Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Luna-program csalódásai után ironikus, hogy még ugyanazon a nyáron a Szovjetunió váratlan sikerre tett szert egy kipróbálatlan Mars-szonda segítségével. Ez volt a Zond-3. A Zonddal Koroljov szerét ejtette, hogy kipróbálják a mélyűr felkutatására szánt küldetések során alkalmazott technológiát. A Zond-1-et 1964 márciusában indították a Vénuszhoz, míg a Zond-2 1964 novemberében a Mars felé vette az irányt, és nagyon közel került ahhoz, hogy a következő nyáron eltalálja a bolygót. Ezek a Zondok két egységből álltak: egyrészt a túlnyomás alatti, 1,1 méter átmérőjű keringő egységből, amit 4 méter széles napelemekkel, telemetriai rendszerekkel, két méteres átjátszó parabolatányérral, a pályakorrekcióhoz egy KDU-414-es hajtóművel szereltek fel. A másik egység leszállóegység is lehetett (ld. Zond-1), de a Zond-3 esetében például egy fényképezőrendszert jelentett, amit más tudományos műszerek egészítettek ki. A szonda 950 kg-os tömegével kisebb volt a Lunáknál.

Az új kamerarendszer az 1964-65-ben indított Mars- és Vénusz-szondákon jelent meg először. Arnold Szelivanov tervezte, a rendszer pedig figyelemreméltóan kicsi volt, mindössze 6,5 kg-ot nyomott: 25,4 mm-es filmet használt, 40 képet tudott tárolni, és ezeket 550 vagy 1100 sorsebességgel lehetett beszkennelni. Másodpercenként 67 sort átjátszására volt képes, ami képenként pár percet tett ki, illetve nagy felbontású átjátszás esetén egy felvétel továbbítása 34 percet vett igénybe. A fényképezőt infravörös és ultraibolya szűrőkkel is ellátták.

A Zond-3-at eredetileg arra tervezték, hogy 1964. novemberében a Marshoz induljon, ahol fényképeket készíthetett volna, de lekésték az indítási ablakot. Most ezt a bolygóközi szondát hasznosították újra, hogy fotókat készítsen a Hold túloldaláról, mégpedig az Automata Bolygóközi Állomás által 1959-ben készített felvételeknél sokkal jobb minőségben. Feladata volt továbbá, hogy felderítse a Hold túloldalának azt a 30 százalékát, amire az 1960. áprilisi kudarcok miatt nem került sor. A szonda 1965. július 18-án szállt fel, és egészen augusztus 15-ig semmit nem lehetett hallani róla, ekkor derült fény az űrkutatás újdonsült sikerére. A Zond-3 33 órával a start után 9219 kilométerre közelítette meg a Holdat, úton a mélyűrbe vezető pályája felé.

Július 20-án 04:24-kor kezdett fényképezni 11600 kilométerrel a felszín fölött, röviddel azelőtt, hogy a szonda elérte pályájának Holdhoz legközelebb eső pontját, és elrepült a Mare Orientale fölött, a Földről látható oldal nyugati felén. A Hold nyugati felének jól ismert jellegzetességeit további jellemzők méretének kalibrálására használták, illetve cél volt az Automata Bolygóközi Állomás által kihagyott területek feltérképezése – az ugyanis a Hold keleti széle fölött repült át. Amikor a Zond-3 a Hold északnyugati része fölé emelkedett, f106 mm-es fényképezőgépével 68 percig a másodperc század, illetve háromszázad részéig exponálva készítette el a felvételeket. A fényképezés 05:32-kor ért véget, és 25 nagy látószögű fotó született, ezek közül egyesek 5 millió km2 területet fedtek le, mindemellett három ultraibolya-felvétel is készült. A részletek kiválóan látszódtak a fényképeken, és 1100 sorból álltak (az amerikai Ranger fényképezőgépei ezidőtájt ennek a felét tudták).

A szovjet kutatók megvárták, amíg a Zond-3 1,25 millió kilométerre távolodik, ekkor adtak távirányítással parancsot a képek átjátszására. Ezeket a szonda számos alkalommal megkísérelte újrasugározni, az utolsó kép átjátszására október 23-án került sor, 30 millió kilométer távolságból. Pompázatos fotók készültek, amikor a Zond elsuhant a Hold „éle” fölött – teljes, eddig ismeretlen hegyláncok, kontinensek és kráterek százai váltak láthatóvá. A szonda 153,4 millió kilométerről is küldött adatokat, az utolsó adásra 1966. március 3-án került sor. A pályakorrekciókat egy új rendszer segítségével végezték, ami a Nap és a csillagok helyzetét használta a szonda tájolására.

