Az oroszok első űrsétáján az életéért küzdött Alekszej Leonov, az amerikai Ed White pedig teljesen kimerülten tért vissza a kabinba. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amíg mi tíz órán át durmoltunk, addig a showért felelősök azt elemezték, hogy mi legyen a küldetéssel, ezen kívül pedig kordában tartották a kritikus hangokat. Az űrprogramban dolgozók részéről még nyomokban sem fogalmazódott meg kritika. Gene Kranz a sajtónak azt nyilatkozta, hogy nem szokatlan, ha az asztronauták egy dolgos küldetés elején már elfáradnak, meg azt is, hogy asztronauta barátaink teljes támogatása övez minket, akik a kételkedőket hűvös pillantásokkal bombázzák. Ha Stafford és Cernan azt állítja, hogy fáradt, akkor valószínűleg közel állnak az összeomláshoz - mondták az asztronauták. A berepülő pilóták nem tesznek ilyet, hacsak nincs rá valami átkozottul nyomós okuk, és ilyenkor segítjük a pilótákat. Neil azt nyilatkozta a sajtónak, hogy „[az ilyen döntések meghozatala] a parancsnok feladata, ha úgy érzi, hogy a kelleténél többet markolt, és túlvállalta magát. Örülök, hogy Tom kivételesen jó döntést hozott.” A NASA egyik orvosa hozzátette: „Pirosbetűs ünnepnap, ha rá tudsz venni egy asztronautát arra, hogy fáradtságát beismerje”. A mindenkit fogva tartó dühös alligátor sztori félig-meddig komédiába hajló cselekményét követően komolyan felmerült, hogy a Gemini-9 küldetése kudarcra van ítélve. A kimerültséget pedig nem lehet poénra venni.

A Küldetésirányításnál órák hosszat konzultáltak arról, hogy lefújják-e az űrsétát fizikai állapotunk miatt. „Nyilvánvaló, hogy amennyiben a legénység nem áll készen egy űrsétára, akkor nem lesz űrséta” – mondta Gene Kranz. Az orvosok szerint az is súlyosbította a helyzetet, hogy az ébrenlét ideje és munkaidőnk teljesen tótágast állt.  Az aktuális helyzetértékelés szerint az űrhajónak fogytán volt az üzemanyaga, a Pacával való dokkolás kivitelezhetetlen, egy kimerítő űrséta pedig még előttünk állt – és mi már kidőltünk. Mindezt úgy, hogy még csak egy napja voltunk földkörüli pályán.
Eljött az idő, hogy átgondoljuk a dolgokat. Amikor végül szombaton felébredtünk, addigra a földi irányítók eldöntötték, hogy minden további alligátorral kapcsolatos teendőt törölnek, és közölték, hogy a nap hátralevő részében mindössze annyi a teendőnk, hogy üzemanyagot megspórolva lebegjünk az űrben, pár kísérletet hajtsunk végre, készítsünk néhány fényképet, de mindenekelőtt: pihenjünk. A két és fél órás űrsétát vasárnap reggelre halasztották, és a terv szerint majd hétfőn térnénk vissza a földre.

Mindkettőnk felesége olyannak ismert minket, akik sosem adják fel, és aggódtak a rajtunk egyre jobban elhatalmasodó kimerültség miatt. Azt nyilatkozták a sajtónak, hogy örültek a küldetés átszervezésének, mivel aludhatunk valamennyit. Szombat reggel Barbara és Tracy rózsákat szedett az udvaron, majd aznap délután misére mentek. Faye Stafford két lánya, a tizenegy éves Dionne és a nyolc éves Karin társaságában bevásárló-körútra indult.
De mindannyian feszültek voltak, és a bizonytalanság ott bujkált bennük. Mindkét háztartásban az intercom hangszórója közvetítette a Küldetésirányítás és a Gemini-9 közti párbeszédet. Míg mások televízión nézték az eseményeket, asszonyaink férjük recsegő hangját hallgatták feszülten, hátha valami olyan utalást hallanak, amit senki más nem érthet. Nem örültek annak, amit hallottak, mivel nem csak a hangunkat ismerték, hanem hangulatunkat és szokásainkat is. Lehet, hogy ki tudnánk játszani az orvosokat, mondván, hoggy csodásan érezzük magunkat, és készen állunk a zúzásra, de ezt Barbaranak és Fayenek nem tudnánk beadni. Tudták, hogy fizikai teljesítőképességünk határán járunk.

A világűr vákuumába Alekszej Leonov szovjet kozmonauta lépett ki először 1965. március 8-án, Nyikita Hruscsov ugyanis újabb űrbéli bravúrt követelt, bármi legyen is az ára. Ed White volt az első amerikai, aki még ugyanabban az évben, június 3-án hajtott végre űrsétát, nem akartuk hagyni, hogy a szovjetek olyasmit tegyenek, amire mi nem tudunk megtenni. Az Edről készített fényképek a történelem leghíresebb felvételei közé tartoznak. Egy férfi sisakban és védőöltözetben egyik kezében egy pálcaszerű készüléket markol, ami gázlöket kibocsátásával hajtja Edet. Ő eközben szemlátomást nagyon jól érzi magát az űrben, és egy hihetetlenül kék bolygó fölött lebeg, miközben az űrhajóval mindössze egy ráncos köldökzsinór köti össze.

Az oroszok húszperces űrsétáját – szokás szerint – titok lengte körül. Az amerikai verzió huszonegy percig tartott, és szokás szerint világgá kürtölték. Habár akkoriban ez nem tűnt fel nekünk, egyik űrséta sem úgy sikerült, mint ahogy az kívülről látszott. Alekszejjel később közeli barátságba kerültem, és – bár erről nyilvánosan sosem beszélt – nekem bevallotta, hogy rövid űrsétáján az életéért küzdött. Ed igen jó erőben volt, de épp csak vissza tudott térni a Gemini-4 kabinjába, és teljesen kimerült, mire az űrhajó ajtaját becsukták.
Több mint harminc év távlatából teljes biztonsággal kijelenthető, hogy halványlila gőzünk nem volt az űrsétákról, amikor Ed pár perces hancúrozása után pontosan egy évvel és két nappal a Gemini-9 ajtaját kinyitottam. Ez most már a történtek higgadt értékelése, és hálás vagyok azért, hogy mindezt megtapasztaltam."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.