 
A Szputnyik másik közvetlen utóhatása az 1958-as Nemzeti Űrtörvény megalkotása és a NASA létrehozása volt. Számomra logikus lépésnek tűnt, hogy az X-15-ös rakétameghajtású repülőgépek után a világűr következik. A gond az volt, hogy első lépéseink viszonylag apró szökellések voltak. Mindezek a tényezők szerepet játszottak abban, hogy csatlakoztam ehhez a magzati állapotban lévő programhoz. Finanszírozását aprólékosan szabályozták, és meglehetősen kis költségvetésből kellett kijönnie – a programban résztvevőknek kész anyagi csőd volt. Nem hiszem, hogy akkoriban feltűnt nekem, hogy mennyire magával ragadott a verseny okozta izgalom és kihívás. Azt sem sejthettem, hogy milyen izgalmas és veszélyes, frusztráló és ösztönző lesz az első futamban részt venni. Mindenki egyetlen álmot üldözött, és ennek érdekében olyan keményen dolgozott, hogy a NASA-alkalmazottak, a beszállítók, a startszemélyzet és a küldetésirányítás egyetlen erős szervezetté vált.

Cooper a Mercury Irányításnál tett ki engem, ahol az űrprogramból odalenn, a Cape-en általam ismert egyetlen ember fogadott Paul Johnson személyében. Egy mindenes volt, aki a Western Electricnek dolgozott. A Bendix egyik alvállalkozójaként a cég feladata az irányítóközpont és az űrhajók útját megfigyelő követőhálózat kiépítése volt. A Western Electrichez tartozott a radarok, a telemetria (rádiójelek küldése és fogadása a föld és a rakéta illetve az űrhajó között, amikből megtudtuk, hogyan működnek a dolgok a fedélzeten – vagy épp hogyan nem működnek), az irányítópultok és a kommunikáció. Ezek kardinális rendszerek voltak, amit Western Electric gyorsan ki is használt azzal, hogy hatáskörébe vonta a teljes üzemeltetést, a kiképzést, karbantartást és a hálózati kommunikációt is.

Paul felelősségi köréhez képest meglepően fiatal volt. Veleszületett érzéke volt ehhez a példátlan fejlesztéshez és a technológia kidolgozásához. Műszaki leírásokat és tesztek során követendő eljárásrendeket írt, és megcsinált mindent, amire szükség volt, hogy a történelem legnagyobb kiterjedésű tesztkörzetét ellenőrzés alatt lehessen tartani: mégpedig azt, amelyik az egész bolygóra kiterjedt.

„Kraft mondta, hogy idejössz” – üdvözölt engem mosolyogva – „én pedig arra gondoltam, hogy segítek neked.” A következő két napban Johnson alaposan felkészítést adott a küldetésirányítás művészetéből. Ő maga az előző héten érkezett a Cape-re, és a személyzet struktúrájáról és működéséről írt épp kézikönyvet. Ezt odaadta nekem azzal, hogy fejezzem be a Mercury Control normál üzemi eljárásrendjét, így például azt, hogyan ellenőrizzük a kijelzőket és a kommunikációt, meg kellett határoznom a távírón való kommunikáció rendjét, illetve részletekbe menően azt, hogy miként kérjünk adatokat a technikusoktól (udvariasan, de gyorsan).
Rövidesen Paulra, mint őrzőangyalomra kezdtem tekinteni. Attól a pillanattól kezdve, hogy belefolytam a munkába, úgy tűnt, hogy mindenhol jelen volt – bármit is tettem, bárhol is voltam. Mindig a stresszes időkben jelent meg, én pedig örömmel fogadtam. Miközben rákaptam ennek az önmagát felépítő programnak az ízére, Marta a motelből egy új házba költözött a virginiai Hamptonba. Ez volt az ötödik költözésünk a házasságkötésünk óta eltelt négy év során: Dél-Karolina, Texas, Missouri, Új-Mexikó után most Virginia következett. Két és fél éves kislányunk, Carmen, Texasban született, a tizennégy hónapos Lucy viszont már Új Mexikóban. A legtöbb hadseregnél szolgáló családhoz hasonlóan ők is készen álltak bármikor, bármire.

