Irány a Föld!
2013.02.28. 18:30
Az Apollo-11 parancsnoki egységének pilótája a Holdról távozóban eldöntötte, hogy soha többet nem akar ide visszajönni. Tény, hogy a legénység egyik tagja sem tért vissza a Holdhoz. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"A Földirányú gyújtás. A NASA-nál használatos zsargon képes a legnyilvánvalóbb dolgokat is elködösíteni. Amit ők Földirányú gyújtásnak hívnak, igazából a „vigyél-minket-haza” gyújtás, a „ments-ki-innen” gyújtás, a „nem-akarunk-örökké-holdszondák-maradni” gyújtás. Ez a műszaki egység méretes főhajtóművének (SPS) két és fél perces gyújtását jelenti a Hold mögött, ami kicsivel több mint 910 m/s-mal növeli meg a sebességünket – pont annyival, hogy lerázzuk magunkról a holdi gravitáció béklyóit, és olyan pályára álljunk, amivel ettől kezdve két és fél napon belül áthasítunk a Föld légkörén.
Felcsigázva készen állunk arra, hogy a hajtómű gyújtására egy holdkörüli keringéssel hamarabb sort kerítsünk, de Houston nem vevő az ötletre, így az eredeti forgatókönyvnél maradunk. Úgy is jó. Ily módon rengeteg időnk marad a felkészülésre, és a földi irányítás előtt is megnyílik a lehetőség egy vidám, csacsogós közjátékra. Houston kérdez: „Milyen érzés úgy körözni, hogy közben nem vagy egyedül?” „Átkozottul jó, az tuti.” „Biztos voltam benne. Lefogadom, hogy úgy tíz kör után már közel voltál ahhoz, hogy magadban beszélj.” „Nem, nem. Ez itt idefenn egy meghitt, boldog otthon… igazából jó lenne, ha pár százmillió amerikai is beférne ide … hadd lássák csak, mit kapnak a pénzükért.” Talán egy kis reklám belefér.
Houston ezután ránk zúdítja a hírek és gratulációk egyvelegét (bárcsak megvárták volna ezzel a Földirányú gyújtást). „Harold Wilson miniszterelnök … Belgium királya … Alekszej Koszigin, a Minisztertanács elnöke … Mrs. Robert Goddard …” Itt álljunk meg egy szóra: vajon Robert Goddard valóban számított erre a pillanatra? Ez volt az oka annak, hogy ez a csöndes tudós annyi évig kijárt az új-mexikói sivatagba, hogy ott az egyik folyékony üzemanyagú rakétát a másik után küldje fel a húszas években, amiért valószínűleg mindenki őrültnek nézte? Saját feleségünktől is érkeznek idézetek. A „fantasztikusan csodálatos” kifejezés mindenesetre nem úgy hangzik, mintha Pat mondta volna, de Houston szerint ezt mondta. Ezután futball- és baseball-hírek következnek, majd Thor Heyerdahlról és az ő papiruszcsónakjáról hallunk, illetve még elhangzik Nixon elnök neve is, aki úgy tűnik, a Hornet felé vette az irányt, hogy ott várja visszatérésünket. Majd teljesen váratlanul Houston értelmetlen nyelvre vált, és visszacsobban a műszaki kifejezések és számok tengerébe, amitől annyira függ a sorsunk. „Földirányú gyújtás 30, SPS/Irányítás és Navigáció: 36691; mínusz 061, plusz 067 135 23 4149; 81-es Főnév, plusz 32020, mínusz 02773 181 054 013; 44-es Főnév, Ha: N/A, plusz 00230 32833 228, Delta vé 32625 24 1510 355 … iránycsillagotok a Deneb és a Vega, 242 172 012 … a horizont két perccel a gyújtás előtt a 11 fokos jelnél lesz …”
Mindezt visszaolvasom, minden számjegyet külön-külön. Egyes tételek nem olyan fontosak, mások viszont mindennél többet érnek: most nem kalandozhat el a gondolat, nem tévedhet a kéz, ami lejegyzi a számokat.
Amikor a Hold nyugati széle felől – remélhetően most utoljára – épp készülünk eltűnni a háta mögötti csöndbe, végigfutunk az utolsó ellenőrzéseken, mielőtt beindítanánk a hajtóművet. A mi egyetlen hajtóművünket. Nagyon óvatosan járunk el, a legkisebb részletre is kínosan odafigyelünk. Mindennél jobban foglalkoztat minket, hogy milyen irányba repülünk – bámilyen hülyén is hangozzon ez. Összes tudásunk és a számítógépünkbe táplált, jóváhagyott számsor ellenére a saját szemünkkel is meg akarunk bizonyosodni arról, hogy merre tartunk: ennek azonban nehéz a végére járni, mivel csak pár perccel a gyújtás előtt érünk ki a napfénybe. „Látom a horizontot. Úgy tűnik, előre megyünk” – jegyzem meg idegesen nevetgélve. „A Gemini árnyai” – feleli erre Neil, utalva a Gemini fékezőgyújtását és a földkörüli pálya elhagyását megelőzően tapasztalt koncentrációnkra.
