Pulis csapattagoknak ismerős lehet a szitu: állunk a buszmegállóban egy rég nem látott ismerőssel abból a kategóriából, akivel még képesek vagyunk akár beszélgetni is, de azért jöhetne már az a busz. Te mit csinálsz? Puli. Az egy holdjáró. Magyarok. Holdra. Igen, van a Masat is, de ez nem az. BKV-sztrájk idején pedig egészen odáig fajulhat a beszélgetés, hogy az anyagiak is szóba kerülnek. Hogyhát, két millió dolcsi körüli összeg egy kiló Holdra szállítása. Némi zavart csöndet követően jön a következő kérdés: És, amúgy mi van veled?

Kétmillió dollár ugyanis elképzelhetetlen mennyiségű pénz. És akkor még csak egy kiló Puliról beszélünk.

Igen, vannak bevételeink. Pénzhez jutunk például a jelenleg több mint 700 tagot számláló Kis Lépés Klubunk lelkes szurkolótábora révén is. Ebből azonban úgy önmagában nem jutunk el a Holdra; viszont a KLK-tagok nélkül el sem tudtunk volna indulni az odavezető úton, és a GLXP-nevezésen sem lettünk volna túl. Vannak olyan klubtagok is, akik nem kevés összeget utalnak át nekünk. Akiknek köszönet jár ezért, meg azoknak is, akik lehetőségeikhez mérten akár egy ezressel, vagy kétórai munkabérüknek megfelelő összeggel támogatnak minket. Válság van ugyanis, és ez senkinek nem tesz jót. A villanyszámlát pedig be kell fizetni.


Vannak szponzoraink is, akik nélkül már rég ellehetetlenültünk volna. A klubunkhoz hasonlóan mi is kis lépésekben haladunk, ez azonban nem kamu duma. Senki sem építi meg csípőből a tutit; mi sem hajtunk erre. Pulink fejlődésében voltak és lesznek is kritikus pillanatok – nem tudnánk letesztelni holdjárónkat a számítógép virtuális realitásában, ha például nem jutottunk volna hozzá egy olyan professzionális tervezőprogramhoz, ami képes akár offroad körülményeket is teremteni holdjárónk teszteléséhez, és mindezt úgy, hogy ehhez egyetlen valóságos csavarra nincs szükség. Szerencsére „csavarokból” sokkal jobban állunk.

Megkaptuk például felbecsülhetetlen értékű motorjainkat, amit az a cég adott nekünk, amelyik a többi közt matuzsálemi üzemidőt megélt Spirit és Opportunity marsjárókét is tervezte. Nem gyenge cucc. Mérnökeink már jó ideje gyötrik az I2 központi fedélzeti számítógépeit, amelyeket szintén felajánlásból kaptunk. Szponzorál minket egy alumíniumgyártással foglalkozó cég is, akik a rover akkurátusan megtervezett és letesztelt vázának állnak neki rövidesen, és ingyen legyártják részünkre. A napokban számoltunk be arról, hogy lett két kameránk is, igaz, még négyre szükségünk lenne. De a munka nem állhat meg, nem várhatunk rájuk sörbe tett kézzel, már csak azért sem, mert például a napokban kezdjük meg első napcelláink mérete vágását, és a legyártott nyákok is befutottak tegnap, mind egy szálig. Motordrive, Power Supply Unit, Constant Current Charge.

Szoftver ide vagy oda, a holdjárót le kell tesztelni a valóságban, földi körülmények között: ezt mi Iteráció 2-nek (I2) becézzük. Ez az oroszoknál és az amerikaiaknál sem történik másképp. A NASA pontosan így készíti a Holdra szánt kütyüit is: először megépítik a földi prototípust, ez azonban távolról sem az a példány, amit majd egyszer egy szép napon bepakolnak egy rakéta orrkúpjába. Ez a fotó például az amerikai űrhivatal következő generációs holdjáróját mutatja, éjszakai holdfényben. Tehát még egy jó ideig a Földön nyúzzák, és csak azután szabadítják rá a Holdra:

Tavasz végére földi prototípusunk megtestesüléséig kell eljutnunk – addigra meg kell építenünk azt a példányt, amit valóságos terepen – így a gánti bauxitbányában, és esetleg a Kiskunsági Nemzeti Park homokbuckáin – tesztelhetünk. Ríl lájf.

