A Puli egyenesági felmenője a Teve. Ez egy kis botkerekű gyösz, amit nyugdíjazását követően reprezentációs célokra használunk – akárcsak a NASA az Apollo-program űrhajósait. Korábban azonban a szabadban is sokat kínoztuk - a többi közt azért, hogy lássuk, miként viselkedik. Múltidőben, hiszen most már az utódjával foglalatoskodunk gőzerővel. A Teve napi életritmusa aktív korában sem volt túl bonyolult, alapvetően négyfélét csinált: fejreállt, lebucskázott, terepezett, mászott. Ezek közül csak az első három okozott gondot.

Ha ugyanis fejreállt, elég nagy ütést kapott, és ezt az attrakciót gyakran megsínylették a lábai: törtek rendesen. Ha lebucskázott: dettó.
Ezeknek a baleseteknek rugózással lehet elejét venni, a legegyszerűbb az, ha a láb rugózik. De ha a láb rugózik, akkor hajlik is. Ha hajlik, akkor romlik a terepmászó képesség, egy elhajló balettláb pedig nem előny egy akadály megmászásakor. Így tehát  biztos volt már az első  tapasztalatok alapján is, hogy az akkor még csak a következő - most a jelenlegi - fázisban, az Iteráció 2-ben, még sok variációt fogunk megnézni kerékügyben.

Pillanatnyi életszakaszunkban - az Iteráció 2-ben - ott tartunk, hogy tavasz végére el kell készülnünk újgenerációs holdjárónk földi prototípusával; a robot legtöbb alkatrésze azonban nem űrképes – ez azt jelenti, hogyha gonosz erők a Holdra juttatnák, a küldetés nyomban véget is érne. Például a sugárzás, az óriási, több mint 100 Celsius fokos hőség, vagy a nagy hőingadozás pikk-pakk kinyírná. Azonban vannak olyan testrészei Pulinknak, amelyekben már most is olyan anyagokat teszünk bele, amelyek – adott esetben kis mutációval  - bírni fogják a gyűrődést, azaz űrképesek vagy közel vannak ehhez. Ilyen például az alumínium. Ennek használata ebben a fázisban már csak azért is praktikus, mert abban a kritikus alkatrészben is nem kevés szerepet játszik, amit szinte nem lehet eleget tesztelni: ez a kerék, ami nélkül ugye nem sok távlat maradna nekünk a Holdon.
Az alumínium viszont törhet, tehát kellett valami rugós felfüggesztés, amikből kinőnek a merev lábak, a nem kevésbé merev kasztni és a lábak végén a kapaszkodók.

Pulink lábai ezért jégcsákányok lettek, ezeket egészítette ki a rover elején és végén egy-egy rugós felfüggesztés, valamint a főmérnöki idegösszeomlás, amikor kiderült, hogy így egyetlen kerék 2,5 kilós.
A terv szerint ennél kevesebbet kell nyomnia a négy keréknek és a váznak együttesen. (Emlékezzünk, az egész rover nem lehet több, mint 10 kg, saját követelményrendszerünk szerint.)
Faragni kell tehát a súlyából - ez nem a sufniban, hanem méregdrága szoftvereken történik. De van, amiből nem lehet faragni, mivel már fizikailag is megvan: ilyenek például a 3 kiló össztömegű motorok és áttételeik is.

A kerék tömege 750 grammra apadt, ez már egy totális újratervezés eredménye: néhány kitérő után megszületett ugyanis a "csövön karika koncept": karika rugózik, cső távtart. A probléma az volt vele, hogy össze-vissza nyeklett-nyaklott, illetve a terepmászásra csak kapaszkodókarmokkal - szakszóval: bütyikkel - lett volna képes. De legalább már jóval könnyebb volt, mint egy jégcsákány!