A Zond-3-at egy az egyben az OKB-1 építette, de nem az I-100-as irányítórendszert használták. Ez volt az utolsó, mélyűrbe indított szonda, amit teljes egészében az OKB-1-nél terveztek, még azelőtt, hogy a holdprogramot átadták volna a Lavocskin Tervezőiroda számára.
A Zond-3 küldetés során nyert információk segítségével az Automata Bolygóközi Állomás által a Hold túloldaláról készített primitív térképeket frissíteni lehetett. Amíg a Hold Föld felé néző oldalát a tengerek (maria), hegyláncok és hatalmas kráterek uralják, addig a túloldal egy óriási kontinens volt, szinte egyetlen tenger nélkül: a tájat apró kráterek szabdalták. Az oroszok újfent éltek a felfedezők előjogával, és saját anyanyelvükön nevezhették el az új vidékeket. Így az újonnan felfedezett öblöket Bolsoj Romb és Malij Romb (nagy és kicsi) névre keresztelték, a frissen felfedezett szalagtengerek pedig a Peny, Voln és Zmei nevet kapták.

A Zond-3 tudományos műszerei:
Két fényképezőgép, infravörös és ultraibolya tartományban mérő spektrométer, magnetométer, kozmikus sugárzásmérő, naprészecske-mérő, meteormérő

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Minden bizonnyal hatalmas megkönnyebbülés lehetett az OKB-301 számára, amikor a soron következő holdszonda 1965. május 9-én simán elhagyta a földkörüli pályát. Aznap volt az Európai Győzelem Napja, 20 év telt el a háború vége óta, és remélni lehetett, hogy ez jó ómen lesz az új szonda, a Luna-5 esetében is. A navigációs rendszereket talán kijavították végre. A Hold felé közeledő szondával kilenc kommunikációs szeánszra került sor. Az első öt alkalommal a szonda rádión visszasugározta helyzetét amilyen pontosan csak lehetett, így ki lehetett számolni a pályakorrekcióhoz szükséges tolóerőt. Az ötödik szeánsz során kiadták a szükséges parancsokat. Ettől kezdve a dolgok kezdtek rossz irányt venni. Az I-100 nem tudta megfelelően irányítani a szondát, ami így pörögni kezdett.

A földi irányítás visszaszerezte az irányítást, és újra megpróbálkoztak a paranccsal, amit azonban rosszul adtak ki, így a pályakorrekcióra végül nem került sor. Ekkorra már elkéstek a hajtómű gyújtásával. Szerencsére a Luna-5 eredeti pályája kellően pontos volt ahhoz, hogy eltalálja a Holdat, habár ez távol volt a kiszemelt területtől, de legalább a Luna-4 zavarba ejtő kudarcát nem kellett megismételni.

A földi irányítás az űrhajót megfelelő helyzetbe állította a fékezőrakéták gyújtásához, miközben tudták, hogy az űrhajó mintegy 700 kilométerrel arrébb éri el a Holdat, illetve, hogy a szonda a tervektől eltérően nem függőlegesen ereszkedik le a felszínre, hanem rézsútosan. Az I-100 ismét nem tudta stabilizálni a szondát, így a fékezőrakéták gyújtása elmaradt. Az irányítóteremben a szovjet kutatók tehetetlenül hallgatták a Luna-5-ről érkező jeleket, miközben az hatalmas sebességgel, messze a kijelölt helytől fékezés nélkül becsapódott a Holdba.

A becsapódás pontos helyét sosem határozták meg. Az eredetileg kiadott szovjet közlemény a Felhők tengerét jelölte meg, amit később a déli szélesség 30. foka és a nyugati hosszúság 8. fokára módosítottak. További elemzések szerint a becsapódásra ennél északnyugatabbra és a holdi egyenlítőhöz közelebb került sor (északi szélesség 8. fok 10. szögperc, nyugati hosszúság 23. fok 26. szögperc), mindenesetre igencsak távol a Felhők tengerétől.
A Luna-5 felrobbant, és ezzel egy 80 km széles, 225 km hosszú porfelhőt hozott létre. Ez volt a második szovjet szonda, ami becsapódott a Holdba, és az első a Második Kozmikus Űrhajó hét évvel korábbi becsapódása óta. A szomorú eredményt csak tizenkét órával később jelentették be: nem tudni, hogy a szonda túlélésébe vetett hiú remény miatt, vagy esetleg azért, hogy időt nyerjenek a hírszerkesztők számára.