Tehát, kétmillió dollár. És kilónként. A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny olyan, mint egy PC-s játék - különböző nehézségi szintjei vannak: ez tulajdonképpen egy logisztikai játék is, ahol a végére a főgonosz legyőzéséhez nagyon vastagnak kell lennie a bukszának. Nekünk most még nem feltétlenül kellenek űrálló alkatrészek (de van már ilyenünk is), hiszen első körben a Földön tesztelnénk Pulinkat.
De egyre több kell belőlük, ahogy haladunk egyik szintről a másikra, és ezek bizony nem olcsók. Ez a 30 millió dollár összdíjazású logisztikai-stratégiai játék nekünk ötszintes, mint a kertvárosi panelek: most éppen a másodikon vagyunk, az ötödik fázisra – ami már a holdraszállás és a küldetés tényleges végrehajtása – optimista hangon 2013 végén, 2014 elején kerül sor. De az még odébb van.

Alapvetően persze nem csak felajánlásokra hajtunk, hanem van "saját lábunk" is, még ha nem is túl erős jelenleg, ezek kialakításához pénzmagra van szükségünk. Van három embrionális projektünk az újmagyarul spin-offnak hívott pályán, itt "seed money"-ra lenne szükségünk.

Zigótánál előrehaladottabb állapotban leledzik a Pulis bolt, aminek áruválasztéka még valóban nem egy nagykeráruházét idézi. Egyelőre konkrétan két termék közül lehet választani, innen pulis pólót és kártyát rendelni.

A póló nem csak jól néz ki, hordják is már jónéhányan; a kártya azonban többet jelent. A Puli Card Classic megvásárlója ugyanis nem csak a Google Lunar X PRIZE projektben való részvételünket támogatja: az EDC logó segítségével országosan már több mint 1000 üzletben, szolgáltatóhelyen, illetve webáruházban átlagosan mintegy 11 százalékkal olcsóbban is lehet vásárolni, egy éven át. Hamar megérheti az árát.

Földi prototípusunk tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülése érdekében sok Puli a hosszú hétvégéjét is bedobja a közösbe, tovább növelve a szerelemből betett munkaórák számát. Ami már eddig sem kevés, jóval 10.000 fölött van. Ez az önerőnk legnagyobb része.
De továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek, és kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. A többivel – egyelőre – meglennénk.

Minden támogatónknak farkcsóvás, nagy köszönet! Újabb poszttal hétfőn jelentkezünk legközelebb.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Két Mr. Gorszkij került közelebbi kapcsolatba a NASA-val, egyikük sem szándékosan: az orális szexes történet városi legenda, de a másik valódi.

Neil Armstrongtól, az Apollo 11 űrhajósától egyszer egy újságíró sajtótájékoztatón állítólag megkérdezte: „Ki a fene ez a Gorszkij nevű pali, akiről a Holdon beszélt?” A legenda szerint ez volt az újságíró szerencsés napja, mivel a kérdés feltevésekor már halott volt az érintett. Azaz Mr. Gorszkij. Így Armstrong a következő, mindaddig eltitkolt kedves sztorival rukkolhatott elő: gyerekkorában egy haverral baseballt játszott, a labda azonban a szomszéd hálószobájának ablaka alatt landolt. A szomszédban Mrs. és Mr. Gorszkij lakott. Neil odarohant a labdáért, de közben óhatatlanul meghallotta Mrs. Gorszkij kiabálását, amit hites férjének címzett: „Orális szex! Ezt akarod?! Majd akkor, ha a szomszéd fiú a Holdon sétál.” A legenda szerint ezért hangzott el a Holdon az ominózus mondat: „Good luck, Mr. Gorsky!” azaz: „Sok szerencsét, Mr. Gorszkij!”

A történet cuki, amit némiképp beárnyékol az a tény, hogy nem igaz - bár ez keveseket zavar. A mondatnak a NASA rádióforgalmazásában nem lehet a nyomára akadni, és az amerikai űrhivatal is kategorikusan kijelentette: nem hangzott el semmi ilyesmi.

