Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az, hogy az oroszok csak egyedül a jevpatoriai állomásra támaszkodhattak az űrhajók pályájának megfigyelése során, a szovjet holdszondák esetében két fontos korlátozással járt. Először is, az űrhajó érkezését a napnak arra a szakaszára kellett időzítani, amikor Jevpatoriában a Hold a horizont fölött volt, így ezt előre bele kellett kalkulálni a küldetésekbe. Másodszor, ahogy azt az 1959-es küldetések kapcsán megjegyeztük, semmi értelme nem volt, hogy a szovjet holdszondák folyamatosan sugározzák a jeleket, mivel azokat csak akkor lehetett fogni, amikor a Hold Jevpatoriából a horizont fölött látszott. Így aztán a rádióforgalmazás koncentrált formában, tömören történt, amit „kommunikációs időszakoknak” hívtak: előre beütemezték azokat az időket, amikor a szondák Jevpatoriából megfigyelhetőek. Ez időzítők és kifinomult irányítói és jelzőrendszerek, használatát igényelte, ráadásul a szondát is a megfelelő irányba kellett állítani, ha a Földön fogni akarták a jeleit.

Koroljov és kollégái megpróbáltak felülkerekedni a jevpatoriai állomás korlátain. Ha már külföldön nincsenek barátok és szövetségesek, akik területén antennákat, parabolatányérokat lehetne telepíteni, még mindig ott vannak az óceánok. Így aztán három teherhajót alakítottak át úgy, hogy segítségükkel figyelemmel kísérhessék az első Marsra és a Vénuszra induló küldetéseket, de a hajóknak a holdprogramban is hasznát vehették. A három hajó az Illcsevszk, a Krasznodar és a Dolinszk volt, fő feladatuk pedig az űrhajó megfigyelése volt, amikor sor került a parkolópálya kritikus jelentőségű elhagyására – ez a tervek szerint az Atlanti-óceán déli része fölött történt. A hajók hasznos segítségnek bizonyultak, de nekik is megvoltak a korlátaik. Először is, a hajókra nem lehetett akkora parabolaantennákat felszerelni, mint amekkorával a szárazföldi állomások rendelkeztek, másodsorban pedig a vízen a rossz időjárás megzavarhatta az adást, mivel megnehezítette az űrhajó útjának megfigyelését a háborgó tengeren.

1962 folyamán a Je-6-ost alapos földi tesztek egész sorának vetették alá. Ezek során a landolás folyamatára és a légzsákok működésére koncentráltak, hogy meggyőződjenek arról, valóban jól működnek-e majd.
Az első Je-6 1963. január 4-én – négy évvel és két nappal az Első Kozmikus Hajó után – sikeresen parkolópályára állt. Az L-blokknak az első földkörüli keringés végén, a Guineai öböl fölött kellett volna begyújtania hajtóművét a parkolópálya elhagyásához, hogy elindítsa az új űrhajót a Hold felé. A Dolinszk a déli tengereken járt, készen arra, hogy vegye a szonda rádiójeleit.

Az L-blokk azonban ismét kudarcot vallott. Valószínű, hogy az I-100-as irányítóegység áramellátása szünetelt, mivel nem adta ki az elektronikus parancsot az L-blokk gyújtására. A holdszonda egy napig keringett a Föld körül, majd darabjaira hullott, és elégett. Február 3-án, egy hónap múlva egy második kísérletre is sor került. Ekkor az űrhajó bólintó irányú mozgását nem sikerült irányítani, így az 105,5 másodperccel a start után rossz szögben kezdett repülni. Az I-100-ast épp akkor veszítették el, amikor esedékes lett volna az I-blokk gyújtása. A harmadik rakétafokozat gyújtására már nem került sor, és a két felső fokozat a Midway-szigetek partjainál csapódott a Csendes-óceánba. Az amerikaiak mindkét startkísérletet észlelték, és nem okozott számukra fejtörést kitalálni, hogy meghibásodott holdszondákkal volt dolguk.

Az I-100-as irányítóegység problémájának kijavítása két hónapot vett igénybe. A következő szondát 1963. április 2-án indították útnak, ez lett az első orosz holdszonda, ami elhagyta a parkolópályát, és a Hold felé vette az útját. Luna-4-nek hívták (többé nem használták a „kozmikus hajó” vagy a „bolygóközi állomás” kifejezéseket), noha valójában ez volt az oroszok a tizenkettedik próbálkozása. A küldetés igazi célját nem fedték fel, mindössze annyit árultak el, hogy a „Hold közelébe” utazik. Bár az oroszok közvetlenül nem kérték fel a Jodrell Bank obszervatóriumot a Luna-4 pályájának követésére, az adatforgalom frekvenciáját (183,6 MHz) nyilvánosságra hozták, és egyúttal közölték a navigációs adatokat is, ami közvetett módon mégiscsak egy felkérésnek minősült. A Jodrell Bank hat órán át vette a szonda jeleit, két nappal azután, hogy az elhagyta a Földet. Az oroszok a Krími-félszigeten létesített új bázisukról követték figyelemmel a küldetést; az űrhajó vizuálisan is meg lehetett figyelni: olyan fényes volt, mint egy 14 magnitúdójú csillag. A TASZ, a szovjet hírügynökség optimista volt:
"A kutatóknak tisztában kell lenniük azokkal a feltételekkel, amiknek űrutazásuk során a kozmonauták ki lesznek majd kitéve, és meg kell győződniük arról, hogyan lehetnek úrrá a landolás okozta nehézségeken, és miként készülhetnek fel a Hold felszínén való hosszabb tartózkodásra. Ezzel az emberiség új korszakot nyitott a Hold történetében. Laboratóriumok, szanatóriumok és csillagvizsgálók lesznek majd a Holdon."

Ez az önfeledt lelkesedés aztán hamar elpárolgott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.