Ebből lett aztán az, amit a kör "elkörtésítésének" neveztünk el: a csövek végére egy körteszerűség került, ezek mindegyike kezdetben 90 grammot tett ki. Azaz kerekenként 450 grammnál járunk. Ehhez még hozzájön a kerékagy és a zártszelvény tömege, ezekkel együtt 750 gramm lett egy kerék komplett tömege. Jelentős megkönnyebbülés a jégcsákányhoz képest, de még mindig sok!

A koncepció megtartásával, további számolgatást követően egy körte tömegét 30 grammra sikerült "lealkudni", ezzel a kerék össztömegét fél kiló alá, 450 grammra tuszakolták vissza mérnökeink. És még nincs vége. Olyannyira nem, hogy a pszichoterror csak most kezdődik igazán, az eredmény külső szemlélőnek egyre kevésbé lesz látványos - minden leküzdendő grammban mérnökeink egy-egy jól megtermett sumó-birkózót látnak. Körülbelül annyi ideig is tart egy grammot kilökni a tervezőasztalról.

Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Történt, hogy cefetül elhíztunk. Van ugyebár az ideális testtömeg, és van, amikor ennek a duplájára hízunk. Ha ez már megtörtént, akkor már nincs az a politikai korrektség, amivel ezt molettnek mondhatnánk. Dagadt holdjárónk plasztikai sebészei a gépészmérnökök. Igaz, ők is kajáltatták túl, és a Pulik lábra híznak.

Pár hónapja mutattuk meg Pulinkat, közvetlenül azelőtt, hogy betolták volna a műtőbe. Nemrégiben került ki onnan, az eredmény: a háj kétharmada eltűnt, egyharmada megmaradt. Most a kétharmad története következik.

Az egész a pulis időszámítás elején kezdődött, amikor a gépészmérnökök elkezdtek kereket tervezni holdjárónk alá. Ők viszont szeretik a dolgokat jó stabilra tervezni: ha már egyszer csinálják. Közben azért érezték, hogy akár baj is lehet ebből, már ami a tömeget illeti, ezért inkább kerülték az - egyelőre még virtuális - mérleget. Stabilitást a legfölsőbb szinteken - ez volt a jelszavuk. Amikor már úgy tűnt, hogy annyira stabil lett, mint egy oldalfekvés, akkor merészkedtek odáig, hogy meg is "mérjék”.

Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a család valamelyik hölgytagját megkérjük, hogy ugyan pár pillanatra szálljon már le a szobamérlegről, mert volna itt pár alkatrész, amit rádobnánk. Holdjárónk ugyanis tavasz végéig virtuális valóságban létezik csak. A mérés is ennek megfelelően történt.

Aranyfokozatú szponzorunk, az S&T Consulting jóvoltából ugyanis van egy pár millió forint értékű szoftver, amivel mindent lehet modellezni. Némi számolgatás után a gép dobott egy végeredményt, főmérnökünk pedig egy hátast. Kiderült ugyanis, hogy egyetlen ilyen szép, stabil kerék 2,5 kilós, ebből négy kell, ami azt jelentené, hogy csak a végtagok önmagukban kitennék holdjárónk teljes tervezett testtömegét.

A villamosmérnökök is készek ügyelni a biztonságra. Így bátorítva érezték magukat - kicsit talán gépész társaik látszólagos nagyvonalúsága miatt is -, és nekiálltak olyan akkumulátorok után nézni, mintha Pulink erős túlzással, de legalábbis a magyar származású Pavlics Ferenc híres holdautója akarna lenne – mind méretben, mind tömegben: ez 490 kilós volt, a Holdon hármat parkolt le belőle az utolsó három Apollo-misszió - küldetésenként egyet-egyet. A villanyászok - ahogy mifelénk hívják őket - aztán azért mégsem mentek ilyen messze, de két akksival – egy ugye nem elég, mert mi van, ha befuccsol? - csak eljutottak a három kiló közelébe. És a napelemekről meg az elektronikáról még nem is beszéltünk.