Sebaj. Van ugyanis egy másik Mr. Gorszkij, aki szintén csak közvetve került kapcsolatba a NASA-val, ráadásul jóval a halála után. Nézzük meg ezt az alábbi fotót: tegnapelőtt készült.

Hihető, ugye? Pedig hazudtunk. A fényképet 1910-ben Szergej Produkin Gorszkij készítette az általa szerkesztett masinával. A fényképezőgép három monokróm fotót készített egymás után, mindháromszor más-más színű szűrő volt a lencse előtt. Egyszer vörös, aztán zöld, végül kék. Minden bizonnyal Gorszkij készítette volna Tolsztoj facebookos profilképét is, ha akkor lett volna ilyesmi.

Amikor a fényképész megkereste az írót, levelében eljárását röviden részletezte: minden fotó elkészítése 1-3 másodpercig tart. Később, a Tolsztojjal társaságában eltöltött időről már úgy számolt be, hogy a fényképek készítésekor 6 másodpercig exponált. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a három fotó elkészüléséig az alanynak mozdulatlannak kellett maradnia: ha ez nem sikerült, akkor az egymásra vetített három kép elmosódott lett.

Az üveglapokra készített három negatív számára Gorszkij ugyanis egy speciális vetítőgépet is fabrikált, ami tulajdonképpen három az egyben konstrukció volt: mindegyik egy-egy színszűrővel volt ellátva, ezek mögé kerültek a nekik megfelelő „diák”: a kék mögé például a kék szűrővel készített üveglemezt csúsztatta be. Ezzel a módszerrel a három képet egymásra vetítette – de csak 2000-ben készítettek ezekről digitális fényképet a fentebb látható eredménnyel: a XXI. században egy munkanap alatt megvolt a három kép összeolvasása.

De hogy jön ehhez a NASA? Úgy, hogy a Spirit és az Opportunity marsjárók szemei ugyanilyen elven működnek: a monokróm CCD-kamera lencséje elé egy forgatható tárcsát szereltek, ami a színszűrőket váltogatja. A Marson azonban viszonylag kevés lehetőség adódik a portréfotózásra, így a bemozdulás lehetősége nem veszélyezteti a robot által készített fényképeket. (Ezt már ügyeletes csillagászunk sem hagyhatta szó nélkül: ugyanezt a módszert használják a csillagászatban is, mivel így a kamera összes pixele gyűjtheti a kósza fotonokat mindegyik színkomponenshez. Ezzel szemben a korábban bemutatott Bayer-szűrő esetében a megapixelek szét vannak osztva, és csak bizonyos hányaduk dolgozik egy adott szín rögzítésén. És ezzel a módszerrel az is elkerülhető, hogy az egymás melletti, különböző alapszínű pixelekből kelljen minden esetben szoftveresen kiszámolgatni, hogy mégis milyen volt az eredeti szín.)

A módszer kiválóan működik a Marson, és minden bizonnyal a Holdon sem okozna csalódást. Elvben tehát mi is használhatnánk holdjárónk építéséhez. Az ok, amiért mégsem fogjuk, roppant egyszerű: túl sok alkatrészből áll, ami felesleges kockázatot jelent, hiszen el is romolhat valamelyikük. Ráadásul, ezzel durván megnövelnénk Pulink tízkilósra kalibrált optimális testtömegét.

Az utóbbi posztokban kameránkról osztottunk meg bensőséges kulisszatitkokat. Ezekből kiderült, hogy két kameránk már megérkezett a hatból, a továbbiak beszerzését felajánlásokkal könnyíthetitek meg.

Földi prototípusunk tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülése érdekében segítségre, felajánlásra továbbra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Végre kiszabadultak kameráink a bürokrácia fogságából, így most a párkapcsolatnak azt a zsenge fázisát élik meg mérnökeink, aminek során kiderül: a két kamera hogy szereti leginkább a velük való együttlétet, illetve, ki kerekedik felül a végén. Reméljük, hogy mérnökeink.