A Space Task Group startot felügyelő csapatát hosszútávon a Cape-en helyezték el, így segíthettek a tesztek során, valamint a rakéták és a kapszulák átadásánál. A küldetésirányító csapat, ahova ekkoriban kerültem, az asztronauták, a mérnökök és az adminisztratív állomány a Langley Légibázison voltak, és minden küldetésre a Cape-re utazott. Alig két hete dolgoztam Virginiában, ami túl rövid idő volt ahhoz, hogy kitapasztaljam a hierarchiát. Kraft odajött az asztalomhoz, és azt mondta: „Mindenki le van foglalva. Nincs senki más segítségem rajtad kívül. Az első Redstone-startjára készülünk. Azt szeretném, ha leutaznál a Cape-re, megismerkednél a tesztelést végző csapattal, és írnál egy forgatókönyvet a visszaszámlálás menetéről. Aztán írhatnál pár küldetésre vonatkozó szabályzatot is. Hívj fel, ha végeztél, és idejövünk, hogy elkezdjük a betanítást.”

A döbbenet kiült az arcomra, miközben Kraft folytatta: „Megmondom Paul Johnsonnak, hogy találkozzon veled a Mercury Irányításnál, és segítsen neked.” Miközben beszélt, Kraft egyenesen a szemembe nézett. Főképp azért kaptam ezt a megbízatást, mert én voltam szabadon bevethető. Az intenzív fejlesztések ezen szakaszában mindenhova kerestek embereket, a NASA ekkor hozta létre a küldetéstervezésért, a startért, az asztronauták kiképzéséért, a visszatérő űrhajók legénységét majdan kimentő szervezeti egységeit, valamint a Mercury Irányítást. Minden, a követelményeknek megfelelő képzettségű és szakmai múlttal rendelkező újfelvételes azonnal munkába állítottak.
Kraft egyike volt a Space Task Group eredetileg harminchat fős állományának, akiknek többsége egy olyan feladatot vállalt el, amit még senki sem csinált. Felismerte, hogy valakinek irányítania kell a földi személyzet munkáját, és vállalkozott arra, hogy ennek az élére álljon.

Chris azután, hogy lediplomázott a Virginia Polytechnic Institute-ban, a Langley Légibázison dolgozott, ahol a repülőgépek stabilitását és irányítását kutató laboratórium munkatársa lett. Kilenc évvel volt idősebb nálam, és elsőre nem egy főnök benyomását keltette bennem, legalábbis, nem abban az értelemben, ahogy az első mentoraim esetében történt. Kraft lépésről-lépésre, a Mercury-program minden küldetésével egy-egy újabb dimenzióval lett gazdagabb.
Megfigyelőként töltött napjaim ezzel véget értek, ami az egyetlen esély volt arra, hogy felvegyem a fordulatszámot. Ez volt az első jelzés arra, hogy a munkahelyem a Mercury Irányításnál lesz majd. Az itt dolgozók egy része korábban megfigyelőállomásokon dolgozott, vagy a Cape-en vett részt a Vanguard-, Explorer- és Pioneer-küldetésekben. Mások, akárcsak én, korábban a repülők tesztelésével foglalkoztak, vagy a pilóta nélküli repülés kutatóprogramján dolgozó mérnökök voltak Langleyben. Legutóbbi munkahelyemen, az Új-mexikói Holloman Légibázison találkoztam már repülést támogató rendszerekkel, eljárási rendekkel és ellenőrzőlistákkal. Ki tudtam találni, hogy mit kell tartalmaznia egy, a visszaszámlálás menetét szabályzó forgatókönyvnek. A küldetési szabályzat már más kérdés volt. Az Egyesült Államok történetében még sosem került sor akárcsak hasonló küldetésre sem – egyszerűen meg kell próbálnom összehozni. Mivel az űrrepülés módszertanáról még senki nem írt könyvet, ezeket is nekünk kellett megírni menet közben."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.