Ez az egész így persze cseppet sem fért össze azzal, amit az Iteráció 2 elején követelményként kőbe véstünk: "The Rover shall have a maximum mass of 10kg." Azaz holdjárónk maximális tömege 10 kiló lehet. Punktum. Tehát tenni kellett valamit – és persze tettünk is. Jelenleg ott tartunk, hogy a több mint húsz kilós puliból 13,5 kilósat sikerült csinálni, ami még mindig túlsúlyos, de most már legalább a molett szó jelentéstartományába cipőkanál nélkül is belefér. Következő posztunkban elmondjuk, hogyan sikerült ennyit leadni.

Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Két kifogást szoktunk kapni blogunkkal kapcsolatban. Az egyik az, hogy modoros. A másik az, hogy nem adunk ki minden technikai infót. Előbbire a blogger lecserélése, utóbbira az open source, azaz szabad felhasználású működés kínál alternatívát. Ebben a posztban az utóbbival foglalkozunk.
Egyik versenytársunk ugyanis pont így képzelte el működését – egészen tavaly nyárig. Számukra akkor véget is ért a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny: C-BASE Open Moon volt a nevük, holdjárójuké pedig a C-rove. Ez leginkább egy csövetlen ágyúra emlékeztet, aminek egyik halmozottan hátrányos kereke ráadásul még defektet is kapott.

Voltak ott is geekok, és pont ugyanaz a probléma lépett fel náluk is, mint mindegyik open source projektnél: ami érdekes, azt mindenki csinálni akarja, a trágyahordást meg senki. Sajna, trágyahordásból van több: hogy építs meg egy holdjárót nulla pénzből az épp elérhető szponzorok segítségével? Például parafából. Mert történetesen olyan szponzor jelentkezett. (Ne higgyük, hogy ez csak egy gag - parafát az Apollo-k esetében is használtak a világűrben, például itt.)

Az open moon csapata 2011 januárjában jelentette be, hogy roverük lesz az első szabad forráskóddal fejlesztett hardver, ami elhagyhatja bolygónkat. Regisztráltak az OHANDA-nál (Open Source Hardware and Design Alliance), ez egy olyan kezdeményezés, ami összefogja a szabad felhasználású cuccok „fenntartható megosztását” – bármit is jelentsen ez. Ehhez a csapatnak több feltételnek kellett eleget tenni: a rovert bármilyen célra szabadon fel lehetett használni, szabadon lehetett tanulmányozni a rover működését, és tetszés szerint bárki változtathatott ezen. Ennek előfeltétele, hogy minden tervezéssel kapcsolatos információnak elérhetőnek kellett lennie, a változtatásokat pedig bárki szabadon megoszthatta a nagyérdeművel.
Fél év múlva a C-base már be is fejezte pályafutását, amiben az is szerepet játszott, hogy a GLXP szigorított a versenyfeltételein, a valódi probléma azonban az lehetett, hogy ők épp a "trágyahordást" nem tudták megszervezni. Mint búcsúlevelükben írták: "Mi nem egy vállalat vagyunk. Csak egy halom open source evangélista".

Mi nem így működünk, ahogy a versenyben maradt többi csapat sem. Főmérnökünk rendszeresen olvassa a kommenteket, de prevenciós okokból direkt nincs indapass azonosítója - ez afféle önkéntes szájpóráz. Ha nem így lenne, akkor kíméletlenül osztaná a népet, vagy egy felhevült pillanatában üzleti titkokat írogatna ki magából. Ehelyett Skype-on osztja meg a kommentelőknek szánt reakcióit. Velem. Ugyanis grafomán.
Legdurvábban a holdraszállást tagadó, visszatérő hozzászólásokon szokott kiakadni, akkor ilyen üzenetek érkeznek tőle – a kommentelőnek címezve: „Neked, öcsisajt, még akkor is kétségeid lesznek, ha a képedet beletöröljük a holdporba”.
Szakmai kérdéseknél azonban hosszú monológok bontakoznak ki a képernyőn. Aztán jön a kérdés – igazából már csak udvariasságból: „Ezt kirakjam?”
Mármint a blogra. Majd a válasz: „Ezt még kábé három hónapig kéne 10 embernek finomítani, hogy kirakhasd.” Ebben maradunk.