A két kütyü hivatalos besorolását nem szeretjük gyakran ismételgetni itt a blogon, mivel ez legalább olyan hervasztó, mintha egy kétoldalas szerelmes levél második oldalának helyén egy gázszámla lenne. Minden fenntartásunk ellenére most mégis megtesszük, és nevén nevezzük őket: ezek ipari gépi látás kamerák.

A legtöbb színes digitális kamera sajátossága, hogy az érzékelőjén nem minden pixel érzékel minden színt, hanem egy "bayer maszknak" nevezett színszűrő minden egyes pixelbe csak a vörös, a zöld vagy a kék színű fotonokat engedi be. Általában 2x2 pixeles blokkokra osztva rendezik a színszűrőket úgy, hogy minden négyesben két zöld, egy vörös és egy kék szűrő kerüljön. Zöldből azért van kettő, mert az emberi szem erre a színre a legérzékenyebb, így ebből a színből lehet a legtöbb intenzitásinformációt kiszámolni.

Miután minden pixel értékét kiolvastuk, számos érdekesnél-érdekesebb, bonyolultabbnál-bonyolultabb algoritmus közül választhatunk tetszés szerint. Ezek segítségével a pixelekből nyert intenzitás és színinformációt szétosztjuk az érzékelő teljes felületén, és így a teljes felbontásnak megfelelő méretű színes képet kapunk. Minden algoritmus más és más környezetben teljesít jól, így mérnökeink most azzal kísérleteznek, hogy számunkra melyik lenne a legideálisabb.

Van tehát ez a két szemünk. Digitálisak ezek is, ráadásul nem olcsó mulatság egyik sem. Ez az oka annak, hogy jelenleg úgy tűnik: a fennmaradó két pár kamerát máshonnan kell beszereznünk - feltéve, hogy olvasóink közül nem alakul át valaki hirtelen szponzorrá. Egy korábbi posztunk kommentjében ugyanakkor egy érdeklődő megkérdezte, hogy gondoltunk-e már a mobilos kamerákra. A felvetés minimum jogos.

A kamerás telók fényképezőgépei elvben épp ideálisak lennének egy holdjáróba: utóbbi tervezésekor is elsődleges szempont, hogy minél kisebb helyen elférjenek a lehetőleg pillekönnyű cuccok. Még örülhetnénk is, hogy a mobiltelefonosok ezt megcsinálták helyettünk. Csakhogy.

A csillió megapixeles mobilos kamerák általában parasztvakításnak kiválóak. Jön az átlag júzer, kétmillió készülék közül kell választania.
Ha az olyan műszaki paraméterektől eltekintünk, minthogy a telónak van-e Hello Kitty-s dizájnja, avagy nincs, egy átlag júzer az egészből mindössze ennyit lát: az egyiken 3, a másikon 5 megapixel felirat van. Melyiket veszi meg? Naná, hogy az 5 megapixeleset.

Azonban odáig jutottunk, hogy a gyártók által megadott műszaki specifikációknál már csak egy objektívabb dolog létezik: mégpedig a dizájn.
A gyártók ugyanis érthető okokból fizikailag kisebb méretű érzékelőket, szenzorokat pakolnak a kamerás mobilokba. Az ezekkel készített kép minőségét leginkább a szenzor egy adott területére jutó pixelek száma határozza meg. Két azonos méretű érzékelő közül az a jobb minőségű, amelyikre kevesebb pixel jut, azaz pont az a nyerő, amelyiknek kisebb a megapixelszáma.

Minden azon múlik, hogy hány foton esik egy adott területre, a fényképezés ugyanis nem szól másról, mint a fotonok megszámlálásáról. Minél több pixelre érkezik meg ugyanaz a mennyiségű fény, annál nehezebb az egyes pixeleken megszámolni a fotonokat. És így keletkezik a zaj nevű csodajelenség, ami általános a mobilos képeken. Természetesen, ez nem csak a szenzor hibája, hanem az optikáé is, de van egy fizikai méret, ami alá nem érdemes menni egy pixellel. Szerencsére ez a probléma minket nem nagyon érint, mert napos időben fogunk nyílt terepen üzemelni.

Összefoglalva: ahhoz, hogy felhasználjunk egy mobiltelefonos kamera modult, mondjuk, a panoráma kamerához, ami a 'szép' képeket csinálja, először le kell bontanunk róla az optikát, építenünk kell rá egy nagyobb fényerejűt, aminek kisebb a látószöge, és lehetőleg fix, vagy nagy pontossággal fixálható a fókusztávolsága.