Akkoriban rendszeresen a gúnyolódás céltáblája volt a Luna-5 becsapódásakor keletkező nagy porfelhő. A felhőt az NDK-beli Rodewitsch Obszervatóriumban a becsapódás után tíz perccel is megfigyelték, ekkor halványult el, a részleteket pedig május 16-án közölte az Izvesztija. A lap állításait az Egyesült Államoknál senki nem vette komolyabban, ahol a NASA a Bellcomm Inc-et bízta meg az eset kivizsgálásával. A Bellcomm részéről a jelentést J. S. Dohnanyi készítette el, aki augusztusban arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen felhő valóban elképzelhető, amennyiben a Luna-5 bazaltos felszínbe csapódott, és az ütközéskor felrobbant a leszálló rakéta üzemanyaga.

A Luna-6 június 8-án startolt el a Hold felé, a cél ugyanaz volt, mint a Luna-5 esetében. A földi irányításon a nyugtalanság lett úrrá, ahogy egyre közeledett a pályakorrekció ideje. Bár a rakéta megfelelően bekapcsolt, a probléma ezúttal az volt, hogy nem kapcsolt ki! A hajtómű megállás nélkül, könyörtelenül az ellenkező irányba gyorsította a Luna-6-ot. A szonda nem kevesebb, mint 160935 kilométerrel tévesztette el a Holdat, amivel minden bizonnyal rekordot döntöttek. Mivel az újabb csalódás után valamelyest menteni akarták a helyzetet, a földi irányítás parancsot adott a leszállóegység leválására és a légzsákok felfújására, ami szemlátomást sikerült is.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A sorozatos kudarcok felrázták az orosz holdprogramot. Koroljov OKB-1-es részlege nagyon túlvállalta magát, és az emberes űrprogrammal végképp eljutott teljesítőképessége határára. Koroljov a Lavocskin Tervezőirodához fordult. Ez elsőre furcsának tűnhet, mivel a Lavocskin Iroda  repülőgépeket tervezett, majd alapítója, Szemjon Lavocskin, halála óta vegetált. Szemjon Lavocskin repülőmérnök 1937-ben hozta létre az Irodát 301. számú Üzem néven. Az 1940-es években a gyár vadászrepülőket épített, majd az 1950-es években rakétagyártással foglalkozott. A 301. számú üzemet alapítójának 1960-ban bekövetkezett halála után Lavocskin Tervezőirodának nevezték át. Akkoriban még Georgij Babakin volt a vállalat igazgatóhelyettese, de azóta már Koroljov riválisánál, Vlagyimir Cselomejnél dolgozott.

Történetünkben Georgij Babakin központi szerepet játszik majd. Az ötvenéves Georgij Babakin különc autodidakta volt, aki egészséges gyanúval viseltetett az oktatási rendszerrel szemben. 1914. augusztus 31-én született, és hamar szenvedélyévé vált a rádióelektronika, majd 1931-ben a Moszkvai Telefontársaság vezető rádióműszere lett. A Vörös Hadsereg Proletárgyalogságához 1936-ban kapott behívót, ahol hat hónapig lehetett rádiós, mielőtt elküldték volna rossz egészségi állapota miatt. Folytatta tanulmányait, letette vizsgáit, majd a régi Lavocskin Tervezőirodához vették fel, amikor az még repülőgépek gyártásával foglalkozott. Helyettes főmérnök lett, 1957-ben végül megszerezte egyetemi diplomáját is.

1965 márciusa felrázta az ember nélküli, robotos holdprogramot, a Je-6 küldetések pedig a bolygóközi programhoz hasonlóan kikerültek az OKB-1 felügyelete alól. Az OKB-301-et hatékonyan szervezték át, miután korábbi igazgatóhelyettese, Georgij Babakin főmérnökként visszatért az irodához. Koroljov Georgij Babakint megkérte a Je-6 program átvételére azután, hogy az OKB-1-nél véget ér az ekkor folyamatban lévő szériagyártás. Koroljov jól tudta, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy a programok ettől kezdve teljes egészében átkerülnek a Lavocskin irányítása alá. 1965. áprilisában Szergej Koroljov először és utoljára látogatott el a Lavocskin Tervezőirodához. Itt az összes vezető tervezővel találkozott, hivatalosan átadta az OKB-1 tervrajzait, és leszögezte, hogy mostantól övék a felelősség, illetve figyelmeztette őket, hogy visszaveszi tőlük a projekteket, ha nem teljesítenek. A Lavocskin katonai repülőgépgyártásban szerzett tapasztalatai a vállalat előnyére vált, mivel mindig nagy hangsúlyt fektettek a földi tesztekre és a problémák megoldására.