Paranoiásak lennénk? Lehet. A C-base kapitulálásával is huszonhat csapat maradt versenyben, közülük már csak egy van, a Frednet, amelyik open source elven működik. Büszkék is rá szlogenjük tanúsága szerint: "A GLXP-verseny első és egyetlen 100 százalékban nyílt forráskódot használó versenyzője".

Rajtuk kívül azonban mindenki más üzleti titkokon ül, igaz, ők sem árulnak el mindent magukról. Minden résztvevő lesi a versenytársak oldalát, hátha valamelyikük átáll a szó szerint nyílt forráskódú fejlesztésre, vagy legalábbis, bőbeszédűen nyilatkozik egyik-másik fejlesztésével kapcsolatban. A tét nem kevés, hiszen sokezer munkaóra van már holdjárónkban: ennek első, szemmel látható nyomai tavasz végén válnak nyilvánvalóvá, akkorra várható földi prototípusunk megtestesülése. Az egyik legnagyobb eredmény azonban az, hogy mérnökeink most már mindent dokumentálnak egy wikipédiához hasonló belső felületen: ennek megvalósítása ugyanis kezdetben erősen a sci-fi kategóriájába tartozott. A mérnöki megbeszéléséken már régóta nem világmegváltó ötletek szerepelnek napirenden: sokkal inkább kis alkatrészek mentális csiszolgatása a téma, ami szükséges, de kevésbé látványos folyamat. Na, ez a trágyahordás - legalábbis főmérnökünk szerint.

Persze, ettől még lehet nekünk segíteni. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Mindazonáltal, továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Új karakter jelent meg a színen a Hacktion tegnapi epizódjában: Maya, a gyönyörű matematikus lány. Tóth Eszter filmbéli szerepét azonban egyik hús-vér csapattagunkról formázták a sorozat alkotói, aki nem kevésbé gyönyörű (ld. alábbi fotót). De mit is csinál egy rakétamérnök a valóságban?

Például végeselem-analízist. Ez gyakorlatilag a csonkolásos gyilkossági kísérlet olyan szofisztikált formája, ami végeredményben az áldozatnak jót tesz. Mert amibe nem hal bele, attól ugyebár erősebbé válik.
A kést szoftver és matematikai képletek helyettesítik, hiszen holdjárónk egyelőre csak digitálisan létezik. Tavasz végére azonban valóságosan is meglesz: két kamerát a hatból már meg is rendeltünk, gyülekeznek az alkatrészek. Fizikailag összerakni nem nehéz, ha már mindent tudunk arról, hogy mi hova kerül, milyen anyagból lesz, és az milyen erőket lesz képes elviselni. De miért csak most jutottunk el a holdjáró földi prototípusának összeszerelésig? Elmondjuk.

Ott tartottunk, hogy fogja ez a nő a virtuális holdjárót, és alkatrészeire szedi, mint vérszomjas kislány az elkapott legyet, hogy szirom és virág helyett ízeltlábai kitépegetésével csinálja végig a szeret-nem szeret játékot. Neki Barbie-baba is biztosan csak fej nélkül volt meg.
Namármost, ezek az alkatrészek lehetnek hosszúkás, kerek alakúak, egyszóval: bármilyenek. Láncfűrész nélkül azonban még egy sorozatgyilkos sem az igazi: a daraboláshoz egy több millió forint értékű programot is kapott, amit arany szponzorunk, az S&T Consulting ajánlott fel részünkre. Az alkatrészeket a szoftver aztán nagyon sok kicsi szabályos darabkára tördeli - alapvető geometriai formákra. Ilyesmi népi motívumok jönnek így létre:

Majd következik az erőhatás, a Piedone-pofon.
A gép pedig kiszámolja, hogyan reagálnak ezek a kis elemecskék erre a külső erőhatásra, majd összerakja az egész alkatrészt, és megjósolja, hogy az miként fog reagálni ugyanerre. Az igazi tudásban persze az a legszebb, hogy Maya valóságos megfelelője a folyamatot még egy behatárolt bölcsész számára is érzékelhetővé tudja tenni. Ami nem semmi.

