A hasmenés a legrosszabb dolog, ami történhet velünk a világűrben. De hogyan könnyítettek magukon az asztronauták a hatvanas években? Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor másodjára megkísérelték a Gemini-6 startját, a Titan hatalmas hajtóművei begyújtottak, de a füstből és a lángtengerből az átkozott rakéta csak nem akart kiemelkedni. Wally és Tom pedig a katasztrófa határán egyensúlyozva kivárta, ahogy a rakéta visszahuppan az indítóállásra, amibe aztán egész testével beleremegett. Elszörnyedve figyeltük a fejleményeket, és közben tudtuk, hogy papíron a legénységnek katapultálnia kell, még mielőtt a rakéta felrobban alattuk. Schirra megragadta a narancsszín D-gyűrűt, ami mindkettejüket kilőtte volna a veszélyben lévő űrhajóból, de végül csak nem húzta meg. Schirra tökös gyerek volt. Aznap az összes létező előírást megszegte, viszont megmentette a programot egy kényszerpihenőt eredményező katasztrófától. A begyújtott hajtóművek leálltak, a dühös Titan lenyugodott, majd Wally és Tom szépen kikecmergett az űrhajóból, és ezzel részükről lezártnak tekintették a dolgot. Tom a mestertől olyan leckét kapott, aminek a jövőben egy hasonló helyzetben hasznát veszi majd.

A Gemini-6 végül december 15-én szállt fel, rátalált az ekkor már régóta szenvedő Borman-Lovell párosra, integetett nekik, kötelékben repült mellette, pár fotót készítettek, majd fogták magukat, és visszatértek a Földre. Frank és Jim pedig tovább tétlenkedtek, miközben egyre kényelmetlenebbül érezték magukat: egyre mogorvábbá és ingerültebbé váltak minden újabb földkörüli keringéssel – és a tizennégy napba 206 keringés fért bele. Szűkös űrhajójukban még csak ki sem nyújthatták a lábukat.
Ez a küldetés hozta előtérbe azt a problémát, amivel később az összes űrutazót ki lehetett hozni a sodrából, és ami minden űrutazás iránt érdeklődőnek az oldalát furdalta: hogyan vizelnek és székelnek az űrhajósok a súlytalanság állapotában. Ez nem sokban hasonlít a porcelántrónuson üldögéléshez, ahol újságot olvas az ember.

Az űrbeli pössentés receptjét egy húsz lépésből álló ellenőrzőlista taglalta, amit Kémiai Vizeletmennyiség-mérő Rendszernek hívtak. Mi csak könnyíteni akartunk magunkon, az orvosok azonban minden alkalom ragaszkodtak a mintavételhez. A Mercurytól kezdve az Apollo-n át az eljárás csak alig-alig változott. A rendszer egyik végén volt maga az asztronauta, aki egy speciális latexkondomot húzott a péniszére. A kondom másik végén egy szeleppel ellátott mechanizmus volt, ennek mérete egy karton cigarettáéval vetekedett: ez gyűjtötte össze a vizeletsugarat. A szelep elfordításával zártuk le a tartalmát. Amikor túl voltunk a vizelésen, a kondomot el lehetett távolítani, majd félreraktuk későbbi használatra, és kezdődhetett a macera.
Egy mintavételi tasakot elő kellett venni, akkurátusan rá kellett írni a nevünket, a dátumot és a pontos időt, majd ráakasztottuk a szelepre, és – mintha csak csap alá tartanánk – megtöltöttük a vizelet egy részével. A tasakot aztán eltettük, a megmaradt vizeletet pedig „lehúztuk”: ezzel az űrhajón kívül egy jégkristályokból álló méretes felhő jött létre.

A felszereléshez egy speciális, háromszög-alakú műanyag tasak is tartozott, amit a startok és az űrséták alkalmával használtunk. Ugyanaz a nyitott végű kondom kötötte össze az asztronautát a tasakkal, ami tépőzáras szíjakkal volt az alhasunkra rögzítve. A használatba vétel során a meleg vizelet a gyomor irányába terjedt, így mindig azon aggódhattunk, hogy a tasak kidurrant.

A székelés legjobb módja, ha egyáltalán nem székelünk a világűrben. A startot megelőző három-négy napban alacsony rosttartalmú táplálékokat fogyasztottunk, és tartózkodtunk az olyan ételektől, mint amilyen a saláta és a vaj is: ezek jó eséllyel eredményeznek nem kívánt mellékterméket. A küldetés során is hasonló ételeket fogyasztottunk, például sajtos szendvicsekkel és szárított ételekkel dugaszoltuk el bélrendszerünket. A Mercury- és a Gemini-program rövid küldetésein ritkán fordult elő, hogy valakinek ürítenie kellett.

Olyan szűk helyen, ahol alig lehet megmoccanni, pláne a szkafandert levenni, a testünk működésével összefüggő macera bárkinek közel lehetetlen vállalkozás volt, leszámítva esetleg azt, akinek bélelzáródása volt.
Mindazonáltal voltak helyzetek, amikor az általunk Híres Kék Zacskóknak nevezett eszközöket kellett bevetni. Ki kellett csomagolni a mérnöki pontossággal megtervezett kék műanyag tasakokat, el kellett távolítani a nyakukon található ragasztószalagot, majd óvatosan seggünk stratégiai pontjára kellett illeszteni. A tasak belsejében egy puha kesztyű volt – olyasmi, ami egy átlagos konyhában is használatos. A trükkös rész a tasak eltávolítása, és tetejének lezárása volt, mielőtt még tartalmának egy része távozhatott volna a súlytalanságban. Ez nem mindig sikerült, így aztán zsebkendőkkel lehetett elkapdosni az űrhajóban lebegő darabkákat. Természetesen, az orvosok ez esetben is ragaszkodtak az egyes ürítésekből származó mintákhoz. Az Apollo-programban kicsit javult a helyzet, főképp azért, mert a nagyobb űrhajóban több hely maradt, és visszavonulhattunk az alsó raktérbe, ahol lehámoztuk magunkról a szkafandert, és elvégezhettük a dolgunkat. Egy szennyvízcsőre és egy ülőkére akár csak nyomokban is emlékeztető drága szerkezet sosem jutott ki a világűrbe.

Nagyvonalakban ugyanez volt a dolgok menete a holdkompon is, amíg az a Holdon időzött. Nálam egyedül a holdi pelenkáknál szakadt el a cérna: ezek hatalmas boxeralsók voltak bőséges tárhellyel, és a szkafander alatt kellett viselni arra az esetre, ha esetleg holdséta közben jönne rá valakire a szükség. Azt el tudták érni, hogy magunkkal vigyük a pelenkákat, de arra már nem kényszeríthettek, hogy viseljük is ezeket.

A test működésével összefüggő dolgok minden űrrepülés fontos részét képezik, és általában nem okoztak problémát. A hányás legalább ilyen iszonyú volt, de a hasmenés volt mind közül a legrosszabb. Mindez csak egy újabb teendőt jelentett az amúgy is feszes munkamenetben.
Jim Lovell évekkel a Gemini-7 küldetés után elárulta, hogy ilyen hosszú ideig bezárva lenni egy űrhajóban olyan volt, mintha két hetet kellett volna eltölteni egy latrinában - pláne azután, hogy az egyik vizeletgyűjtő tasak kidurrant."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.