Az Apollo-11 parancsnoki egységének pilótája a Külügyminisztérium után a Smithsonian Intézet Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeumának igazgatójaként is kipróbálta magát. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A vacsora után az elnök kimentette magát, mondván, hogy van még egy kis dolga, Nixon asszony pedig körbevezetett minket a Fehér Házban és a szomszédos Igazgatói Iroda épületében, amiben az Elnöknek van egy másik irodája is. Számomra Nixon asszony mindig is kétdimenziósnak tűnt: mintha egy kartonlapból vágták volna ki, amit aztán a vasárnapi újságmelléklet lapjaira biggyesztettek. Ehelyett azonban valamennyien elragadónak találtuk. Vidám, melegszívű háziasszony volt, aki tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy otthonosan érezzük magunkat. A séta – ami valószínűleg már a könyökén jöhetett ki – meglepő lelkesedéssel és lenyűgöző közvetlenséggel zajlott. Utazásunkról épp csak visszatérve, Pattal ilyesmikre nagyon érzékenyek voltunk, és magunkban már odaítéltük a Nemzetközi Aranyérmet a kifinomult, gyönyörű, és lefegyverzően barátságos iráni Farah császárnőnek. De Pat Nixon legalább annyira megérdemelné ezt a címet, és Fehér Házbéli tartózkodásunkat világkörüli utazásunk fénypontjává varázsolta. Csak azt kívánom, hogy minden amerikai hasonló körülmények között találkozhasson vele, és ne csak a médián keresztül, mivel utóbbi nem tesz jót neki – nem mintha igazságtalanul bánnának vele, nem erre gondolok – de meleg természetét első kézből kell megtapasztalni.
 
A külügyminisztériumi élményeim egy külön könyvet megtöltenének, de legyen elég annyi, hogy valóban elmentem a Berkeleyre ahogy más helyekre is, bizony beszéltem a hajasoknak, és tényleg sokat túlóráztam Washingtonban egy csodás mahagóni asztal mellett ülve. Rájöttem, hogy ehhez a munkához nem sok közöm van (egyszerűen nem vagyok PR-es), ugyanakkor élveztem az emberek társaságát, különösen a kedélyes Mr. Rogersét. A külképviseleten dolgozók a kormány legmegátalkodottabb embereinek számítanak, akikben mindig „nemzetiszín gatyás aktatologatókat” látnak – intelligens, keményen dolgozó profik helyett, amilyenek ők egyébként általában. De az igaz, hogy a munka oroszlánrésze a kétórás ünnepi fogadásokon történt, mégpedig több mint egyszer, és egy-egy ilyen alkalom mindent kivett belőlem mindent, olyannyira, hogy a végére egy kába ökörnek éreztem magamat. Megfogadtam, hogy munkahelyet váltok, mielőtt még köszvényre tennék szert, és egészen tűrhető brit akcentussal kezdenék beszélni.

Volt, ami kárpótolt mindezekért, így például az, hogy kiderült: a repülésen kívül egyéb hasznos munkát is rám lehet bízni. Bár lehet, hogy tévedek, de őszintén hiszem, hogy az általam vezetett sajtóosztályt úgy hagytam ott, hogy az hatékonyabban működött, mint amikor odakerültem. Rengeteget tanultam Washington hivatalos oldaláról – arról, hogyan működik, és mire rezdül a szövetségi bürokrácia, és hogy miként lehet ebben a furcsa, a hisztéria határát súroló környezetben dolgozni. Kiváló bevezetés volt jelenlegi munkámhoz.

Volt persze könnyed pillanatokban is részem. Például, egyik feladatom volt aláírni (géppel, persze) a sajtóosztály állampolgári kérdéseinek megválaszolására előkészített csilliónyi levelet, tartalmuktól függetlenül. Ennek során pár nagyon érdekes levelezőtársra tettem szert, de a kedvencem az a New York-i hölgy volt, aki minden oldalt nemes egyszerűséggel egy nagy „HÜLYESÉG”-feliratú bélyegzővel ellátva küldött vissza. Ki tudja, a történészek talán a Hülyeség korának is hívhatnák ezt az időszakot.

Alig több mint egy évet töltöttem el ebben a plüss-purgatóriumban, amikor elhatároztam, hogy ideje odébb állni, amíg nem mások visznek ki engem, és még képes vagyok a saját lábamon távozni. Így a Smithsonian Intézetbe költöztem, mivel megtudtam, hogy igazgatót keres a Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeum. Csak azt bántam, hogy egy igazi, magas szintű diplomáciai konfliktus kirobbanása előtt otthagytam az Államot, amiről én sajtóközleményt írhattam volna. A „szívélyes légkörben folytatott nyílt és termékeny eszmecsere”-típusú konzervszöveg helyett – ami gyakorlatilag minden megbeszélésre ráhúzható volt –, abban reménykedtem, hogy (csak egyetlen egyszer) elmondjam azt, ami valójában történt: „Értelmetlen és hiábavaló ülés volt. Őexcellenciája szokás szerint makacs volt és fafejű, ráadásul szerintem a rohadék még ittas is volt.”

A Smithsonian-nél jóval nyugodtabb vizeken találtam magam, de attól még a mai napig nagyon érdekes és embert próbáló munka. A „múzeum” szóhoz dohos, poros jelentés is társul, amit nem szeretek: a múzeumok levetett tárgyak és emberek postaládái is lehetnek, de nem szükségszerű, hogy feltétlenül ilyenek legyenek. A Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeum esetében legalábbis biztosan nem, mivel épp egy új múzeumépület megnyitására készülünk a washingtoni Mall-on – a város fennállásának kétszáz éves jubileuma keretében. Ezt a projektet végig kell gardírozni a Kongresszus számos bizottságán, valamint a Szépművészeti és a Nemzeti Tervezőiroda bürokráciáján.

Jelenleg az új épületet már jóváhagyták és a finanszírozása is rendben van; a tervek szerint készül, és 1976-os megnyitójáig a költségvetést sem lépi túl. 18600 négyzetméteres kiállítóterét huszonöt csarnokból áll, ezeken kívül pedig van benne egy planetárium, egy előadó, könyvtár, étterem és egy garázs is. A megfelelő emberek kiválasztása kemény dió, akik majd összeállítják a kiállítások anyagát és a programokat, hogy megfelelően megtöltsük tartalommal ezt a teret – nem is beszélve az egész komplexum igazgatásának és finanszírozásának problémáiról. Az új múzeum az ember fejlődésének mindhárom dimenziójára kiterjed a hőlégballonoktól kezdve az űrkorszakig, és ezek emberre gyakorolt hatásával is foglalkozik majd, akárcsak a jövőben rejlő lehetőségekkel. Nagyon csalódott lennék, és meglepne, ha ez nem a világ legizgalmasabb múzeuma lesz. A megnyitó után nem tudom, mihez kezdek majd: maradok-e a múzeumnál, vagy megfertőzött valamilyen kozmikus nyavalya, ami miatt folyton úgy érzem, hogy odébb kell állnom."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.