„Azt lehet a módszerrel elemezni, hogyan bírják az alkatrészek például a terheléseket. A program egy-egy alkatrészt sok kis (nagyon sok, de véges számú – innen a véges-elem elnevezés – részre darabolja (rengeteg kék szögletes-szerű mozaikra). Ezek szabályos alakú darabkák, amik viselkedése könnyen megjósolható egy rakás matek képlet alapján.
A program egyenként kiértékeli a darabkák viselkedését ezekkel a képletekkel, amiből aztán megjósolható, hogyan reagál pl. a terhelésre az egész alkatrész. Ennek végeredménye a szép színes ábra, meg a torzulás szemléltetése az eredeti állapothoz képest. Ezt a fajta elemzést egy csomó mindenre lehet használni, nem csak mechanikai, hanem például hőterhelés elemzésre is.”

Ehhez azonban nagy kapacitású számítógépekre van szükség, mivel a program áldásos tevékenysége révén tízezer, de akár százezer csomópont is keletkezhet: a gépnek az egyenleteket ezek mindegyikére végig kell számolgatnia.
 
„Megmondom neki, hogy x irányból érje egy y nagyságú erővektor. Nem egy összeszerelt micsodát bont le az alkatrészekre, hanem az alkatrészeket darabolja fel kis micsodákra - ez az alkatrész lehet akár egy fél méter hosszú, sima egyenes zártszelvény is. Az elemek a csomópontoknál kapcsolódnak - a közös részeknél, itt számolandók az egyenletek, hogy megtudjuk, miként mozdul el adott erő esetén a csomópont.”

Mi is mozdulunk erősen, az Iteráció 2 fizikailag is a megvalósulás küszöbén áll; ehhez például kamerából még legalább négyre van szükségünk, de másban is számítunk felajánlásokra. Tehát:

Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Sajnos, most még csak azon. Megérkezett két kameránk a hatból, mégsem láthatjuk őket, ugyanis túszul ejtette őket a bürokrácia, és kemény váltságdíjat kér értük: holdraszállás sincs tanulópénz nélkül. Amíg idáig eljutottunk az olyan, akár a kínai űrprogram: hosszú menetelés.

A történet tavaly tavasszal kezdődött, amikor mérnökeink dokumentálták, hogy a versenyfeltételek értelmében milyen kamerák jöhetnek egyáltalán számításba. Komoly irodalma van ugyanis az ilyesminek a Pulinál: ha ezt mind ki akarnánk nyomtatni, az minimum annyi fát emésztene fel, amennyit a Parlament környékén a napokban kivágtak.

A lényeg. Ahhoz, hogy labdába rúgjunk a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen, legalább 1280x720 pixel felbontású kamerákkal kell felvérteznünk magunkat, amikben lehetőleg minél jobb fizikai szenzor van, és még pillekönnyű is - minden egyéb jó tulajdonságuk mellett.
A kritériumok összegyűjtése után mérnökeink kíméletlenül rászabadultak a netre, és összegyűjtötték az összes lehetséges gyártót és terméket.

Képbe került egy itthoni cég, velük tárgyaltunk, ígéretesek voltak, mint randin az első csók. Segíteni akartak nekünk, és ez mindig jó: szponzorációt ígértek. Optimális esetben ez azt jelentheti, hogy ingyen hozzánk vágják a kamerákat, kevésbé optimális esetben azt, hogy nagyon olcsón kapjuk meg azokat.
A szóbanforgó terméket alaposan körülszaglászták mérnökeink, szakrálisan megjelölték: kell nekünk – röviddel később a forgalmazó cég már csődbe is ment. Na, nem miattunk. Ekkor már erősen a vége felé járt a nyár.