„A legfontosabb, hogy továbbra is előre menjünk” – kötöm az ebet a karóhoz, szavaimat azonban ezúttal elnyomja a nevetés. Nem tudom, mi ebben olyan istenverte vicces, de Buzz szerint is az lehet, mivel most egy külön pantomim-előadást rögtönöz, emellett a rakétatudomány alapjait szavalja. „… Lássuk csak – a hajtómű emerre néz, a gázok meg amarra távoznak, frankó tolóerőt fejtve ki.” „Gyönyörű a horizont” – veti közbe Neil, aki most a középső ülésben, a számítógép társaságában van, míg Buzz a jobbszélen az üzemanyagcellákkal és az elektromos rendszer csalafintaságaival foglalatoskodik. Én a baloldali ülésből „repülöm” az űrhajót, legalábbis abban az értelemben, hogy bármikor átvehetem az irányítást, ha az automatikus kormányzás nem működne, leállíthatom a hajtóművet, illetve számos egyéb problémát is megoldhatok, ami ezeken kívül esetleg még felmerülne. Buzz az ellenőrzőlistát olvassa, és ahogy olvassa, úgy állítgatom a kapcsolókat. „Épp éjfél körül van Houston városában” – mondja Neil, ami furcsa, közönyös megjegyzés a cselekménynek ezen a pontján. „Igen” – felelem. Persze, fogalmam sincs arról, mennyi a pontos idő Houstonban, csak szeretném Neil figyelmét visszaterelni a fülkében zajló eseményekhez. „OK, két perc múlva kezdődik” – csicsergi Buzz, és én megerősítem, hogy a horizont az ablakom tökéletesen pontján látható. „Gyönyörű.” Buzz visszaszámolja az utolsó másodperceket: „5 – 4 – 3 – 2 – ”, majd amikor a kislány rázendít, ezt felelem: „Gyújtás! Jól sikerült egy gyújtás volt … szép! … a nyomással minden rendben … nagyon kormányoz, de azért tartja az irányt.”
Tíz másodperc múlva Buzz további részleteket akar hallani. „Hogy mennek a dolgok, Mike?” Nem okolhatom a kíváncsiságáért, mivel az ő oldaláról nehéz megmondani, mi történik. „Nagyon forog, de nem annyira, hogy átlépné a tűréshatárt … lehet, hogy egy forgómozgásért felelős segédhajtóművel van a gond. Mégha ez is a helyzet, az sem okoz problémát. Nincs értelme emiatt aggódni … rövidesen egy perce üzemel, a kamranyomás kiváló … a hajtómű-állító motorok rendben, pozícióink ugyancsak… szorgoskodom … mi van a nitrogénnyomással? Rendben van?” „Igen” - feleli Neil. „Jó … két perc… a forgás elérte a tűréshatárt, de fokozatosan enyhül. OK, a kamranyomás kissé csökkent, most ismét emelkedik. A kamranyomás pindurkát oszcillál … kapaszkodj! … felkészülni a hajtómű leállítására.”
Olyan érzésem támad, mintha a hajtómű nem állt volna le időben. Még a küldetés előtt, a hajtómű és a pályaszámítás szakértőivel fárasztó értekezletek során kidolgozott eljárás értelmében ez esetben két másodpercig még hagynom kell a hajtóművet dolgozni, majd manuálisan kell leállítanom, ha a kelleténél 12 m/s-mal nagyobb lesz a sebességünk. Ez utóbbi érték azonban a kijelzőn olyan gyorsan változik, hogy pontosan nem tudom eldönteni hányadán állunk: a két másodperc elteltével átbillentek két kapcsolót, és ismét súlytalanságban vagyunk. A számítógép szerint a gyújtás tökéletesen sikerült, így valószínűleg pont akkor állt le a hajtómű, amikor az ujjaimmal a kapcsolókhoz értem, esetleg olyan szerencsém volt, hogy pontosan a kellő pillanatban billentettem át őket. Bárhogy is történt, nem számít: a lényeg az, hogy már úton vagyunk hazafelé! „Csodálatos gyújtás volt! SPS, szeretlek, egy igazi kincs vagy.”
Most újra Buzzon a sor, hogy felolvassa az ellenőrzőlista-litániát, ezúttal a gyújtás érdekében korábban kezelt összes kapcsoló kell visszaállítani előző helyzetükbe. Majd előrántjuk fényképezőgépeinket, és úgy fotózzuk a Hold felszínét, mintha csak Velencében lennénk turisták, akik épp most jöttek rá, hogy három tekercs film még megmaradt. Már épp ideje, hogy Houston is csatlakozzon a társaságunkhoz. Neil megkérdezi: „Van valamelyikőtöknek valamilyen különleges kívánsága Houston számára?” Nekem nincs, mindössze a Földirányú gyújtásról akarok beszélni. „…Elmondhatom, hogy életem eddigi legjobb gyújtása volt. Szerintem ti ma már két jó rakétagyújtást is megtapasztaltatok” – utalok a holdkomp visszatérő egységének hajtóművére, ami Neilt és Buzzt felemelte a Nyugalom Bázisának felszínéről.
