Az Apollo-1 vizsgálatának lezárultáig mintegy féltucat asztronauta Vietnámba akart menni háborúzni. Nem engedték őket. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az Apollo tragédiája miatt jópár, magasan képzett haditengerész repülősnek egycsapásra rengeteg szabadideje lett. Nyilvánvalóvá vált, hogy akár hónapokig is eltarthat, ha nem évekig, mire az 1500 vizsgálóbiztos végigkúszik az Apollo roncsán, és tüzetesen végignéz minden egyes kapcsolót, drótot, panelt és műszert, majd centinként ellenőrzi az űrhajó közel 25 kilométer hosszú kábelezését.

Végre alkalmunk nyílt arra, hogy figyelmünket Vietnámra fordítsuk, ahol a helyzet még sosem volt ennyire meleg. Már több mint 475 000 amerikai katona harcolt odaát, többen, mint a koreai háború csúcspontján. A ledobott bombák tonnaszámát tekintve, többet dobtunk az ellenségre, mint a II. Világháborúban összesen. Maxwell Taylor tábornok kerek-perec kijelentette, hogy nyerő helyzetben vagyunk.

Sokan bűntudatot éreztünk azért, hogy tétlenül ülünk, miközben a többiek odaát harcolnak. Őrült gondolatkísérlet volt a részünkről, de nem éreztük jól magunkat a hősszerepben tetszelegve, miközben társaink a vérüket ontják, elfogják őket, és igazi tűzharcban halnak meg, amire minket is kiképeztek. A háborúellenes kijelentések csak dühítettek minket.

Az Asztronauta Irodában folytatott privát beszélgetések, a munka utáni italozások, és a hétvégi grillezések nyomán egy ötlet fogant meg bennünk. Minek tétlenkedjünk Houstonban? Ha Pete Conrad, Dick Gordon, Al Bean, jómagam vagy valamelyik másik asztronauta elég tökös ahhoz, hogy a NASA űrhajóit vezesse, valószínűleg leporolhatnánk a repülőgép-hordozóra való landolás engedélyünket, és elmehetnénk abba a vietnámi slamasztikába, ahol az űrverseny szünetében katonaként hasznosíthatnánk magunkat. Még mielőtt Deke elé tártuk volna ötletünket, tudtuk, hogy nem nyeri majd el a tetszését, mindenesetre meg kellett próbálnunk, ha másért nem is, hát, lelkiismeretünk könnyítése érdekében.
Deke valószínűleg úgy érezte, hogy ennél nagyobb marhaságot még életében nem hallott, de tartotta magát az alapelvhez. Mint mondta, az ajtó nyitva áll előttünk, ha el akarunk menni – ez igencsak bátor kijelentés volt a részéről, tekintve, hogy fél tucat, vagy annál is több veterán asztronauta távozását jelenthette. De – tette hozzá – valóban felfogtuk-e, mi forog kockán? „Elmehettek, de nem garantálom, hogy akkor is lesz itt állásotok, amikor visszajöttök” – mondta.

Az ötletnek végül a Pentagon adta meg a kegyelemdöfést. Ugyan szolgálatba állhatunk, ha akarunk, sőt, még repülhetünk is, de soha – soha – nem engednének minket légiharcba. Képzeljék csak el milyen propaganda-értéke lenne annak, ha az ellenség foglyul ejtene egy asztronautát! Tervünket a porba hullt. Vietnám nem a mi háborúnk.
Visszatekintve már tudom, hogy nem láttuk olyan fenemód jól a dolgokat. Azért lelkesedhettünk a háborúért, mert nem voltunk ott. És, ha szívünkre tesszük a kezünket, valószínűleg bevallottuk volna, hogy egy Corvette-et vezetni odahaza és Igazi Amerikai Hősnek lenni összehasonlíthatatlanabbul jobb dolog volt, mint szétlövetni a seggünket Hanoi fölött.

Sem az Apollo-tűz, sem a Szojuz becsapódása nem vetett véget az űrversenynek. Míg az oroszok a saját tragédiájukkal voltak elfoglalva, addig mi kijavítottunk mindent, amit ki kellett javítani az Apollo-n, és folytattuk a munkánkat – eltökéltek voltunk arra, hogy bebizonyítsuk: nem hiába halt meg Gus, Roger és Ed. Mindennél elszántabbak voltunk. Az idővel való versenyfutás ellenére most már kicsit megfontoltabban tesszük a dolgunkat, biztonságosabban, és egyszer, kétszer, háromszor is ellenőrzünk mindent. De nem adjuk fel. Ha nem is harcolhatunk Vietnámban, attól még megvívhatjuk a Hidegháború csatáját a világűrben.

Négy hónappal az Apollo-1 tűzesete után egy közel kilenckilós dokumentum érkezett a washingtoni Capitol Hillre. Ez a Kongresszus részére készített jelentés volt, amit a balesetet kivizsgáló bizottság készített: a tragédia hátterében tíz lehetséges okot azonosítottak, ezek mindegyik elektromos hiba volt az űrhajó nagyjából azonos pontján.
Politikai körökben tartottak attól, hogy a NASA nevezze ki azt a vizsgálóbizottságot, ami majd a NASA-nál történt baleset körülményeit kivizsgálja, és esetleg elkendőzhetik a problémákat, és szerecsenmosdatásra is sor kerülhet. A bizottság azonban komolyan vette a dolgát: az űrügynökség és a parancsnoki egységet gyártó North American vezetésének felelősségét egyaránt firtatta. Miközben a szenátorok és a kongresszusi képviselők már fenték a fogukat, egyértelmű lett, hogy fejek fognak hullani a startláz sietős évei miatt.
Washington azt tette, amit tett, de a mi szempontunkból a hangsúly az űrprogramon volt, amit folytatni kellett. Frank Borman a Kongresszus előtt tett tanúvallomását végül ezekkel a velős szavakkal zárta: „fejezzék be a boszorkányüldözést”, és döntsék el, mit akarnak, hogy folytathassuk a munkánkat. Még a Kongresszus sem mert ujjat húzni egy mérges asztronautával.

Egy verőfényes áprilisi reggelen Deke tizennyolcunkat behívatta az Emberes Űrhajó Központ 4. sz. Épületében lévő kis konferenciaterembe. Civilben volt, így semmivel sem tűntünk másnak a többi, MSC-nél szorgoskodó dolgozónál. Slayton Atya végignézett nyugtalan, földhöz ragadt nyáján. A Mercury-programból még mindig akadtak köztünk páran, de a jelenlévők többsége a Gemini-program veteránjaiból állt. A mi tizennégy fős asztronauta-csoportunkból voltak páran azok közül is, akik még egyszer sem vettek részt űrrepülésen. A teremben az újonnan kiválasztott kutatók sem voltak jelen, mivel még mindig repülőt tanultak vezetni, a legutóbb kiválasztott asztronauta-csoport számára pedig túl korai lett volna egy ehhez hasonló megbeszélés."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.