Úgy tűnik, hogy páran az OKB-1-től átigazolhattak a Lavocskinhoz. Egyiküket Oleg Ivanovszkijnak hívták. Ő is élt-halt a rádiózásért. A háborúban a kozák lovassághoz tartozott, de olyan súlyos sebesülést szerzett, hogy a háború végén mozgáskorlátozottnak nyilvánították, és ezzel nyomasztó jövő elé nézett munka – vagy ami még fontosabb volt – dolgozói élelmiszerjegy híján. Egy régi barátjának sikerült az OKB-1-nél munkát szerezni számára, ahol rádiós tapasztalatát gyorsan elkezdték értékelni. Koroljov kulcsszerepet szánt neki a Szputnyik, az 1959-es holdszondák, majd a Vosztok rádiós berendezései terén. Személyesen ő kísérte Jurij Gagarint az űrhajó kabinjához. Amikor az újjászervezett Lavocskin vállalat összeállt, Koroljov főmérnök-helyettesi állást talált számára, így Babakin után ő lett a második legfontosabb ember a cégnél.

Ezzel egyidejűleg az Iszajev iroda is tovább fejlesztette a KTDU-5 hajtóművet, majd bemutatták a KTDU-5A-nak keresztelt új verzióval. Ennek üzemanyaga aminvegyület volt, és salétromsavat használt oxidálószer gyanánt. A hajtómű impulzusideje 278 másodperc volt, és 4640 kg tolóerőt tudott kifejteni, miközben az égéstérben 64 atmoszféra nyomás alakult ki.
Két gyújtásra tervezték – az elsőre a pályakorrekció alkalmával (130 m/s gyorsítás), a másodikra a landoláskor (2630 m/s) került sor, és utóbbi esetben összesen 43 másodpercig tudott egyhuzamban üzemelni. A hordozórakétát szintén továbbfejlesztették, és a megbízhatatlan 8K78-at valamint az L-blokkot egy-egy javított verzióval váltották le. Az alsóbb rakétafokozatokat, a 8K78-at az évvégéig a 8K78M jelűre cserélték, és a régi L-blokkot 1968-ig az MVL jelű új blokkal váltották ki.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Másnap egyértelművé vált, hogy a csillagok alapján navigáló rendszer nem működik, és emiatt nem lehetett elvégezni a pályakorrekciót. A következő napon, április 4-én, a Szovjetunió kelletlenül jelentette be, hogy egy nap múlva a Luna-4 a Hold „közelében” repül el, aminek során 9301 kilométerre közelíti meg az égitestet (a valóságban ennél valamivel közelebb, 8451 kilométerre húzott el a Hold mellett). A Jodrell Bank obszervatórium 44 percig fokozott figyelmet fordított arra, amikor a szonda pályája a Holdhoz legközelebb ívelt. A szondával két nap múlva vesztették el a kapcsolatot, a Luna-4 pedig az Egyenlítő síkjában merőben szokatlan földkörüli pályára állt: a Földhöz legközelebbi pontja 89250 kilométerre, legtávolabbi pontja pedig 694000 kilométerre volt. A szonda a Földet 29 nap alatt kerülte meg, és valószínűleg elhagyta a földkörüli pályát, és Nap körüli pályára állt. Az oroszok – nem túl meggyőzően – azt állították, hogy a küldetés egyedüli célja mindössze annyi volt, hogy elrepüljenek a Hold mellett. De a Holdon létesülő egészségügyi intézményekről jó ideig mélyen hallgattak.

Négy hónap leforgása alatt három kudarc történt, emiatt pedig felül kellett vizsgálni a programot, amit ezúttal egy Msztiszlav Keldis által vezetett bizottság végzett, Keldis ekkor a Tudományos Akadémia elnöke volt. A vizsgálat nem derítette ki, hogy valójában mi okozta a Luna-4 kudarcát. Mindössze annyit lehetett biztosan tudni, hogy a pályakorrekcióra a csillagok alapján történő navigációs rendszer hibája miatt sosem került sor. A hiba miatt aztán az űrhajót a gyújtáshoz nem lehetett megfelelő helyzetbe állítani. A Keldis-vizsgálat nem sok problémát talált a rendszerrel kapcsolatban, ezeket a következő évben ki is javították. Bőséges bizonyíték volt arra, hogy a programot igencsak kapkodva készítették elő, és ennek esett áldozatul a minőség-ellenőrzés.
 