Utána gondoskodni kell arról, hogy kiolvassuk a szenzor adatait valamilyen elektronikával. Nagy kérdés, hogy a szenzort miként csatlakoztassuk a központi fedélzeti számítógépünkhöz, ahogy erről már korábban szóltunk.

Mint említettük, két kameránkon kívül még másik négyre is szükségünk lenne, ezek közös vonása, hogy holdjárónk földi prototípusának tavasz végefelé elkezdődő teszteléséhez kellenek. Noha most még nem muszáj, hogy űrállók legyenek,  a 2013 végén, de leginkább 2014-ben esedékes holdraszállásunkig mindenképpen meg kell találni azt a típust, ami kibírja az extém körülményeket – így például a sugárzást (itt az elektronika játszik!) és a 100 Celsius fok fölötti  hőmérsékletet.
Mindenesetre megéri ezzel mókolni egy ideig, hiszen kamera, vagy legalábbis működőképes kamera nélkül nem lehet megnyerni a 20 millió dollár összdíjazású, a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt: feltétel ugyanis, hogy a Holdról videót sugározzunk a Földre.
Ezért elkerülhetetlen, hogy már itt a Földön is a kamerák képe alapján tájékozódjunk és vezessük holdjárónkat - ez ugyanis merőben más élményt nyújt, mintha csak úgy mellette állnánk.

Mindettől függetlenül, ha valaki hozzánk vág néhány ilyen mobilos szenzort (minél nagyobb a felbontás, annál jobb, pont a széles látószög miatt), és segít illeszteni a rendszerünkhöz úgy, hogy teljes kontrollunk legyen a kamera felett, akkor elvileg változtatás nélkül fel tudjuk használni szigorúan navigációs célra ezeket, akár sztereóban is.
A teljes kontroll esetünkben azt jelenti, hogy a kütyün nem kezd el automatikusan járni a fókusz, nem kezd el fehéregyensúlyt számolgatni, és nem kezd el fényerőt sem állítgatni.
Mondunk neki paramétereket, az pedig visszadja a mért értékeket. Ennyi.

Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra továbbra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

"Nyugtass meg, hogy nem ez a legkomolyabb tervezőprogramunk." Válasz: "A célnak megfelel, nem?" És tényleg. Végeselem-analízist valóban nem lehet vele csinálni, de a gépészek hirtelen felindulásból jött ötleteik megjelenítésére jól jön – ezért is honosítaná meg főmérnökünk. Nem mellesleg a nehéz felfogású bölcsésznek is könnyebb így mérnöki dolgokat magyarázni. Bevezettük a Lego Digital Designert.

Tényeg nem ezzel tervezünk holdjárót, becsszó – erre a célra kaptunk már egy pár millió forintot érő szoftvert, a Creo-t. Legózni viszont mindenki legózott már, az alkatrészek szinte az emberiség kollektív tudatalattijának részét képezik. És a három szabadsági fokot is elsőre felismerjük – mégha amúgy nem is tudjuk, hogy mi az.

Kábé öt perc alatt készült el legónyelven az utóbbi idők holdjárónkat ért egyik változását szemléltető ábra. Amivel legalább félóra magyarázást sikerült elkerülni. Főmérnöki jelmagyarázat is van hozzá, ilyenformán:

"A kék basszok akarnak lenni a kamerák.
A piros a rover váza. (ez csak a rover lökhárítóját mutatja)
A sárga a robotkar.
A szürke meg a kar felső része. :)
Amin a kamerák vannak.
A fekete egy lego turntable, ami el tud fordulni."

Legutóbb még két sztereo kamerapárral hagytuk magára holdjárónkat, plusz a leszállóegységen is ott figyelt egy ugyanilyen kamerapár. Ez ugyebár 6 kamera, azaz 3 pár – még egy bölcsésznek is. A jó hír az, hogy most is ugyanennyi van betervezve belőlük – az alapkoncepció tehát stabilan tartja magát.