„Ó igen, egy párat” – dörmögi Neil, de Buzz jóval lelkesebben kiegészíti: „Az már biztos … hé, remélem, készít valaki egy képet a Földkeltéről.” A Földdel együtt Charlie Duke eltéveszthetetlen karolinai akcentusa is előkerül. Izgatottnak tűnik. „Hello, Apollo-11, itt Houston. Hogy ment?” „Ideje kinyitni az LRL-ajtóit, Charlie” – válaszolom. „Rendben. Már várnak titeket, jól felszereltük őket.” Remélem is. Egyúttal bízom benne, hogy abban a nagy houstoni karanténbe egy kis vermouthot és rengeteg gint is bekészítettek. Amikor utoljára ott jártam, csak fehér egerek voltak odabenn. Ugyanazok várnak most is minket, pontosabban, a holdkőzeteinket: ha az egerek a kövekkel érintkezve megbetegszenek, a huszonegy napnál jóval tovább élvezhetjük az LRL vendégszeretetét – ez esetben valószínűleg ginnél különb dolgokra is szükségünk lesz.
Még két és fél napot kell kibírnunk: idefelé három napig tartott az utazás, de a visszaút gyorsabban megy. Nincs mit tenni, a következő két nap mindenképp hosszúnak ígérkezik. Ebben a pillanatban mindannyian turisták vagyunk, amint ablakainkra tapadva nézzük, ahogy meredek szögben távolodunk a Holdtól.
A Holdat nyugat felől, félárnyékban közelítettük meg, azon a fura árnyékos részen, amitől olyan kísértetiesnek tűnt megvilágított csúcsaival, és alig kivehető felszínével. Most is legalább annyira mély benyomást tesz, csakhogy ezúttal teljesen más értelemben. A keleti oldalán hagyjuk el, ami most gyönyörűen fürdik a napfényben. Már az egész Holdat látjuk, sarktól-sarkig, egyik szélétől a másikig, és tisztán megkülönböztethetők a mare-k és a felföldek. Mindkét vidéket kráterek borítják, de a tengerek nyugodtnak tűnnek – ellentétben a meggyötört felföldekkel. A mare-k sötétebbek is, több a szürke bennük, mint az őket körülvevő, aranyfényben úszó dombokon. Vidám helynek tűnik, egyáltalán nem olyan ijesztő, mint amikor két napja először megláttam, mindenesetre még több vidámsággal tölt el az a tudat, hogy itthagyjuk. A legcsekélyebb késztetést sem érzem arra, hogy visszajöjjek ide."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
magyar ember teli szájjal 2013.03.01. 07:34:33
lacalaca · http://cydonia.blog.hu 2013.03.01. 08:39:55
biciklis bakter · http://hovamegyavonat.blog.hu/ 2013.03.01. 09:30:11
Itt van kép és leírás (angol): history.nasa.gov/ap08fj/02earth_orbit_tli.htm
DDD3 2013.03.01. 10:09:57
OmegaMale 2013.03.01. 14:01:42
Kár lenne érte, ha esetleg egy ilyen miatt a Leiter Jakab-on landolna a pulikutya. ;)
hümhüm 2013.03.01. 14:21:16
Hogy a nyavalyában úszhatnak aranyfényben a Hold dombjai, amikor a Holdon a Nap sosem süt vörösen, sem sárgán?
Biztos, hogy jól fordította az illetékes?
Mi az angol eredeti?
ggergo 2013.03.01. 15:55:37
alfax 2013.03.01. 17:18:46
:)
HowAreYouOneAVetésün? 2013.03.01. 19:11:26
Nem értem miért reklámozzák a Goddardjukat, csak egy kis rakétamodellt épített majd kijelentette hogy ennyi van a technikában. Aztán lett csodálkozás amikor 1944-ben a állították. Werner von Braun nélkül az amerikaiag még egy normális rakétát sem lettek volna képesek építeni de erről nincs említés a cikkben.
HowAreYouOneAVetésün? 2013.03.01. 19:13:07
(ez valamiért lemaradt szorri)
kvadrillio 2013.03.01. 19:18:06
Matthewz 2013.03.01. 19:21:08
Pepibubó 2013.03.02. 08:04:22
Tényleg egyedülálló élmény az egyik főszereplő beszámolója a kivételes történetről.
A fordítási okoskodókról meg a munkahelyi ebédek hölgykritizálói jutottak eszembe. Sohasem ízlett nekik felhőtlenül egy étel sem: az elkészítésről szóló kritikáikkal "kellett" demonstrálniuk, hogy ők bezzeg milyen jól főznek otthon. Mindig voltak elképzeléseim, milyen lenne az ő főztjük...