Még egy évet kellett várni, mire a Je-6 készen állt a startra. A háttér nem volt ígéretes, mivel az eltelt fél évben két újabb 8K78 Molnija rakéta mondott csődöt, fedélzetükön a Vénuszra indított tesztszondák voltak. A küldetés, aminek a Luna-5-nek kellett volna lennie, 1964. március 21-én szállt fel, de egy rúd eltört az I-blokkban, egy szelep pedig nem nyílt ki teljesen, így nem alakult ki a teljes tolóerő. A hajtómű a start után 489 másodperccel állt le, a fokozat pedig becsapódott a Földbe. 1964. április 20-án, egy hónap múlva, a következő Je-6-os is hasonló sorsra jutott, ezúttal azonban a BOZ-t és az I-100-at összekötő áramkörrel volt a gond, a küldetés 340 másodperc után ért véget.

A felső rakétafokozat problémájának kiküszöbölésére tett újabb kísérletek ellenére 1965. március 12-én a következő holdrakéta is csődöt mondott. Ez alkalommal az L-blokk transzformátorhiba miatt nem kapcsolt be. A küldetés a Kozmosz-60 megjelölést kapta, de az amerikaiak résen voltak, és azonnal tudták, hogy ez egy holdszonda kudarca volt. Ezt sok év múlva erősítették meg, amikor kiderült, hogy a Kozmosz-60 gammasugár detektort is magával vitt, egyet abból a típusból, ami később a Luna-10 és a Luna-12 fedélzetére is került. Habár a küldetés holdszondaként kudarcba fulladt, a kozmikus sugarakkal kapcsolatban hasznos tudományos eredmények születtek.

Ekkor már jóval komolyabb lépéseket tettek az I-, az L-blokk, a BOZ és az I-100 rendszer integrálására. Az egészet átdolgozták, újrahuzalozták, és az L-blokk és a Je-6 egyaránt külön-külön irányítórendszert kapott. A változtatásnak nem sok haszna volt, mivel a következő Luna 1965. április 10-én megsemmisült. Ezúttal az I-blokk folyékony oxigéntartályának nyomását szabályzó rendszer romlott el, az űrhajó pedig a Csendes-óceánba csapódott. Az új irányítórendszert sosem tesztelték.

Ez volt sorban a negyedik kudarc a Luna-4 küldetése óta. Az Automata Bolygóközi Állomás óta Oroszország kilenc alkalommal kísérelt meg szondát juttatni a Holdra, ezek közül kivétel nélkül mindegyik kísérlet csütörtököt mondott, és csak egyet hoztak nyilvánosságra. Olyan magas volt a hibaszázalék, amit egyetlen programban sem lehet tolerálni, a mögöttes okokat pedig már a Kremlben is firtatták.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az, hogy az oroszok csak egyedül a jevpatoriai állomásra támaszkodhattak az űrhajók pályájának megfigyelése során, a szovjet holdszondák esetében két fontos korlátozással járt. Először is, az űrhajó érkezését a napnak arra a szakaszára kellett időzítani, amikor Jevpatoriában a Hold a horizont fölött volt, így ezt előre bele kellett kalkulálni a küldetésekbe. Másodszor, ahogy azt az 1959-es küldetések kapcsán megjegyeztük, semmi értelme nem volt, hogy a szovjet holdszondák folyamatosan sugározzák a jeleket, mivel azokat csak akkor lehetett fogni, amikor a Hold Jevpatoriából a horizont fölött látszott. Így aztán a rádióforgalmazás koncentrált formában, tömören történt, amit „kommunikációs időszakoknak” hívtak: előre beütemezték azokat az időket, amikor a szondák Jevpatoriából megfigyelhetőek. Ez időzítők és kifinomult irányítói és jelzőrendszerek, használatát igényelte, ráadásul a szondát is a megfelelő irányba kellett állítani, ha a Földön fogni akarták a jeleit.