Két kamera már jóval korábban áldozatul esett a fogyókúrának, eredetileg a rover hátára és hasára is be volt tervezve egy-egy fixen rögzített példány, hogy lássuk például, miként viselkednek a kerekek. Velük már régóta nem számolunk.
Eredetileg ugyanis úgy nézett ki a dolog, hogy elöl-hátul csak egy fel-le mozgatható sztereó kamerapár lett volna, alul-felül meg a már említett, diszkvalifikált halszemoptikás panorámakamerák foglaltak helyet.

Alternatív lehetőségként viszont már az elejétől ott volt a "robotkar" - ha ezen van a sztereó kamerapáros (a PACA), akkor a kar megfelelő mozgatásával ezekkel is be tudunk kandikálni a hasunk alá (borulás esetén persze a "hátunk" alá nézünk). Ezzel a megoldással tehát elhagyhatóvá válnak az alsó-felső szervízkamerák.

Tehát  van a LACA (Lander Camera) – ez a leszállóegység kamerája, a RECA (Rear Camera) – ami holdjárónk hátsó fertályából kukkant kifelé, és van a PACA (Panoramic Camera). Ez utóbbinak a mozgathatóságát illusztráltuk itt a Lego Designer segítségével, legalábbis részben. Amit még itt sem látunk, az az, hogy maga a robotkar, ami a rover elején van, holdjárónk alá is be tud nézni. De ezt is megmutatjuk hamarosan - Pulink I2-ben való megvalósulása jó úton halad!

Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Ma délután jelenik meg a poszt a szokott fél tízes időpont helyett, ennek technikai oka van. Szó szerint. Reggel fél nyolckor ugyanis főmérnökünktől Skype-on kérdeztem egy banálisat, ami nyilván csak nekem nem volt az - legalábbis, azt gondoltam, hogy egy mérnök bruttó két mondatban megválaszolja. Nem így a főmérnökünk. Ő ugyanis akut grafomán, és én még mindig alábecsülöm a képességeit - két órával később pedig még mindig csak a válasz jött. Az eredeti kérdés mindössze ennyi volt: mi az ethernet hub?

Akkor már pontosan tudtam, hogy elbuktam az eredetileg tervezett posztot, amikor ezt a választ láttam kibontakozni a chatablakban: „Na. Rewind. Vissza a káposztához.”
Főmérnökünk ugyanis szereti levezetni a dolgokat. Az ok, amiért ezt mégis meg kellett kérdeznem, egyébként belátható.

Nostehát. Pulinknak van egy központi idegrendszere – mostani, I2-es inkarnációját mifelénk FitPC-nek hívják. Ez a központi fedélzeti számítógép, magyarul core unit. És van ugyebár a látószervünk, a kamera. Az még bölcsészként is belátható, hogy a kettőt valamivel össze kell kötni, az axonok és dendritek még a távoli régmúltból derengenek is. Mindez mérnöknyelven: adatkapcsolat.
Főmérnökünk néha kérdez, de ez igazából csak megtévesztés, nem arra való, hogy válaszoljak, retorikai fogás. Íme: „milyen adatkapcsolattal illesztesz valamit? Valszeg olyannal, amivel tudsz, és ami rendelkezésre áll.”

Mindezt most azért elemezzük ki, mert jól rávilágít arra a sakkjátszmára, amibe akkor csöppenünk, ha úgy fejlesztünk holdjárót, hogy közben nem vagyunk NASA, és fapadosan, „okosba” kell megoldani a dolgokat.

Ott kezdjük, hogy a FitPC-t felajánlásból kaptuk, ajiba. Erre a többi között Ethernettel és USB-vel is lehet csatlakozni, a wifit és a számomra értelmezhetetlen IR-t most hagyjuk, mert akkor jövő hét végére se menne ki a poszt.
Történt annakidején, hogy szponzorációban beígérte a kamerákat egy forgalmazó cég. Ezek Ethernettel tudtak volna kapcsolódni a FitPC-hez, ehhez a mutatványhoz azonban egy elosztó – switch – is kellett volna, mivel csak egy Ethernet-bemenet van a nyomorulton.
Színes az élet, a kamerát forgalmazó magyar cég csődbe ment, ezért kénytelenek voltunk újabbat keresni, erről korábban már írtunk.