Válságban az igazi kihívás holdraszállni, mi beérnénk valamivel kevesebb válsággal is. Nem volt vesztenivalónk: közvetlenül a kamerákat gyártó céghez fordultunk, hátha. Hiszen mérnökeink a kutatómunka során nagyjából úgy belezúgtak a képalkotó eszközbe, mint a páciens a saját terapeutájába a pszichoanalízis során. Halálos szerelem.
Jött is gyorsan a nemleges válasz. Illetve az, hogy a legjobb helyre fordultunk, csak tessék, csak tessék. Máris a miénk, feltéve, hogy kifizetjük érte az éppen aktuális piaci árat. Ez darabonként 450 eurót jelentett volna. Pénz viszont nem volt.

Egy másik, szintén megfelelő példányra már korábban, a mérnöki "piackutatás" közben ráakadtunk, csak az ingyenkamera szellemképe elhomályosította józan ítélőképességünket, ezért nem foglalkoztunk vele.

Közben telt az idő, Pulink Iteráció 2-es inkarnációját erősen fogyasztottuk, és természetesen a kamera kérdése is újra napirendre került - de pénzünk az újévben sem lett több. Úgyhogy zsebbe nyúlás következett. Csapatilag.

Főmérnökünk lesz, ami lesz alapon berendelte a két Firefly kamerát a hozzá tartozó optikával együtt, mégpedig egyenesen a kanadai gyártótól. Máshonnan ugyanis nem ment. Szerencsére, úgy tűnt, hogy a richmondi cégnek van EU-képviselete, az ilyesmi mindig megkönnyíti az ügyintézést. Sajnos, gyorsan kiderült, hogy mégsem ők számláznak, hanem a mama egyenesen Kanadából: jön a vám, jön az ÁFA.

A két kamera 685 dollárt – mintegy 150 ezer forintot – kóstál, ehhez jött még 100 dollár szállítási költség. (Rendeltünk még egy developer packot 25$-ért, meg két 5$-os micro lens holdert, ha túl drabális lenne a C-mount optika, a két kamera önmagában 650 dolcsi lett volna.)
A napokban aztán egyszer csak megérkezett a várva várt csomag Magyarországra. Majd röviddel később egy levél is – utóbbi már kedves hazánkból, olyan, amire ebben a helyzetben még nem számítottunk.
A lényege az, hogy kérnek egy nyilatkozatot arról, hogy a termék nem tartozik  az 50/2004/III.23. kormányrendelet hatálya alá. Ez a kettős felhasználású termékek és technológiák külkereskedelmi forgalmának engedélyezéséről szól. Ami viszont arról szól, hogy Pulink látószerveit fel lehet-e használni katonai célra.

Azaz: vissza akarunk-e élni haditechnikai eszközzel, és arra a sorsra jutunk-e, mint az a honfitársunk, aki egy tollba épített kamerát rendelt be a netről. Lázas telefonálgatás kezdődött, főmérnökünknek előkészítettük a defibrillátort, és most várunk a nyáj mellé letámasztott pásztorbot módjára.

Időközben ugyanis kiderült, hogy még egy hajcsat rendelése esetén is szokás annak hadicélú felhasználásáról nyilatkozni, ez amolyan rutineljárás, amit azonban a szállítást bonyolító cég elfelejtett közölni velünk – viszont kiszámlázta az ügyintézési díjat, meg az ügyintézkedéshez szükséges időt, amíg kameráinkat tárolniuk kellett.
Most ott tartunk, hogy a 150 ezer forint értékű kamerák ára bürokratikus extrával 250 ezer forintnál jár – ez az összeg 10 ezer forinttal kevesebb, mintha megvettük volna a szponzorációba ígért példányokat. De spóroltunk kameránként 53 gramm tömeget.

Kamerából még legalább négyre szükségünk van, de másban is számítunk felajánlásokra. Tehát:

Továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Ápdéjt: Most kaptuk az infót, hogy a szállító cég mégsem számlázza ki a két kamera tárolását.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!