Koroljov és kollégái megpróbáltak felülkerekedni a jevpatoriai állomás korlátain. Ha már külföldön nincsenek barátok és szövetségesek, akik területén antennákat, parabolatányérokat lehetne telepíteni, még mindig ott vannak az óceánok. Így aztán három teherhajót alakítottak át úgy, hogy segítségükkel figyelemmel kísérhessék az első Marsra és a Vénuszra induló küldetéseket, de a hajóknak a holdprogramban is hasznát vehették. A három hajó az Illcsevszk, a Krasznodar és a Dolinszk volt, fő feladatuk pedig az űrhajó megfigyelése volt, amikor sor került a parkolópálya kritikus jelentőségű elhagyására – ez a tervek szerint az Atlanti-óceán déli része fölött történt. A hajók hasznos segítségnek bizonyultak, de nekik is megvoltak a korlátaik. Először is, a hajókra nem lehetett akkora parabolaantennákat felszerelni, mint amekkorával a szárazföldi állomások rendelkeztek, másodsorban pedig a vízen a rossz időjárás megzavarhatta az adást, mivel megnehezítette az űrhajó útjának megfigyelését a háborgó tengeren.

1962 folyamán a Je-6-ost alapos földi tesztek egész sorának vetették alá. Ezek során a landolás folyamatára és a légzsákok működésére koncentráltak, hogy meggyőződjenek arról, valóban jól működnek-e majd.
Az első Je-6 1963. január 4-én – négy évvel és két nappal az Első Kozmikus Hajó után – sikeresen parkolópályára állt. Az L-blokknak az első földkörüli keringés végén, a Guineai öböl fölött kellett volna begyújtania hajtóművét a parkolópálya elhagyásához, hogy elindítsa az új űrhajót a Hold felé. A Dolinszk a déli tengereken járt, készen arra, hogy vegye a szonda rádiójeleit.

Az L-blokk azonban ismét kudarcot vallott. Valószínű, hogy az I-100-as irányítóegység áramellátása szünetelt, mivel nem adta ki az elektronikus parancsot az L-blokk gyújtására. A holdszonda egy napig keringett a Föld körül, majd darabjaira hullott, és elégett. Február 3-án, egy hónap múlva egy második kísérletre is sor került. Ekkor az űrhajó bólintó irányú mozgását nem sikerült irányítani, így az 105,5 másodperccel a start után rossz szögben kezdett repülni. Az I-100-ast épp akkor veszítették el, amikor esedékes lett volna az I-blokk gyújtása. A harmadik rakétafokozat gyújtására már nem került sor, és a két felső fokozat a Midway-szigetek partjainál csapódott a Csendes-óceánba. Az amerikaiak mindkét startkísérletet észlelték, és nem okozott számukra fejtörést kitalálni, hogy meghibásodott holdszondákkal volt dolguk.

Az I-100-as irányítóegység problémájának kijavítása két hónapot vett igénybe. A következő szondát 1963. április 2-án indították útnak, ez lett az első orosz holdszonda, ami elhagyta a parkolópályát, és a Hold felé vette az útját. Luna-4-nek hívták (többé nem használták a „kozmikus hajó” vagy a „bolygóközi állomás” kifejezéseket), noha valójában ez volt az oroszok a tizenkettedik próbálkozása. A küldetés igazi célját nem fedték fel, mindössze annyit árultak el, hogy a „Hold közelébe” utazik. Bár az oroszok közvetlenül nem kérték fel a Jodrell Bank obszervatóriumot a Luna-4 pályájának követésére, az adatforgalom frekvenciáját (183,6 MHz) nyilvánosságra hozták, és egyúttal közölték a navigációs adatokat is, ami közvetett módon mégiscsak egy felkérésnek minősült. A Jodrell Bank hat órán át vette a szonda jeleit, két nappal azután, hogy az elhagyta a Földet. Az oroszok a Krími-félszigeten létesített új bázisukról követték figyelemmel a küldetést; az űrhajó vizuálisan is meg lehetett figyelni: olyan fényes volt, mint egy 14 magnitúdójú csillag. A TASZ, a szovjet hírügynökség optimista volt:
"A kutatóknak tisztában kell lenniük azokkal a feltételekkel, amiknek űrutazásuk során a kozmonauták ki lesznek majd kitéve, és meg kell győződniük arról, hogyan lehetnek úrrá a landolás okozta nehézségeken, és miként készülhetnek fel a Hold felszínén való hosszabb tartózkodásra. Ezzel az emberiség új korszakot nyitott a Hold történetében. Laboratóriumok, szanatóriumok és csillagvizsgálók lesznek majd a Holdon."

Ez az önfeledt lelkesedés aztán hamar elpárolgott.