Zsebbe nyúltunk, ami nem túl mély, mivel nem a MÁV éves költségvetéséből gazdálkodunk, hanem - legalábbis egyelőre - felajánlásokból, szponzorációból. A lényeg, hogy berendeltünk két kamerát egy másik gyártótól. Ez azonban csak USB-val képes kapcsolódni a FitPC-hez.
Gond egy szál se, hiszen a FitPC-én hat USB2 bemenet van – ez pont olyan, amibe a pendrive-ot csúsztatjuk be oldalvást a számítógépünkbe.

Viszont. Az ajándékba kapott FitPC zabálja az energiát, tehát előbb-utóbb le kell cserélni, mivel ez a pazarlás megengedhetetlen luxus.
És itt jön a sakkparti kínos része, mivel holdjárónk alkatrészei olyanok, mint egy jól felépített kártyavár elemei. Új Core Unit-ot az anyagiak miatt esetleg nem olyat választunk, amilyet akarunk, hanem olyat, amilyet kapunk. Vagy amilyet forrásainkból meg tudunk venni. Tehát fennáll a veszély, hogy csak olyan új gép lesz a láthatáron, ami nem kompatibilis az addig gondosan felépített rendszerrel - na, akkor megremegne a kártyavár.

Ha ugyanis abban történetesen nem lesz 6 USB-bemenet, akkor egy elosztót is be kell építeni, amire most sokan elkezdhetnek mosolyogni: nagy ügy, hány deka is egy olyan? Nem sok, de sokat jelenthet.

A verseny már tavasz végéig is a grammokért megy: a földi tesztelés megkezdéséig több mint három kilót kell leadnunk ahhoz, hogy elérjük ideális, tízkilós versenysúlyunkat. És ez csak a földi prototípus.
Abban a későbbi verzióban viszont, ami majd elmegy a Holdra, még élesebb közelharcban leszünk a grammokkal. Nem olcsó ugyanis egy rakéta, még akkor sem, ha több csapat megosztozik rajta: kedvezményes áron, 2 millió dollárért mérik a holdraszállást. Kilónként.

De már most, az iteráció 2-ben sem engedhetjük meg magunknak a nagyvonalúságot; ennek megfelelően anorexiást megszégyenítő lelkesedéssel égetjük a súlyfölösleget. És, hogy mennyire? A végére itt egy példa:
A szponzorációba beígért kamerák ethernet elosztóval együtt – ez az a bizonyos ethernet hub – veszélyesen közelítettek volna az egy kilóhoz.  Egyetlen kamera 90 grammot tett ki, ehhez hozzá kell adni darabonként 80 grammnyi optikát. Plusz az ethernet elosztót, ami ugyebár a négy kamera zökkenőmentes csatlakoztatásához kellett volna.

A végül ténylegesen megrendelt kamerák mindegyike 37 grammot nyom, ezekhez 25 gramm optika jön. Ez már egészen jól hangzik, de még így is sok.
Mindent elárul keserves fogyókúránkról az, amit főmérnökünk megjegyzésként fűzött hozzá ezekhez az első hallásra nem épp súlylökésre kitalált kütyükhöz: „És ez még faragható, mert a kamerát ki lehet szedni a házából. Ami még pár gramm.”

Tavasz végén esedékes mielőbbi megtestesülésünk érdekében segítségre, felajánlásra is számítunk. Szerencsére, az alkatrészek mellett a segítők is gyülekeznek: Kis Lépés Klubunk immár több mint 700 tagot számlál. Köszönet érte. Azonban továbbra is jól jönnének speciális ipari kamerák, amelyek a Puli térérzékelésen alapuló tájékozódásában segítenek. Kellenének még napelemek és akkumulátorok, amelyek a Puliba nyomatnák a kraftot. Mérnökeink a holdtalajba karcolnák annak a cégnek a nevét, amelyik esetleg készre munkált kompozit- és fémalkatrészeket adna nekünk - ezek holdjárónk szerkezetének megépítéséhez kellenének. Valamint az elektronikai alkatrészekhez keressük azt a vállalkozót, aki nyomtatott áramkörök gyártásával tenne minket igencsak boldoggá.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!